A kikapcsolódás
Mária néni már hetek óta készült erre a túrára. Más szemében jelentéktelen apróságnak tűnt volna ez az esztergomi egynapos kirándulás, de Mária néni tudta, hogy többről van szó. Évek óta nem volt sehol, mert nem engedheti meg magának. Pedig még dolgozik, hetvenöt évesen is szorgalmasan bejár a kórházba, ahol éjszakás nővér. Sokan sajnálkoztak rajta a felborult életritmus miatt, de ő állítja, hogy a legjobb műszak az övé. Napközben olyan a kórház, mint egy megbolydult méhkas, éjszakára azonban lecsendesedik minden. Néha még szunyókálni is lehet. Több évtizedes tapasztalata megtanította arra, hogy melyik beteget kell komolyan venni, és kiket hagyhat figyelmen kívül. Igaz, éjszaka a halálesetek száma is magasabb, de őt már nem rendíti meg a lepedővel letakart test látványa. Néha elgondolkozott rajta, hogy vajon miért van ez így. Nemigen talált logikus magyarázatot, ha csak azt nem, hogy a napközbeni nyüzsgés nem kedvez az olyan áhítatot és belső békét igénylő dolgoknak, mint az elmúlás. Az éjszaka sötétsége és csendje egy lépcsőfok a végső nyugalom felé.
Mária nénit környezete művelt asszonynak tartja. Tény, hogy sokat olvas, de ennek más okai is vannak. Egyszerűen nem engedhet meg magának költségesebb szórakozást. Nem telik sem mozira, sem színházra. A tévén is csak a helyi adó egyetlen csatornája fogható, amiért nem kell fizetni. Mária harminc éve özvegy, de nem egyedül él. Húsz évvel ezelőtt összeköltözött egy jó ismerősével, mert ketten ki tudtak fizetni egy kis lakást, aminek most csak a havi költségeit kell előteremteni. Bertával él egy fedél alatt, akivel még mindig nincs tegeződő viszonyban. Az asszony már nyugdíjas, és bár jóval kevesebbet hoz a konyhára, mégis ő tartja kézben a kormánykereket. Ő osztja be a pénzüket és Mária néni sóhajtva veszi tudomásul, hogy csak a legszükségesebb dolgokra futja. Néha bizony éhesen áll fel az asztaltól és az édességről is le kell mondania, pedig azt úgy szereti. Berta vaskézzel vezeti a háztartást, minden törekvése arra irányul, hogy a felszínen maradjanak. De az előjelek nem túl biztatóak. Már egészen biztos, hogy újra megemelik a közös költséget, mert javítani kell a tetőt, és drágul majd a szemétszállítás is. De ez még nem minden! Naponkénti árdrágítások és nem várt költségek terhelik a szegényes költségvetést. A hétköznapi gondok rátelepszenek a mindennapokra, a két idős asszony mogorván kerülgeti egymást a barátságtalan lakásban. Még Mária lenne a beszédesebb, hiszen ő azért hoz haza néha mesélnivalót a munkahelyéről. De ha belekezd egy történetbe, Berta gorombán útját állja a szóáradatnak: - Vegyen már levegőt!
Nem csoda, ha Mária néni hallani sem akar a nyugdíjról. Felüdülés számára minden perc, amit nem kell otthon tölteni. Míg Berta rabként él a lakásban, Mária még terveket szövöget. Pár hete meglátott az újságban egy hirdetést, ahol esztergomi túrát ajánlottak nyugdíjas korúaknak. Ezt nem fogja kihagyni, - határozta el - hiszen még nem látta a Bazilikát! Berta természetesen hallani sem akart az értelmetlen költekezésről. Jól összevesztek, Mária néni is kieresztette a hangját és Berta fejéhez vágta, hogy havi harmincezerrel többet tesz le az asztalra. Berta is dolgozhatna, tette hozzá, hiszen jóval fiatalabb, mint ő. Berta valósággal feljajdult a vádra. Sértődötten hivatkozott megromlott egészségére, szinte összeomlott az önsajnálattól. Végül, mártírképpel igent mondott az esztelen kalandra.
Mária néni tehát kivillamosozott a pályaudvarra és nagy elégedettséggel elfoglalta helyét a vasúti kocsiban. Tudta, hogy kissé korán jött, de nemigen bánta. A pontosság egyenlő a megbízhatósággal – vallotta, és igazán nem érezte nagy áldozatnak, hogy egyedül üldögélhet a fülkében. Legalább a legjobb helyet választhatja magának.
Elővette a színes prospektusokat, és elmerülten tanulmányozni kezdte a programot. Nemcsak a nevezetességek vonzották, meg a bőséges ebéd ígérete, de eljátszott a gondolattal, hogy tán a csoportban akad valaki, akivel érdemes lesz tartani a kapcsolatot a későbbiekben is. Ha nem is valami öregúr, de egy másik magányos asszony, akivel el lehet beszélgetni.
