Zsebláz
Mostanában elég sok időt töltünk az utcán. Szerencsére nem azért, mert nincs otthonunk, hanem mert a kutyust visszük sétálni. A tempó viszont nem túl lendületes. Elképesztő, hogy ez a jószág mennyit tud á-csorogni.
A legutóbbi baktatásunk során egy frissen lepakolt hatalmas, színes konténerre lettem figyelmes. Ez afféle gyűjtő alkalmatosság, ahová a megunt holmikat dobhatják a polgárok, hogy a rászorulókhoz eljussanak ezek a ruhadarabok. Azért az igencsak árulkodik a gazdasági helyzetről, hogy egyre több ilyen vasszekrény díszíti az utcákat.
A gyűjtő működése igazán nem bonyolult. Megemeljük azt a vasrudat, mely ott kelleti magát az orrunk előtt, majd az így szabaddá váló nyílásba begyömöszöljük a csomagunkat, ami máris a szekrényben landol. Ez a módi jelentősen különbözik az előzőktől, ahol még a szabadon tátongó lyukba dobálhattuk a holmikat. De miután egy-két csöves megpróbált bemászni ezekbe a szekrényekbe, hogy ily módon bővítse ruhatárát, a hatóságok gátat szabtak az élvezeteknek. Jól is tették, mert ezek az akciók sorra azzal végződtek, hogy a dézsmáló személyek nem tudtak kimászni. A tűzoltóknak kellett kiszabadítani őket. Megtörtént, hogy túl későn érkezett a segítség. Ideje volt hát kiagyalni valami rafináltabbat.
A szekrényen olvasható útmutató arra kéri az adakozókat, hogy zacskókban dobálják be a holmikat. Ez bizonyára azért fontos, hogy a kipakolást végző melósnak könnyebb dolga legyen. Hát jó, ezen ne múljék az adakozó kedv.
Legutóbbi sétánkon épp egy személykocsi állt meg a konténer előtt. Kiugrott belőle egy asszony és a csomagtartóból két nylonzsákot rángatott elő. A szekrényhez cipelte őket, már emelte is az egyiket, de hirtelen megtorpant. Visszatette a földre a zsákot, kibogozta a csomót, majd egyenként kiemelte a ruhákat és gondosan átvizsgálta a zsebeket. Nem tudtam elítélni érte! Eszembe jutott ugyanis egy újságcikk, amit igencsak régen olvastam. Az írás arról adott hírt, hogy az NSZK-ban élt egy jómódú orvosprofesszor, aki rendszeresen lottózott, azzal a felkiáltással, hogy a kutya is oda csinál, ahol már van. (Megjegyzem, a miénk máshová is.)
Az öregúr szorgalmasan vásárolta a lottószelvényeket, de egy szép napon elhunyt, mert mint tudjuk, az orvosok sem élnek örökké. A nagyszámú rokonság illendően meggyászolta a nemes férfiút, majd sor került a temetésre is. A gyász fájdalma mellett az örökség nagysága is erősen foglalkoztatta a családtagokat, mert sajna túl sokan voltak ahhoz, hogy elégedettek legyenek az osztozkodás után. Ekkor valakinek eszébe jutott a lottószelvény, hiszen az öregúr még a húzás előtt halt meg. Tudták, hogy a prof állandó számokkal játszott, de fogalmuk sem volt arról, hogy mik is azok. Lázas turkálás után találtak a szemétben egy szelvényt, de az jóval korábbi volt. Ebből viszont kiderült, hogy ezek az állandó számok az utolsó héten megütötték a főnyereményt. Kétmillió márkát! Igen ám, de hol a nyertes szelvény?! Őrült keresgélés kezdődött az egész lakásban, az öreg kocsijában, a nyaralóban, a kerti szerszámoskamrában és mindenütt, ahol egy ilyen papírdarabka meglapulhat. Sehol semmi!
