Csak beszélgetünk
Az osztálytalálkozó nem sikerült valami fényesen. Csak tizenketten voltak. Bodonyi keserűen nyugtázta, hogy a tanárok közül már senki nem jött el. Később tudta meg, hogy az egész akkori tanári karból már csak ketten vannak életben, azok sem olyan állapotban, hogy számolni lehessen velük ilyesféle banketteken. Az sem volt jó ötlet, hogy ebben a cicomás, előkelősködő belvárosi vendéglőben jöttek össze. Jobban örült volna a peremkerületi cukrászda különtermének, ami ráadásul közel is volt a régi iskolához. De hát Petrás szervezte az egészet, ő meg már a gimiben is híres volt a rongyrázásról.
A buli végén érzelem nélkül köszönt el a többiektől. Fogadkoztak, hogy öt év múlva, majd megint, de már csak legyintett. Ezt az eltelt negyven évet is nehéz volt megemészteni, hadd ne gondoljon bele, hogy mi lesz majd 63 éves korában.
Kilépett a többiekkel az utcára. Már szétszéledtek, mikor megtapogatta a zsebeit, és rájött, hogy az asztalon felejtette a mobilját. Visszarohant a vendéglőbe. A hosszú asztalnál már csak Zentai ült. Megnyugodva csúsztatta zsebébe a készüléket, majd a régi osztálytárshoz sétált.
- Te még maradsz? Elég késő van.
- Nem számít.- legyintett a férfi.- Nem fogok kikapni az asszonytól.
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem nősültél meg - bizonytalankodott Bodonyi.
- Hát azért! – nevetett fel Zentai, erőltetett vidámsággal. – De te bezzeg rohansz, mi?! Fel van szerelve az előszobában a bélyegzőóra, igaz?
- Á nem. – tett egy elhárító mozdulatot.- Nem kell ilyen apróság az asszonynak, hogy balhézzon. Tud az veszekedni mindenért.
- Hát akkor mért nem hagyod ott? Tudtommal, már gyerektartást se kéne fizetned.
- Ja, persze! Válunk és felezünk mindent! Én meg új életet kezdek hatvan évesen. Szép kilátások! Válás után meg ülök egy félig üres lakásban, egyedül.
- Na nem kell drámázni! Nem olyan rossz az egyedüllét! Én például határozottan élvezem. Öregem, én már jártam néhány családnál, hát én nem bírnám elviselni, amit némely asszony művel. Nekem ne álljon a hátam mögött morzsaporszívóval senki, amíg kajálom a szendvicsemet! Ez van Zoli haveromnál. Józsinak meg saját gumikesztyűje van a mosogatáshoz. Érted ezt?
- Nekem mondod? Én meg vegetáriánus lettem.
- Te?! Hát úgy etted itt a rántott szeletet, mit etted, zabáltad, hogy öröm volt nézni.
- Hát naná! Én csak akkor vagyok növényevő, ha a nejem is az asztalnál ül. De most mit csináljak? Ha otthon követelem a húst, akkor rögtön kioktat, hogy a saját érdekemben kell koplalnom. Mert ő vigyáz rám.
- Hát ez elég gáz. Nekem bezzeg nem mondja meg senki, hogy mit és mennyit. De én meg azért nem zabálhatom halálra magam, mert nem tudnék egy nőt sem felszedni.
- És tudod, az asszony még csak hagyján! – melegedett bele Bodonyi. – De ott van az anyós is!
- Ő is veletek él?! – szörnyülködött Zentai.
- Á, nem, hála az égnek, csak éppen feljön hozzánk látogatóba. De akkor viszont ott marad néhány hétig. Na akkor aztán nincs irgalom.
- Két nő együtt, nem mondom! Akkor aztán kivont karddal biciklizhetsz a szőnyeg alatt. De legalább tudod díjazni az anyósvicceket.
