Az új beteg
A fej megjelent az ajtóban.
‒ Szia Géza! A hetesbe hoztak tegnap egy új beteget. Azt mondja, hogy ismer téged. Valami Krasznai. Jenő vagy mi... Ja, nem! János! Krasznai János. Nézz be hozzá, mert már telekürtölte az öreg a kórtermet, hogy ti haverok vagytok! Kezd ciki lenni!
Lovász doktor a szemüvege fölött a hírvivőre nézett.
‒ Mivel hozták be?
‒ Pneumonia lobaris. A vérkép még nincs meg. De nagyon szederjes a nyálkahártya. Eléggé le van robbanva. Tényleg ismered?
‒ Krasznai? Persze. Kösz, majd benézek hozzá!
Az ajtó becsukódott. Doktor Lovász hátradőlt a székben. Szóval a Krasznai. Csak egy Krasznait ismert. Az osztálytársát a gimnáziumból. És erre mondta a kollégája, hogy öreg. De hát mit várt?! Hatvanöt évesen persze, hogy öreg! ‒ gondolta keserűen.
Kelletlenül feltápászkodott és elbaktatott a hetes kórteremig. Szeme végigpásztázta a négy ágyat. Egyetlen arc sem tűnt ismerősnek. Valami tévedés lesz. De a másodikról a beteg már felé rikkantott.
‒ Géza! Itt vagyok Géza! ‒ a kiáltás köhögésbe fulladt.
Doktor Lovász próbálta palástolni döbbenetét. Az ágyon egy ismeretlen öregember feküdt. Az elnehezült test kerek, tésztaszerű fejben folyatódott. Vékonyszálú ősz pihék ágaskodtak a fülek felett, a koponya kopaszon fénylett, a véreres szemgolyók ráncokkal barázdált mélyedésben ültek.
‒Te jó ég! ‒ mormolta, majd mosolyra húzódott a szája. A beteg ágyához lépett. Sután kezet nyújtott.
‒ Szia János!
‒ Szia Géza! Vagy szólítsalak inkább főorvos úrnak? Kicsit megváltoztam, igaz?! ‒ kérdezte olyan könnyedséggel, mintha egy hajvágás eredményét firtatná. ‒ Látod, így jár az, aki nem megy el az érettségi találkozókra. Jogos a döbbenet! Tényleg, mért nem voltál ott soha?
‒ Külföldön dolgoztam. Aztán vidékre kerültem. A sok költözés után már senkinek se tudtam a címét. Fogalmam se volt, hogy mikor vannak a találkozók.
‒ Hát megértem. Szétszóródtunk az biztos. Sajnos vannak még néhányan, akik sosem jöttek el. Na mindegy! De te milyen jól tartod magad...
‒ Á, ez csak a látszat! Fűzőt viselek és parókám van! ‒ paskolta lapos hasfalát a doktor és előre billentette a fejét, amitől sűrű ősz haja a homlokába hullott.
Krasznai elnevette magát. A nevetés köhögésbe fulladt. Furcsa módon ez a vidámság mégis visszahozott valamit az egykori kamaszból. Mondani akart valamit, de újra köhögés rázta. Lovász doktor kötelességének érezte, hogy meghallgassa a beteg szívverését. Krasznai megpróbált felülni, de a mozdulat félbe maradt. A szívhangok egy kalitkában vergődő madár csapkodására emlékeztették. A beteg kimerülten sóhajtott. Lovász doktor álldogált még egy darabig az ágy mellett, majd elköszönt. A nővérpultnál elkérte a beteg kartonját. Lesújtva bámulta a nagyképű latin szavakat, melyek szenvedést és kilátástalan küzdelmet jósoltak. Egyszer nagypályán fociztak, Krasznaihoz került a labda, elrohant a szélen, majdnem az alapvonalig és közben üvöltötte:
‒ Beadom! Beadom!
Ő a pálya közepén futott, már a tizenhatoson belül volt, és Krasznai tényleg beadta. Csak fel kellett ugornia. A sarokba fejelte, a pipába. Hónapokig ezt a gólt emlegették. Szállóige lett az üvöltésből: Beadom! Beadom! Vajon emlékszik erre ez a kórteremben ziháló emberi roncs?
