Egy kis hazai
Áron sokáig haragudott a keresztnevére. Sokszor elárulta őt pesti évei alatt. Elég volt bemutatkoznia és máris gyanakodva faggatták: - Erdélyi vagy? Az igenlő válaszra gúnyos ajakbiggyesztés volt a reakció. Rosszabb esetben már fejéhez is vágták a sértést: - Szőröstalpú!
Nem tudott enyhülni a haragja azért, hogy egy kalap alá veszik a románokkal. Pedig volt ő olyan magyar, mint a pestiek! Miután áttelepült Erdélyből, kötelességének érezte megismerni a múzeumokat és nevezetességeket. Az önként vállalt feladat egyre inkább kellemes kikapcsolódássá vált, megszámlálhatatlan órát töltött a Műcsarnok, a Vár és a Szépművészeti Múzeum termeiben.
De nem volt kinek eldicsekednie a látottakkal. Névházassággal keveredett át Magyarországra, a formaságok intézése után már egyedül éldegélt. Nem sok barátja akadt. Észrevette, hogy még azokkal is igen felemás a kapcsolata, akik nem nézik le. Állandóan úgy érezte magát, mint egy süket, akivel hangosan kell beszélni. Azok a kollégák, aki elfogadták, valamiféle őskövületnek nézték, olyannak, akinek kopjafák és székely kapuk töltik ki az életét. Magyarázta volna, hogy imádja a kabarét, fütyüli a táncdalokat, Omega koncertekre jár, de nemigen hittek volna neki. Úgy kezelték, mint akinek kijár a különleges bánásmód.
Amikor munkahelyet változtatott, már igyekezett titkolni erdélyi mivoltát. Ettől meg nagyon szégyellte magát. Persze előbb-utóbb mindig kiderült, hogy honnan jött, ilyenkor úgy beszélt múltjáról, mint egy ifjúkori botlásról, amit már maga is igyekszik elfelejteni. Igazán sosem tudta egyenrangú félnek érezni magát a bennszülött kollégákkal. Albérletekben hányódott, ami csak fokozta rossz közérzetét.
A barátságokkal nem volt szerencséje, de a nőkkel annál inkább. Számlálatlanul gyűjtötte a skalpokat, persze ezek csak olyan futó, egy éjszakás kalandok voltak, olyan lányokkal, akik nem sokat törődtek a formaságokkal. Ezeknek a nőknek elég volt, hogy ápolt külseje és bizalomgerjesztő modora van. Ha még arra is vállalkozott, hogy fizessen néhány kört, már biztos is lehetett a sikerben. Ezek a könnyű kalandok azonban nem nyújtottak többet fizikai kielégülésnél. Rá kellett jönnie, hogy frissen visszanyert szabadságát nem kockáztathatja ilyen nőkért. Márpedig nagyon hiányzott valaki, akivel megértethette volna magát. Így aztán válása után hazautazott Erdélybe és a régi baráti köréből udvarolni kezdett egy elvált asszonynak. A két hét szabadság elegendőnek bizonyult arra, hogy a nő ígéretével térjen vissza Pestre, azzal, hogy majd követi őt. Természetesen ehhez össze kellett házasodniuk. Hamar túlestek a formaságokon, egyikük sem tartotta fontosnak, hogy fényes esküvőt rendezzenek.
Áron csak az együttlét során kezdte kiismerni Joli tulajdonságait és bizony nem volt kedvére, amit tapasztalnia kellett. Az asszony rendetlen volt, lusta és követelőző. De tán mégis az volt a legbántóbb tulajdonsága, hogy minden témában csalhatatlan biztonsággal nyilatkozott. Áron nem is értette ezt a nagy öntudatot, hiszen az asszony iskolai végzettsége igazán nem indokolta ezt a fene nagy hozzáértést. Jolinak azonban nem okozott problémát letromfolni másokat sem, ha politikáról, művészetről, gyereknevelésről, vagy akárcsak a kutyatartásról volt szó.
Nem sok barátot gyűjtöttek pesti éveik alatt. Az a néhány ember, akikkel kötelességszerűen tartották a kapcsolatot, valósággal menekülésre fogta a dolgot, ha Joli hozzákezdett a kioktatáshoz.
