Idegen tollakkal
Nézem a televíziót, és a TV2 színes híreiben megjelenik a szenzáció:
A TÉNYEK MENTETTE MEG A KUTYÁT
Ez igen! Gratulálok! Le a kalappal! Minden elismerésem! De tényleg! Na nem a mentésért, mert pechetekre, arról mindent tudok, hanem azért, mert képesek vagytok ilyen gátlástalanul a nézők szemébe hazudni. Komolyan mondom, nem sűrűn találkozik az ember ilyen öndicsérő, arcátlanul előtérbe tolakodó, nagyképű kijelentéssel. Még véletlenül sem azt harsogja a tudósítás címe, hogy a Tények besegített, vagy a Tények hozzájárult, vagy a Tények közreműködésével sikerült megmenteni egy kutyát. Ó nem! Ti egyetlen mozdulattal széttépitek magatokon az inget és két ököllel döngetitek a melleteket.
Ti nagyon veszélyesek vagytok! Így elferdíteni az igazságot?! Ezután már akkor is kételkedni fogok, ha arról számoltok be, mi lett a neve az állatkerti újszülöttnek.
Mert vegyük a tényeket, de az igaziakat. Egy riportműsor néhány napja beszámolt arról, hogy egy vidéki családi perpatvar során bográccsal vertek össze egy idős egyént. Kiszállt a stáb, elkezdték bemutatni a épületes történetet és míg a riporter az egyik alany pulóveréhez beszélt ‒ mert az arcát ugye nem lehet mutatni ‒ addig az operatőr csinált egy kis kameramozgást is, nehogy a kedves néző leforduljon a székéről unalmában. A svenkelés következtében képernyőre került a förtelmes udvar, és a háttérben egy láncravert, csontsovány, sárban tébláboló kutya, aki előtt még egy vizes tál sem volt. Szívszorító látványt nyújtott az a szerencsétlen, szenvedő állat.
Riportnak vége, tévések el, gondolom valami jó kis alföldi csárdában meg is ünnepelték a pompásan sikerült felvételt. Két fogás között nyílván nem került szóba az az árva jószág, és az sem, hogy ha már látták az állat szenvedését, miért nem értesítették a rendőrt, az állatorvost, a polgármestert, a jegyzőt, vagy bárkit a faluból. Pedig manapság egy ilyen bejelentés miatt nem kellett volna tantusszal a markukban telefonfülkét keresni, azon aggódva, hogy ellopták-e a kézi beszélőt, vagy lesz-e vonal. Mindössze arra lett volna szükség, hogy a zsebben lapuló okostelefont kézbe vegyék. Nem tudták kit kell hívni? Ott az Internet, a Google, ki sem kell szállni a kocsiból. Meg ugye ott voltak, helyben, esetleg bezöröghettek volna a rendőrség ablakán... Bár, mi tagadás, ez nem a ő dolguk, őket nem ezért fizetik! Persze, emberség is van a világon!
A riport lement az esti adásban és bizony szemet szúrt sok - sok jóérzésű embernek a szerencsétlen állat sorsa.
Elkezdődtek a telefonálások, és itt lép a történetbe Éva és Rita, akik nem kívánnak teljes névvel szerepelni, mert ők ‒ a tévésekkel ellentétben ‒ tudják, mi a szerénység. Náluk nem az önfényezés a fontos, hanem a segítő szándék. Ők személyesen nem ismerik egymást, csupán az állatok szeretete a kapocs közöttük. Számtalan jószág életét könnyítették már meg adományokkal, fuvarszerzésekkel, rehabilitációk és elhelyezések szervezésével.
Valójában Éva volt az, aki felhívta Rita figyelmét erre a riportra. Rita csak reggel látta az anyagot és azonnal hívta a TV2-t, hogy megtudjon néhány részletet az ügyről. A közönségszolgálat telefonos ügyintézője azonban lerázta a hívót azzal, hogy ő nem tud semmit, nem tud adni senkit, nincs másik telfonszám, írjon e-mailt. Ekkor újabb telefonok következtek, mert nem csak a pontos címet kellett kinyomozni, de azt is, hogy milyen hivatalos szervek bevonásával lehet elhozni a kutyát. De azért is mentek a hívások, hogy ki tudná befogadni majd a mentett állatot. Mindenki sorra került. A helyi rendőrség ‒ akik hála az égnek nagyon segítőkészek voltak, ‒ a polgármesteri hivatal, akik már kevésbé, és ugyanott a jegyzői iroda, ahonnan simán elhajtották Ritát azzal, hogy a jegyző úr szabadságon van, hétfőn tessék érdeklődni.
‒ De hétfőig elpusztul a kutya! ‒ jajdult Rita a telefonba.
