Döntetlen
Tudod, már korábban is megfigyeltem, hogyan lopakodik be a divat az életünkbe. Először csak egyvalakin látom azt az újdonságot, olyankor még nevetségesnek vagy szánalmasnak tűnik, aztán egyre többen kezdik viselni. A végén már késztetést érzek, hogy én is hordjam és közéjük tartozzam.
Így voltam a tetoválással is, mert akármennyire is cikiztem először, azért csak elkapott a gőz és varrattam egy pici, színes tollú madárkát a karomra. Nagyon élethű lett, emlékszem, te is megdicsérted, pedig sosem voltál oda ilyesmikért. Többet nem mertem vállalni, elvégre családanya vagyok, és negyven felett azért illik visszavenni a tempóból.
Mostanában a fekete keretes szemüveg a menő, és ezzel is végigjártam a kötelező állomásokat. Csodálkoztam, fanyalogtam, elfogadtam, végül úgy éreztem, belepusztulok, ha nekem nem lehet olyan.
Hétfőn a bevásárló központban volt dolgom, gondoltam beugrok az Ofotértbe. De annyian voltak, hogy morogtam egy sort és már mentem is tovább.
Másnap egy mellékutcában észrevettem egy apró boltot, a kirakatában mindenféle szemüveggel. Az üzletben egyetlen vevőt sem láttam. Legalább körülnézek - gondoltam, és benyitottam. Magas, fekete hajú fiatalember állt a pult mögött, a telefonját nyomkodta. Fehér köpeny volt rajta, mint az orvosokon. Hú, itt aztán komolyan veszik a szemüveg készítést! - vigyorogtam magamban. Végre felnézett. Markáns arc, átható, sötétbarna tekintet, délután öt órai borosta - egy ilyen jóképű fazon miért nem a filmgyárakat boldogítja, mit álldogál egy ilyen csóró kis üzletben a pult mögött?!
Észrevettem, ahogy végigmér. Nem volt abban semmi tolakodó, de biztos nem ilyen pillantásokkal fogadja a nyugdíjas Mari nénit. Korholtam magam, hogy miért az a semmitmondó papucscipő van rajtam. Vannak nekem sokkal dögösebb cipőim, a csajok mindig mondják, hogy milyen klassz lábaim vannak, most meg ez az elhanyagolt anyuka szerelés... De végül is, nem akarok én semmit ettől a jóembertől, aki tuti, hogy egy tízessel fiatalabb nálam. Különben is, férjem van, kamasz lányom, szerető anyósom, ja ez nem tartozik ide.
A pult üvegteteje alatt sorakoztak a keretek. Nem valami bődületes választék, már kezdtem bánni, hogy bejöttem. De a fiatalember nagyon kedves volt.
‒ Tehát egy új szemüveg... azt hiszem, nem is érdemes másféléket mutatnom, önt biztosan ezek az új fekete keretek érdeklik.
‒ Hogy tudja... ‒ motyogtam magamban, és kezdtem átvizsgálni a választékot.
‒ Ezt ajánlanám! ‒ húzott elő egy szemüveget a férfi.
Átvettem a kiválasztott darabot és felpróbáltam.
‒ Szabad? ‒ szólt szinte suttogva, és megigazította rajtam a szemüveget, közben egy gyengéd mozdulattal az előre hulló hajtincsemet is hátra simította.
Mindketten zavarba jöttünk. Gyorsan elém tartott egy kézitükröt.
‒ Csodálatos. Remek összhangban van ez a sötét keret az ön arcával. ‒ mondta áhítattal. Reméltem, hogy ez nem afféle sablon dicshimnusz. Láttam, ahogy elvörösödik.
Megvizsgáltam magam a tükörben. Te aztán tudod, hogy nem vagyok elszállva magamtól, de ez a keret szinte csodát művelt! Mintha egy szexis szőke boszorkányról hirtelen kiderülne, hogy esze is van... És a szem körüli ráncokat is ügyesen takarja.
‒ Igen, ez jó lesz! ‒ bólogattam.
Másnapra ígérte az új szemüveget. Felírta az adataimat, közben megjegyezte:
‒ Adrienn? Nagyon szép neve van.
‒ Te jó ég, ez udvarol! ‒ Jóleső izgalom futott át rajtam. De akkor benyitott egy fiatal pár, nem volt értelme, hogy tovább álldogáljak ott.