Áron hamar elvesztette a türelmét, hangosan, sok-sok indulattal próbált vitába szállni a nejével, igen kellemetlen perceket szerezve a társaságukban lévőknek. Már senki sem tudta felfedezni a két ember között az érzelmi köteléket, így igen meglepett mindenkit Joli terhessége.
A leányka megszületése után egyértelművé vált, hogy Áron nem tud kievickélni az albérletből. Egy hűtőgépgyárban dolgozott, Joli a gyermek miatt meg sem próbált elhelyezkedni.
Áron addig-addig kacérkodott a disszidálás gondolatával, míg végül felpakolta az egész családot és meg sem állt Bécsig. Persze nem ez volt a végállomás, másfél éves várakozás után utazhattak tovább Kanadába.
Áron kissé bizonytalan volt a merész lépés miatt, de azzal erősítette magát, hogy könnyebb élet vár majd rá a tengerentúlon. De mintha számításon kívül hagyta volna, hogy a boldoguláshoz elengedhetetlen a nyelvtudás. A magyar és a román nyelv birtokában félvállról vette az új kihívást. Meglepve tapasztalta, hogy milyen nehézkesen halad az angollal. Lassú előmenetelét azzal magyarázta, hogy negyven felett már nemigen alkalmas az ember nyelvek befogadására.
Az angol nélkül természetesen csak segédmunkák jöhettek szóba. Némi segítséggel került arra az építkezésre, ahol egy terjeszkedő konzervgyár új részlegét húzták fel. Áron a szerény fizetés ellenére is a tőle megszokott tempóval dolgozott. Fogalma sem lehetett arról, hogy a gyártulajdonos felesége órákon keresztül figyeli az irodaház ablakából az udvaron ügyködő melósokat.
Az első hónap végén behívatták az irodába és közölték vele, hogy szívesen alkalmaznák a hamarosan elkészülő új épületszárnyban. Áron dadogására a német származású főnök csak legyintett. Tudta jól, hogy a szorgalom pótolhatja a szerény angoltudást.
Áron buzogó tettvággyal nyergelt át a konzerviparra. Hamarosan afféle mindenessé nőtte ki magát. Szorgalmasan javította a gépsorokat, a keze járt a szája helyett, így a kollégái hamarosan megbékéltek hibásan összerakott angol mondataival. Szívesen túlórázott, nemcsak a pénz, de az elviselhetetlen otthoni légkör miatt is. Igaz, nemcsak Joli kezdte ezeket a veszekedéseket, Áron is számtalanszor kieresztette a hangját. Nem tudott megbékélni azzal, hogy az asszony nem akar részt vállalni a terhekből. A nagylánytól már nyugodtan elhelyezkedhetett volna, de Jolán mindig tudott kifogásokat találni. Ha mégis felvették valahová, egy hétbe sem telt, hogy ráunjon az elviselhetetlen munkahelyre. Áron ilyenkor sóhajtva gondolt arra, hogy más asszonyok évek óta dolgoznak a neje által kifogásolt állásokban.
Aztán egyszer elszakadt a cérna. Áron külön költözött, beadta a válópert. De az anyajogú kanadai társadalomban nem számíthatott kegyelemre. A bíróság egyrészt gyermektartásra kötelezte, másrészt fizetnie kellett Jolán eltartását is, hiszen az asszony nem dolgozott. Ezek a kiadások padlóra küldték, képtelen volt fenntartani egy saját lakást ilyen anyagi terhek mellett. Főnöke tudomást szerzett erről az áldatlan állapotról és megengedte, hogy Áron éjszakánként a vállalat területén parkoljon a kocsijával. Lefekvés előtt meg használhatta a gyári mosdókat. Igyekezett lakályossá tenni a kisbusz belsejét, beszerezett egy hordozható tévét is, hogy elalvás előtt legyen némi szórakozása. Az igazi megpróbáltatást az esős napok jelentették. A hideg ellen tudott ugyan védekezni a hálózsák segítségével, de a kocsi tetején koppanó esőcseppek dobpergés-szerű hangja miatt sokszor órákig forgolódott álmatlanul.