Krasznai mindenre jól emlékezett. Ha megállt az ágya mellett már jöttek a kérdések:
‒ Emlékszel, mikor a Mezei tanár úr mesélte azt a viccet? Hogy hívják a Szovjetunióban az írástudatlant? Direktor. És azt aki ír és olvas? Professzor. És aki csak olvasni tud : Specialist.
Lovász doktor hangosan nevetett a régi viccen. Talán a kelleténél hangosabban, de Krasznai nem fogott gyanút.
‒ Emlékszel arra a háromnapos osztálykirándulásra? Éjjel meglógtunk a szállásról és elindultunk csavarogni a sáros, agyagos dombok között. A Beregi Karcsi ment elöl, mert neki volt zseblámpája. Egyre gyakrabban hallottuk a puffanásokat, ahogy elvágódik. A végén már csak annyit mondtunk: ‒ Na, a Beregi már megint felfelé világít.
‒ Emlékszel, mikor a biológia óra végén a Kállai tanár úr megkérdezte, hogy van-e valakinek valami észrevétele, a Guszti meg felállt és kijelentette:
‒Tanár úr kérem, úgy le van fagyva a Mildenberger utca, hogy egész jól lehet ott csúszkálni.
Ordítva röhögtünk, a tanár úr meg bólogatva annyit tett hozzá:
‒ Pont idevág, pont idevág.
Mintha ezek az emlékek tartották volna a lelket Krasznaiban. Lovász doktor ha tehette, belátogatott a kórterembe.
‒ Hogy vagy?
‒ Ezt az orvosnak azért jobban kéne tudni... ‒ vágta rá a beteg, majd folytatta: ‒ Emlékszel, mikor a Horváth felelt magyarból és elkezdte: Kakukk Marci. Írta Tersánszky József Jenő. A tanár meg félbeszakította: ‒ Fiam, felhatalmazlak, mától nyugodtan hívhatod Józsinak!
Krasznait nem látogatta senki. Szinte szégyenlősen vallotta be, hogy tavaly meghalt a felesége, a lánya meg nem tartja vele a kapcsolatot. Lovász doktor kiakadt:
‒ Kapcsolat szülő és gyerek között?! Mi az, hogy kapcsolat?! Szeretet, törődés, gondoskodás nincs a szótárban?!
‒ Ugyan, hagyd! Lehet, hogy én voltam a hunyó. ‒ mentegetőzött Krasznai. ‒ Pár évvel ezelőtt felszedett a lányom egy pasast, aki persze nem dolgozott. Odaköltöztek hozzánk a családi házba. A földszinten volt egy kisebb lakrész, azt adtuk oda. Aztán egy nap elénk álltak, hogy igazán lakhatnánk mi ott, ők meg felköltöznének a felső szintre, mert az világosabb, meg minden. Erzsi akkor már betegeskedett, hallani se akartam róla, hogy megbolygassuk az életét. A lányom berágott emiatt. A pasija hamarosan eltűnt, ő meg azzal vádolt minket, hogy miattunk lépett le. Aztán talált valakit, akinek legalább volt lakása. Így aztán elköltözött. Akkor már nem voltunk fontosak. Aztán eltűnt. Az anyja temetésére se került elő.
Lovász doktor lehajtott fejjel hallgatta az akadozó, köhögésekbe fúló vallomást. Bűntudatot érzett az ő kényelmes és nyugodt élete miatt. Anna csodálatos feleség, a fia egy nagyvállalat főnöke, ‒ nem egyformán részesülünk a javakból ‒ állapította meg egy sóhaj kíséretében.
Krasznai állapota rohamosan romlani kezdett. Fogytak a viccek, az emlékek, a beteg egyre inkább befelé fordult. De még várt valamit. Suttogva faggatta a doktort.
‒ Ugye bejön? Ha megtudja, hogy itt vagyok, bejön és meglátogat. Olyan jól megvoltunk amíg kicsi volt, nem felejtheti el.
Doktor Lovász bátorítóan paskolta a beteg kezét.
Kora délután volt, amikor nyílt a kórterem ajtaja. Vékony, középkorú nő futtatta tekintetét az ágyban fekvő betegeken, majd elindult Krasznai felé.
‒ Papa, papus! ‒ a beteg keze után nyúlt, majd ráborult Krasznaira és hangos zokogásba kezdett. Az öreg hangtalanul ölelte lányát. Aztán benne is felszakadt a sírás.
Lovász doktor nézte egy darabig az idillt, majd csendesen elhagyta a kórtermet.
