Az a délután
Már vagy egy órája ültek a teraszon, de a vendég még mindig nem bírta megemészteni a látottakat. Udvariasan válaszolgatott a házigazdának, sőt valami történetbe is belekezdett, de nem tudta elhessegetni magától az érkezéskor rátelepedő döbbenetet. Remélte, hogy mindez nem ül ki az arcára. Egy nyikorgó, színehagyott szövetű hintaszékben ültek, a felesége épp most állt fel nagy zavartan, mert a fáradt, kifakult vászon végighasadt kettőjük súlya alatt. A háziak nagyvonalúan bizonygatták, hogy semmiség az egész, úgyis le akarták cserélni ezt a régi huzatot.
Felkészületlenül érte őket ez a környezet. A férfi lopva a felesége arcát vizsgálta, de szerencsére arról sem lehetett leolvasni érzelmeket. Jobb lett volna, ha egyedül jövök. - gondolta keserűen.
Nem így képzelte. Már több mint egy éve levelezett ezzel az idős magyar mérnökkel, annyi mondanivalójuk volt egymásnak, hogy szinte napi rendszerességgel küldték az e-maileket. Valójában akkor gyorsult fel a levélváltás köztük, amikor ő beszámolt néhány csalódásáról, melyek odakinn, Kanadában érték. Az öregnek szinte szárnyakat adott az őszintesége. Rögtön tudott megoldást a gondjaira. Nagy lendülettel dicsérni kezdte az otthoni körülményeket, minden mondatával hazahívta őket. Ő persze kétkedve fogadta a lelkes beszámolókat, hiszen mások nem siettek megerősíteni az öreg dicshimnuszait. De az öreg ellentmondást nem tűrően bizonygatta, hogy csak ő lát tisztán ezekben a kérdésekben. Elárulta az is, hogy ő is élt külföldön, 56-os menekültként hagyta el az országot, de neki hat év elég volt Ausztráliából. Élete legjobb döntésének tartja, hogy akkor hazatért. Sőt, ami azt illeti, azóta ki sem tette a lábát az országból. A férfi kissé félve vallotta be, hogy megszokta már a kinti magasabb életszínvonalat, mire az öreg biztosította arról, hogy odahaza is lehet ideális körülmények között élni. Példaként említette a saját helyzetét, az álomházat, a hatalmas telket, a saját úszómedencét, a kocsit, és a nyugodt, biztos alapokon nyugvó életét. Azt javasolta, hogy a személyes találkozás alkalmával majd beszéljék át alaposan a hazatelepülés tervét. Segítséget és kapcsolatokat ígért az újrakezdéshez. Leveleiből sugárzott a befutott emberek magabiztossága, sőt némi büszkeség is, hiszen saját erőből érte el mindezt. Otthon a legjobb! – üzente minden mondatával. Európáé a jövő! - bizonygatta.
Magától értetődő volt tehát, hogy amikor hazalátogatnak Kanadából, eleget tesznek az öreg meghívásának. Busszal érkeztek ide, a Pest környéki kis faluba, a házigazda a végállomáson várta őket. Ügyetlenül összeölelkeztek az első találkozás örömére. Bár már látott képeket az öregről, mégis meglepte ez a reménytelenül megviselt, ráncos arc, a golyó formájú kopasz fej, és a szemöldök. Igen, a szemöldök, mely önálló életet élt a szemüveg felett. Rakoncátlan, ágas-bogas, önállósodott szálak meredeztek az ég felé, leginkább valamiféle növény gyökérzetére emlékeztetve. Eszébe jutott, amikor az öreg egy korábbi levelében büszkén említette, hogy karácsonyra szőrvágó masinát kapott. A fülekből kikandikáló fekete szőrcsomók láttán megértette a családtagok szerény célzását. De úgy látszik a kis készülék nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.
Az öreg egy kiskocsihoz kísérte őket, és ajtót nyitott. A kocsi padlóján szemétkupacok tornyosodtak. Igaz, ez már nem rontott a jármű összképén. Bepréselték magukat a koszos ülésekre, az öreg lendületes mozdulattal indított, mögöttük máris kavargott a porfelhő. Gidres-gödrös kaptatón zötykölődtek, a kocsi hangos koppanásokkal tudatta, ha néha beletáncolt egy-egy mélyedésbe.
- Nem is gondoltam, hogy ilyen nehezek vagytok! – tréfálkozott a házigazda.