Másnap alig vártam, hogy a boltban legyek. Bezzeg most a magas sarkú szandál volt rajtam. Nagy meglepetésemre egy idős úr állt a pult mögött. Kedves volt, és barátságos.
‒Tessék megpróbálni!
A tükröt is elém tartotta, de így nem volt ugyanaz. Észrevette, hogy idegesen pillantgatok körül.
‒ Nagyszerű darab! Jó választás volt! Elegáns és divatos.
Mintha ott se lennék és csak a szemüveget illetné a dicséret.
Kiléptem a boltból és sietve elindultam a metró felé. Dühös voltam és csalódott. Mégis, mit vártál? - korholtam magam. Hogy majd megint ott lesz ez a jóképű hapsi és vadul ostromolni kezd?
Leszegett fejjel csörtettem előre. Hirtelen fennakadtam egy világoskék férfiingen. A bolti srác állt előttem, kezében egy tömött zacskóval.
‒ Jó napot! Látom átvette a szemüveget. Remekül áll! Tekintélyt ad az arcának, de a szépségét is kihangsúlyozza. ‒ hadarta elpirulva.
‒ Hol a fehér köpenye? ‒ nyögtem ki. Ennél hülyébbet nem is kérdezhettem volna. Nyilván a boltban hagyja, amíg kiszalad kaját venni.
Újra az a tinilány voltam, aki görcsösen iparkodik, hogy ne süljön fel, és hogy érdemes legyen a fiú figyelmére.
Te jó ég, miket hordok itt össze?! Férjes asszony vagyok, kinőttem már abból, hogy remegjen a térdem, ha egy jóképű sráccal dumálok. De szinte fojtogat az a különös, régről ismert izgalom, és nem tudok szabadulni.
‒ Nincs kedve meginni velem egy kávét? ‒ kérdezi kissé oldalra hajtott fejjel. Látom jól, neki is fontos a válaszom.
‒ De igen! ‒ vágom rá, talán túl gyorsan.
Mindketten zavarba jöttünk. Szótlanul mentünk egymás mellett, de szerencsére hamar a kávézóhoz értünk.
‒ Jó lesz a cappuccino? ‒ nézett rám.
‒ Igen, pont azt akartam kérni.
Láttam, hogy idegesen dobol az ujjaival. Megint az a tekintet, ami szinte kapaszkodik belém.
‒ Miért hívott meg?! Férjes asszony vagyok. ‒ bukott ki belőlem.
‒ Brit tudósok hosszú, fárasztó kutatások után kimutatták, hogy a férjes asszonyok is szoktak kávézni. ‒ vonta meg a vállát.
Felnevettem. Kezdett eltűnni az idegességem.
‒ Hogyhogy abban a boltban kötött ki? ‒ faggattam. ‒ Nem unalmas?
‒ A nagybátyámé az üzlet, besegítek neki. Na nem sokszor, csak amennyi az egyetem mellett belefér.
Hidd el, egy rendőrnyomozó is elégedett lett volna velem! Perceken belül kifaggattam. Építészmérnöknek készül, Kristófnak hívják, egyedül él, szabadidejében szenvedélyesen rajzol és fotózik és 25 éves. Te jó ég, 25! Akárhogy is számolom 16 év van köztünk. De bocsánat! Semmi sincs köztünk! Miért számolgatok én korkülönbséget egy ártalmatlan kávézás közepette?!
Aztán én következtem. Őszinte voltam, esküszöm. A reklámügynökség, a tinédzser lányom, a bankszakmában robotoló férjem, a beteg anyukám a kórházban, a lakásunk a város másik végén... nem hagytam ki semmit.
‒ Lehet kávéval koccintani? Mert akkor igyunk arra, hogy megismerkedtünk és ennek ellenére még mindig férjnél van. ‒ emelte a poharát.
Nem tudom, mi szállt meg akkor. A csöpp asztalon könyököltem, karnyújtásnyira volt tőlem a tökéletes fiatalság, a ránctalan bőr, a mosolygó száj, a gondtalan évek boldog tulajdonosa... áthajoltam az asztalon és megcsókoltam. Hosszan, behunyt szemmel. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszahúzódtam és illedelmesen ültem a helyemen.
‒ Ez mi volt?! ‒ kérdezte zavarodottan.
Idegesen fészkelődni kezdett. A karomra tette a kezét.