Áron két évet élt így, miközben a neje csak percekre talált munkát.
Ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett bármiféle kapcsolatról. Most már nemcsak a szerény nyelvtudás riasztotta el a próbálkozásoktól. Mit mondjon a partnernek, ha az fel akar jönni a lakására?!
Aztán egy szép napon csoda történt. A láthatás alkalmával, a gyermek azzal az újsággal lepte meg, hogy az anyu munkát talált. Sőt, azt is kikotyogta, hogy feltűnt egy férfi a mama körül. Áron gyanította, hogy a két dolog szorosan összefügg, elvégre nem valami csábító perspektíva felszedni egy olyan asszonyt, aki nem hajlandó dolgozni. De a végeredmény volt fontos, hogy kissé fellélegezhetett a nyomasztó évek után.
Első dolga azonban nem a lakásbérlés volt, hanem a repülőjegy haza. Nagyváradon aztán újra akadt egy asszony, aki rövid gondolkodás után igent bólintott az összeköltözés gondolatára. Persze ehhez még meg kellett oldani, hogy Valika is kikeveredjen a tengerentúlra. Gyors esküvő következett hát, majd Áron visszautazott Kanadába és hosszú telefonbeszélgetésekkel tartotta életben az érzelmeket. Igaz, ezek a beszélgetések sem filléres tételek voltak, de Áron afféle megtérülő befektetésnek könyvelte el.
Majdnem egy évbe telt, mire elintéződtek a hivatalos dolgok és az új asszony kanadai földre léphetett. A várakozás alatt megálmodott idilli kép pillanatok alatt pattant szét, amikor Valika betette a lábát Áron szerény hajlékába. Nem is tudta sokáig titkolni a csalódását. Becsapottnak érezte magát, hiába bizonygatta a férj, hogy nem szépítette a dolgokat, Valika úgy látszik valamiféle szűrőn keresztül hallgatta a férj beszámolóit az itteni körülményekről. Megpróbálta elfogadni a valóságot, de sajátos módon állt bosszút az elvesztett mesevilágért. Már korántsem volt az a búgó, kedveskedő, vágytól tüzelt nőszemély, akit Áron órákig hallgatott kiszáradt torokkal a telefonban.
Áron kétségbeesetten próbálta menteni a csak a távolságban működő házasságot. Befizetett egy lakásra, nyögte a részletfizetés terheit, és a luxuskörülmények egy időre valóban elcsendesítették az asszonyt. Aztán a nő elkezdett követelőzni, hogy maga mellett szeretné tudni a nagylányát is. Igaz, hogy ez az ország nem olyan, mint amire számított, de azért Romániával felveszi a versenyt.- tette le a garast lánya jövője mellett.
Áron hamar igent mondott a gyakran ismétlődő követelésekre. Elvégre neki is volt vaj a fején, hiszen ő meg a lányát pénzelte a vasárnapi láthatások alkalmával.
Valika elhelyezkedett egy cukrászdában és a pár órás szerény elfoglaltságért kapott még szerényebb fizetés feljogosította arra, hogy egyenrangú félként szóljon bele a családi költségvetésbe.
Nemsokára megérkezett a nagylány, Áron csodálkozott is erősen, hogy most milyen gyors volt az ügyintézés, nem úgy, mint mikor a nejét várta.
Katika teenageres nemtörődömséggel vette birtokába a számára kijelölt lakrészt. Jelenléte egy csapásra megszüntetette az otthon korábbi varázsát. A két nő betöltötte a lakást. Áron meglepve tapasztalta, hogy anya és leánya között korántsem ideális a viszony. Nem is értette Vali ragaszkodását ehhez az együttéléshez, hiszen napirenden voltak a veszekedések. Ilyenkor sóhajtva gondolt a mikrobusz nyugodt magányára, az esőcseppek álmosító koppanására.