Aztán, az újabb meglepetés, a ház, amire az öreg olyan büszke volt. Teraszos kiképzésű hegyoldal adott helyet az épületnek, mely kétségtelenül nagynak tűnt, de erősen elhanyagolt, és nagyon siralmas látványt keltett. A falait borító kúszónövény, a mindenütt jelen lévő inda és levéláradat bár jótékonyan körbeölelte az épületet, de mégsem tudta takarni a vakolás hiányosságait. A csenevész gyümölcsfák karéjában terpeszkedő ház belül is lehangoló látványt nyújtott. A konyha és az ebédlő foglalta el a földszinti részt, piszkos és elavult berendezési tárgyakkal. Házilag összetákolt polcok uralták a helyiséget, melyet otrombán választott ketté az emeletre vezető falépcső.
A felső szint sem volt szerencsésebb. A viseltes, öreg bútorzat elmúlást árasztó hangulattal fogadta a vendéget. A helyiség közepén tátongó feljáró nyílása örök veszélyforrásként sokkolta a szobában tartózkodókat. A felső szintről lehetett kijutni a teraszra, amely szinte elviselhetetlen volt a tetőig kapaszkodó növényzet miatt. Pókok és különféle rovarok élték megszokott életüket a sűrű bozótban, a fejük körül vadméhek és darazsak zümmögtek. Óvatoskodva foglaltak helyet. A házigazda magabiztosan oktatta vendégeit:
- Nem kell hessegetni őket, akkor nem bántanak.
A házaspár kényszeredetten engedelmeskedett, de nem tudták figyelmen kívül hagyni a teáscsészék peremén billegő méheket. Igaz, a frissítőnek szánt folyadék a rovarok nélkül sem volt kívánatosabb. Foltos, fénytelen üvegedényben érkezett a tea, amit az öreg felesége szolgált fel. Az idős asszony magas sarkú szandálban egyensúlyozott a tálcával, míg eljutott a viharvert asztalig. Ez a lábbeli félelmet keltett bennük. Minden percben várható volt, hogy az öregasszony felbukik a korhadt padlódeszkákon. Az alacsony nő kapkodva, szinte riadtan kínálgatta őket, nem lehetett eldönteni, hogy zavara minek szól.
Az öreg újabb anekdotába kezdett, a férfi sóhajtva állapította meg, hogy ezt is ismeri már. Úgy látszik, mostanában eluralkodik mindenkin az ismétlés kényszere. – morfondírozott. Ha az ember korosodik, nem tudja már biztosan, hogy kinek adta elő történeteit. És ami a legszomorúbb, nem emlékszik a hallgatóság reakciójára sem, így aztán a mesélő kedv újból szedheti az áldozatait.
A rövid szünetet kihasználva felpattant, hogy a gyerek után nézzen. Lelkiismeret furdalással gondolt arra, hogy becsapta kamaszfiát. A gyereknek semmi kedve nem volt ehhez a látogatáshoz, azzal próbálta idecsábítani, hogy majd egy jót fürdenek ebben a hőségben, a kerti úszómedencében. De amikor a házigazda végig kalauzolta a kertjén, szemével hiába kereste a medencét. Érdeklődésére az öreg rámutatott a telek sarkában egy kibetonozott gödörre.
- Ez az. Idén már fel sem töltöttem, mert megrepedt az oldala. Tán jövőre megcsinálom.
A férfi nyelt egyet. Felrémlett előtte a házi uszodájuk, a víz alatti lámpák fényében csillogó, lágy víztükörrel. Ennek a kirándulásnak az igazi vesztese a fia - gondolta keserűen. A gyermek egy mártír képével vonult el az unokával, és igazán hálás volt neki, hogy szó nélkül viselte a csalódást. Sajnos a játszótárs sem ígért könnyű perceket. Az unoka úgy festett, mint az ifjúsági filmvígjátékok elengedhetetlen kelléke. Szemüveges, kesehajú dagi, a kötelező tudálékos modorral.
Belépett a kiskamasz szobájába. Visszahőkölt a csöpp helyiségben uralkodó rendetlenségtől. A fia szótlan egykedvűséggel üldögélt, az unoka az ajándékba kapott játékot próbálta összerakni. A mocskos, pókhálós helyiség láttán szétáradt benne a szánalom. A fiúcska azonban nem oszthatta az érzelmeket, egy várúr fölényével kotorászott a sok kacat között. Mesterkélt mondataiból az öreg stílusa köszönt vissza. Olyan, mint egy műgyerek- állapította meg a férfi.
Csak akkor tudott egy kicsit megnyugodni, amikor a fiúk közölték, hogy lesétálnak a faluba. Nem fűzött nagy illúziókat a látnivalókhoz, de mindent jobbnak tartott, mint a lepusztult gyerekbarlangot.
