Egy szelet élet
Általános iskolákban, a fogalmazások gyakori témája a kedvenc évszak. Nos, mivel én már régen kinőttem az iskoláskorból, megengedhetek magamnak annyi szabadságot, hogy inkább a legjobban utált évszakomról, vagyis a télről írjak. Gyűlölöm a havat, ezt a nedves szörnyűséget, amelynek átmeneti fehérsége már magával hordozza a sár és lucsok ígéretét. Szánakozom a didergőkön és minden bizonnyal örömmel vállalnám, hogy életem hátralevő részét olyan helyen éljem le, ahol csak a hírekből ismerik a hideget. Persze, ha egy pszichológus olvasná a fejtegetéseimet, biztos kaján mosollyal állítaná, hogy elhallgatom az igazságot és a tél gyűlölete sokkal mélyebbről fakad.
Beismerem, így van. 1985-ig kell visszamennem az időben. Szörnyű évünk volt. Szeptemberben halt meg apám, előtte sokat betegeskedett. Anyám egyedül maradt, látnom kellett, mennyire képtelen túltenni magát párja elvesztésén. Nekem is elég rosszul mentek a dolgok, váltogattam a munkahelyeimet, azt hiszem, akkor derült ki végérvényesen, hogy a perifériára szorultam. Ritával osztottam meg a gondjaimat, végül közösen sütöttük ki a megoldást, taxizni fogok. Akkor már ez sem volt egy álomszakma, megjelentek a maszekok az utakon, jócskán túlkínálat volt a kocsikból. De a borravaló ténye még így is az átlag fölé emelte ezt a munkakört.
Mivel nem volt tisztességes autóm a maszekoláshoz, így csak a Főtaxi jöhetett szóba. Elvégeztem a pár hónapos tanfolyamot, és nagy reményekkel kezdtem dolgozni. Első munkanapomon kihajtottam a Kerepesi úti garázsból, elindultam a Keleti felé. Vajon ki lesz az első utasom? Szimbolikus értékűnek hittem az első találkozást az utazóközönséggel, és afféle fokmérőnek, úgy gondoltam, ez kissé előrevetíti majd, mire is számíthatok. Egy lengyel férfi ült a kocsiba és az igen rövid fuvar után már ki is szállt, egy fillér borravaló nélkül. Kezdtem sejteni, hogy rosszul választottam. Sajnos a későbbiek csak megerősítettek ebben. Túl szemérmes vagyok, hiányzik belőlem az a fajta vagányság, ami egy sikeres taxis ismérve. Nem próbáltam soha fuvarokat elcsaklizni, nem ácsorogtam szállodák előtt a portással szövetségben, hogy aztán alaposan megvágjam a gyanútlan külföldit, nem manipuláltam a visszajáró pénzzel, szóval még a volán mögött is inkább utas maradtam, mint taxis.
A vállalatról sem tudnék sok jót mondani. Az irodában lézengők népes csapatát a pilóták teljesítményéből próbálták eltartani. Az irodisták azonban nem így láthatták a helyzetet, fölényes, lekezelő stílusban tárgyaltak a sofőrökkel. A műhelyek is afféle játékostemetőnek számítottak, valamirevaló szakember csak elvétve akadt a szerelők között. A leselejtezés szélén álló Zsigulikkal próbáltuk teljesíteni a szigorú tervet.
Váltóműszakban dolgoztam, ami azt jelentette, hogy délután két órakor cserélt gazdát a kocsi. A délelőttös heti műszakban nem lehetett csodát csinálni, így a délutános fuvarok voltak arra hivatva, hogy rendbe tegyék az egész havi forgalmat. Természetesen szó sem lehetett nyolc óráról, teljesen megszokottá vált, hogy éjfélig, vagy még tovább kocsiban ül az ember, a nagyobb bevétel és a vállalati norma teljesítésének reményében.
Lehetett ismerkedni a pesti éjszaka különleges figuráival, a fuvarozás apropóján. Mocskos és nagyon ijesztő világ tárult a szemem elé. Stricik, cigánykurvák, duhaj vagányok, nagyzoló prolik, kisstílű szélhámosok színesítették az utas listát. Akadtak persze kivételek is, de a mérleg inkább a sötétebb oldalra billent.