Végül valakinek eszébe jutott, hogy csupán egyetlen dolog maradt ki a kutatásból. Az az öltöny, amiben az öreget eltemették. Nosza rohantak a hatóságokhoz, hogy kihantolhassák az elhunytat. Volt ez az ügy annyira izgalmas a hivatalnokok szemében is, hogy végül megadták az engedélyt. Kiásták hát a nemrég elföldelt koporsót. Felnyitották. Ott feküdt az elhunyt egy szál csíkos alsógatyában.
Akkoriban még nem voltak olyan lágyszívűek a rend őrei, mint manapság, így alkalmaztak némi fizikai ráhatást is a vallatásnál. A temetőőr néhány fülcsavargatás után bevallotta, hogy bűntársaival együtt rendszeresen fosztogatta az elhunytakat. Egy évek óta tartó bűncselekmény sorozatra derült fény perceken belül. A banda tagjait még aznap elfogták. A ruha sorsára is választ kaptak. A bűnözők egy ócskapiacon értékesítették a halottakról lecibált holmikat. A rokonok rohantak a kérdéses piacra és valóban az egyik sátornál ott lógott az öltöny. Remegő kezekkel forgatták át a zsebeket és végre, végre előkerült a nyertes szelvény!
Idáig jutottam az emlékezésben, amikor hirtelen belém villant: te jó ég, engem átvertek annak idején! Én elhittem minden sorát ennek hírnek, pedig... Mert ha jól belegondolok, hogy is képzelhetem, hogy néhány bűnöző, akik azért tértek le a becsületes útról, mert utálnak dolgozni, az éj leple alatt sírok kihantolásával foglalatoskodik?! Majd pedig a közel két méteres leásás után ott van nekik a leszögelt koporsó felfeszítése, és a nem túl esztétikus látványt nyújtó megboldogult vetkőztetése, aki ugye semmiképp nem partner ebben az akcióban. Aztán pedig a visszalapátolás, olyan szakszerűen, hogy a másnapi látogatók ne vegyenek észre semmit. Ha pedig itt végeztek, akkor jöhet a következő sírhant. Na nem!
Micsoda véletlen, hogy épp a napokban láttam egy riportműsort, amelyben Szilágyi Jánost az egykor oly népszerű rádióst faggatták. Ő derűsen megemlítette, hogy volt idő a pályafutása során, amikor híreket gyártott. Az egyik ilyen gyöngyszemre emlékezett is. Abban arról volt szó, hogy az amerikai börtönökben elszaporodó poloskák irtását a rabok végzik, nem önzetlenül, mert a legeredményesebbek jutalma a korábbi szabadulás. Nevetve hozzátette, hogy vajon ki tudta volna ellenőrizni akkoriban, hogy mi is történik az amerikai börtönökben.
Hát én meg jól beszoptam ezeket a híreket annak idején! Sőt, még örültem is, hogy lám, milyen szerencsés vagyok, nekem nem kell abban a fránya kapitalizmusban élni, ahol még az elhunytakat sem hagyják békén.
Én bevettem ezeket a meséket, de tartok tőle, hogy nemcsak én. Voltunk jó néhányan, akik úgy képzeltük, hogy a hírek célja a tájékoztatás és nem a félrevezetés.
Nagyon remélem, hogy manapság, az okostelefonok világában azért kissé jobb a helyzet. Mert a hírek mellé már elvárjuk a képi tudósítást is. Ha valaki azt állítja, hogy egy fóka berántott a stégről egy kislányt a vízbe, akkor azt látni is akarjuk a híradóban. Abba most nem mennék bele, hogy a videofelvételeket is lehet manipulálni, mert lassan erőt vesz rajtam a téboly...
Közben a hölgy is végzett a zsebek átkutatásával, ott a konténernél. Nem tűnt úgy, hogy bármit is talált volna. De fő az óvatosság! A cuccok visszakerültek a nylonzsákokba, hogy a fémszekrényben folytathassák kalandos útjukat.
Én pedig a tanulságon gondolkodom, mely szerint igen fontos átnézni a zsebeket.
Még akkor is, ha ezért nem írnak rólunk az újságok. Még álhíreket sem!
