A körülmények hatása
Nincs csúnya nő, csak kevés sör – tartja a népnyelv. Hát, ami azt illeti, Szilvia esetében nagyon sok sörre lenne szükség. Szilvia sosem volt egy szépség, de manapság már az öregedés átkaival is számolnia kell. Apró, bizalmatlanságot lövellő szemei, hosszú és ferde orra, pengevonalú dacos szája, mint megannyi boszorkánykellék. Nemkülönben a szénaboglyaszerű haj, amely sosem tud frizurává rendeződni. A riasztó összképet a nőies formákat nélkülöző csontos alak teszi teljessé. A gyanútlan szemlélő nem is feltételezné ilyen külső láttán, hogy Szilvia párkapcsolatban él. Pedig ő férjes asszony, nem is akárki a férje! Gáspár jól kereső építésvezető, és ráadásul kifejezetten kellemes vonásokkal rendelkezik. Így nem csoda, hogy láttukra az emberek pusmogva találgatják, hogy vajon miként került össze ez a két ember. Pedig a megoldás nem is olyan bonyolult. Gáspár nem volt vak fiatalon sem, ő is nagyon jól látta, hogy Szilviát nemigen kéri fel senki az üzemi bálokon, de számára épp ez jelentette a megnyugvást. - Kinek hiányzik egy olyan asszony, akit nem lehet egy percre sem egyedül hagyni?! Kell a fenének olyan nő, akit minden férfi le akar teperni. Különben is, jó tudni, hogy ki a gyermekem apja. – mondogatta Gáspár a haveroknak, ha azok, a legurított korsók hatására szóvá merték tenni az asszony külsejét. De nem sokáig csemegézhetett esetükön a kisváros. Gáspárék disszidáltak és Kanadában vertek tanyát. Itt született meg a leányka is, aki szerencsére inkább a papa vonásait örökölte.
Szilvia némi biztonságot merített a gyermek érkezéséből, mert mi tagadás, erősen gyötörte a féltékenység. Számtalanszor kísértette a rémisztő kép, hogy a férje valami csinosabb nőbe botlik a munkája során. Úgy okoskodott, hogy ha már a külsejével nem nyerhet csatát, legalább nélkülözhetetlenné teszi magát. Az a lusta férje meg majd csak megbecsüli a kényelmet mellette. Az elmélet működött is, mert Gáspár valóban elégedetten nyugtázta, hogy elég egy fejmozdulat, hogy az asszony engedelmesen kiszolgálja. Hol kapná meg ő mindezt, egy kikent-kifent nagyságától?!
Szilvia lassan elfogadta, hogy férje nem csapodár természetű, de ez mégsem volt elég a boldogságához. Szeretett volna valamiféle gyógyírt találni megtépázott önbecsülésére. Erre annál is inkább szüksége volt, mert a férj hozta a nagy pénzt a házhoz, míg ő csak némi keserves részidős munkát tudott összekaparni a gyatra nyelvtudásával. Az asszony úgy érezte, hogy többre hivatott a háziasszonyi szerepnél. Egy véletlen vezette a megoldáshoz. A gyermek iskolai feladatában segédkezett és úgy vette észre, hogy elég formás gyurma szobrocska került ki a keze alól. Azonnal úgy döntött, hogy megpróbálkozik a szobrászattal. Megvásárolta a kellékeket és nagy buzgalommal formázgatta a különféle anyagokat. Tudta, ha fejlődni akar, szakember segítségét kell kérnie. Beiratkozott hát egy művészeti csoportba, ahol egy tucat amatőr társaságában ismerkedett az alapokkal. A tanár jóindulattal osztogatta tanácsait, bár kétsége sem volt afelől, hogy Szilvia munkái fabatkát sem érnek. De nem volt a saját zsebe ellensége, hiszen jövedelmezése a csoport létszámától függött. Szilvia lelkesen dolgozott a műhelyben, miközben ragyogó karrierről és óriási jövedelemről álmodott. Egyre másra gyarapodtak az apró szobrok, kerámiák, melyek láttán elégedettség töltötte el. De figuráiban az avatatlan szemlélő nem sok örömet talált. Aránytalanok voltak, otrombák, ötlettelen próbálkozások, és bizony a több hónapos műhelymunka sem éreztette hatását. Szilviának, ha kezdetben voltak is kétségei a tehetségét illetően, az egykettőre eloszlott a hamis dicséretek hatására. Az ismerősök előtt már bátran sorolta magát a képzőművészek közé. Gáspár sem akadékoskodott a hobby miatt, sőt, mintha büszke lett volna asszonyára, aki immár különbnek érezte magát honfitársainál.