Fél év telt el így, aztán Vali kijelentette, hogy válni akar. A javak felére természetesen igényt tartott. Áron meg sem próbált ellenkezni, beletörődve adott túl a lakáson és a befolyt összeget kelletlenül ugyan, de megfelezte az asszonnyal. Vali vérszemet kapott az engedékenység láttán. Kijelentette, hogy a bútorra is igényt tart, hiszen Áronnak úgysem lesz szüksége rá, mert újra a mikrobuszban fog lakni.
Áron azonban nem élhetett ezzel a lehetőséggel. A vállalat néhány hónapja gyengélkedni kezdett és a német főnök szakértőt hívott, hogy mentse a menthetőt. A tanácsadó első dolga volt, hogy rámutatott azokra, akiktől meg kell szabadulni. Áron az elsők között kapta meg az elbocsátást. A főnökben azonban munkálkodhatott némi bűntudat, mert beajánlotta egy másik vállalathoz. Áron nagyon boldogtalan volt az új helyén. A pakisztáni tulajdonos egy szeméthegy közepén üzemeltette az árucsomagoló gépsorokat, Áron el sem tudta korábban képzelni, hogy ilyen körülmények között is lehet élelmiszerrel foglalkozni.
Áron egy olcsó szobácskát bérel a város egyik lepusztult negyedében. A bútorok hiánya miatt a szerény méretű lakás is tágasnak tűnik. Egy matrac a fekvőalkalmatosság, a szórakozásról pedig ugyanaz a kis tévé gondoskodik, amely a buszban már a társa volt.
Vasárnaponként a magyar templomot látogatja, az adománygyűjtő tálcára húsz dollárt tesz, hadd lássák, hogy nincs rászorulva a sajnálatra. Teli torokból énekli a zsoltárokat, érces szép hangjára mindig büszke volt. Ki tudja, ha a körülmények máshogy hozzák, tán ebből élt volna meg valahol. A mise végén felhangzó Székely Himnusz dallamai betöltik a termet, Áron szárnyaló hangja elvegyül a többi magyar énekével:
Ki tudja, merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen
Segítsd még egyszer győzelemre néped
Csaba királyfi a csillagösvényen
Áron sokáig haragudott a keresztnevére. Sokszor elárulta őt pesti évei alatt. Elég volt bemutatkoznia és máris gyanakodva faggatták: - Erdélyi vagy? Az igenlő válaszra gúnyos ajakbiggyesztés volt a reakció. Rosszabb esetben már fejéhez is vágták a sértést: - Szőröstalpú!
Nem tudott enyhülni a haragja azért, hogy egy kalap alá veszik a románokkal. Pedig volt ő olyan magyar, mint a pestiek! Miután áttelepült Erdélyből, kötelességének érezte megismerni a múzeumokat és nevezetességeket. Az önként vállalt feladat egyre inkább kellemes kikapcsolódássá vált, megszámlálhatatlan órát töltött a Műcsarnok, a Vár és a Szépművészeti Múzeum termeiben.
De nem volt kinek eldicsekednie a látottakkal. Névházassággal keveredett át Magyarországra, a formaságok intézése után már egyedül éldegélt. Nem sok barátja akadt. Észrevette, hogy még azokkal is igen felemás a kapcsolata, akik nem nézik le. Állandóan úgy érezte magát, mint egy süket, akivel hangosan kell beszélni. Azok a kollégák, aki elfogadták, valamiféle őskövületnek nézték, olyannak, akinek kopjafák és székely kapuk töltik ki az életét. Magyarázta volna, hogy imádja a kabarét, fütyüli a táncdalokat, Omega koncertekre jár, de nemigen hittek volna neki. Úgy kezelték, mint akinek kijár a különleges bánásmód.
Amikor munkahelyet változtatott, már igyekezett titkolni erdélyi mivoltát. Ettől meg nagyon szégyellte magát. Persze előbb-utóbb mindig kiderült, hogy honnan jött, ilyenkor úgy beszélt múltjáról, mint egy ifjúkori botlásról, amit már maga is igyekszik elfelejteni. Igazán sosem tudta egyenrangú félnek érezni magát a bennszülött kollégákkal. Albérletekben hányódott, ami csak fokozta rossz közérzetét.