Hol könyörgésre volt szükség, hol határozott fellépésre. Végül egy jóindulatú hölgy vállalta, hogy saját hatáskörben intézkedik, mert itt tényleg a jószág életéről volt szó.
Éva is végigtelefonálta a délelőttöt. Értesítették az állatvédőket is, akik szintén megmozdultak ebben az ügyben, bár az elején a nehézségekről értesülve még ezt az üzenetet küldték messengeren: Szia, próbáljuk megtudni a címet, de a járási hatósághoz nem érkezett bejelentés, a rendőrség nem adja ki, így ennyi...
Szerencsére nem maradt ennyiben! Belépett az ügybe a közterület felügyelőség csupaszív dolgozója is, aki még a kutyus ideiglenes elhelyezését is felajánlotta és újra a rendőrség, akik gyorsított eljárásban azonnal intézkedtek, amint zöld utat kaptak. Így a kutyus elkerült a lelketlen családtól és elkezdhette gyógyulását egy állatkórházban, remélhetőleg teljes sikerrel.
Ekkor a Tények műsora is elkezdett valamit. Önmagát magasztalni. De kedves tévések, hadd segítsek, hogy tisztább legyen a kép! Játsszatok el a gondolattal! Képzeljétek el, hogy szeretett nagymamátok a piacról hazacsoszogva elvágódik a szatyorral egy néptelen mellékutcában. Épp arra jár egy turista, aki szorgalmasan filmezi a várost. Levideózza a kapubejárat feletti domborművet, és ha már ott van, a földön fekvő öregasszonyt is. Majd segítségnyújtás nélkül továbbáll. Később ezeket a képsorokat felteszi a netre. A bejátszásokat nézegetők közül páran észreveszik a mozdulatlan női testet a barokk műemlék mellett, és végre mentőt hívnak. Ők, a távolból, más városokból! A nagyi végre jó kezekben, és ti, amikor értesültök az egész ügyről, hálálkodni kezdtek a turistának. Majd elégedetten tapsoltok neki, mikor büszkén világgá kürtöli, hogy ő mentette meg a nénit.
Én a helyetekben azért ezt átgondolnám még egyszer!
És ha ezek után javítani szeretnétek a bizonyítványon, még megtehetitek. Adakozzatok a kutya gyógykezelésére!
Mert ugye nem kell mondanom, a költségeket eddig azok állják, akik sosem látták élőben ezt a szegény jószágot.
2020. november
Nézem a televíziót, és a TV2 színes híreiben megjelenik a szenzáció:
A TÉNYEK MENTETTE MEG A KUTYÁT
Ez igen! Gratulálok! Le a kalappal! Minden elismerésem! De tényleg! Na nem a mentésért, mert pechetekre, arról mindent tudok, hanem azért, mert képesek vagytok ilyen gátlástalanul a nézők szemébe hazudni. Komolyan mondom, nem sűrűn találkozik az ember ilyen öndicsérő, arcátlanul előtérbe tolakodó, nagyképű kijelentéssel. Még véletlenül sem azt harsogja a tudósítás címe, hogy a Tények besegített, vagy a Tények hozzájárult, vagy a Tények közreműködésével sikerült megmenteni egy kutyát. Ó nem! Ti egyetlen mozdulattal széttépitek magatokon az inget és két ököllel döngetitek a melleteket.
Ti nagyon veszélyesek vagytok! Így elferdíteni az igazságot?! Ezután már akkor is kételkedni fogok, ha arról számoltok be, mi lett a neve az állatkerti újszülöttnek.
Mert vegyük a tényeket, de az igaziakat. Egy riportműsor néhány napja beszámolt arról, hogy egy vidéki családi perpatvar során bográccsal vertek össze egy idős egyént. Kiszállt a stáb, elkezdték bemutatni a épületes történetet és míg a riporter az egyik alany pulóveréhez beszélt ‒ mert az arcát ugye nem lehet mutatni ‒ addig az operatőr csinált egy kis kameramozgást is, nehogy a kedves néző leforduljon a székéről unalmában. A svenkelés következtében képernyőre került a förtelmes udvar, és a háttérben egy láncravert, csontsovány, sárban tébláboló kutya, aki előtt még egy vizes tál sem volt. Szívszorító látványt nyújtott az a szerencsétlen, szenvedő állat.