A nappalos műszakban nyugodtabb volt a helyzet, ilyenkor normálisabbnak fuvarok akadtak. Bevásárló szatyros családanyák, késésben lévő üzletemberek, pályaudvarra sietők, és más egyszerű polgárok próbálták elhitetni az emberrel, hogy arányban vannak a dolgok. Előfordult néhány híres ember is az utasok között. A népszerű pesti színész borozóba invitált a fuvar végeztével. Hogy is tarthattam volna vele, mikor a volánnál egy kortyot sem.
Váltótársam jóval dörzsöltebb volt nálam, de látnom kellett, hogy a vagányságával se viszi többre. Nem sokat alhatott, ha ő volt soron a délutános műszakban. Hajnal felé szállt ki a kocsiból, véreres szemekkel, 14-16 órákat vezetett megállás nélkül.
De a Szilveszter délutánja az enyém. Járom a várost, a szokottnál óvatosabban, hiszen több részeggel kell számolni az utakon. Nyolc óra körül Újpesten vezetek éppen, egy fiatal férfi ül be, Dunakeszire akarja vitetni magát. Ez ugyan már kívül esik a főváros területén, ezért már be kéne szólni a központba, hogy vidéki fuvar lesz, de nem bonyolítom a dolgot, hiszen alig pár kilométerrel kell elhagynom a főváros végét jelző táblát. Amikor az illető kiszáll, Szilveszter ide-vagy oda, igen szerény borravalóval búcsúzik. Hajtok vissza a sötét országúton, amikor a kocsi fénycsóvájában egy autó tűnik fel, keresztben az úton. Beletaposok a fékbe, de már hallom is csattanást, azt a semmivel össze nem téveszthető ijesztő fémhangot. A kocsim irtózatos erővel csapódik a másik járműbe, az ütközés előre ránt, felnyársalna a kormány, de a biztonsági öv nyomását érzem. Időérzékemet elvesztve, öntudatlan mozdulatokkal kiszabadítom magam, kimászom a kocsiból, a másik jármű utasait vizsgálom a sötétben. Egy Skodával ütköztem, az anyósülést szinte összenyomta az én kocsim, az ott ülő férfi mozdulatlan, feje hátrahanyatlik a fejtámlán. A vezetőülés felől nyöszörgést hallok. Próbálom nyitni az ajtót, nagy meglepetésemre, már állnak mellettem, az út hirtelen megtelik járművekkel, az előbb még néptelen országúton kocsisorok vesztegelnek. Tele van az úttest emberekkel, különös pingvinszerű járással próbálják megőrizni az egyensúlyukat a jeges úton. Rendőrautó lassít mellettünk, csúszik néhány métert, mire megállapodik. A tányérsapkások szitkozódnak, nem tudnak nyomokat rögzíteni a csillogó jégpáncélon. Készül néhány fénykép, majd úgy döntenek, hogy helyet kell adni a forgalomnak. Megpróbáljuk az út szélére tolni a roncsokat, teljes erőbedobással segítek a többieknek. Már a mentőkocsi is itt áll villogó lámpáival. Hordágyra helyezik a Skoda vezetőjét, a nő halkan nyöszörög, az utasa nevét emlegeti.
A hordágy a kocsiba kerül, a nő már szünet nélkül kérdezősködik.
- Hol van a Zsolt? Mi van a Zsolttal? Ugye nem nagyon súlyos? Hol van a Zsolt?
Az orvos a nőt nyugtatja.
- Asszonyom, a férfit, aki magával volt, nem mi szállítjuk. Másik kocsival jön utánunk.
Én is a mentő belsejében vagyok, az orvos végigjártatja ujjait a felsőtestemen, a válla fölött hátraszól a kollégájának: - Kulcscsonttörés, bordatörés.
Nem tudom felfogni, hogy rólam beszél.
A nő fájdalma erősödik a hordágyon, de megállás nélkül kérdezősködik utasa hollétéről. Az orvos injekciót készít elő. Telt képű rendőr néz be a kocsiba, megesküdnék rá, hogy disznótoros vacsorát hagyott félbe a szolgálat miatt. Kezében jegyzettömb. Végignéz rajtunk, majd a nőhöz fordul:
- Az elhunyt neve?
A nő felzokog. Az orvos szitkot mormol a fogai között, majd beadja a nőnek a nyugtatót.
Elindul velünk a mentő. A nő elcsendesedik.
A Mező Imre úton kászálódom ki a kocsiból. Sóhajtva nézek a Keleti Pályaudvar irányába. Itt kezdtem a taxis pályafutásomat néhány hónapja.