A barátságokkal nem volt szerencséje, de a nőkkel annál inkább. Számlálatlanul gyűjtötte a skalpokat, persze ezek csak olyan futó, egy éjszakás kalandok voltak, olyan lányokkal, akik nem sokat törődtek a formaságokkal. Ezeknek a nőknek elég volt, hogy ápolt külseje és bizalomgerjesztő modora van. Ha még arra is vállalkozott, hogy fizessen néhány kört, már biztos is lehetett a sikerben. Ezek a könnyű kalandok azonban nem nyújtottak többet fizikai kielégülésnél. Rá kellett jönnie, hogy frissen visszanyert szabadságát nem kockáztathatja ilyen nőkért. Márpedig nagyon hiányzott valaki, akivel megértethette volna magát. Így aztán válása után hazautazott Erdélybe és a régi baráti köréből udvarolni kezdett egy elvált asszonynak. A két hét szabadság elegendőnek bizonyult arra, hogy a nő ígéretével térjen vissza Pestre, azzal, hogy majd követi őt. Természetesen ehhez össze kellett házasodniuk. Hamar túlestek a formaságokon, egyikük sem tartotta fontosnak, hogy fényes esküvőt rendezzenek.
Áron csak az együttlét során kezdte kiismerni Joli tulajdonságait és bizony nem volt kedvére, amit tapasztalnia kellett. Az asszony rendetlen volt, lusta és követelőző. De tán mégis az volt a legbántóbb tulajdonsága, hogy minden témában csalhatatlan biztonsággal nyilatkozott. Áron nem is értette ezt a nagy öntudatot, hiszen az asszony iskolai végzettsége igazán nem indokolta ezt a fene nagy hozzáértést. Jolinak azonban nem okozott problémát letromfolni másokat sem, ha politikáról, művészetről, gyereknevelésről, vagy akárcsak a kutyatartásról volt szó.
Nem sok barátot gyűjtöttek pesti éveik alatt. Az a néhány ember, akikkel kötelességszerűen tartották a kapcsolatot, valósággal menekülésre fogta a dolgot, ha Joli hozzákezdett a kioktatáshoz.
Áron hamar elvesztette a türelmét, hangosan, sok-sok indulattal próbált vitába szállni a nejével, igen kellemetlen perceket szerezve a társaságukban lévőknek. Már senki sem tudta felfedezni a két ember között az érzelmi köteléket, így igen meglepett mindenkit Joli terhessége.
A leányka megszületése után egyértelművé vált, hogy Áron nem tud kievickélni az albérletből. Egy hűtőgépgyárban dolgozott, Joli a gyermek miatt meg sem próbált elhelyezkedni.
Áron addig-addig kacérkodott a disszidálás gondolatával, míg végül felpakolta az egész családot és meg sem állt Bécsig. Persze nem ez volt a végállomás, másfél éves várakozás után utazhattak tovább Kanadába.
Áron kissé bizonytalan volt a merész lépés miatt, de azzal erősítette magát, hogy könnyebb élet vár majd rá a tengerentúlon. De mintha számításon kívül hagyta volna, hogy a boldoguláshoz elengedhetetlen a nyelvtudás. A magyar és a román nyelv birtokában félvállról vette az új kihívást. Meglepve tapasztalta, hogy milyen nehézkesen halad az angollal. Lassú előmenetelét azzal magyarázta, hogy negyven felett már nemigen alkalmas az ember nyelvek befogadására.
Az angol nélkül természetesen csak segédmunkák jöhettek szóba. Némi segítséggel került arra az építkezésre, ahol egy terjeszkedő konzervgyár új részlegét húzták fel. Áron a szerény fizetés ellenére is a tőle megszokott tempóval dolgozott. Fogalma sem lehetett arról, hogy a gyártulajdonos felesége órákon keresztül figyeli az irodaház ablakából az udvaron ügyködő melósokat.
Az első hónap végén behívatták az irodába és közölték vele, hogy szívesen alkalmaznák a hamarosan elkészülő új épületszárnyban. Áron dadogására a német származású főnök csak legyintett. Tudta jól, hogy a szorgalom pótolhatja a szerény angoltudást.