- Nem kell oda vicc. – legyintett Bodonyi. - Megcsinálja az öreglány a maga kis húzásait légy nyugodt. A múltkor például kiderült, hogy elromlott a tévéje. Persze a nejem rögtön felajánlotta, hogy kap tőlünk egy másikat. De mivel ő is imád spórolni, így egy használt tévét ígért a mamának. Az meg elkezdett hőbörögni, hogy neki nem kell használt tévé, mert ki tudja, miféle népek nézegették azt korábban. Hát ennyit a kedves mamáról. Azt hiszem, te csináltad jól.
- Na ne sajnáltasd magad, azért mégiscsak frankó, ha az embernek van valakije.- csitította Zentai. - És tudod, nem is az egyedüllét miatt. Azt meg lehet szokni. Főleg a mai világban, ahol állandóan szól valami a lakásban, a nappali falán meg méteres alakok hitetik el velem, hogy nem vagyok egyedül. Tudod mikor ciki az egyedüllét?
- Karácsonykor, gondolom.
- Á, mindenki ezzel jön. A szenteste végül is csak egy nap a több száz között. Azért az sem mellékes, hogy nem kell rohangálnom ajándékok után. Szóval nem az a legrosszabb.
- Akkor mi?
- Hát, amikor tavaly levert a lábamról az influenza, telefonáltam a mentőknek, jöttek is mindjárt, bevittek a kórházba, és amikor az adatokat felvették, nagyon néztek, hogy nincs senkim. Láttam a szemükben a szánalmat. Hogy ez a pasi egy lúzer, ez nem kellett senkinek. Álljak oda magyarázkodni, hogy háromszor is nősülhettem volna, de mindig én léptem le?!
- Hát, ha ez megvigasztal, akkor megmondhatom, hogy az se jobb, amikor bedübörög a kórterembe egy mosónő fazon, aki történetesen a feleséged. Az sem emeli sokkal jobban az emberről alkotott képet.
- Az a gyanúm, hogy itt nincs nyerő helyzet. – összegezte Zentai.
- Hát ja. Én sem akarok takarózni olyan bölcsességekkel, hogy mindig a más rétje a zöldebb. – bólintott Bodonyi. – Na, de nekem mennem kell, ne haragudj. De igazán felhívhatnál, ha unatkozol. Nem kéne nekünk öt évet várni arra, hogy ismét láthassuk egymást.
- Remek! – kapott az alkalmon Zentai. – Csinálhatnánk néha valamit közösen, már úgy értem, ha el tudsz szabadulni otthonról.
- El tudok, legyél nyugodt! Már nem olyan szoros a gyeplő, mint mondjuk harminc éve. Szerintem az asszony is örül, ha néha eltűnök otthonról. Persze azért szereti tudni, hogy hol csavargok. Ja, és hogy mikor érek haza.
- Hogy a házibarátnak legyen ideje kiugrani az erkélyablakon. – heherészett Zentai.
- Hülye vagy?! Ez olyan hűséges, mint egy vadászkutya! Biztos emlékszel rá, még harmadikba jártunk, amikor már együtt hajtottam vele.
- Rémlik valami. Szóval az a kis sötétbarna hajú csaj a nejed?
- Ja, ja. Csak már ősz a lelkem, igaz, festi a haját. Tényleg feljöhetnél egyszer, biztos nem bánná.
- Hát, lehet róla szó. – egyezett bele Zentai.
Bodonyi felállt, kezet nyújtott. Zentai elnézte ezt a hatalmas alakot, aki szinte semmit nem őrzött már az egykori kamasz vonásaiból. Bodonyi elindult az ajtó felé, de még egyszer visszanézett. Tekintete magába itta Zentai markáns vonásait, őszülő haját, de pillantásában ott volt a lúzereknek kijáró szánalom is.
Zentai ebből mit sem vett észre. Már a tervezett találkozást színezte magában Bodonyi felségével. Csak nem változhatott annyit az a csínos kamaszlány! Aztán, ha bejáratos lesz Bodonyiékhoz, még minden előfordulhat.
Elvégre ezek már úgyis unják egymást.
