In memoriam Sipos Áron (1947 - 2022)
A gimnáziumban ismertem meg. Megszeppent elsős voltam, elveszetten keresgéltem az osztálytermet, aztán csak benyitottam a megfelelő ajtón. Néhány tanuló már ott beszélgetett, köztük volt Áron is. Nem lehetett nem észrevenni. Rendezett haj, vakító, hibátlan fogsor, ápolt körmök. Akkoriban nem ilyen tulajdonságok jellemezték az újpesti fiatalokat. Mintha tévedésből került volna a szeplős, pattanásos kamaszok közé. A sok pelyhedző állú kamasz között ő már bajuszt viselt. Igaz, ez nem volt hosszú életű, mert az egyik tanár felszólította, hogy másnapra borotválkozzon meg. Gyanítható, hogy a szigort a féltékenység diktálta, hiszen a tanár úrnak sohasem sikerült ilyen férfidíszt növeszteni. Áron bólintott, és engedelmeskedett. Elvégre nem balhézni, hanem tanulni jött ide. Ezért is ült az első padba.
A szünetekben jól láttam, hogy nemcsak a tankönyvek hevernek a padján. Meglepve böngésztem egy vaskos kötet borítóját: John Steinbeck: A mohos szikla.
Én akkor még Rejtő Jenőnél tartottam, de a kíváncsiság arra sarkallt, hogy kivegyem a könyvtárból a regényt. Egy szót sem értettem belőle. Na jó, valamit kihámoztam, de nagyon nem az én világom volt. Elcsodálkoztam, hogy ez a tizenéves srác hol tart már.
Olasz volt a második nyelv az orosz mellett. Éder tanár úr értett hozzá, hogyan kedveltesse meg a nyelvtanulást velünk. Az első órán egy szó sem hangzott el olaszul, csupán felolvasott egy részt Kosztolányitól, amiből kiderült, hogy Esti Kornél milyen nagyszerűen boldogul a világban a nyelvtudással.
Áron nagyon komolyan vette ezt a nyelvet. Igaz, a többi tantárgy sem okozott gondot neki. Másodikban már nem Éder tanár úr tanított minket. De Áron lelkesedése nem apadt. Megtudtam, hogy az olasz mellett spanyolt is tanul különórákon. Ő és Zöldi Misi úgy elhúztak az osztálytól, hogy negyedikben már jobban beszéltek olaszul, mint a tanárnő.
Ezzel együtt Áron nem volt mintagyerek. Némi csibészség is elfért a jó jegyek mellé. Láttam verekedni is, amikor az egyik nagypofájú srác kikezdett vele. De inkább a jó hangulat és a baráti légkör jellemezte ezeket az éveket.
Egyszer megkérdezte tőlem, hogy van -e kedvem találkozni Berda Józseffel.
‒ Az ki? ‒ csodálkoztam.
Kezembe nyomott egy verseskötetet. Estére már tudtam, hogy egy csodabogárral fogunk találkozni, aki képes ódát zengeni a birkapörkölthöz, és a testi örömök jobban foglalkoztatják, mint a halhatatlanság.
Egy kisvendéglőben iddogált a mester. A melós külsejű, borvirágos orrú öregúr kedélyesen elbeszélgetett velünk. A verselés is szóba került, de csak azért, hogy elmondja, egy neves költőtárs szépen ellopta az egyik sorát. Pár kéretlen jó tanácsot is kaptunk, és amikor szedelőzködni kezdtünk, ezzel köszönt el:
‒ Szerbusztok gyerekek, jó kangörcsös egészséget kívánok!
De a kíváncsiság már erőt vett rajtam. Újabb Berda verseket kezdtem olvasni. Ámulva láttam, hogy a tehetséghez nem feltétlenül szükséges az előnyös külső.
Érettségi után Áron a szegedi egyetemre került, ahol természetesen az olasz nyelv volt az egyik választottja a történelem mellett.
Később arról értesültem, hogy a Pannónia Filmstúdióban dolgozik. Egyszer be is látogattam hozzá. Egy kis helyiségben ült, fura masina előtt. Az asztalon egy filmtekercs feküdt, ami mozgásba jött és elfutott egy képernyő előtt, ami alig volt nagyobb egy zsebkendőnél. A jelenetet figyelve próbálta az idegen nyelvet magyarra fordítani. Éppen egy román film volt soron.
‒ Te tudsz románul? ‒ csodálkoztam.
‒ Á, nem nagyon! ‒ legyintett. ‒ De megkapom legépelve a nyersfordítást és képről-képre megpróbálom szinkronba hozni a magyar szöveggel.