‒ Köszönöm! Igaz, hogy ma éjjel nem sokat fogok aludni, azon töröm majd a fejem, hogy mi lesz ebből, de köszönöm! Csodálatos vagy! ‒ hajolt felém.
‒ Szóval már tegeződünk?! ‒ cukkoltam, de máris a számra tapadt.
Nem értettem, miért nincs bűntudatom. De hiszen nem történik semmi, csak a fiatalságomból szeretnék visszakapni valamit. Nem akarok gondolkozni. Erre a mámorra van szükségem!
Otthagytuk a presszót és gyalogoltunk egymás mellett.
‒ A nagybátyád éhen fog halni! ‒ pillantottam a kezében lóbált zacskóra.
Megvonta a vállát.
‒ Á, csak csipegetni szokott belőle, aztán rám tukmálja az egészet.
Hirtelen körülnézett és behúzott egy kapu alá. Átölelt, szinte alig kaptam levegőt. Összeért a combunk, éreztem, ahogy izgalomba jön. Ez is olyan természetes volt! Soha nem csaltam meg a férjemet! El sem tudtam volna képzelni, hogy más férfi közelsége számomra természetes legyen. Most meg itt lihegek egy kapualjban, beszívok egy ismeretlen illatot, és érzem, hogy ennél jóval többet akarok valakitől, akit két napja még nem is ismertem.
‒ Gyere fel hozzám! ‒ könyörgött sóvárogva.
Szégyellem, de nem Péter jutott először az eszembe. Nem az, hogy meg fogom csalni. Hanem az, hogy milyen bugyi van rajtam. Rendben van-e a combfixem? Az elöl kapcsos melltartót vettem fel ma, aminek már kissé kopott a csipkéje? Ja nem, hál'istennek! Olyan izgatott lettem, azt hittem, ő is hallja a szívverésemet.
‒ Jó! De nem maradhatok sokáig!
Most tolakodott a képbe a férjem, aki talán épp krumplit pucol, mert ma ő a soros a konyhában. Mi lesz, ha megtudja...?!
De tőlem aztán nem! Akármi is történik ma, hallgatni fogok róla. Ő is csendben tudott maradni, amikor arról faggattam, hogy hova tűnt el a vállalati bulin, és miért került elő kipirulva. Besomfordált a táncterembe, majd kis idő múlva előkerült Éva is, akire mindig gyanakodtam. Zavartan igazgatta a szoknyáját, a füleiről rá lehetett volna gyújtani. De a férjem váltig tagadott. Az is lehet, hogy nem volt mit bevallani, fene tudja. De itt az ideje, hogy nekem is legyenek titkaim.
Taxiba ültünk. A hátsó ülésen Kristóf engedelmesen fogta a kezemet, tovább nem merészkedett. Biztosan a taxis miatt. Aztán írt a telefonján az öregnek. Én is előkotortam a magamét és hazaüzentem: Késni fogok. Értekezlet.
Egy régi bérház előtt állt meg az autó. Megijedtem, hogy valami koszfészek vár rám. Nálunk családi vonás a tisztaság mánia. Egy mocskos lakásnál nincs hervasztóbb dolog a világon. Idegesen követtem a régi bérház nagy körfolyosóján. Szerencsére egy teljesen felújított, tiszta és barátságos lakás fogadott. A rendre sem lehetett panasz, leszámítva a könyveket. A polc szinte roskadozott, néhány művészeti album kinyitva hevert a dohányzóasztalon, szétszórt rajzlapok, némelyik könyvjelzőnek használva. A ceruzarajzokon az épületek díszítő elemeinek tökéletes másolatai.
Nem volt időm tovább bámészkodni, mert Kristóf hátulról átölelt. Csend volt, de mintha egy dallamnak engedelmeskedne, ringatózni kezdett. Közben a nyakamba csókolt. Nem hittem, hogy képes vagyok még efféle izgalmat érezni. Remegve bújtam hozzá, féltem, nem sokáig bírnak a lábaim. A heverőhöz húzott, gyengéden vetkőztetni kezdett. Aztán végigdőltünk a bársony puhaságú pléden. A fejemnél egy hatalmas plüssmaci trónolt, ettől olyan ártatlan lett az egész. Egymásba fonódtunk. Arra számítottam, hogy egy rutinos szívtipróval lesz dolgom, egy igazi macsóval, de gyengéd volt és meglehetősen tapasztalatlan. Azt hiszem, erre volt szükségem! Hogy gyámolítsak valakit, aki úgy bújt hozzám, mintha védelmet keresne.