A felvételi irodán várakoztatnak egy kicsit, majd beküldenek a röntgenbe. Megkapom az utasítást, hogy szabaduljak meg a felsőruháimtól. Emelem a karom, émelygés tör rám, majd elsötétedik minden. Arra ébredek, hogy rettenetesen fázom. A földön fekszem, valaki a karomnál fogva próbál felhúzni. A törött vállamat rángatják, a szaggató fájdalomtól feljajdulok.
- Inkább felállok, csak engedjék el a karom!
Túl vagyunk a vizsgálaton és a fájdalom, mintha csak erre a hivatalos igazolásra várt volna, rettenetes erővel tör rám. Később is gyakran gondoltam vissza azokra a pillanatokra, amikor törött vállal, teljes erővel toltam a roncsokat. Az orvosok szerint ez egyáltalán nem rendkívüli dolog, a sokkhatás blokkolja az idegrendszert. A fiatal doktor még megnyugtat, hogy a kulcscsonttörésem ugyan a biztonsági öv eredménye, de anélkül a kormány nyársalt volna fel.
Már a folyosón fekszem, Rita is itt szipog mellettem. Megérkezik a bátyám, komoly lelkiismeret furdalásom van, hogy tönkretettem a szilveszterüket. A hatalmas fehér számlapu falióra éjfélt mutat, a nyüzsgés megáll, az orvosok és nővérek pezsgőspoharakat kerítenek és koccintanak az újévre. Mi, betegek kimaradunk az ünneplésből.
Az év első hónapjai lábadozással telnek. Azért imádkozom minden nap, hogy ne kelljen tüsszenteni, vagy köhögni, mert a fájdalom elviselhetetlenné erősödik olyankor. Belátogatok a vállalathoz, az irodisták gyanakodva méregetnek. Az Esti Hírlap baleseti krónikája két halottról írt, sokan meg voltak győződve róla, hogy már nem vagyok az élők sorában. A főnökömmel közlöm, hogy idézést kaptam a bíróságtól. Átküld a vállalati jogászhoz. A férfi egy valamikori baleset nyomait viseli, szörnyű sebhelyek, sohasem múló forradások uralják az arcát. Egykedvűen hallgatja a hírt, miszerint halálos balesetet okozásáért kell felelnem majd a tárgyaláson. De csak biztat, menjek el magam, ha komolyra fordulna a dolog, keressem fel újra. Így fest tehát a védelmem egy olyan ügyben, ahol emberéletért kell felelni.
Megkapom a hivatalos papírokat, a Skoda vezetője az én gyorshajtásomra keni a történteket. Hogy mit keresett az ő kocsija az én sávomban, arról nincs szó. Augusztusra tűzték ki a tárgyalás időpontját, hónapokig kell élni tehát abban a tudatban, hogy börtön vár rám a halált okozó baleset miatt.
Március elején újra munkába állok, nagy önfegyelmet igényel, hogy tudjam folytatni ezt az egészet, ilyen háttérrel, és azzal, ami még reám vár.
Elérkezik a tárgyalás időpontja, egyedül sétálgatok a barátságtalan folyosón. Megérkezik a nő is, egy feltűnően jól öltözött ügyvédnő társaságában, aki magabiztosan paskolgatja tömött irattáskáját. Bevonulunk a terembe, az adategyeztetés után az ügyvédnő hosszú szónoklatba kezd. Már szó sincs az én felelősségemről, inkább arról igyekeznek meggyőzni a bíróságot, hogy a besült dugattyú miatt blokkolt le a kocsi és vált irányíthatatlanná. Ezért pördült át az ellenkező sávba a csúszós, jeges úton, a kanyarban. Ekkor jött a végzet, amelyet én személyesítettem meg.
Rám alig pár mondatot szánnak, már mehetek is, percek alatt tesznek pontot fél év álmatlan éjszakáira.
Lezárul a bírósági ügy, a végzés kézhezvétele után azonnal felmondok a vállalatnál. Nem tudom még, mihez fogok kezdeni, de ezt nem tudom tovább erőltetni.
Telnek a hetek, nem érzek megnyugvást, a balesetet idézgetem magamban. A bírósági papírokon ott van a Skoda vezetőjének neve, és címe, valósággal késztetést érzek magamban, hogy felkeressem.