A mini képernyőn előre-hátra lehetett mozgatni a filmszalagot, néha meg is állította, hogy figyelmesen tanulmányozhassa a szereplők szájmozgását.
‒ Nem unalmas ez? ‒ faggattam.
‒ Ugyan, dehogy! ‒ tiltakozott. ‒ Figyeld csak! A szerelmespár a szoba közepén áll, rájuk törik az ajtót és a nő, ahelyett, hogy védelmet keresne a férfi mögött, nyújtogatja a nyakát, hogy őt vegye a kamera. Rengeteget lehet tanulni a rossz filmekből is.
Később már rendezte a szinkronizálásokat. Fellini filmjei az ő keze alatt kaptak új életet, de a koronát Woody Allen mozijával tette fel a munkásságára. Az Annie Hall mérföldkő lett a hazai szinkron történetében.
Majd átnyergelt a filmkészítés másik területére. Nem mellesleg ő jegyzi az Oscar díjas Légy című animációs filmet dramaturgként.
Innen filmstúdió vezetőként és producerként folytatta tovább. Számtalan film elkészítésében vett részt. Az Internet megbízható krónikásként őrzi ezeket az adatokat.
Imádta az olasz nyelvet, Olaszországot, az olasz embereket. Nápoly környékén utazgatva beült egy kávéházba, ahol egy vitatkozó csoportra lett figyelmes. Az urak vehemensen politizáltak, valósággal izzott a levegő a heves szócsatától. Egy pillanatnyi szünetet kihasználva Áron is hozzászólt. A többiek megdöbbenve néztek rá. Végül az egyik ráförmedt:
‒ Nem is értem, hogy egy rómainak miért kell beleszólni a mi dolgunkba!
Fellinivel riportot készített, Claudia Cardináléval telefonos interjút hozott össze, Marcello Mastroiannival jó barátságot ápolt. Olaszország közelebb került hozzánk az ő munkásságának köszönhetően. Nem verte nagydobra, de két állami kitüntetést is kapott az olasz köztársasági elnöktől, így megilleti a lovagi cím és a tiszti rang.
De Amerikában sem veszett el. Kíváncsisága végighajszolta az Egyesült Államokon is. A hetvenes években járt először a tengeren túl, nevetve mesélte, hogy remekül boldogult mindenütt, egyedül a reptéren akadt egy kis problémája. Érkezése után egy nagydarab hordár elkapta a csomagját és kirohant vele a taxiállomásig. Amikor utolérte a fekete férfit, a zsebébe nyúlt és két 25 centest tett a hordár markába. Az rámeredt az érmékre, feldobta őket és egy hatalmas tenyeressel megszabadult tőlük.
‒ Így tudtam meg, hogy Amerikában sértés egy dollár alatt borravalót adni. ‒ összegezte.
Eljutott Szovjetunióba is, szintén a hetvenes években, a kétségbeejtő áruhiány idején. Egy moszkvai üzlet előtt hatalmas sort vett észre.
‒ Mit osztanak itt? ‒ érdeklődött a sor végén toporgó öregúrtól.
‒ Pianínó érkezett! ‒ válaszolta a kérdezett lelkesülten.
‒ És hány darab?
‒ Kettő!
‒ De hát... itt legalább ötvenen állnak...
‒ Mindig történhet valami! ‒ hunyorgott az öreg.
A múló évek megtették a magukét. Áron tekintélyt parancsoló, öltönyös-mellényes úriemberré vált, de ezek csak külsőségek voltak. Elég volt egy találkozó, hogy kiderüljön, a humorérzék, az összekacsintó baráti hangulat, az újpesti haveri szellem továbbra is létezik.
Nemcsak a tehetségével gazdálkodott jól, de az utánpótlásról is gondoskodott. Fia szintén eljutott az Oscar díjig. A Saul fia c. film producereként viszi tovább a filmes sikereket.
Az osztályunk fittyet hány a mások által alkalmazott gyakorlatra, mi minden évben érettségi találkozót tartunk. Jó néhány évig csak üzeneteket tudtam küldeni ezekre az összejövetelekre a tengeren túlról. De az utóbbiakon már sikerült megjelenni, hogy megállapítsam, mennyire megöregedtek a többiek.
Áron még ott volt a májusi érettségi találkozón. Fáradtan, lelassulva, tétova mozdulatokkal. Néhányan már tudták, hogy nagyon beteg. De eljött mégis, hogy köztünk lehessen.
Nem hiszem, hogy van túlvilág, de ha mégis, akkor remélem, hogy odaát nem a legyengült 75 éves emberrel találkozunk majd, hanem azzal a fiatal, életerős férfivel, aki újabb és újabb filmek születésén munkálkodik.
Van odaát mozi egyáltalán?!