Szilvia csoportja kiállítást tervezett a tanév végén, bevett szokás volt ez az intézmény életében. Az eseményre színes meghívókat nyomtattak. A kis kartonlapon volt néhány fénykép is, így ott virított Szilvia lovas figurája is, tán, hogy ellensúlyozza a sok akvarellt. Az asszony megdicsőülten forgatta tehetségének eme bizonyítékát. Megkaparintott több tucatnyit a meghívókból és szorgalmasan küldözgette haza, az ismerősöknek, rokonoknak. Természetesen levelet is mellékelt a borítékban. Ebből megtudhatták a címzettek, hogy Szilvia befutott művésznek számít Kanadában és nincs megállás, hamarosan világszerte ismert lesz. Ettől a mondattól kissé kijózanodott, mert ez ellenőrizhetőnek tűnt. Módosított tehát kissé a dicshimnuszon. Azzal zárta levelét, hogy egy kifinomult ízlésű entellektüel kör kedvencének számít. Szívesen használta ezt az idegen szót, hiszen az utóbbi időben önmagát is ebbe a rétegbe sorolta. Azt sem rejtette véka alá, hogy alkotásait jó pénzért vásárolják ezek a gyűjtők.
A levelek postaládába kerültek, Szilvia meg eljátszott a gondolattal, hogy milyen is lesz a küldemények fogadtatása. Nem kétséges, hogy a rokonok és az ismerősök előbb irigykedni fognak, aztán meg ámuldozni. Esetleg fordítva. A lényeg, hogy most aztán kárpótolja magát a korábbi mellőzöttségért!
Az első válasz alig egy hetet váratott magára. Egy szerény képeslap hátoldalán jött az üzenet, mely így szólt:
Kedves Szilvia!
Megkaptuk a leveledet, benne a meghívóval. Nem tudjuk pontosan, miért is küldted. Nem készülünk Kanadába, bár megengedhetnénk magunknak. Nagyfiam Géza, aki angol tagozatos, lefordította a szöveget, és azt mondja, hogy ez egy felnőtteknek indított szakkör év végi kiállítása. A mellékelt képeken meg olyan dolgokat látni, amit errefelé az alsó tagozatos gyerekek csinálnak. Nincs itt valami tévedés? Nem kevertél össze valamit? A te munkáidról nem készült fotó? Ha igen, szívesen megnéznénk, ha már ilyen nagy művész lettél.
Írod, hogy befutott művésznek számítsz. Ha ez így van, akkor igazán megtehetnéd, hogy idős, beteg anyádat rendesebben támogasd. Tudom a Feritől, hogy küldtél haza tavaly ötven dollárt, és azóta semmi. Mi, a szomszédok szoktunk átvinni neki egy kis levest, meg ezt - azt, ami marad az ebédből. Szegény, alig akarja elfogadni, látszik, hogy nagyon bántja, hogy ide jutott. De talán a világhírű szobrászművész lányától könnyebben fogadná el a támogatást.
Nem tudom, mikor jössz haza, ha esetleg itt Európában lesz kiállításod, ugorj be hozzánk. Szívesen vendégül látunk.
Üdvözöljük az egész családot!
Minden jót kíván:
Rózsi
Szilvia megkövülten bámulta a levelezőlapot. Hirtelen melege lett, nagy lendülettel próbálta szétnyitni ruhája felső gombjait, hogy levegőhöz jusson. Újra meg újra elolvasta a levelet, a hőség csak nem akart enyhülni. A szöveg valósággal táncolt a szeme előtt. Alsó tagozatos gyerekek? Igen!? Szóval ennyit ér a munkája a rokonok szemében?! De ezek csak irigykednek! Eszi őket a nyavalya, hogy neki tehetsége van valamihez. Mihez ért ez a Rózsi? Mosni meg főzni tud, igaz, az utóbbit azt nagyon, már olyan kövér, mint egy ház. Mit tudják ezek, hogy mi az a kisplasztika, meg a kerámia?! Múzeumban sem voltak soha. Hát ilyennek látják odahaza az egyik legszebb munkáját, azt a lovas-szobrot?!