Megvárta, amíg a fiuk elindulnak, aztán visszatért a háziakhoz. Hálásan pillantott a feleségére, aki kedvesen társalgott a házaspárral. Neje mondataiban felfedezni vélte az öregek iránt érzett kötelező tiszteletet.
A meleg elől már behúzódtak a nappaliba, az öreg újra szóval tartotta őket, de alig tudott figyelni. Szeme a helyiséget pásztázta. A hervadás, a visszafordíthatatlan pusztulás jegyei mindenütt. Elfeketedett, mocskos falak árulkodtak a ház siralmas állapotáról.
Az öreg azonban nem adta tanújelét semmiféle zavarnak, vagy szégyenkezésnek. Nagyvonalúan szemet hunyt a ház hiányosságai felett, viszont hosszas előadásba kezdett a háborítatlan csendről és a mesés panorámáról. A férfi eltűnődött ezen a sajátos szemléletmódon.
Ez a környezet felidézett benne egy évtizedekkel korábbi epizódot. Akkor még Pesten éltek, lakáscsere miatt járták a várost. Eljutottak egy angyalföldi lakótelepre is, ahol a háziak büszkén vezették őket körbe a cseppnyi lakásban, amiből menekülni szerettek volna. A tulaj a beépített szekrényhez lépett, kitárta az ajtaját, és egy bűvész mozdulatával mutatta a parányi széket és a polcot, az írógéppel. Rögtön helyet is foglalt ott, bizonyítandó, hogy milyen nagyszerű kis irodát teremtett magának. Még a szekrényajtót is magára húzta, aztán bentről harsogta nekik, hogy lám, milyen jól el tud zárkózni a külvilágtól.
- Mi már nem itt tartunk. – akarta akkor mondani a férfi, de természetesen nem sértette meg a büszke házigazdát. Most is ez a mondat tolakodott elő benne, de megint néma maradt.
A férfi megkönnyebbülve gondolt arra, hogy lassan vége a látogatásnak. A távolság pedig felmenti majd az újabb vizitektől.
Gazdát cseréltek az ajándékok is, igaz, a házigazda igyekezett kimutatni, hogy nincs rászorulva sem a márkás italra, sem a számtalan apróságra.
Estébe hajlott már, amikor búcsúzni kezdtek. Az öreg elvitte őket a buszmegállóig. A búcsú perceiben elérzékenyülve a lelkükre kötötte, hogy visszaindulás előtt még látogassanak el hozzájuk.
Már a buszon ültek, amikor eszébe jutott, hogy szóba sem került a hazatelepedés gondolata. De nem is csodálkozott túlzottan ezen.
A férfi hazaindulás előtt pár nappal jelentkezett, hogy kimentse magát az újabb vizit alól. Az öreg megértőnek bizonyult, jó utat kívánt visszafelé. Még megemlítette, hogy beszámolt a látogatásukról a közös kanadai ismerősüknek is. Azt sem rejtette véka alá, hogy a kamaszgyerekről igen lesújtó volt a véleménye. A férfi nem is fogta fel hirtelen a fiát ért vádakat. A szemtelenséget, a tűrhetetlen magatartást és a jelzőt, hogy ez a gyerek egy haramia. Leforrázva hallgatta az öreg szavait. Hiszen alig volt velük a gyerek! Mi válthatta ki ezt a nagy ellenszenvet?!
Amint visszaértek Kanadába, tisztázni akarta ezt a dolgot. Megírta az öregnek, hogy ismerni szeretné a levél tartalmát. Még hozzátette, hogy ez biztosan nem lehet probléma, hiszen az öreg nyilván vállalja a véleményét.
Másnapi válaszában az öreg sajnálkozott, hogy nem őrizte meg a levél másolatát. De megoldásként azt ajánlotta, hogy próbálkozzon a címzettnél. Bár kissé kajánul hozzátette, nem hiszi, hogy még megvan az a levél, mert ki őrizget ilyesmit.
A címzett azonban meglepetéssel szolgált. Készséggel átnyújtotta az öreg leveleit, némi sajnálkozás kíséretében.
A férfi döbbenten olvasta az öreg sorait, az aprólékos beszámolót látogatásukról. Főleg a gyereket szapulta, akinek nem tudott elnézni semmit. Nem számított, hogy jól beszél magyarul, hogy félénk, és halk szavú, mindez eltörpült a vétke mellett, mert kijelentette az unokának, jobban érzi magát Kanadában, mint náluk. Persze a stréber sietett jelenteni a nagypapának a hallottakat.