Arrivederci Áron!
A gimnáziumban ismertem meg. Megszeppent elsős voltam, elveszetten keresgéltem az osztálytermet, aztán csak benyitottam a megfelelő ajtón. Néhány tanuló már ott beszélgetett, köztük volt Áron is. Nem lehetett nem észrevenni. Rendezett haj, vakító, hibátlan fogsor, ápolt körmök. Akkoriban nem ilyen tulajdonságok jellemezték az újpesti fiatalokat. Mintha tévedésből került volna a szeplős, pattanásos kamaszok közé. A sok pelyhedző állú kamasz között ő már bajuszt viselt. Igaz, ez nem volt hosszú életű, mert az egyik tanár felszólította, hogy másnapra borotválkozzon meg. Gyanítható, hogy a szigort a féltékenység diktálta, hiszen a tanár úrnak sohasem sikerült ilyen férfidíszt növeszteni. Áron bólintott, és engedelmeskedett. Elvégre nem balhézni, hanem tanulni jött ide. Ezért is ült az első padba.
A szünetekben jól láttam, hogy nemcsak a tankönyvek hevernek a padján. Meglepve böngésztem egy vaskos kötet borítóját: John Steinbeck: A mohos szikla.
Én akkor még Rejtő Jenőnél tartottam, de a kíváncsiság arra sarkallt, hogy kivegyem a könyvtárból a regényt. Egy szót sem értettem belőle. Na jó, valamit kihámoztam, de nagyon nem az én világom volt. Elcsodálkoztam, hogy ez a tizenéves srác hol tart már.
Olasz volt a második nyelv az orosz mellett. Éder tanár úr értett hozzá, hogyan kedveltesse meg a nyelvtanulást velünk. Az első órán egy szó sem hangzott el olaszul, csupán felolvasott egy részt Kosztolányitól, amiből kiderült, hogy Esti Kornél milyen nagyszerűen boldogul a világban a nyelvtudással.
Áron nagyon komolyan vette ezt a nyelvet. Igaz, a többi tantárgy sem okozott gondot neki. Másodikban már nem Éder tanár úr tanított minket. De Áron lelkesedése nem apadt. Megtudtam, hogy az olasz mellett spanyolt is tanul különórákon. Ő és Zöldi Misi úgy elhúztak az osztálytól, hogy negyedikben már jobban beszéltek olaszul, mint a tanárnő.
Ezzel együtt Áron nem volt mintagyerek. Némi csibészség is elfért a jó jegyek mellé. Láttam verekedni is, amikor az egyik nagypofájú srác kikezdett vele. De inkább a jó hangulat és a baráti légkör jellemezte ezeket az éveket.
Egyszer megkérdezte tőlem, hogy van -e kedvem találkozni Berda Józseffel.
‒ Az ki? ‒ csodálkoztam.
Kezembe nyomott egy verseskötetet. Estére már tudtam, hogy egy csodabogárral fogunk találkozni, aki képes ódát zengeni a birkapörkölthöz, és a testi örömök jobban foglalkoztatják, mint a halhatatlanság.
Egy kisvendéglőben iddogált a mester. A melós külsejű, borvirágos orrú öregúr kedélyesen elbeszélgetett velünk. A verselés is szóba került, de csak azért, hogy elmondja, egy neves költőtárs szépen ellopta az egyik sorát. Pár kéretlen jó tanácsot is kaptunk, és amikor szedelőzködni kezdtünk, ezzel köszönt el:
‒ Szerbusztok gyerekek, jó kangörcsös egészséget kívánok!
De a kíváncsiság már erőt vett rajtam. Újabb Berda verseket kezdtem olvasni. Ámulva láttam, hogy a tehetséghez nem feltétlenül szükséges az előnyös külső.
Érettségi után Áron a szegedi egyetemre került, ahol természetesen az olasz nyelv volt az egyik választottja a történelem mellett.
Később arról értesültem, hogy a Pannónia Filmstúdióban dolgozik. Egyszer be is látogattam hozzá. Egy kis helyiségben ült, fura masina előtt. Az asztalon egy filmtekercs feküdt, ami mozgásba jött és elfutott egy képernyő előtt, ami alig volt nagyobb egy zsebkendőnél. A jelenetet figyelve próbálta az idegen nyelvet magyarra fordítani. Éppen egy román film volt soron.
‒ Te tudsz románul? ‒ csodálkoztam.
‒ Á, nem nagyon! ‒ legyintett. ‒ De megkapom legépelve a nyersfordítást és képről-képre megpróbálom szinkronba hozni a magyar szöveggel.
A mini képernyőn előre-hátra lehetett mozgatni a filmszalagot, néha meg is állította, hogy figyelmesen tanulmányozhassa a szereplők szájmozgását.