Az osztálytalálkozó nem sikerült valami fényesen. Csak tizenketten voltak. Bodonyi keserűen nyugtázta, hogy a tanárok közül már senki nem jött el. Később tudta meg, hogy az egész akkori tanári karból már csak ketten vannak életben, azok sem olyan állapotban, hogy számolni lehessen velük ilyesféle banketteken. Az sem volt jó ötlet, hogy ebben a cicomás, előkelősködő belvárosi vendéglőben jöttek össze. Jobban örült volna a peremkerületi cukrászda különtermének, ami ráadásul közel is volt a régi iskolához. De hát Petrás szervezte az egészet, ő meg már a gimiben is híres volt a rongyrázásról.
A buli végén érzelem nélkül köszönt el a többiektől. Fogadkoztak, hogy öt év múlva, majd megint, de már csak legyintett. Ezt az eltelt negyven évet is nehéz volt megemészteni, hadd ne gondoljon bele, hogy mi lesz majd 63 éves korában.
Kilépett a többiekkel az utcára. Már szétszéledtek, mikor megtapogatta a zsebeit, és rájött, hogy az asztalon felejtette a mobilját. Visszarohant a vendéglőbe. A hosszú asztalnál már csak Zentai ült. Megnyugodva csúsztatta zsebébe a készüléket, majd a régi osztálytárshoz sétált.
- Te még maradsz? Elég késő van.
- Nem számít.- legyintett a férfi.- Nem fogok kikapni az asszonytól.
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem nősültél meg - bizonytalankodott Bodonyi.
- Hát azért! – nevetett fel Zentai, erőltetett vidámsággal. – De te bezzeg rohansz, mi?! Fel van szerelve az előszobában a bélyegzőóra, igaz?
- Á nem. – tett egy elhárító mozdulatot.- Nem kell ilyen apróság az asszonynak, hogy balhézzon. Tud az veszekedni mindenért.
- Hát akkor mért nem hagyod ott? Tudtommal, már gyerektartást se kéne fizetned.
- Ja, persze! Válunk és felezünk mindent! Én meg új életet kezdek hatvan évesen. Szép kilátások! Válás után meg ülök egy félig üres lakásban, egyedül.
- Na nem kell drámázni! Nem olyan rossz az egyedüllét! Én például határozottan élvezem. Öregem, én már jártam néhány családnál, hát én nem bírnám elviselni, amit némely asszony művel. Nekem ne álljon a hátam mögött morzsaporszívóval senki, amíg kajálom a szendvicsemet! Ez van Zoli haveromnál. Józsinak meg saját gumikesztyűje van a mosogatáshoz. Érted ezt?
- Nekem mondod? Én meg vegetáriánus lettem.
- Te?! Hát úgy etted itt a rántott szeletet, mit etted, zabáltad, hogy öröm volt nézni.
- Hát naná! Én csak akkor vagyok növényevő, ha a nejem is az asztalnál ül. De most mit csináljak? Ha otthon követelem a húst, akkor rögtön kioktat, hogy a saját érdekemben kell koplalnom. Mert ő vigyáz rám.
- Hát ez elég gáz. Nekem bezzeg nem mondja meg senki, hogy mit és mennyit. De én meg azért nem zabálhatom halálra magam, mert nem tudnék egy nőt sem felszedni.
- És tudod, az asszony még csak hagyján! – melegedett bele Bodonyi. – De ott van az anyós is!
- Ő is veletek él?! – szörnyülködött Zentai.
- Á, nem, hála az égnek, csak éppen feljön hozzánk látogatóba. De akkor viszont ott marad néhány hétig. Na akkor aztán nincs irgalom.
- Két nő együtt, nem mondom! Akkor aztán kivont karddal biciklizhetsz a szőnyeg alatt. De legalább tudod díjazni az anyósvicceket.