Riportnak vége, tévések el, gondolom valami jó kis alföldi csárdában meg is ünnepelték a pompásan sikerült felvételt. Két fogás között nyílván nem került szóba az az árva jószág, és az sem, hogy ha már látták az állat szenvedését, miért nem értesítették a rendőrt, az állatorvost, a polgármestert, a jegyzőt, vagy bárkit a faluból. Pedig manapság egy ilyen bejelentés miatt nem kellett volna tantusszal a markukban telefonfülkét keresni, azon aggódva, hogy ellopták-e a kézi beszélőt, vagy lesz-e vonal. Mindössze arra lett volna szükség, hogy a zsebben lapuló okostelefont kézbe vegyék. Nem tudták kit kell hívni? Ott az Internet, a Google, ki sem kell szállni a kocsiból. Meg ugye ott voltak, helyben, esetleg bezöröghettek volna a rendőrség ablakán... Bár, mi tagadás, ez nem a ő dolguk, őket nem ezért fizetik! Persze, emberség is van a világon!
A riport lement az esti adásban és bizony szemet szúrt sok - sok jóérzésű embernek a szerencsétlen állat sorsa.
Elkezdődtek a telefonálások, és itt lép a történetbe Éva és Rita, akik nem kívánnak teljes névvel szerepelni, mert ők ‒ a tévésekkel ellentétben ‒ tudják, mi a szerénység. Náluk nem az önfényezés a fontos, hanem a segítő szándék. Ők személyesen nem ismerik egymást, csupán az állatok szeretete a kapocs közöttük. Számtalan jószág életét könnyítették már meg adományokkal, fuvarszerzésekkel, rehabilitációk és elhelyezések szervezésével.
Valójában Éva volt az, aki felhívta Rita figyelmét erre a riportra. Rita csak reggel látta az anyagot és azonnal hívta a TV2-t, hogy megtudjon néhány részletet az ügyről. A közönségszolgálat telefonos ügyintézője azonban lerázta a hívót azzal, hogy ő nem tud semmit, nem tud adni senkit, nincs másik telfonszám, írjon e-mailt. Ekkor újabb telefonok következtek, mert nem csak a pontos címet kellett kinyomozni, de azt is, hogy milyen hivatalos szervek bevonásával lehet elhozni a kutyát. De azért is mentek a hívások, hogy ki tudná befogadni majd a mentett állatot. Mindenki sorra került. A helyi rendőrség ‒ akik hála az égnek nagyon segítőkészek voltak, ‒ a polgármesteri hivatal, akik már kevésbé, és ugyanott a jegyzői iroda, ahonnan simán elhajtották Ritát azzal, hogy a jegyző úr szabadságon van, hétfőn tessék érdeklődni.
‒ De hétfőig elpusztul a kutya! ‒ jajdult Rita a telefonba.
Hol könyörgésre volt szükség, hol határozott fellépésre. Végül egy jóindulatú hölgy vállalta, hogy saját hatáskörben intézkedik, mert itt tényleg a jószág életéről volt szó.
Éva is végigtelefonálta a délelőttöt. Értesítették az állatvédőket is, akik szintén megmozdultak ebben az ügyben, bár az elején a nehézségekről értesülve még ezt az üzenetet küldték messengeren: Szia, próbáljuk megtudni a címet, de a járási hatósághoz nem érkezett bejelentés, a rendőrség nem adja ki, így ennyi...
Szerencsére nem maradt ennyiben! Belépett az ügybe a közterület felügyelőség csupaszív dolgozója is, aki még a kutyus ideiglenes elhelyezését is felajánlotta és újra a rendőrség, akik gyorsított eljárásban azonnal intézkedtek, amint zöld utat kaptak. Így a kutyus elkerült a lelketlen családtól és elkezdhette gyógyulását egy állatkórházban, remélhetőleg teljes sikerrel.
Ekkor a Tények műsora is elkezdett valamit. Önmagát magasztalni. De kedves tévések, hadd segítsek, hogy tisztább legyen a kép! Játsszatok el a gondolattal! Képzeljétek el, hogy szeretett nagymamátok a piacról hazacsoszogva elvágódik a szatyorral egy néptelen mellékutcában. Épp arra jár egy turista, aki szorgalmasan filmezi a várost. Levideózza a kapubejárat feletti domborművet, és ha már ott van, a földön fekvő öregasszonyt is. Majd segítségnyújtás nélkül továbbáll. Később ezeket a képsorokat felteszi a netre. A bejátszásokat nézegetők közül páran észreveszik a mozdulatlan női testet a barokk műemlék mellett, és végre mentőt hívnak. Ők, a távolból, más városokból! A nagyi végre jó kezekben, és ti, amikor értesültök az egész ügyről, hálálkodni kezdtek a turistának. Majd elégedetten tapsoltok neki, mikor büszkén világgá kürtöli, hogy ő mentette meg a nénit.
Én a helyetekben azért ezt átgondolnám még egyszer!
És ha ezek után javítani szeretnétek a bizonyítványon, még megtehetitek. Adakozzatok a kutya gyógykezelésére!
Mert ugye nem kell mondanom, a költségeket eddig azok állják, akik sosem látták élőben ezt a szegény jószágot.
2020. november