Megállok a lakás ajtaja előtt, bátortalanul bekopogok. A nő nyit ajtót, felismer, az arcán meglepetés. Csinos, karcsú, barna fiatalasszony, átfut rajtam, hogy ha más körülmények között találkozunk, akkor talán . . .
Beinvitál a lakásba, kérdőn néz rám. Nem igazán tudom, mit akarok mondani, akadozva rakom össze a mondataimat, hogy mennyire sajnálom, ami történt. Ha egy kicsit tovább időzöm az utassal, ha tovább keresgéli az aprót, ha nem csúszik annyira az út, ha megállok telefonálni, ha nem én dolgozom aznap, ha,
A nő félbeszakít. Elmondja, hogy a szilveszteri partira akarták felhozni az ismerőseiket Vácról. Ha nincs az a buli, ha elindulnak a barátok busszal, ha nem ebben az ócska, farmotoros Skodában ül, ha . . .
Körülnézek a lakásban, a szemem megakad egy bekeretezett fényképen. – Igen ő az. – bólint a nő. Közelebb lépek a fotóhoz. Öntudatos, negyvenes fiatalember nyugtatja karját a nő vállán, szürke öltöny, világoskék ing van rajta, mintás nyakkendővel. Ajkai teltek, vonásai magabiztosságot sugároznak. Hullámos, választék nélküli sötét haja kissé régimódi jelleget kölcsönöz arcának.
A nő elmeséli, hogy táppénzen volt hónapokig, műteni kellett a csípőjét, mert levált róla egy csontszilánk. Súlyos belső sérülései voltak, még javában lábadozik. A roncstelep meg minden hónapban küldi a pimaszul magas számlát az odavontatott kocsiért.
Fél órát tarthat a látogatásom, amikor szedelőzködni kezdek. Az előszobában sután kezet fogunk. Mintha kissé nyugodtabb lenne. Néhány kérdésre választ kaptunk ma. Tudom, nem sok, de érzem, hogy ennyi is számit a rémképekkel folytatott viaskodásban.
Többet nem találkoztunk, és csak remélni merem, hogy megtanult élni a bűntudatával.
Évtizedek teltek el a történtek óta, de elég az első jeges a téli nap, hogy feltegyem a kérdést: Mi lett volna, ha aznap nem én vagyok a délutáni fuvarban?
Általános iskolákban, a fogalmazások gyakori témája a kedvenc évszak. Nos, mivel én már régen kinőttem az iskoláskorból, megengedhetek magamnak annyi szabadságot, hogy inkább a legjobban utált évszakomról, vagyis a télről írjak. Gyűlölöm a havat, ezt a nedves szörnyűséget, amelynek átmeneti fehérsége már magával hordozza a sár és lucsok ígéretét. Szánakozom a didergőkön és minden bizonnyal örömmel vállalnám, hogy életem hátralevő részét olyan helyen éljem le, ahol csak a hírekből ismerik a hideget. Persze, ha egy pszichológus olvasná a fejtegetéseimet, biztos kaján mosollyal állítaná, hogy elhallgatom az igazságot és a tél gyűlölete sokkal mélyebbről fakad.
Beismerem, így van. 1985-ig kell visszamennem az időben. Szörnyű évünk volt. Szeptemberben halt meg apám, előtte sokat betegeskedett. Anyám egyedül maradt, látnom kellett, mennyire képtelen túltenni magát párja elvesztésén. Nekem is elég rosszul mentek a dolgok, váltogattam a munkahelyeimet, azt hiszem, akkor derült ki végérvényesen, hogy a perifériára szorultam. Ritával osztottam meg a gondjaimat, végül közösen sütöttük ki a megoldást, taxizni fogok. Akkor már ez sem volt egy álomszakma, megjelentek a maszekok az utakon, jócskán túlkínálat volt a kocsikból. De a borravaló ténye még így is az átlag fölé emelte ezt a munkakört.