‒ Ugyanaz a moha zöld bőrkabát volt rajta. És nem is késett sokat. ‒ állapította meg tényszerűen.
Mint a presszóban tegnap. Gyerekjáték volt kinyomozni a nő telefonszámát, aki eleinte hallani sem akart a találkozóról, de Lovász doktor olyan titokzatos volt, hogy a nő végül is belement. A presszóban megrendülés nélkül vette tudomásul, hogy apjának már csak napjai vannak hátra. A látogatásról hallani sem akart.
‒ Az egész életem egy zsákutca! Nem itt tartanék, ha egy keménykezű, szigorúbb apám lett volna. ‒ hajtogatta.
Lovász doktor nyelt egyet.
A nő makacsul ellenkezett, végül Lovász doktor feltette a kérdést:
‒ Mennyiért hajlandó meglátogatni az apját?
Az asszony meglepődött, sértődöttséget színlelt. Óvatosan eltüntette karjait az asztalról, remélve, hogy a doktor nem szentelt elég figyelmet az ékszereinek. Krákogni kezdett, végül kimondta az összeget.
‒ Másik albérletet keresek. Ebből kijönne a letét meg az első félév.
‒ Miért nem költözik haza? Már nem kéne kerülgetnie a szüleit...
‒ Á, az a ház már nem a mienk. Csak béreltük. Akkor adták el, amikor az öcsémnek volt az a balhéja a kábítószerrel. Kifizették a károsultat, akit elütött. Az ügyvédek, aztán meg az intézet... Ami szart se ért, mert alig hogy kijött, túladagolta magát. Aztán a temetés, sírkő, minden. Nem maradt ott semmi, csak az adósság.
Doktor Lovász döbbenten emésztette a hallottakat.
‒ Akkor holnap az első látogatás után átveheti a pénzt. Pontosabban a felét. Mert jönnie kell addig, amíg az apja... ‒ nem fejezte be a mondatot.
A folyosón haladva Krasznai boldogságát próbálta elképzelni. Újra maga előtt látta az asszony könnyeit is. Olyan őszintének tűnt az a szeretetroham...
Mégsem voltak kétségei.
Elindult az irodába, hogy előkészítse a borítékot.
A fej megjelent az ajtóban.
‒ Szia Géza! A hetesbe hoztak tegnap egy új beteget. Azt mondja, hogy ismer téged. Valami Krasznai. Jenő vagy mi... Ja, nem! János! Krasznai János. Nézz be hozzá, mert már telekürtölte az öreg a kórtermet, hogy ti haverok vagytok! Kezd ciki lenni!
Lovász doktor a szemüvege fölött a hírvivőre nézett.
‒ Mivel hozták be?
‒ Pneumonia lobaris. A vérkép még nincs meg. De nagyon szederjes a nyálkahártya. Eléggé le van robbanva. Tényleg ismered?
‒ Krasznai? Persze. Kösz, majd benézek hozzá!
Az ajtó becsukódott. Doktor Lovász hátradőlt a székben. Szóval a Krasznai. Csak egy Krasznait ismert. Az osztálytársát a gimnáziumból. És erre mondta a kollégája, hogy öreg. De hát mit várt?! Hatvanöt évesen persze, hogy öreg! ‒ gondolta keserűen.
Kelletlenül feltápászkodott és elbaktatott a hetes kórteremig. Szeme végigpásztázta a négy ágyat. Egyetlen arc sem tűnt ismerősnek. Valami tévedés lesz. De a másodikról a beteg már felé rikkantott.
‒ Géza! Itt vagyok Géza! ‒ a kiáltás köhögésbe fulladt.
Doktor Lovász próbálta palástolni döbbenetét. Az ágyon egy ismeretlen öregember feküdt. Az elnehezült test kerek, tésztaszerű fejben folyatódott. Vékonyszálú ősz pihék ágaskodtak a fülek felett, a koponya kopaszon fénylett, a véreres szemgolyók ráncokkal barázdált mélyedésben ültek.
‒Te jó ég! ‒ mormolta, majd mosolyra húzódott a szája. A beteg ágyához lépett. Sután kezet nyújtott.
‒ Szia János!
‒ Szia Géza! Vagy szólítsalak inkább főorvos úrnak? Kicsit megváltoztam, igaz?! ‒ kérdezte olyan könnyedséggel, mintha egy hajvágás eredményét firtatná. ‒ Látod, így jár az, aki nem megy el az érettségi találkozókra. Jogos a döbbenet! Tényleg, mért nem voltál ott soha?