Utána szótlanul, összebújva feküdtünk. Boldog voltam és ideges. Túl szép, túl meseszerű volt minden. Féltem, nem lesz erőm kimondani, hogy ez egyszeri alkalom volt. Nem kockáztathatom a lebukást! Férjem van, gyerekem, nem dobhatom oda a családomat egy kölyök szerelméért. És ez a kölyök sem vállalna engem a rokonai, a barátai előtt. Hülyeség! Mit mondanék a lányomnak?! Nem is szabad ilyesmire gondolni! Haza kell menni és befejezni a vasalást.
A férjem sohasem tudhatja meg! Pedig milyen jó lenne elé állni, hogy míg ő hetekig nem közeledik hozzám, addig egy ilyen fiatal srác nem tud betelni velem.
Végre hazakeveredtem. Fáradságot színleltem, szótlan voltam. A megszokott tárgyaim között olyan valószínűtlennek tűnt az a délután egy idegen lakásban. Nem bántam volna, ha a férjem veszekszik valamiért, hogy jogosnak érezzem a hűtlenségem. De kedves volt és megértő, mikor látta, mennyire levert vagyok. Lefekvés után, a sötétben rám tört valamiféle őszinteségi roham. Fegyelmezni kellett magam, hogy ne kezdjek el mindent bevallani. De sem erőm, sem bátorságom nem volt vállalni a következményeket.
Ezt titkolnom kell! Még a barátnőim sem tudhatják meg! Jó lenne kifecsegni mindent, de megtanított rá az élet, hogy ne bízzak senkiben. Elég egy kis nézeteltérés és máris a kezükben vagyok.
Nem vagyok buta! Tudom irányítani az életemet. Hiszen ismersz! Ha szükségem lesz megint erre az érzésre és az ölelésekre, talán elmegyek hozzá megint. Talán!
Csak arra kell vigyázni, hogy mindig én irányítsam a dolgokat.
Te jó ég, be nem áll a szám! Megigazítsam a párnádat? Kérsz még egy kis kompótot? Csak szorítsd meg a kezem, ha igen.
Tudod, már korábban is megfigyeltem, hogyan lopakodik be a divat az életünkbe. Először csak egyvalakin látom azt az újdonságot, olyankor még nevetségesnek vagy szánalmasnak tűnik, aztán egyre többen kezdik viselni. A végén már késztetést érzek, hogy én is hordjam és közéjük tartozzam.
Így voltam a tetoválással is, mert akármennyire is cikiztem először, azért csak elkapott a gőz és varrattam egy pici, színes tollú madárkát a karomra. Nagyon élethű lett, emlékszem, te is megdicsérted, pedig sosem voltál oda ilyesmikért. Többet nem mertem vállalni, elvégre családanya vagyok, és negyven felett azért illik visszavenni a tempóból.
Mostanában a fekete keretes szemüveg a menő, és ezzel is végigjártam a kötelező állomásokat. Csodálkoztam, fanyalogtam, elfogadtam, végül úgy éreztem, belepusztulok, ha nekem nem lehet olyan.
Hétfőn a bevásárló központban volt dolgom, gondoltam beugrok az Ofotértbe. De annyian voltak, hogy morogtam egy sort és már mentem is tovább.
Másnap egy mellékutcában észrevettem egy apró boltot, a kirakatában mindenféle szemüveggel. Az üzletben egyetlen vevőt sem láttam. Legalább körülnézek - gondoltam, és benyitottam. Magas, fekete hajú fiatalember állt a pult mögött, a telefonját nyomkodta. Fehér köpeny volt rajta, mint az orvosokon. Hú, itt aztán komolyan veszik a szemüveg készítést! - vigyorogtam magamban. Végre felnézett. Markáns arc, átható, sötétbarna tekintet, délután öt órai borosta - egy ilyen jóképű fazon miért nem a filmgyárakat boldogítja, mit álldogál egy ilyen csóró kis üzletben a pult mögött?!