‒ Nem unalmas ez? ‒ faggattam.
‒ Ugyan, dehogy! ‒ tiltakozott. ‒ Figyeld csak! A szerelmespár a szoba közepén áll, rájuk törik az ajtót és a nő, ahelyett, hogy védelmet keresne a férfi mögött, nyújtogatja a nyakát, hogy őt vegye a kamera. Rengeteget lehet tanulni a rossz filmekből is.
Később már rendezte a szinkronizálásokat. Fellini filmjei az ő keze alatt kaptak új életet, de a koronát Woody Allen mozijával tette fel a munkásságára. Az Annie Hall mérföldkő lett a hazai szinkron történetében.
Majd átnyergelt a filmkészítés másik területére. Nem mellesleg ő jegyzi az Oscar díjas Légy című animációs filmet dramaturgként.
Innen filmstúdió vezetőként és producerként folytatta tovább. Számtalan film elkészítésében vett részt. Az Internet megbízható krónikásként őrzi ezeket az adatokat.
Imádta az olasz nyelvet, Olaszországot, az olasz embereket. Nápoly környékén utazgatva beült egy kávéházba, ahol egy vitatkozó csoportra lett figyelmes. Az urak vehemensen politizáltak, valósággal izzott a levegő a heves szócsatától. Egy pillanatnyi szünetet kihasználva Áron is hozzászólt. A többiek megdöbbenve néztek rá. Végül az egyik ráförmedt:
‒ Nem is értem, hogy egy rómainak miért kell beleszólni a mi dolgunkba!
Fellinivel riportot készített, Claudia Cardináléval telefonos interjút hozott össze, Marcello Mastroiannival jó barátságot ápolt. Olaszország közelebb került hozzánk az ő munkásságának köszönhetően. Nem verte nagydobra, de két állami kitüntetést is kapott az olasz köztársasági elnöktől, így megilleti a lovagi cím és a tiszti rang.
De Amerikában sem veszett el. Kíváncsisága végighajszolta az Egyesült Államokon is. A hetvenes években járt először a tengeren túl, nevetve mesélte, hogy remekül boldogult mindenütt, egyedül a reptéren akadt egy kis problémája. Érkezése után egy nagydarab hordár elkapta a csomagját és kirohant vele a taxiállomásig. Amikor utolérte a fekete férfit, a zsebébe nyúlt és két 25 centest tett a hordár markába. Az rámeredt az érmékre, feldobta őket és egy hatalmas tenyeressel megszabadult tőlük.
‒ Így tudtam meg, hogy Amerikában sértés egy dollár alatt borravalót adni. ‒ összegezte.
Eljutott Szovjetunióba is, szintén a hetvenes években, a kétségbeejtő áruhiány idején. Egy moszkvai üzlet előtt hatalmas sort vett észre.
‒ Mit osztanak itt? ‒ érdeklődött a sor végén toporgó öregúrtól.
‒ Pianínó érkezett! ‒ válaszolta a kérdezett lelkesülten.
‒ És hány darab?
‒ Kettő!
‒ De hát... itt legalább ötvenen állnak...
‒ Mindig történhet valami! ‒ hunyorgott az öreg.
A múló évek megtették a magukét. Áron tekintélyt parancsoló, öltönyös-mellényes úriemberré vált, de ezek csak külsőségek voltak. Elég volt egy találkozó, hogy kiderüljön, a humorérzék, az összekacsintó baráti hangulat, az újpesti haveri szellem továbbra is létezik.
Nemcsak a tehetségével gazdálkodott jól, de az utánpótlásról is gondoskodott. Fia szintén eljutott az Oscar díjig. A Saul fia c. film producereként viszi tovább a filmes sikereket.
Az osztályunk fittyet hány a mások által alkalmazott gyakorlatra, mi minden évben érettségi találkozót tartunk. Jó néhány évig csak üzeneteket tudtam küldeni ezekre az összejövetelekre a tengeren túlról. De az utóbbiakon már sikerült megjelenni, hogy megállapítsam, mennyire megöregedtek a többiek.
Áron még ott volt a májusi érettségi találkozón. Fáradtan, lelassulva, tétova mozdulatokkal. Néhányan már tudták, hogy nagyon beteg. De eljött mégis, hogy köztünk lehessen.
Nem hiszem, hogy van túlvilág, de ha mégis, akkor remélem, hogy odaát nem a legyengült 75 éves emberrel találkozunk majd, hanem azzal a fiatal, életerős férfivel, aki újabb és újabb filmek születésén munkálkodik.
Van odaát mozi egyáltalán?!
Arrivederci Áron!