Mostanában elég sok időt töltünk az utcán. Szerencsére nem azért, mert nincs otthonunk, hanem mert a kutyust visszük sétálni. A tempó viszont nem túl lendületes. Elképesztő, hogy ez a jószág mennyit tud á-csorogni.
A legutóbbi baktatásunk során egy frissen lepakolt hatalmas, színes konténerre lettem figyelmes. Ez afféle gyűjtő alkalmatosság, ahová a megunt holmikat dobhatják a polgárok, hogy a rászorulókhoz eljussanak ezek a ruhadarabok. Azért az igencsak árulkodik a gazdasági helyzetről, hogy egyre több ilyen vasszekrény díszíti az utcákat.
A gyűjtő működése igazán nem bonyolult. Megemeljük azt a vasrudat, mely ott kelleti magát az orrunk előtt, majd az így szabaddá váló nyílásba begyömöszöljük a csomagunkat, ami máris a szekrényben landol. Ez a módi jelentősen különbözik az előzőktől, ahol még a szabadon tátongó lyukba dobálhattuk a holmikat. De miután egy-két csöves megpróbált bemászni ezekbe a szekrényekbe, hogy ily módon bővítse ruhatárát, a hatóságok gátat szabtak az élvezeteknek. Jól is tették, mert ezek az akciók sorra azzal végződtek, hogy a dézsmáló személyek nem tudtak kimászni. A tűzoltóknak kellett kiszabadítani őket. Megtörtént, hogy túl későn érkezett a segítség. Ideje volt hát kiagyalni valami rafináltabbat.
A szekrényen olvasható útmutató arra kéri az adakozókat, hogy zacskókban dobálják be a holmikat. Ez bizonyára azért fontos, hogy a kipakolást végző melósnak könnyebb dolga legyen. Hát jó, ezen ne múljék az adakozó kedv.
Legutóbbi sétánkon épp egy személykocsi állt meg a konténer előtt. Kiugrott belőle egy asszony és a csomagtartóból két nylonzsákot rángatott elő. A szekrényhez cipelte őket, már emelte is az egyiket, de hirtelen megtorpant. Visszatette a földre a zsákot, kibogozta a csomót, majd egyenként kiemelte a ruhákat és gondosan átvizsgálta a zsebeket. Nem tudtam elítélni érte! Eszembe jutott ugyanis egy újságcikk, amit igencsak régen olvastam. Az írás arról adott hírt, hogy az NSZK-ban élt egy jómódú orvosprofesszor, aki rendszeresen lottózott, azzal a felkiáltással, hogy a kutya is oda csinál, ahol már van. (Megjegyzem, a miénk máshová is.)
Az öregúr szorgalmasan vásárolta a lottószelvényeket, de egy szép napon elhunyt, mert mint tudjuk, az orvosok sem élnek örökké. A nagyszámú rokonság illendően meggyászolta a nemes férfiút, majd sor került a temetésre is. A gyász fájdalma mellett az örökség nagysága is erősen foglalkoztatta a családtagokat, mert sajna túl sokan voltak ahhoz, hogy elégedettek legyenek az osztozkodás után. Ekkor valakinek eszébe jutott a lottószelvény, hiszen az öregúr még a húzás előtt halt meg. Tudták, hogy a prof állandó számokkal játszott, de fogalmuk sem volt arról, hogy mik is azok. Lázas turkálás után találtak a szemétben egy szelvényt, de az jóval korábbi volt. Ebből viszont kiderült, hogy ezek az állandó számok az utolsó héten megütötték a főnyereményt. Kétmillió márkát! Igen ám, de hol a nyertes szelvény?! Őrült keresgélés kezdődött az egész lakásban, az öreg kocsijában, a nyaralóban, a kerti szerszámoskamrában és mindenütt, ahol egy ilyen papírdarabka meglapulhat. Sehol semmi!