A férfi megütközve futtatta szemét a vádló sorokon. Most álljon oda magyarázkodni, hogy a gyerek az időeltolódás okozta állapotban fáradt volt és kedvetlen? Hogy becsapták azzal a bizonyos kerti medencével?! Bizonygassa, hogy a „Nem kellett volna elhozni, mert nem jelent neki semmit Magyarország.” vádaskodásra a következő hetek adták meg a választ. Magyarázgassa, hogy a gyerek lassan elfogadta környezetét, hogy kezdte érdekelni az ország, hogy végig drukkolta a magyarokért az úszóviadalt, és hogy hazafelé már címeres mezben és nemzeti színű sapkában feszített?!
Különösnek találta, hogy az öreg ennyit foglakozott a gyermekükkel, holott alig látta a vizit alatt. De talán nem is az ő fiúknak szólt a haragja. Egy ízben keserűen vallotta be, hogy saját fiai nem is látogatják, és a lánya sem áll szóba vele, pedig egy fedél alatt élnek. Persze sietett kijelenteni, hogy nem önmagát hibáztatja a kialakult helyzetért.
Az öreg róluk sem feledkezett meg. Jó adag lenézéssel tárgyalta látogatásukat, a legapróbb részletekig. Élhetetleneknek, szánalmasaknak írta le vendégeit, akik még az elemi dolgoknak is híján vannak, így például nem tudják, hogy nem illik a szoba közepén hagyni a táskát.
- Na ez aztán súlyos vád - mosolyodott el keserűen a férfi. Ebből a táskából kerültek elő az ajándékok. Ezek tán azért nem találtak kedvező fogadtatásra, mert az öregnek eszébe juttatták, hogy ő nem engedhet meg magának efféle bőkezűséget. És valóban, néhány olcsó könyvvel próbálta viszonozni a gesztust.
A levél minden mondata felért egy vádirattal. Hogy tehetetlenek, hogy a szocialista beidegződéseik között vergődnek odaát is, hogy nem cserélne velük semmi pénzért.
És, - írta az öreg mintegy megkoronázva a korábbiakat- a legszörnyűbb, hogy több évtizedes kinn tartózkodás után sem sajátították el az angolszász kultúrát.
Mi lehet ez az angolszász kultúra?! – kérdezte magától a férfi. - Ötórai tea a királynő alattvalójával, kisujjunkat eltartva a csésze fülétől?!
Vajon miféle angolszász kultúrát kér számon?! Kanadára aztán igazán nem jellemző, hogy a brit etikett béklyóit erőltesse polgáraira. Az ország történelme különben is jórészt arról szól, hogy melyik évben milyen nemzetiség vándorolt az országba. És arról, hogy ezek a nációk hogyan építenek egységes nemzetet. Vajon mit várt az öreg? Hogy affektáljanak, és a National Post tőzsdei rovatával legyezgessék magukat?! Hogy angol szavakat keverjenek a mondataikba?! Hogy darlingnak szólítsák egymást?! Hát igen, akkor meg a nagyképűséget lehetett volna szóvá tenni.
De mire ez a nagy acsarkodás?! Mert nem tudtak elragadtatást hazudni a vizit alkalmával? Mert nem dicsérték az egekig az öreg életművét, a családi házat? Miféle álomvilág az, melyet csak a hazug bókok tartanak össze?!
Maga elé képzelte ezt a nyakas kisöreget, aki mindenáron bizonyítani szeretné, hogy a helyes utat választotta. Nem tudja eltántorítani a hitétől sem a szerény nyugdíja, sem a siralmas körülményei, sem a szétzilált családi élete. De a növekvő terhek, és a holnaptól való félelem nagyon törékennyé teszik ezt a magabiztosságot.
Számukra az a néhány otthon töltött nap elegendő volt arra, hogy esztelenségnek minősítsék a hazaköltözés ötletét. Az öreg dicshimnuszai a fejlődő magyar gazdaságról és a saját jólétéről, hitelét vesztették ebben a siralmas környezetben. De a tények ellenére képtelen elismerni a vereségét. Marad tehát a bosszú. Locsogó vénasszonyként beszéli ki vendégeit egy olyan személy előtt, akit szintén nem sokra tart.
De az öreg csalódása nem lehet mentség! Erre a magatartásra nincs mentség!
A férfi leült a gépe elé, majd írni kezdett.
„Nem akarok módot adni a további kibeszélésünkre, ezért befejezem ezt a kapcsolatot.” Egy mozdulattal útjára indította a mondatot.
Még egyszer végigfutott a szeme az üzeneten, majd megnyugodva hátradőlt. Ezt elintézte. Elegánsan, nagyvonalúan, indulatok nélkül. Angolszász kultúrával. És most mehet teázni.
Eltartott kisujjal.