Áron buzogó tettvággyal nyergelt át a konzerviparra. Hamarosan afféle mindenessé nőtte ki magát. Szorgalmasan javította a gépsorokat, a keze járt a szája helyett, így a kollégái hamarosan megbékéltek hibásan összerakott angol mondataival. Szívesen túlórázott, nemcsak a pénz, de az elviselhetetlen otthoni légkör miatt is. Igaz, nemcsak Joli kezdte ezeket a veszekedéseket, Áron is számtalanszor kieresztette a hangját. Nem tudott megbékélni azzal, hogy az asszony nem akar részt vállalni a terhekből. A nagylánytól már nyugodtan elhelyezkedhetett volna, de Jolán mindig tudott kifogásokat találni. Ha mégis felvették valahová, egy hétbe sem telt, hogy ráunjon az elviselhetetlen munkahelyre. Áron ilyenkor sóhajtva gondolt arra, hogy más asszonyok évek óta dolgoznak a neje által kifogásolt állásokban.
Aztán egyszer elszakadt a cérna. Áron külön költözött, beadta a válópert. De az anyajogú kanadai társadalomban nem számíthatott kegyelemre. A bíróság egyrészt gyermektartásra kötelezte, másrészt fizetnie kellett Jolán eltartását is, hiszen az asszony nem dolgozott. Ezek a kiadások padlóra küldték, képtelen volt fenntartani egy saját lakást ilyen anyagi terhek mellett. Főnöke tudomást szerzett erről az áldatlan állapotról és megengedte, hogy Áron éjszakánként a vállalat területén parkoljon a kocsijával. Lefekvés előtt meg használhatta a gyári mosdókat. Igyekezett lakályossá tenni a kisbusz belsejét, beszerezett egy hordozható tévét is, hogy elalvás előtt legyen némi szórakozása. Az igazi megpróbáltatást az esős napok jelentették. A hideg ellen tudott ugyan védekezni a hálózsák segítségével, de a kocsi tetején koppanó esőcseppek dobpergés-szerű hangja miatt sokszor órákig forgolódott álmatlanul.
Áron két évet élt így, miközben a neje csak percekre talált munkát.
Ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett bármiféle kapcsolatról. Most már nemcsak a szerény nyelvtudás riasztotta el a próbálkozásoktól. Mit mondjon a partnernek, ha az fel akar jönni a lakására?!
Aztán egy szép napon csoda történt. A láthatás alkalmával, a gyermek azzal az újsággal lepte meg, hogy az anyu munkát talált. Sőt, azt is kikotyogta, hogy feltűnt egy férfi a mama körül. Áron gyanította, hogy a két dolog szorosan összefügg, elvégre nem valami csábító perspektíva felszedni egy olyan asszonyt, aki nem hajlandó dolgozni. De a végeredmény volt fontos, hogy kissé fellélegezhetett a nyomasztó évek után.
Első dolga azonban nem a lakásbérlés volt, hanem a repülőjegy haza. Nagyváradon aztán újra akadt egy asszony, aki rövid gondolkodás után igent bólintott az összeköltözés gondolatára. Persze ehhez még meg kellett oldani, hogy Valika is kikeveredjen a tengerentúlra. Gyors esküvő következett hát, majd Áron visszautazott Kanadába és hosszú telefonbeszélgetésekkel tartotta életben az érzelmeket. Igaz, ezek a beszélgetések sem filléres tételek voltak, de Áron afféle megtérülő befektetésnek könyvelte el.
Majdnem egy évbe telt, mire elintéződtek a hivatalos dolgok és az új asszony kanadai földre léphetett. A várakozás alatt megálmodott idilli kép pillanatok alatt pattant szét, amikor Valika betette a lábát Áron szerény hajlékába. Nem is tudta sokáig titkolni a csalódását. Becsapottnak érezte magát, hiába bizonygatta a férj, hogy nem szépítette a dolgokat, Valika úgy látszik valamiféle szűrőn keresztül hallgatta a férj beszámolóit az itteni körülményekről. Megpróbálta elfogadni a valóságot, de sajátos módon állt bosszút az elvesztett mesevilágért. Már korántsem volt az a búgó, kedveskedő, vágytól tüzelt nőszemély, akit Áron órákig hallgatott kiszáradt torokkal a telefonban.