Észrevettem, ahogy végigmér. Nem volt abban semmi tolakodó, de biztos nem ilyen pillantásokkal fogadja a nyugdíjas Mari nénit. Korholtam magam, hogy miért az a semmitmondó papucscipő van rajtam. Vannak nekem sokkal dögösebb cipőim, a csajok mindig mondják, hogy milyen klassz lábaim vannak, most meg ez az elhanyagolt anyuka szerelés... De végül is, nem akarok én semmit ettől a jóembertől, aki tuti, hogy egy tízessel fiatalabb nálam. Különben is, férjem van, kamasz lányom, szerető anyósom, ja ez nem tartozik ide.
A pult üvegteteje alatt sorakoztak a keretek. Nem valami bődületes választék, már kezdtem bánni, hogy bejöttem. De a fiatalember nagyon kedves volt.
‒ Tehát egy új szemüveg... azt hiszem, nem is érdemes másféléket mutatnom, önt biztosan ezek az új fekete keretek érdeklik.
‒ Hogy tudja... ‒ motyogtam magamban, és kezdtem átvizsgálni a választékot.
‒ Ezt ajánlanám! ‒ húzott elő egy szemüveget a férfi.
Átvettem a kiválasztott darabot és felpróbáltam.
‒ Szabad? ‒ szólt szinte suttogva, és megigazította rajtam a szemüveget, közben egy gyengéd mozdulattal az előre hulló hajtincsemet is hátra simította.
Mindketten zavarba jöttünk. Gyorsan elém tartott egy kézitükröt.
‒ Csodálatos. Remek összhangban van ez a sötét keret az ön arcával. ‒ mondta áhítattal. Reméltem, hogy ez nem afféle sablon dicshimnusz. Láttam, ahogy elvörösödik.
Megvizsgáltam magam a tükörben. Te aztán tudod, hogy nem vagyok elszállva magamtól, de ez a keret szinte csodát művelt! Mintha egy szexis szőke boszorkányról hirtelen kiderülne, hogy esze is van... És a szem körüli ráncokat is ügyesen takarja.
‒ Igen, ez jó lesz! ‒ bólogattam.
Másnapra ígérte az új szemüveget. Felírta az adataimat, közben megjegyezte:
‒ Adrienn? Nagyon szép neve van.
‒ Te jó ég, ez udvarol! ‒ Jóleső izgalom futott át rajtam. De akkor benyitott egy fiatal pár, nem volt értelme, hogy tovább álldogáljak ott.
Másnap alig vártam, hogy a boltban legyek. Bezzeg most a magas sarkú szandál volt rajtam. Nagy meglepetésemre egy idős úr állt a pult mögött. Kedves volt, és barátságos.
‒Tessék megpróbálni!
A tükröt is elém tartotta, de így nem volt ugyanaz. Észrevette, hogy idegesen pillantgatok körül.
‒ Nagyszerű darab! Jó választás volt! Elegáns és divatos.
Mintha ott se lennék és csak a szemüveget illetné a dicséret.
Kiléptem a boltból és sietve elindultam a metró felé. Dühös voltam és csalódott. Mégis, mit vártál? - korholtam magam. Hogy majd megint ott lesz ez a jóképű hapsi és vadul ostromolni kezd?
Leszegett fejjel csörtettem előre. Hirtelen fennakadtam egy világoskék férfiingen. A bolti srác állt előttem, kezében egy tömött zacskóval.
‒ Jó napot! Látom átvette a szemüveget. Remekül áll! Tekintélyt ad az arcának, de a szépségét is kihangsúlyozza. ‒ hadarta elpirulva.
‒ Hol a fehér köpenye? ‒ nyögtem ki. Ennél hülyébbet nem is kérdezhettem volna. Nyilván a boltban hagyja, amíg kiszalad kaját venni.
Újra az a tinilány voltam, aki görcsösen iparkodik, hogy ne süljön fel, és hogy érdemes legyen a fiú figyelmére.
Te jó ég, miket hordok itt össze?! Férjes asszony vagyok, kinőttem már abból, hogy remegjen a térdem, ha egy jóképű sráccal dumálok. De szinte fojtogat az a különös, régről ismert izgalom, és nem tudok szabadulni.
‒ Nincs kedve meginni velem egy kávét? ‒ kérdezi kissé oldalra hajtott fejjel. Látom jól, neki is fontos a válaszom.
‒ De igen! ‒ vágom rá, talán túl gyorsan.
Mindketten zavarba jöttünk. Szótlanul mentünk egymás mellett, de szerencsére hamar a kávézóhoz értünk.
‒ Jó lesz a cappuccino? ‒ nézett rám.
‒ Igen, pont azt akartam kérni.