Már vagy egy órája ültek a teraszon, de a vendég még mindig nem bírta megemészteni a látottakat. Udvariasan válaszolgatott a házigazdának, sőt valami történetbe is belekezdett, de nem tudta elhessegetni magától az érkezéskor rátelepedő döbbenetet. Remélte, hogy mindez nem ül ki az arcára. Egy nyikorgó, színehagyott szövetű hintaszékben ültek, a felesége épp most állt fel nagy zavartan, mert a fáradt, kifakult vászon végighasadt kettőjük súlya alatt. A háziak nagyvonalúan bizonygatták, hogy semmiség az egész, úgyis le akarták cserélni ezt a régi huzatot.
Felkészületlenül érte őket ez a környezet. A férfi lopva a felesége arcát vizsgálta, de szerencsére arról sem lehetett leolvasni érzelmeket. Jobb lett volna, ha egyedül jövök. - gondolta keserűen.
Nem így képzelte. Már több mint egy éve levelezett ezzel az idős magyar mérnökkel, annyi mondanivalójuk volt egymásnak, hogy szinte napi rendszerességgel küldték az e-maileket. Valójában akkor gyorsult fel a levélváltás köztük, amikor ő beszámolt néhány csalódásáról, melyek odakinn, Kanadában érték. Az öregnek szinte szárnyakat adott az őszintesége. Rögtön tudott megoldást a gondjaira. Nagy lendülettel dicsérni kezdte az otthoni körülményeket, minden mondatával hazahívta őket. Ő persze kétkedve fogadta a lelkes beszámolókat, hiszen mások nem siettek megerősíteni az öreg dicshimnuszait. De az öreg ellentmondást nem tűrően bizonygatta, hogy csak ő lát tisztán ezekben a kérdésekben. Elárulta az is, hogy ő is élt külföldön, 56-os menekültként hagyta el az országot, de neki hat év elég volt Ausztráliából. Élete legjobb döntésének tartja, hogy akkor hazatért. Sőt, ami azt illeti, azóta ki sem tette a lábát az országból. A férfi kissé félve vallotta be, hogy megszokta már a kinti magasabb életszínvonalat, mire az öreg biztosította arról, hogy odahaza is lehet ideális körülmények között élni. Példaként említette a saját helyzetét, az álomházat, a hatalmas telket, a saját úszómedencét, a kocsit, és a nyugodt, biztos alapokon nyugvó életét. Azt javasolta, hogy a személyes találkozás alkalmával majd beszéljék át alaposan a hazatelepülés tervét. Segítséget és kapcsolatokat ígért az újrakezdéshez. Leveleiből sugárzott a befutott emberek magabiztossága, sőt némi büszkeség is, hiszen saját erőből érte el mindezt. Otthon a legjobb! – üzente minden mondatával. Európáé a jövő! - bizonygatta.
Magától értetődő volt tehát, hogy amikor hazalátogatnak Kanadából, eleget tesznek az öreg meghívásának. Busszal érkeztek ide, a Pest környéki kis faluba, a házigazda a végállomáson várta őket. Ügyetlenül összeölelkeztek az első találkozás örömére. Bár már látott képeket az öregről, mégis meglepte ez a reménytelenül megviselt, ráncos arc, a golyó formájú kopasz fej, és a szemöldök. Igen, a szemöldök, mely önálló életet élt a szemüveg felett. Rakoncátlan, ágas-bogas, önállósodott szálak meredeztek az ég felé, leginkább valamiféle növény gyökérzetére emlékeztetve. Eszébe jutott, amikor az öreg egy korábbi levelében büszkén említette, hogy karácsonyra szőrvágó masinát kapott. A fülekből kikandikáló fekete szőrcsomók láttán megértette a családtagok szerény célzását. De úgy látszik a kis készülék nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.
Az öreg egy kiskocsihoz kísérte őket, és ajtót nyitott. A kocsi padlóján szemétkupacok tornyosodtak. Igaz, ez már nem rontott a jármű összképén. Bepréselték magukat a koszos ülésekre, az öreg lendületes mozdulattal indított, mögöttük máris kavargott a porfelhő. Gidres-gödrös kaptatón zötykölődtek, a kocsi hangos koppanásokkal tudatta, ha néha beletáncolt egy-egy mélyedésbe.
- Nem is gondoltam, hogy ilyen nehezek vagytok! – tréfálkozott a házigazda.