Felemelte a prospektust az asztalról és figyelmesen vizsgálni kezdte. Úgy érezte, mintha először látná a saját alkotását. Milyen aránytalan és természetellenes lett hirtelen az a lófej, ott a nyakon. Jaj, és milyen vastag az a nyak. Az egész olyan darabos, és tényleg nem sok köze van a lóhoz. A rajta ülő figura meg milyen torz azokkal az elfolyó vállaival. Erre rá sem lehet fogni, hogy absztrakt, olyan görcsösen érződik, hogy a valóságot akarta lemásolni. De ez a Rózsi akkor sem egy műkritikus. A Rózsi egy kövér dög, aki csak megjátssza magát. És a mamát sem kell támogatniuk! Miért nem mondta meg, hogy szüksége van valamire? A telefonba sosem panaszkodik. Majd megpróbál küldeni neki egy nagyobb összeget. Igaz, Gáspár nem fog repesni a boldogságtól, de ennyit meg fog érteni.
Körülnézett a szobában. Mindig elégedettséggel töltötte el a jólétről árulkodó berendezés. Igen, ezek csak irigykednek, mert nekik sokkal kevesebb jutott odahaza. Emlékszik jól, hogy mindenki csak panaszkodott, amikor utoljára otthon járt. Még azok is nyavalyogtak, akik nem álltak rosszul. Azok meg attól féltek, hogy mit hoz a holnap. A hangulat is milyen pocsék volt, te jó ég! És mindenki rettegésben él, lassan ki sem mernek menni az utcára. Meg azok a rácsok a lakótelepek folyosóin! És az a gyalázatos egészségügy! A sok mogorva, rosszkedvű ember mindenütt. Hol vannak ezek tőle? És többet látott a világból is! Mikor fognak ezek eljutni a Hawaii szigetekre, vagy Floridába?! Soha! De ha ki sem mozdul, csak élvezi mindazt, amit ez az ország nyújtani tud. A nyomába se érhetnek! Ő szívhatja itt a friss levegőt, míg azok ott majd megfulladnak a nagyvárosban. Persze, hogy eszi őket az irigység!
Pillantása az egyik alkotására tévedt. Egy szürke, torz kis figura, ma már kideríthetetlen, hogy mi is akart ez lenni. Mellette az a macska, aminek a fejével annyit küszködött. Aztán, az a négylábú valami. És sorra, a többi. Az apró figurák katonás rendben sorakoztak a hosszú polcokon. Hirtelen sarkon fordult, kisietett a konyhába és a szemetes tartállyal tért vissza. Az edényt kissé megemelte, majd karjával kezdte belesöpörni a szobrokat.
- Akkor is különb vagyok ezeknél! – kiáltotta diadalmasan a szoba csendjébe.
Nincs csúnya nő, csak kevés sör – tartja a népnyelv. Hát, ami azt illeti, Szilvia esetében nagyon sok sörre lenne szükség. Szilvia sosem volt egy szépség, de manapság már az öregedés átkaival is számolnia kell. Apró, bizalmatlanságot lövellő szemei, hosszú és ferde orra, pengevonalú dacos szája, mint megannyi boszorkánykellék. Nemkülönben a szénaboglyaszerű haj, amely sosem tud frizurává rendeződni. A riasztó összképet a nőies formákat nélkülöző csontos alak teszi teljessé. A gyanútlan szemlélő nem is feltételezné ilyen külső láttán, hogy Szilvia párkapcsolatban él. Pedig ő férjes asszony, nem is akárki a férje! Gáspár jól kereső építésvezető, és ráadásul kifejezetten kellemes vonásokkal rendelkezik. Így nem csoda, hogy láttukra az emberek pusmogva találgatják, hogy vajon miként került össze ez a két ember. Pedig a megoldás nem is olyan bonyolult. Gáspár nem volt vak fiatalon sem, ő is nagyon jól látta, hogy Szilviát nemigen kéri fel senki az üzemi bálokon, de számára épp ez jelentette a megnyugvást. - Kinek hiányzik egy olyan asszony, akit nem lehet egy percre sem egyedül hagyni?! Kell a fenének olyan nő, akit minden férfi le akar teperni. Különben is, jó tudni, hogy ki a gyermekem apja. – mondogatta Gáspár a haveroknak, ha azok, a legurított korsók hatására szóvá merték tenni az asszony külsejét. De nem sokáig csemegézhetett esetükön a kisváros. Gáspárék disszidáltak és Kanadában vertek tanyát. Itt született meg a leányka is, aki szerencsére inkább a papa vonásait örökölte.
Szilvia némi biztonságot merített a gyermek érkezéséből, mert mi tagadás, erősen gyötörte a féltékenység. Számtalanszor kísértette a rémisztő kép, hogy a férje valami csinosabb nőbe botlik a munkája során. Úgy okoskodott, hogy ha már a külsejével nem nyerhet csatát, legalább nélkülözhetetlenné teszi magát. Az a lusta férje meg majd csak megbecsüli a kényelmet mellette. Az elmélet működött is, mert Gáspár valóban elégedetten nyugtázta, hogy elég egy fejmozdulat, hogy az asszony engedelmesen kiszolgálja. Hol kapná meg ő mindezt, egy kikent-kifent nagyságától?!