Mivel nem volt tisztességes autóm a maszekoláshoz, így csak a Főtaxi jöhetett szóba. Elvégeztem a pár hónapos tanfolyamot, és nagy reményekkel kezdtem dolgozni. Első munkanapomon kihajtottam a Kerepesi úti garázsból, elindultam a Keleti felé. Vajon ki lesz az első utasom? Szimbolikus értékűnek hittem az első találkozást az utazóközönséggel, és afféle fokmérőnek, úgy gondoltam, ez kissé előrevetíti majd, mire is számíthatok. Egy lengyel férfi ült a kocsiba és az igen rövid fuvar után már ki is szállt, egy fillér borravaló nélkül. Kezdtem sejteni, hogy rosszul választottam. Sajnos a későbbiek csak megerősítettek ebben. Túl szemérmes vagyok, hiányzik belőlem az a fajta vagányság, ami egy sikeres taxis ismérve. Nem próbáltam soha fuvarokat elcsaklizni, nem ácsorogtam szállodák előtt a portással szövetségben, hogy aztán alaposan megvágjam a gyanútlan külföldit, nem manipuláltam a visszajáró pénzzel, szóval még a volán mögött is inkább utas maradtam, mint taxis.
A vállalatról sem tudnék sok jót mondani. Az irodában lézengők népes csapatát a pilóták teljesítményéből próbálták eltartani. Az irodisták azonban nem így láthatták a helyzetet, fölényes, lekezelő stílusban tárgyaltak a sofőrökkel. A műhelyek is afféle játékostemetőnek számítottak, valamirevaló szakember csak elvétve akadt a szerelők között. A leselejtezés szélén álló Zsigulikkal próbáltuk teljesíteni a szigorú tervet.
Váltóműszakban dolgoztam, ami azt jelentette, hogy délután két órakor cserélt gazdát a kocsi. A délelőttös heti műszakban nem lehetett csodát csinálni, így a délutános fuvarok voltak arra hivatva, hogy rendbe tegyék az egész havi forgalmat. Természetesen szó sem lehetett nyolc óráról, teljesen megszokottá vált, hogy éjfélig, vagy még tovább kocsiban ül az ember, a nagyobb bevétel és a vállalati norma teljesítésének reményében.
Lehetett ismerkedni a pesti éjszaka különleges figuráival, a fuvarozás apropóján. Mocskos és nagyon ijesztő világ tárult a szemem elé. Stricik, cigánykurvák, duhaj vagányok, nagyzoló prolik, kisstílű szélhámosok színesítették az utas listát. Akadtak persze kivételek is, de a mérleg inkább a sötétebb oldalra billent.
A nappalos műszakban nyugodtabb volt a helyzet, ilyenkor normálisabbnak fuvarok akadtak. Bevásárló szatyros családanyák, késésben lévő üzletemberek, pályaudvarra sietők, és más egyszerű polgárok próbálták elhitetni az emberrel, hogy arányban vannak a dolgok. Előfordult néhány híres ember is az utasok között. A népszerű pesti színész borozóba invitált a fuvar végeztével. Hogy is tarthattam volna vele, mikor a volánnál egy kortyot sem.
Váltótársam jóval dörzsöltebb volt nálam, de látnom kellett, hogy a vagányságával se viszi többre. Nem sokat alhatott, ha ő volt soron a délutános műszakban. Hajnal felé szállt ki a kocsiból, véreres szemekkel, 14-16 órákat vezetett megállás nélkül.
De a Szilveszter délutánja az enyém. Járom a várost, a szokottnál óvatosabban, hiszen több részeggel kell számolni az utakon. Nyolc óra körül Újpesten vezetek éppen, egy fiatal férfi ül be, Dunakeszire akarja vitetni magát. Ez ugyan már kívül esik a főváros területén, ezért már be kéne szólni a központba, hogy vidéki fuvar lesz, de nem bonyolítom a dolgot, hiszen alig pár kilométerrel kell elhagynom a főváros végét jelző táblát. Amikor az illető kiszáll, Szilveszter ide-vagy oda, igen szerény borravalóval búcsúzik. Hajtok vissza a sötét országúton, amikor a kocsi fénycsóvájában egy autó tűnik fel, keresztben az úton. Beletaposok a fékbe, de már hallom is csattanást, azt a semmivel össze nem téveszthető ijesztő fémhangot. A kocsim irtózatos erővel csapódik a másik járműbe, az ütközés előre ránt, felnyársalna a kormány, de a biztonsági öv nyomását érzem. Időérzékemet elvesztve, öntudatlan mozdulatokkal kiszabadítom magam, kimászom a kocsiból, a másik jármű utasait vizsgálom a sötétben. Egy Skodával ütköztem, az anyósülést szinte összenyomta az én kocsim, az ott ülő férfi mozdulatlan, feje hátrahanyatlik a fejtámlán. A vezetőülés felől nyöszörgést hallok. Próbálom nyitni az ajtót, nagy meglepetésemre, már állnak mellettem, az út hirtelen megtelik járművekkel, az előbb még néptelen országúton kocsisorok vesztegelnek. Tele van az úttest emberekkel, különös pingvinszerű járással próbálják megőrizni az egyensúlyukat a jeges úton. Rendőrautó lassít mellettünk, csúszik néhány métert, mire megállapodik. A tányérsapkások szitkozódnak, nem tudnak nyomokat rögzíteni a csillogó jégpáncélon. Készül néhány fénykép, majd úgy döntenek, hogy helyet kell adni a forgalomnak. Megpróbáljuk az út szélére tolni a roncsokat, teljes erőbedobással segítek a többieknek. Már a mentőkocsi is itt áll villogó lámpáival. Hordágyra helyezik a Skoda vezetőjét, a nő halkan nyöszörög, az utasa nevét emlegeti.