Aztán, az újabb meglepetés, a ház, amire az öreg olyan büszke volt. Teraszos kiképzésű hegyoldal adott helyet az épületnek, mely kétségtelenül nagynak tűnt, de erősen elhanyagolt, és nagyon siralmas látványt keltett. A falait borító kúszónövény, a mindenütt jelen lévő inda és levéláradat bár jótékonyan körbeölelte az épületet, de mégsem tudta takarni a vakolás hiányosságait. A csenevész gyümölcsfák karéjában terpeszkedő ház belül is lehangoló látványt nyújtott. A konyha és az ebédlő foglalta el a földszinti részt, piszkos és elavult berendezési tárgyakkal. Házilag összetákolt polcok uralták a helyiséget, melyet otrombán választott ketté az emeletre vezető falépcső.
A felső szint sem volt szerencsésebb. A viseltes, öreg bútorzat elmúlást árasztó hangulattal fogadta a vendéget. A helyiség közepén tátongó feljáró nyílása örök veszélyforrásként sokkolta a szobában tartózkodókat. A felső szintről lehetett kijutni a teraszra, amely szinte elviselhetetlen volt a tetőig kapaszkodó növényzet miatt. Pókok és különféle rovarok élték megszokott életüket a sűrű bozótban, a fejük körül vadméhek és darazsak zümmögtek. Óvatoskodva foglaltak helyet. A házigazda magabiztosan oktatta vendégeit:
- Nem kell hessegetni őket, akkor nem bántanak.
A házaspár kényszeredetten engedelmeskedett, de nem tudták figyelmen kívül hagyni a teáscsészék peremén billegő méheket. Igaz, a frissítőnek szánt folyadék a rovarok nélkül sem volt kívánatosabb. Foltos, fénytelen üvegedényben érkezett a tea, amit az öreg felesége szolgált fel. Az idős asszony magas sarkú szandálban egyensúlyozott a tálcával, míg eljutott a viharvert asztalig. Ez a lábbeli félelmet keltett bennük. Minden percben várható volt, hogy az öregasszony felbukik a korhadt padlódeszkákon. Az alacsony nő kapkodva, szinte riadtan kínálgatta őket, nem lehetett eldönteni, hogy zavara minek szól.
Az öreg újabb anekdotába kezdett, a férfi sóhajtva állapította meg, hogy ezt is ismeri már. Úgy látszik, mostanában eluralkodik mindenkin az ismétlés kényszere. – morfondírozott. Ha az ember korosodik, nem tudja már biztosan, hogy kinek adta elő történeteit. És ami a legszomorúbb, nem emlékszik a hallgatóság reakciójára sem, így aztán a mesélő kedv újból szedheti az áldozatait.
A rövid szünetet kihasználva felpattant, hogy a gyerek után nézzen. Lelkiismeret furdalással gondolt arra, hogy becsapta kamaszfiát. A gyereknek semmi kedve nem volt ehhez a látogatáshoz, azzal próbálta idecsábítani, hogy majd egy jót fürdenek ebben a hőségben, a kerti úszómedencében. De amikor a házigazda végig kalauzolta a kertjén, szemével hiába kereste a medencét. Érdeklődésére az öreg rámutatott a telek sarkában egy kibetonozott gödörre.
- Ez az. Idén már fel sem töltöttem, mert megrepedt az oldala. Tán jövőre megcsinálom.
A férfi nyelt egyet. Felrémlett előtte a házi uszodájuk, a víz alatti lámpák fényében csillogó, lágy víztükörrel. Ennek a kirándulásnak az igazi vesztese a fia - gondolta keserűen. A gyermek egy mártír képével vonult el az unokával, és igazán hálás volt neki, hogy szó nélkül viselte a csalódást. Sajnos a játszótárs sem ígért könnyű perceket. Az unoka úgy festett, mint az ifjúsági filmvígjátékok elengedhetetlen kelléke. Szemüveges, kesehajú dagi, a kötelező tudálékos modorral.
Belépett a kiskamasz szobájába. Visszahőkölt a csöpp helyiségben uralkodó rendetlenségtől. A fia szótlan egykedvűséggel üldögélt, az unoka az ajándékba kapott játékot próbálta összerakni. A mocskos, pókhálós helyiség láttán szétáradt benne a szánalom. A fiúcska azonban nem oszthatta az érzelmeket, egy várúr fölényével kotorászott a sok kacat között. Mesterkélt mondataiból az öreg stílusa köszönt vissza. Olyan, mint egy műgyerek- állapította meg a férfi.
Csak akkor tudott egy kicsit megnyugodni, amikor a fiúk közölték, hogy lesétálnak a faluba. Nem fűzött nagy illúziókat a látnivalókhoz, de mindent jobbnak tartott, mint a lepusztult gyerekbarlangot.