Végül valakinek eszébe jutott, hogy csupán egyetlen dolog maradt ki a kutatásból. Az az öltöny, amiben az öreget eltemették. Nosza rohantak a hatóságokhoz, hogy kihantolhassák az elhunytat. Volt ez az ügy annyira izgalmas a hivatalnokok szemében is, hogy végül megadták az engedélyt. Kiásták hát a nemrég elföldelt koporsót. Felnyitották. Ott feküdt az elhunyt egy szál csíkos alsógatyában.
Akkoriban még nem voltak olyan lágyszívűek a rend őrei, mint manapság, így alkalmaztak némi fizikai ráhatást is a vallatásnál. A temetőőr néhány fülcsavargatás után bevallotta, hogy bűntársaival együtt rendszeresen fosztogatta az elhunytakat. Egy évek óta tartó bűncselekmény sorozatra derült fény perceken belül. A banda tagjait még aznap elfogták. A ruha sorsára is választ kaptak. A bűnözők egy ócskapiacon értékesítették a halottakról lecibált holmikat. A rokonok rohantak a kérdéses piacra és valóban az egyik sátornál ott lógott az öltöny. Remegő kezekkel forgatták át a zsebeket és végre, végre előkerült a nyertes szelvény!
Idáig jutottam az emlékezésben, amikor hirtelen belém villant: te jó ég, engem átvertek annak idején! Én elhittem minden sorát ennek hírnek, pedig... Mert ha jól belegondolok, hogy is képzelhetem, hogy néhány bűnöző, akik azért tértek le a becsületes útról, mert utálnak dolgozni, az éj leple alatt sírok kihantolásával foglalatoskodik?! Majd pedig a közel két méteres leásás után ott van nekik a leszögelt koporsó felfeszítése, és a nem túl esztétikus látványt nyújtó megboldogult vetkőztetése, aki ugye semmiképp nem partner ebben az akcióban. Aztán pedig a visszalapátolás, olyan szakszerűen, hogy a másnapi látogatók ne vegyenek észre semmit. Ha pedig itt végeztek, akkor jöhet a következő sírhant. Na nem!
Micsoda véletlen, hogy épp a napokban láttam egy riportműsort, amelyben Szilágyi Jánost az egykor oly népszerű rádióst faggatták. Ő derűsen megemlítette, hogy volt idő a pályafutása során, amikor híreket gyártott. Az egyik ilyen gyöngyszemre emlékezett is. Abban arról volt szó, hogy az amerikai börtönökben elszaporodó poloskák irtását a rabok végzik, nem önzetlenül, mert a legeredményesebbek jutalma a korábbi szabadulás. Nevetve hozzátette, hogy vajon ki tudta volna ellenőrizni akkoriban, hogy mi is történik az amerikai börtönökben.
Hát én meg jól beszoptam ezeket a híreket annak idején! Sőt, még örültem is, hogy lám, milyen szerencsés vagyok, nekem nem kell abban a fránya kapitalizmusban élni, ahol még az elhunytakat sem hagyják békén.
Én bevettem ezeket a meséket, de tartok tőle, hogy nemcsak én. Voltunk jó néhányan, akik úgy képzeltük, hogy a hírek célja a tájékoztatás és nem a félrevezetés.
Nagyon remélem, hogy manapság, az okostelefonok világában azért kissé jobb a helyzet. Mert a hírek mellé már elvárjuk a képi tudósítást is. Ha valaki azt állítja, hogy egy fóka berántott a stégről egy kislányt a vízbe, akkor azt látni is akarjuk a híradóban. Abba most nem mennék bele, hogy a videofelvételeket is lehet manipulálni, mert lassan erőt vesz rajtam a téboly...
Közben a hölgy is végzett a zsebek átkutatásával, ott a konténernél. Nem tűnt úgy, hogy bármit is talált volna. De fő az óvatosság! A cuccok visszakerültek a nylonzsákokba, hogy a fémszekrényben folytathassák kalandos útjukat.
Én pedig a tanulságon gondolkodom, mely szerint igen fontos átnézni a zsebeket.
Még akkor is, ha ezért nem írnak rólunk az újságok. Még álhíreket sem!