Láttam, hogy idegesen dobol az ujjaival. Megint az a tekintet, ami szinte kapaszkodik belém.
‒ Miért hívott meg?! Férjes asszony vagyok. ‒ bukott ki belőlem.
‒ Brit tudósok hosszú, fárasztó kutatások után kimutatták, hogy a férjes asszonyok is szoktak kávézni. ‒ vonta meg a vállát.
Felnevettem. Kezdett eltűnni az idegességem.
‒ Hogyhogy abban a boltban kötött ki? ‒ faggattam. ‒ Nem unalmas?
‒ A nagybátyámé az üzlet, besegítek neki. Na nem sokszor, csak amennyi az egyetem mellett belefér.
Hidd el, egy rendőrnyomozó is elégedett lett volna velem! Perceken belül kifaggattam. Építészmérnöknek készül, Kristófnak hívják, egyedül él, szabadidejében szenvedélyesen rajzol és fotózik és 25 éves. Te jó ég, 25! Akárhogy is számolom 16 év van köztünk. De bocsánat! Semmi sincs köztünk! Miért számolgatok én korkülönbséget egy ártalmatlan kávézás közepette?!
Aztán én következtem. Őszinte voltam, esküszöm. A reklámügynökség, a tinédzser lányom, a bankszakmában robotoló férjem, a beteg anyukám a kórházban, a lakásunk a város másik végén... nem hagytam ki semmit.
‒ Lehet kávéval koccintani? Mert akkor igyunk arra, hogy megismerkedtünk és ennek ellenére még mindig férjnél van. ‒ emelte a poharát.
Nem tudom, mi szállt meg akkor. A csöpp asztalon könyököltem, karnyújtásnyira volt tőlem a tökéletes fiatalság, a ránctalan bőr, a mosolygó száj, a gondtalan évek boldog tulajdonosa... áthajoltam az asztalon és megcsókoltam. Hosszan, behunyt szemmel. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszahúzódtam és illedelmesen ültem a helyemen.
‒ Ez mi volt?! ‒ kérdezte zavarodottan.
Idegesen fészkelődni kezdett. A karomra tette a kezét.
‒ Köszönöm! Igaz, hogy ma éjjel nem sokat fogok aludni, azon töröm majd a fejem, hogy mi lesz ebből, de köszönöm! Csodálatos vagy! ‒ hajolt felém.
‒ Szóval már tegeződünk?! ‒ cukkoltam, de máris a számra tapadt.
Nem értettem, miért nincs bűntudatom. De hiszen nem történik semmi, csak a fiatalságomból szeretnék visszakapni valamit. Nem akarok gondolkozni. Erre a mámorra van szükségem!
Otthagytuk a presszót és gyalogoltunk egymás mellett.
‒ A nagybátyád éhen fog halni! ‒ pillantottam a kezében lóbált zacskóra.
Megvonta a vállát.
‒ Á, csak csipegetni szokott belőle, aztán rám tukmálja az egészet.
Hirtelen körülnézett és behúzott egy kapu alá. Átölelt, szinte alig kaptam levegőt. Összeért a combunk, éreztem, ahogy izgalomba jön. Ez is olyan természetes volt! Soha nem csaltam meg a férjemet! El sem tudtam volna képzelni, hogy más férfi közelsége számomra természetes legyen. Most meg itt lihegek egy kapualjban, beszívok egy ismeretlen illatot, és érzem, hogy ennél jóval többet akarok valakitől, akit két napja még nem is ismertem.
‒ Gyere fel hozzám! ‒ könyörgött sóvárogva.
Szégyellem, de nem Péter jutott először az eszembe. Nem az, hogy meg fogom csalni. Hanem az, hogy milyen bugyi van rajtam. Rendben van-e a combfixem? Az elöl kapcsos melltartót vettem fel ma, aminek már kissé kopott a csipkéje? Ja nem, hál'istennek! Olyan izgatott lettem, azt hittem, ő is hallja a szívverésemet.
‒ Jó! De nem maradhatok sokáig!
Most tolakodott a képbe a férjem, aki talán épp krumplit pucol, mert ma ő a soros a konyhában. Mi lesz, ha megtudja...?!