Áron kétségbeesetten próbálta menteni a csak a távolságban működő házasságot. Befizetett egy lakásra, nyögte a részletfizetés terheit, és a luxuskörülmények egy időre valóban elcsendesítették az asszonyt. Aztán a nő elkezdett követelőzni, hogy maga mellett szeretné tudni a nagylányát is. Igaz, hogy ez az ország nem olyan, mint amire számított, de azért Romániával felveszi a versenyt.- tette le a garast lánya jövője mellett.
Áron hamar igent mondott a gyakran ismétlődő követelésekre. Elvégre neki is volt vaj a fején, hiszen ő meg a lányát pénzelte a vasárnapi láthatások alkalmával.
Valika elhelyezkedett egy cukrászdában és a pár órás szerény elfoglaltságért kapott még szerényebb fizetés feljogosította arra, hogy egyenrangú félként szóljon bele a családi költségvetésbe.
Nemsokára megérkezett a nagylány, Áron csodálkozott is erősen, hogy most milyen gyors volt az ügyintézés, nem úgy, mint mikor a nejét várta.
Katika teenageres nemtörődömséggel vette birtokába a számára kijelölt lakrészt. Jelenléte egy csapásra megszüntetette az otthon korábbi varázsát. A két nő betöltötte a lakást. Áron meglepve tapasztalta, hogy anya és leánya között korántsem ideális a viszony. Nem is értette Vali ragaszkodását ehhez az együttéléshez, hiszen napirenden voltak a veszekedések. Ilyenkor sóhajtva gondolt a mikrobusz nyugodt magányára, az esőcseppek álmosító koppanására.
Fél év telt el így, aztán Vali kijelentette, hogy válni akar. A javak felére természetesen igényt tartott. Áron meg sem próbált ellenkezni, beletörődve adott túl a lakáson és a befolyt összeget kelletlenül ugyan, de megfelezte az asszonnyal. Vali vérszemet kapott az engedékenység láttán. Kijelentette, hogy a bútorra is igényt tart, hiszen Áronnak úgysem lesz szüksége rá, mert újra a mikrobuszban fog lakni.
Áron azonban nem élhetett ezzel a lehetőséggel. A vállalat néhány hónapja gyengélkedni kezdett és a német főnök szakértőt hívott, hogy mentse a menthetőt. A tanácsadó első dolga volt, hogy rámutatott azokra, akiktől meg kell szabadulni. Áron az elsők között kapta meg az elbocsátást. A főnökben azonban munkálkodhatott némi bűntudat, mert beajánlotta egy másik vállalathoz. Áron nagyon boldogtalan volt az új helyén. A pakisztáni tulajdonos egy szeméthegy közepén üzemeltette az árucsomagoló gépsorokat, Áron el sem tudta korábban képzelni, hogy ilyen körülmények között is lehet élelmiszerrel foglalkozni.
Áron egy olcsó szobácskát bérel a város egyik lepusztult negyedében. A bútorok hiánya miatt a szerény méretű lakás is tágasnak tűnik. Egy matrac a fekvőalkalmatosság, a szórakozásról pedig ugyanaz a kis tévé gondoskodik, amely a buszban már a társa volt.
Vasárnaponként a magyar templomot látogatja, az adománygyűjtő tálcára húsz dollárt tesz, hadd lássák, hogy nincs rászorulva a sajnálatra. Teli torokból énekli a zsoltárokat, érces szép hangjára mindig büszke volt. Ki tudja, ha a körülmények máshogy hozzák, tán ebből élt volna meg valahol. A mise végén felhangzó Székely Himnusz dallamai betöltik a termet, Áron szárnyaló hangja elvegyül a többi magyar énekével:
Ki tudja, merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen
Segítsd még egyszer győzelemre néped
Csaba királyfi a csillagösvényen