Megvárta, amíg a fiuk elindulnak, aztán visszatért a háziakhoz. Hálásan pillantott a feleségére, aki kedvesen társalgott a házaspárral. Neje mondataiban felfedezni vélte az öregek iránt érzett kötelező tiszteletet.
A meleg elől már behúzódtak a nappaliba, az öreg újra szóval tartotta őket, de alig tudott figyelni. Szeme a helyiséget pásztázta. A hervadás, a visszafordíthatatlan pusztulás jegyei mindenütt. Elfeketedett, mocskos falak árulkodtak a ház siralmas állapotáról.
Az öreg azonban nem adta tanújelét semmiféle zavarnak, vagy szégyenkezésnek. Nagyvonalúan szemet hunyt a ház hiányosságai felett, viszont hosszas előadásba kezdett a háborítatlan csendről és a mesés panorámáról. A férfi eltűnődött ezen a sajátos szemléletmódon.
Ez a környezet felidézett benne egy évtizedekkel korábbi epizódot. Akkor még Pesten éltek, lakáscsere miatt járták a várost. Eljutottak egy angyalföldi lakótelepre is, ahol a háziak büszkén vezették őket körbe a cseppnyi lakásban, amiből menekülni szerettek volna. A tulaj a beépített szekrényhez lépett, kitárta az ajtaját, és egy bűvész mozdulatával mutatta a parányi széket és a polcot, az írógéppel. Rögtön helyet is foglalt ott, bizonyítandó, hogy milyen nagyszerű kis irodát teremtett magának. Még a szekrényajtót is magára húzta, aztán bentről harsogta nekik, hogy lám, milyen jól el tud zárkózni a külvilágtól.
- Mi már nem itt tartunk. – akarta akkor mondani a férfi, de természetesen nem sértette meg a büszke házigazdát. Most is ez a mondat tolakodott elő benne, de megint néma maradt.
A férfi megkönnyebbülve gondolt arra, hogy lassan vége a látogatásnak. A távolság pedig felmenti majd az újabb vizitektől.
Gazdát cseréltek az ajándékok is, igaz, a házigazda igyekezett kimutatni, hogy nincs rászorulva sem a márkás italra, sem a számtalan apróságra.
Estébe hajlott már, amikor búcsúzni kezdtek. Az öreg elvitte őket a buszmegállóig. A búcsú perceiben elérzékenyülve a lelkükre kötötte, hogy visszaindulás előtt még látogassanak el hozzájuk.
Már a buszon ültek, amikor eszébe jutott, hogy szóba sem került a hazatelepedés gondolata. De nem is csodálkozott túlzottan ezen.
A férfi hazaindulás előtt pár nappal jelentkezett, hogy kimentse magát az újabb vizit alól. Az öreg megértőnek bizonyult, jó utat kívánt visszafelé. Még megemlítette, hogy beszámolt a látogatásukról a közös kanadai ismerősüknek is. Azt sem rejtette véka alá, hogy a kamaszgyerekről igen lesújtó volt a véleménye. A férfi nem is fogta fel hirtelen a fiát ért vádakat. A szemtelenséget, a tűrhetetlen magatartást és a jelzőt, hogy ez a gyerek egy haramia. Leforrázva hallgatta az öreg szavait. Hiszen alig volt velük a gyerek! Mi válthatta ki ezt a nagy ellenszenvet?!
Amint visszaértek Kanadába, tisztázni akarta ezt a dolgot. Megírta az öregnek, hogy ismerni szeretné a levél tartalmát. Még hozzátette, hogy ez biztosan nem lehet probléma, hiszen az öreg nyilván vállalja a véleményét.
Másnapi válaszában az öreg sajnálkozott, hogy nem őrizte meg a levél másolatát. De megoldásként azt ajánlotta, hogy próbálkozzon a címzettnél. Bár kissé kajánul hozzátette, nem hiszi, hogy még megvan az a levél, mert ki őrizget ilyesmit.
A címzett azonban meglepetéssel szolgált. Készséggel átnyújtotta az öreg leveleit, némi sajnálkozás kíséretében.
A férfi döbbenten olvasta az öreg sorait, az aprólékos beszámolót látogatásukról. Főleg a gyereket szapulta, akinek nem tudott elnézni semmit. Nem számított, hogy jól beszél magyarul, hogy félénk, és halk szavú, mindez eltörpült a vétke mellett, mert kijelentette az unokának, jobban érzi magát Kanadában, mint náluk. Persze a stréber sietett jelenteni a nagypapának a hallottakat.