A hordágy a kocsiba kerül, a nő már szünet nélkül kérdezősködik.
- Hol van a Zsolt? Mi van a Zsolttal? Ugye nem nagyon súlyos? Hol van a Zsolt?
Az orvos a nőt nyugtatja.
- Asszonyom, a férfit, aki magával volt, nem mi szállítjuk. Másik kocsival jön utánunk.
Én is a mentő belsejében vagyok, az orvos végigjártatja ujjait a felsőtestemen, a válla fölött hátraszól a kollégájának: - Kulcscsonttörés, bordatörés.
Nem tudom felfogni, hogy rólam beszél.
A nő fájdalma erősödik a hordágyon, de megállás nélkül kérdezősködik utasa hollétéről. Az orvos injekciót készít elő. Telt képű rendőr néz be a kocsiba, megesküdnék rá, hogy disznótoros vacsorát hagyott félbe a szolgálat miatt. Kezében jegyzettömb. Végignéz rajtunk, majd a nőhöz fordul:
- Az elhunyt neve?
A nő felzokog. Az orvos szitkot mormol a fogai között, majd beadja a nőnek a nyugtatót.
Elindul velünk a mentő. A nő elcsendesedik.
A Mező Imre úton kászálódom ki a kocsiból. Sóhajtva nézek a Keleti Pályaudvar irányába. Itt kezdtem a taxis pályafutásomat néhány hónapja.
A felvételi irodán várakoztatnak egy kicsit, majd beküldenek a röntgenbe. Megkapom az utasítást, hogy szabaduljak meg a felsőruháimtól. Emelem a karom, émelygés tör rám, majd elsötétedik minden. Arra ébredek, hogy rettenetesen fázom. A földön fekszem, valaki a karomnál fogva próbál felhúzni. A törött vállamat rángatják, a szaggató fájdalomtól feljajdulok.
- Inkább felállok, csak engedjék el a karom!
Túl vagyunk a vizsgálaton és a fájdalom, mintha csak erre a hivatalos igazolásra várt volna, rettenetes erővel tör rám. Később is gyakran gondoltam vissza azokra a pillanatokra, amikor törött vállal, teljes erővel toltam a roncsokat. Az orvosok szerint ez egyáltalán nem rendkívüli dolog, a sokkhatás blokkolja az idegrendszert. A fiatal doktor még megnyugtat, hogy a kulcscsonttörésem ugyan a biztonsági öv eredménye, de anélkül a kormány nyársalt volna fel.
Már a folyosón fekszem, Rita is itt szipog mellettem. Megérkezik a bátyám, komoly lelkiismeret furdalásom van, hogy tönkretettem a szilveszterüket. A hatalmas fehér számlapu falióra éjfélt mutat, a nyüzsgés megáll, az orvosok és nővérek pezsgőspoharakat kerítenek és koccintanak az újévre. Mi, betegek kimaradunk az ünneplésből.
Az év első hónapjai lábadozással telnek. Azért imádkozom minden nap, hogy ne kelljen tüsszenteni, vagy köhögni, mert a fájdalom elviselhetetlenné erősödik olyankor. Belátogatok a vállalathoz, az irodisták gyanakodva méregetnek. Az Esti Hírlap baleseti krónikája két halottról írt, sokan meg voltak győződve róla, hogy már nem vagyok az élők sorában. A főnökömmel közlöm, hogy idézést kaptam a bíróságtól. Átküld a vállalati jogászhoz. A férfi egy valamikori baleset nyomait viseli, szörnyű sebhelyek, sohasem múló forradások uralják az arcát. Egykedvűen hallgatja a hírt, miszerint halálos balesetet okozásáért kell felelnem majd a tárgyaláson. De csak biztat, menjek el magam, ha komolyra fordulna a dolog, keressem fel újra. Így fest tehát a védelmem egy olyan ügyben, ahol emberéletért kell felelni.