Szilvia lassan elfogadta, hogy férje nem csapodár természetű, de ez mégsem volt elég a boldogságához. Szeretett volna valamiféle gyógyírt találni megtépázott önbecsülésére. Erre annál is inkább szüksége volt, mert a férj hozta a nagy pénzt a házhoz, míg ő csak némi keserves részidős munkát tudott összekaparni a gyatra nyelvtudásával. Az asszony úgy érezte, hogy többre hivatott a háziasszonyi szerepnél. Egy véletlen vezette a megoldáshoz. A gyermek iskolai feladatában segédkezett és úgy vette észre, hogy elég formás gyurma szobrocska került ki a keze alól. Azonnal úgy döntött, hogy megpróbálkozik a szobrászattal. Megvásárolta a kellékeket és nagy buzgalommal formázgatta a különféle anyagokat. Tudta, ha fejlődni akar, szakember segítségét kell kérnie. Beiratkozott hát egy művészeti csoportba, ahol egy tucat amatőr társaságában ismerkedett az alapokkal. A tanár jóindulattal osztogatta tanácsait, bár kétsége sem volt afelől, hogy Szilvia munkái fabatkát sem érnek. De nem volt a saját zsebe ellensége, hiszen jövedelmezése a csoport létszámától függött. Szilvia lelkesen dolgozott a műhelyben, miközben ragyogó karrierről és óriási jövedelemről álmodott. Egyre másra gyarapodtak az apró szobrok, kerámiák, melyek láttán elégedettség töltötte el. De figuráiban az avatatlan szemlélő nem sok örömet talált. Aránytalanok voltak, otrombák, ötlettelen próbálkozások, és bizony a több hónapos műhelymunka sem éreztette hatását. Szilviának, ha kezdetben voltak is kétségei a tehetségét illetően, az egykettőre eloszlott a hamis dicséretek hatására. Az ismerősök előtt már bátran sorolta magát a képzőművészek közé. Gáspár sem akadékoskodott a hobby miatt, sőt, mintha büszke lett volna asszonyára, aki immár különbnek érezte magát honfitársainál.
Szilvia csoportja kiállítást tervezett a tanév végén, bevett szokás volt ez az intézmény életében. Az eseményre színes meghívókat nyomtattak. A kis kartonlapon volt néhány fénykép is, így ott virított Szilvia lovas figurája is, tán, hogy ellensúlyozza a sok akvarellt. Az asszony megdicsőülten forgatta tehetségének eme bizonyítékát. Megkaparintott több tucatnyit a meghívókból és szorgalmasan küldözgette haza, az ismerősöknek, rokonoknak. Természetesen levelet is mellékelt a borítékban. Ebből megtudhatták a címzettek, hogy Szilvia befutott művésznek számít Kanadában és nincs megállás, hamarosan világszerte ismert lesz. Ettől a mondattól kissé kijózanodott, mert ez ellenőrizhetőnek tűnt. Módosított tehát kissé a dicshimnuszon. Azzal zárta levelét, hogy egy kifinomult ízlésű entellektüel kör kedvencének számít. Szívesen használta ezt az idegen szót, hiszen az utóbbi időben önmagát is ebbe a rétegbe sorolta. Azt sem rejtette véka alá, hogy alkotásait jó pénzért vásárolják ezek a gyűjtők.
A levelek postaládába kerültek, Szilvia meg eljátszott a gondolattal, hogy milyen is lesz a küldemények fogadtatása. Nem kétséges, hogy a rokonok és az ismerősök előbb irigykedni fognak, aztán meg ámuldozni. Esetleg fordítva. A lényeg, hogy most aztán kárpótolja magát a korábbi mellőzöttségért!
Az első válasz alig egy hetet váratott magára. Egy szerény képeslap hátoldalán jött az üzenet, mely így szólt:
Kedves Szilvia!
Megkaptuk a leveledet, benne a meghívóval. Nem tudjuk pontosan, miért is küldted. Nem készülünk Kanadába, bár megengedhetnénk magunknak. Nagyfiam Géza, aki angol tagozatos, lefordította a szöveget, és azt mondja, hogy ez egy felnőtteknek indított szakkör év végi kiállítása. A mellékelt képeken meg olyan dolgokat látni, amit errefelé az alsó tagozatos gyerekek csinálnak. Nincs itt valami tévedés? Nem kevertél össze valamit? A te munkáidról nem készült fotó? Ha igen, szívesen megnéznénk, ha már ilyen nagy művész lettél.