De tőlem aztán nem! Akármi is történik ma, hallgatni fogok róla. Ő is csendben tudott maradni, amikor arról faggattam, hogy hova tűnt el a vállalati bulin, és miért került elő kipirulva. Besomfordált a táncterembe, majd kis idő múlva előkerült Éva is, akire mindig gyanakodtam. Zavartan igazgatta a szoknyáját, a füleiről rá lehetett volna gyújtani. De a férjem váltig tagadott. Az is lehet, hogy nem volt mit bevallani, fene tudja. De itt az ideje, hogy nekem is legyenek titkaim.
Taxiba ültünk. A hátsó ülésen Kristóf engedelmesen fogta a kezemet, tovább nem merészkedett. Biztosan a taxis miatt. Aztán írt a telefonján az öregnek. Én is előkotortam a magamét és hazaüzentem: Késni fogok. Értekezlet.
Egy régi bérház előtt állt meg az autó. Megijedtem, hogy valami koszfészek vár rám. Nálunk családi vonás a tisztaság mánia. Egy mocskos lakásnál nincs hervasztóbb dolog a világon. Idegesen követtem a régi bérház nagy körfolyosóján. Szerencsére egy teljesen felújított, tiszta és barátságos lakás fogadott. A rendre sem lehetett panasz, leszámítva a könyveket. A polc szinte roskadozott, néhány művészeti album kinyitva hevert a dohányzóasztalon, szétszórt rajzlapok, némelyik könyvjelzőnek használva. A ceruzarajzokon az épületek díszítő elemeinek tökéletes másolatai.
Nem volt időm tovább bámészkodni, mert Kristóf hátulról átölelt. Csend volt, de mintha egy dallamnak engedelmeskedne, ringatózni kezdett. Közben a nyakamba csókolt. Nem hittem, hogy képes vagyok még efféle izgalmat érezni. Remegve bújtam hozzá, féltem, nem sokáig bírnak a lábaim. A heverőhöz húzott, gyengéden vetkőztetni kezdett. Aztán végigdőltünk a bársony puhaságú pléden. A fejemnél egy hatalmas plüssmaci trónolt, ettől olyan ártatlan lett az egész. Egymásba fonódtunk. Arra számítottam, hogy egy rutinos szívtipróval lesz dolgom, egy igazi macsóval, de gyengéd volt és meglehetősen tapasztalatlan. Azt hiszem, erre volt szükségem! Hogy gyámolítsak valakit, aki úgy bújt hozzám, mintha védelmet keresne.
Utána szótlanul, összebújva feküdtünk. Boldog voltam és ideges. Túl szép, túl meseszerű volt minden. Féltem, nem lesz erőm kimondani, hogy ez egyszeri alkalom volt. Nem kockáztathatom a lebukást! Férjem van, gyerekem, nem dobhatom oda a családomat egy kölyök szerelméért. És ez a kölyök sem vállalna engem a rokonai, a barátai előtt. Hülyeség! Mit mondanék a lányomnak?! Nem is szabad ilyesmire gondolni! Haza kell menni és befejezni a vasalást.
A férjem sohasem tudhatja meg! Pedig milyen jó lenne elé állni, hogy míg ő hetekig nem közeledik hozzám, addig egy ilyen fiatal srác nem tud betelni velem.
Végre hazakeveredtem. Fáradságot színleltem, szótlan voltam. A megszokott tárgyaim között olyan valószínűtlennek tűnt az a délután egy idegen lakásban. Nem bántam volna, ha a férjem veszekszik valamiért, hogy jogosnak érezzem a hűtlenségem. De kedves volt és megértő, mikor látta, mennyire levert vagyok. Lefekvés után, a sötétben rám tört valamiféle őszinteségi roham. Fegyelmezni kellett magam, hogy ne kezdjek el mindent bevallani. De sem erőm, sem bátorságom nem volt vállalni a következményeket.
Ezt titkolnom kell! Még a barátnőim sem tudhatják meg! Jó lenne kifecsegni mindent, de megtanított rá az élet, hogy ne bízzak senkiben. Elég egy kis nézeteltérés és máris a kezükben vagyok.
Nem vagyok buta! Tudom irányítani az életemet. Hiszen ismersz! Ha szükségem lesz megint erre az érzésre és az ölelésekre, talán elmegyek hozzá megint. Talán!
Csak arra kell vigyázni, hogy mindig én irányítsam a dolgokat.
Te jó ég, be nem áll a szám! Megigazítsam a párnádat? Kérsz még egy kis kompótot? Csak szorítsd meg a kezem, ha igen.