- Nem kell oda vicc. – legyintett Bodonyi. - Megcsinálja az öreglány a maga kis húzásait légy nyugodt. A múltkor például kiderült, hogy elromlott a tévéje. Persze a nejem rögtön felajánlotta, hogy kap tőlünk egy másikat. De mivel ő is imád spórolni, így egy használt tévét ígért a mamának. Az meg elkezdett hőbörögni, hogy neki nem kell használt tévé, mert ki tudja, miféle népek nézegették azt korábban. Hát ennyit a kedves mamáról. Azt hiszem, te csináltad jól.
- Na ne sajnáltasd magad, azért mégiscsak frankó, ha az embernek van valakije.- csitította Zentai. - És tudod, nem is az egyedüllét miatt. Azt meg lehet szokni. Főleg a mai világban, ahol állandóan szól valami a lakásban, a nappali falán meg méteres alakok hitetik el velem, hogy nem vagyok egyedül. Tudod mikor ciki az egyedüllét?
- Karácsonykor, gondolom.
- Á, mindenki ezzel jön. A szenteste végül is csak egy nap a több száz között. Azért az sem mellékes, hogy nem kell rohangálnom ajándékok után. Szóval nem az a legrosszabb.
- Akkor mi?
- Hát, amikor tavaly levert a lábamról az influenza, telefonáltam a mentőknek, jöttek is mindjárt, bevittek a kórházba, és amikor az adatokat felvették, nagyon néztek, hogy nincs senkim. Láttam a szemükben a szánalmat. Hogy ez a pasi egy lúzer, ez nem kellett senkinek. Álljak oda magyarázkodni, hogy háromszor is nősülhettem volna, de mindig én léptem le?!
- Hát, ha ez megvigasztal, akkor megmondhatom, hogy az se jobb, amikor bedübörög a kórterembe egy mosónő fazon, aki történetesen a feleséged. Az sem emeli sokkal jobban az emberről alkotott képet.
- Az a gyanúm, hogy itt nincs nyerő helyzet. – összegezte Zentai.
- Hát ja. Én sem akarok takarózni olyan bölcsességekkel, hogy mindig a más rétje a zöldebb. – bólintott Bodonyi. – Na, de nekem mennem kell, ne haragudj. De igazán felhívhatnál, ha unatkozol. Nem kéne nekünk öt évet várni arra, hogy ismét láthassuk egymást.
- Remek! – kapott az alkalmon Zentai. – Csinálhatnánk néha valamit közösen, már úgy értem, ha el tudsz szabadulni otthonról.
- El tudok, legyél nyugodt! Már nem olyan szoros a gyeplő, mint mondjuk harminc éve. Szerintem az asszony is örül, ha néha eltűnök otthonról. Persze azért szereti tudni, hogy hol csavargok. Ja, és hogy mikor érek haza.
- Hogy a házibarátnak legyen ideje kiugrani az erkélyablakon. – heherészett Zentai.
- Hülye vagy?! Ez olyan hűséges, mint egy vadászkutya! Biztos emlékszel rá, még harmadikba jártunk, amikor már együtt hajtottam vele.
- Rémlik valami. Szóval az a kis sötétbarna hajú csaj a nejed?
- Ja, ja. Csak már ősz a lelkem, igaz, festi a haját. Tényleg feljöhetnél egyszer, biztos nem bánná.
- Hát, lehet róla szó. – egyezett bele Zentai.
Bodonyi felállt, kezet nyújtott. Zentai elnézte ezt a hatalmas alakot, aki szinte semmit nem őrzött már az egykori kamasz vonásaiból. Bodonyi elindult az ajtó felé, de még egyszer visszanézett. Tekintete magába itta Zentai markáns vonásait, őszülő haját, de pillantásában ott volt a lúzereknek kijáró szánalom is.
Zentai ebből mit sem vett észre. Már a tervezett találkozást színezte magában Bodonyi felségével. Csak nem változhatott annyit az a csínos kamaszlány! Aztán, ha bejáratos lesz Bodonyiékhoz, még minden előfordulhat.
Elvégre ezek már úgyis unják egymást.