Megkapom a hivatalos papírokat, a Skoda vezetője az én gyorshajtásomra keni a történteket. Hogy mit keresett az ő kocsija az én sávomban, arról nincs szó. Augusztusra tűzték ki a tárgyalás időpontját, hónapokig kell élni tehát abban a tudatban, hogy börtön vár rám a halált okozó baleset miatt.
Március elején újra munkába állok, nagy önfegyelmet igényel, hogy tudjam folytatni ezt az egészet, ilyen háttérrel, és azzal, ami még reám vár.
Elérkezik a tárgyalás időpontja, egyedül sétálgatok a barátságtalan folyosón. Megérkezik a nő is, egy feltűnően jól öltözött ügyvédnő társaságában, aki magabiztosan paskolgatja tömött irattáskáját. Bevonulunk a terembe, az adategyeztetés után az ügyvédnő hosszú szónoklatba kezd. Már szó sincs az én felelősségemről, inkább arról igyekeznek meggyőzni a bíróságot, hogy a besült dugattyú miatt blokkolt le a kocsi és vált irányíthatatlanná. Ezért pördült át az ellenkező sávba a csúszós, jeges úton, a kanyarban. Ekkor jött a végzet, amelyet én személyesítettem meg.
Rám alig pár mondatot szánnak, már mehetek is, percek alatt tesznek pontot fél év álmatlan éjszakáira.
Lezárul a bírósági ügy, a végzés kézhezvétele után azonnal felmondok a vállalatnál. Nem tudom még, mihez fogok kezdeni, de ezt nem tudom tovább erőltetni.
Telnek a hetek, nem érzek megnyugvást, a balesetet idézgetem magamban. A bírósági papírokon ott van a Skoda vezetőjének neve, és címe, valósággal késztetést érzek magamban, hogy felkeressem.
Megállok a lakás ajtaja előtt, bátortalanul bekopogok. A nő nyit ajtót, felismer, az arcán meglepetés. Csinos, karcsú, barna fiatalasszony, átfut rajtam, hogy ha más körülmények között találkozunk, akkor talán . . .
Beinvitál a lakásba, kérdőn néz rám. Nem igazán tudom, mit akarok mondani, akadozva rakom össze a mondataimat, hogy mennyire sajnálom, ami történt. Ha egy kicsit tovább időzöm az utassal, ha tovább keresgéli az aprót, ha nem csúszik annyira az út, ha megállok telefonálni, ha nem én dolgozom aznap, ha,
A nő félbeszakít. Elmondja, hogy a szilveszteri partira akarták felhozni az ismerőseiket Vácról. Ha nincs az a buli, ha elindulnak a barátok busszal, ha nem ebben az ócska, farmotoros Skodában ül, ha . . .
Körülnézek a lakásban, a szemem megakad egy bekeretezett fényképen. – Igen ő az. – bólint a nő. Közelebb lépek a fotóhoz. Öntudatos, negyvenes fiatalember nyugtatja karját a nő vállán, szürke öltöny, világoskék ing van rajta, mintás nyakkendővel. Ajkai teltek, vonásai magabiztosságot sugároznak. Hullámos, választék nélküli sötét haja kissé régimódi jelleget kölcsönöz arcának.
A nő elmeséli, hogy táppénzen volt hónapokig, műteni kellett a csípőjét, mert levált róla egy csontszilánk. Súlyos belső sérülései voltak, még javában lábadozik. A roncstelep meg minden hónapban küldi a pimaszul magas számlát az odavontatott kocsiért.
Fél órát tarthat a látogatásom, amikor szedelőzködni kezdek. Az előszobában sután kezet fogunk. Mintha kissé nyugodtabb lenne. Néhány kérdésre választ kaptunk ma. Tudom, nem sok, de érzem, hogy ennyi is számit a rémképekkel folytatott viaskodásban.
Többet nem találkoztunk, és csak remélni merem, hogy megtanult élni a bűntudatával.
Évtizedek teltek el a történtek óta, de elég az első jeges a téli nap, hogy feltegyem a kérdést: Mi lett volna, ha aznap nem én vagyok a délutáni fuvarban?