‒ Külföldön dolgoztam. Aztán vidékre kerültem. A sok költözés után már senkinek se tudtam a címét. Fogalmam se volt, hogy mikor vannak a találkozók.
‒ Hát megértem. Szétszóródtunk az biztos. Sajnos vannak még néhányan, akik sosem jöttek el. Na mindegy! De te milyen jól tartod magad...
‒ Á, ez csak a látszat! Fűzőt viselek és parókám van! ‒ paskolta lapos hasfalát a doktor és előre billentette a fejét, amitől sűrű ősz haja a homlokába hullott.
Krasznai elnevette magát. A nevetés köhögésbe fulladt. Furcsa módon ez a vidámság mégis visszahozott valamit az egykori kamaszból. Mondani akart valamit, de újra köhögés rázta. Lovász doktor kötelességének érezte, hogy meghallgassa a beteg szívverését. Krasznai megpróbált felülni, de a mozdulat félbe maradt. A szívhangok egy kalitkában vergődő madár csapkodására emlékeztették. A beteg kimerülten sóhajtott. Lovász doktor álldogált még egy darabig az ágy mellett, majd elköszönt. A nővérpultnál elkérte a beteg kartonját. Lesújtva bámulta a nagyképű latin szavakat, melyek szenvedést és kilátástalan küzdelmet jósoltak. Egyszer nagypályán fociztak, Krasznaihoz került a labda, elrohant a szélen, majdnem az alapvonalig és közben üvöltötte:
‒ Beadom! Beadom!
Ő a pálya közepén futott, már a tizenhatoson belül volt, és Krasznai tényleg beadta. Csak fel kellett ugornia. A sarokba fejelte, a pipába. Hónapokig ezt a gólt emlegették. Szállóige lett az üvöltésből: Beadom! Beadom! Vajon emlékszik erre ez a kórteremben ziháló emberi roncs?
Krasznai mindenre jól emlékezett. Ha megállt az ágya mellett már jöttek a kérdések:
‒ Emlékszel, mikor a Mezei tanár úr mesélte azt a viccet? Hogy hívják a Szovjetunióban az írástudatlant? Direktor. És azt aki ír és olvas? Professzor. És aki csak olvasni tud : Specialist.
Lovász doktor hangosan nevetett a régi viccen. Talán a kelleténél hangosabban, de Krasznai nem fogott gyanút.
‒ Emlékszel arra a háromnapos osztálykirándulásra? Éjjel meglógtunk a szállásról és elindultunk csavarogni a sáros, agyagos dombok között. A Beregi Karcsi ment elöl, mert neki volt zseblámpája. Egyre gyakrabban hallottuk a puffanásokat, ahogy elvágódik. A végén már csak annyit mondtunk: ‒ Na, a Beregi már megint felfelé világít.
‒ Emlékszel, mikor a biológia óra végén a Kállai tanár úr megkérdezte, hogy van-e valakinek valami észrevétele, a Guszti meg felállt és kijelentette:
‒Tanár úr kérem, úgy le van fagyva a Mildenberger utca, hogy egész jól lehet ott csúszkálni.
Ordítva röhögtünk, a tanár úr meg bólogatva annyit tett hozzá:
‒ Pont idevág, pont idevág.
Mintha ezek az emlékek tartották volna a lelket Krasznaiban. Lovász doktor ha tehette, belátogatott a kórterembe.
‒ Hogy vagy?
‒ Ezt az orvosnak azért jobban kéne tudni... ‒ vágta rá a beteg, majd folytatta: ‒ Emlékszel, mikor a Horváth felelt magyarból és elkezdte: Kakukk Marci. Írta Tersánszky József Jenő. A tanár meg félbeszakította: ‒ Fiam, felhatalmazlak, mától nyugodtan hívhatod Józsinak!
Krasznait nem látogatta senki. Szinte szégyenlősen vallotta be, hogy tavaly meghalt a felesége, a lánya meg nem tartja vele a kapcsolatot. Lovász doktor kiakadt:
‒ Kapcsolat szülő és gyerek között?! Mi az, hogy kapcsolat?! Szeretet, törődés, gondoskodás nincs a szótárban?!