A férfi megütközve futtatta szemét a vádló sorokon. Most álljon oda magyarázkodni, hogy a gyerek az időeltolódás okozta állapotban fáradt volt és kedvetlen? Hogy becsapták azzal a bizonyos kerti medencével?! Bizonygassa, hogy a „Nem kellett volna elhozni, mert nem jelent neki semmit Magyarország.” vádaskodásra a következő hetek adták meg a választ. Magyarázgassa, hogy a gyerek lassan elfogadta környezetét, hogy kezdte érdekelni az ország, hogy végig drukkolta a magyarokért az úszóviadalt, és hogy hazafelé már címeres mezben és nemzeti színű sapkában feszített?!
Különösnek találta, hogy az öreg ennyit foglakozott a gyermekükkel, holott alig látta a vizit alatt. De talán nem is az ő fiúknak szólt a haragja. Egy ízben keserűen vallotta be, hogy saját fiai nem is látogatják, és a lánya sem áll szóba vele, pedig egy fedél alatt élnek. Persze sietett kijelenteni, hogy nem önmagát hibáztatja a kialakult helyzetért.
Az öreg róluk sem feledkezett meg. Jó adag lenézéssel tárgyalta látogatásukat, a legapróbb részletekig. Élhetetleneknek, szánalmasaknak írta le vendégeit, akik még az elemi dolgoknak is híján vannak, így például nem tudják, hogy nem illik a szoba közepén hagyni a táskát.
- Na ez aztán súlyos vád - mosolyodott el keserűen a férfi. Ebből a táskából kerültek elő az ajándékok. Ezek tán azért nem találtak kedvező fogadtatásra, mert az öregnek eszébe juttatták, hogy ő nem engedhet meg magának efféle bőkezűséget. És valóban, néhány olcsó könyvvel próbálta viszonozni a gesztust.
A levél minden mondata felért egy vádirattal. Hogy tehetetlenek, hogy a szocialista beidegződéseik között vergődnek odaát is, hogy nem cserélne velük semmi pénzért.
És, - írta az öreg mintegy megkoronázva a korábbiakat- a legszörnyűbb, hogy több évtizedes kinn tartózkodás után sem sajátították el az angolszász kultúrát.
Mi lehet ez az angolszász kultúra?! – kérdezte magától a férfi. - Ötórai tea a királynő alattvalójával, kisujjunkat eltartva a csésze fülétől?!
Vajon miféle angolszász kultúrát kér számon?! Kanadára aztán igazán nem jellemző, hogy a brit etikett béklyóit erőltesse polgáraira. Az ország történelme különben is jórészt arról szól, hogy melyik évben milyen nemzetiség vándorolt az országba. És arról, hogy ezek a nációk hogyan építenek egységes nemzetet. Vajon mit várt az öreg? Hogy affektáljanak, és a National Post tőzsdei rovatával legyezgessék magukat?! Hogy angol szavakat keverjenek a mondataikba?! Hogy darlingnak szólítsák egymást?! Hát igen, akkor meg a nagyképűséget lehetett volna szóvá tenni.
De mire ez a nagy acsarkodás?! Mert nem tudtak elragadtatást hazudni a vizit alkalmával? Mert nem dicsérték az egekig az öreg életművét, a családi házat? Miféle álomvilág az, melyet csak a hazug bókok tartanak össze?!
Maga elé képzelte ezt a nyakas kisöreget, aki mindenáron bizonyítani szeretné, hogy a helyes utat választotta. Nem tudja eltántorítani a hitétől sem a szerény nyugdíja, sem a siralmas körülményei, sem a szétzilált családi élete. De a növekvő terhek, és a holnaptól való félelem nagyon törékennyé teszik ezt a magabiztosságot.
Számukra az a néhány otthon töltött nap elegendő volt arra, hogy esztelenségnek minősítsék a hazaköltözés ötletét. Az öreg dicshimnuszai a fejlődő magyar gazdaságról és a saját jólétéről, hitelét vesztették ebben a siralmas környezetben. De a tények ellenére képtelen elismerni a vereségét. Marad tehát a bosszú. Locsogó vénasszonyként beszéli ki vendégeit egy olyan személy előtt, akit szintén nem sokra tart.
De az öreg csalódása nem lehet mentség! Erre a magatartásra nincs mentség!
A férfi leült a gépe elé, majd írni kezdett.
„Nem akarok módot adni a további kibeszélésünkre, ezért befejezem ezt a kapcsolatot.” Egy mozdulattal útjára indította a mondatot.
Még egyszer végigfutott a szeme az üzeneten, majd megnyugodva hátradőlt. Ezt elintézte. Elegánsan, nagyvonalúan, indulatok nélkül. Angolszász kultúrával. És most mehet teázni.
Eltartott kisujjal.