Írod, hogy befutott művésznek számítsz. Ha ez így van, akkor igazán megtehetnéd, hogy idős, beteg anyádat rendesebben támogasd. Tudom a Feritől, hogy küldtél haza tavaly ötven dollárt, és azóta semmi. Mi, a szomszédok szoktunk átvinni neki egy kis levest, meg ezt - azt, ami marad az ebédből. Szegény, alig akarja elfogadni, látszik, hogy nagyon bántja, hogy ide jutott. De talán a világhírű szobrászművész lányától könnyebben fogadná el a támogatást.
Nem tudom, mikor jössz haza, ha esetleg itt Európában lesz kiállításod, ugorj be hozzánk. Szívesen vendégül látunk.
Üdvözöljük az egész családot!
Minden jót kíván:
Rózsi
Szilvia megkövülten bámulta a levelezőlapot. Hirtelen melege lett, nagy lendülettel próbálta szétnyitni ruhája felső gombjait, hogy levegőhöz jusson. Újra meg újra elolvasta a levelet, a hőség csak nem akart enyhülni. A szöveg valósággal táncolt a szeme előtt. Alsó tagozatos gyerekek? Igen!? Szóval ennyit ér a munkája a rokonok szemében?! De ezek csak irigykednek! Eszi őket a nyavalya, hogy neki tehetsége van valamihez. Mihez ért ez a Rózsi? Mosni meg főzni tud, igaz, az utóbbit azt nagyon, már olyan kövér, mint egy ház. Mit tudják ezek, hogy mi az a kisplasztika, meg a kerámia?! Múzeumban sem voltak soha. Hát ilyennek látják odahaza az egyik legszebb munkáját, azt a lovas-szobrot?!
Felemelte a prospektust az asztalról és figyelmesen vizsgálni kezdte. Úgy érezte, mintha először látná a saját alkotását. Milyen aránytalan és természetellenes lett hirtelen az a lófej, ott a nyakon. Jaj, és milyen vastag az a nyak. Az egész olyan darabos, és tényleg nem sok köze van a lóhoz. A rajta ülő figura meg milyen torz azokkal az elfolyó vállaival. Erre rá sem lehet fogni, hogy absztrakt, olyan görcsösen érződik, hogy a valóságot akarta lemásolni. De ez a Rózsi akkor sem egy műkritikus. A Rózsi egy kövér dög, aki csak megjátssza magát. És a mamát sem kell támogatniuk! Miért nem mondta meg, hogy szüksége van valamire? A telefonba sosem panaszkodik. Majd megpróbál küldeni neki egy nagyobb összeget. Igaz, Gáspár nem fog repesni a boldogságtól, de ennyit meg fog érteni.
Körülnézett a szobában. Mindig elégedettséggel töltötte el a jólétről árulkodó berendezés. Igen, ezek csak irigykednek, mert nekik sokkal kevesebb jutott odahaza. Emlékszik jól, hogy mindenki csak panaszkodott, amikor utoljára otthon járt. Még azok is nyavalyogtak, akik nem álltak rosszul. Azok meg attól féltek, hogy mit hoz a holnap. A hangulat is milyen pocsék volt, te jó ég! És mindenki rettegésben él, lassan ki sem mernek menni az utcára. Meg azok a rácsok a lakótelepek folyosóin! És az a gyalázatos egészségügy! A sok mogorva, rosszkedvű ember mindenütt. Hol vannak ezek tőle? És többet látott a világból is! Mikor fognak ezek eljutni a Hawaii szigetekre, vagy Floridába?! Soha! De ha ki sem mozdul, csak élvezi mindazt, amit ez az ország nyújtani tud. A nyomába se érhetnek! Ő szívhatja itt a friss levegőt, míg azok ott majd megfulladnak a nagyvárosban. Persze, hogy eszi őket az irigység!
Pillantása az egyik alkotására tévedt. Egy szürke, torz kis figura, ma már kideríthetetlen, hogy mi is akart ez lenni. Mellette az a macska, aminek a fejével annyit küszködött. Aztán, az a négylábú valami. És sorra, a többi. Az apró figurák katonás rendben sorakoztak a hosszú polcokon. Hirtelen sarkon fordult, kisietett a konyhába és a szemetes tartállyal tért vissza. Az edényt kissé megemelte, majd karjával kezdte belesöpörni a szobrokat.
- Akkor is különb vagyok ezeknél! – kiáltotta diadalmasan a szoba csendjébe.