‒ Ugyan, hagyd! Lehet, hogy én voltam a hunyó. ‒ mentegetőzött Krasznai. ‒ Pár évvel ezelőtt felszedett a lányom egy pasast, aki persze nem dolgozott. Odaköltöztek hozzánk a családi házba. A földszinten volt egy kisebb lakrész, azt adtuk oda. Aztán egy nap elénk álltak, hogy igazán lakhatnánk mi ott, ők meg felköltöznének a felső szintre, mert az világosabb, meg minden. Erzsi akkor már betegeskedett, hallani se akartam róla, hogy megbolygassuk az életét. A lányom berágott emiatt. A pasija hamarosan eltűnt, ő meg azzal vádolt minket, hogy miattunk lépett le. Aztán talált valakit, akinek legalább volt lakása. Így aztán elköltözött. Akkor már nem voltunk fontosak. Aztán eltűnt. Az anyja temetésére se került elő.
Lovász doktor lehajtott fejjel hallgatta az akadozó, köhögésekbe fúló vallomást. Bűntudatot érzett az ő kényelmes és nyugodt élete miatt. Anna csodálatos feleség, a fia egy nagyvállalat főnöke, ‒ nem egyformán részesülünk a javakból ‒ állapította meg egy sóhaj kíséretében.
Krasznai állapota rohamosan romlani kezdett. Fogytak a viccek, az emlékek, a beteg egyre inkább befelé fordult. De még várt valamit. Suttogva faggatta a doktort.
‒ Ugye bejön? Ha megtudja, hogy itt vagyok, bejön és meglátogat. Olyan jól megvoltunk amíg kicsi volt, nem felejtheti el.
Doktor Lovász bátorítóan paskolta a beteg kezét.
Kora délután volt, amikor nyílt a kórterem ajtaja. Vékony, középkorú nő futtatta tekintetét az ágyban fekvő betegeken, majd elindult Krasznai felé.
‒ Papa, papus! ‒ a beteg keze után nyúlt, majd ráborult Krasznaira és hangos zokogásba kezdett. Az öreg hangtalanul ölelte lányát. Aztán benne is felszakadt a sírás.
Lovász doktor nézte egy darabig az idillt, majd csendesen elhagyta a kórtermet.
‒ Ugyanaz a moha zöld bőrkabát volt rajta. És nem is késett sokat. ‒ állapította meg tényszerűen.
Mint a presszóban tegnap. Gyerekjáték volt kinyomozni a nő telefonszámát, aki eleinte hallani sem akart a találkozóról, de Lovász doktor olyan titokzatos volt, hogy a nő végül is belement. A presszóban megrendülés nélkül vette tudomásul, hogy apjának már csak napjai vannak hátra. A látogatásról hallani sem akart.
‒ Az egész életem egy zsákutca! Nem itt tartanék, ha egy keménykezű, szigorúbb apám lett volna. ‒ hajtogatta.
Lovász doktor nyelt egyet.
A nő makacsul ellenkezett, végül Lovász doktor feltette a kérdést:
‒ Mennyiért hajlandó meglátogatni az apját?
Az asszony meglepődött, sértődöttséget színlelt. Óvatosan eltüntette karjait az asztalról, remélve, hogy a doktor nem szentelt elég figyelmet az ékszereinek. Krákogni kezdett, végül kimondta az összeget.
‒ Másik albérletet keresek. Ebből kijönne a letét meg az első félév.
‒ Miért nem költözik haza? Már nem kéne kerülgetnie a szüleit...
‒ Á, az a ház már nem a mienk. Csak béreltük. Akkor adták el, amikor az öcsémnek volt az a balhéja a kábítószerrel. Kifizették a károsultat, akit elütött. Az ügyvédek, aztán meg az intézet... Ami szart se ért, mert alig hogy kijött, túladagolta magát. Aztán a temetés, sírkő, minden. Nem maradt ott semmi, csak az adósság.
Doktor Lovász döbbenten emésztette a hallottakat.
‒ Akkor holnap az első látogatás után átveheti a pénzt. Pontosabban a felét. Mert jönnie kell addig, amíg az apja... ‒ nem fejezte be a mondatot.
A folyosón haladva Krasznai boldogságát próbálta elképzelni. Újra maga előtt látta az asszony könnyeit is. Olyan őszintének tűnt az a szeretetroham...
Mégsem voltak kétségei.
Elindult az irodába, hogy előkészítse a borítékot.