A folyosón lépések koppantak. Két férfi haladt el a fülke előtt, épp csak egy pillantást vetettek rá, aztán mentek is tovább. De néhány másodperc után az egyik visszatért. Először az üvegen keresztül bámult befelé, aztán egy határozott mozdulattal felrántotta az ajtót. Fekete bőrkabátot viselt, a fején a baseball sapka egy amerikai klub nevét hirdette. Olajos bőre szinte csillogott a gyér világításban. Mária felé hajolt.
- Na mutter, ide a táskát és az összes smukkot, ami magán van, érti?! – szúrós tekintete valósággal fogva tartotta az öregasszonyt.
Mária néni szíve rémülten kalapálni kezdett. A lélegzete is elfúlt, úgy érezte, elfogy minden ereje. Karja nem akart engedelmeskedni. A férfi ráüvöltött:
- Na mi lesz?!- egy mozdulattal kirántotta Mária néni kezéből a táskát. – Gyerünk, nyakláncot, fülbevalót, mindent! Ne várja meg, hogy én vegyem le!
Mária néni remegő kezekkel oldotta ki nyakából az aranyláncot az apró feszülettel. Ujjai valósággal táncoltak, míg levette fülbevalóit. Aztán a gyűrűk következtek. A férfi az ékszereket és retikült egy sporttáskába gyömöszölte. Az ajtóból visszaszólt:
- Itt marad a kupéban, érti?! Eszébe ne jusson császkálni, meg rendőrt hívni! Lentről figyeljük! Maradjon nyugton, ha jót akar.
A folyosón távolodott a dobogás. Mária néni bénultan ült a helyén, úgy érezte, mintha valami megpattant volna benne. A fülke kisasztalára tévedt a tekintete. A két színes prospektus ott hevert, színük bántóan harsánynak tűnt a fülke félhomályában.
Mária néni erőt vett magán, és lassan feltápászkodott. Elhagyta a fülkét, lebotorkált a vonat lépcsőjén és elindult a peronon a kijárat felé. Nem törődött vele, hogy a szembejövők pusmogni kezdtek könnyes arca láttán. Amíg úton volt, emlékezete a rabló arcát idézte. A borostás, sunyi ábrázatot és az ápolatlan fekete hajat a sapka alatt. Az a gazember most az ő személyes tárgyai között turkál – borzongott bele a gondolatba és úgy érezte, mintha a rabló letépte volna róla a ruhát. Átjárta a fájdalmas bizonyosság, hogy örökre elvesztette azokat az oly kedves családi ékszereket. Egy tucat régi, pótolhatatlan fénykép, a tartalék szemüvege, az a kis spórolt pénz az útra, az orvossága, minden, minden! De Berta arca is ott tornyosult előtte, a véget nem érő sirámokkal, az „Ugye megmondtam!” diadalkiáltásaival. Odaveszett a jegy is a kirándulásra. És az okmányai! Egy vagyonba fog kerülni, amíg pótolja valamennyit. Ekkor megint Berta szidalmait erősítették fel dobogó idegei.
Nem tudott volna róla számot adni, hogy keveredett haza. A kapunál megállt, persze, hiszen kulcsai sincsenek. Felcsöngetett. Berta kelletlen hangja hallatszott a készülékben.
– Én vagyok. – mondta elhaló hangon
- Maga? Hát nem utazott el? Na mi van, elvesztette a kulcsát?! Jöjjön, nyomom.
Felbotorkált a második emeletre, Berta az ajtóban állt.
- Kiraboltak. – suttogta erőtlenül és felszakadt benne a sírás.
Berta tekintete tüzet fogott. Akkor odaveszett minden! Egy vagyonba fog kerülni, amíg pótolják az elveszett dolgokat. Ha elvitték a táskát, benne a személyivel, akkor tudják a lakcímet, és náluk van a kulcs is! Nagy levegőt vett, hogy most aztán értésére adja ennek az ostoba öregasszonynak, hogy így nem lehet élni, ilyen könnyelműen, ilyen felelőtlenül, ennyire nemtörődöm módon.
Egy lépést tett Mária felé. Tán sosem állt ilyen közel hozzá. Az eltelt évek alatt ügyesen kerülgették egymást, könnyebb volt így elviselni a másikat. Mária arca védtelenséget sugárzott. Már-már gyermeki volt ez a kiszolgáltatottság, de az a szürke haj, a mély barázdák, és a fakó bőr másról is árulkodott. És azok a szemek! Az a fáradt, megtört, fénytelen tekintet már az elmúlást jósolta. – Nemsokára itt hagy. Magamra maradok. Nem lesz kihez szólni.- villant át Bertán az önsajnálat, de akkor hirtelen, szinte érthetetlen módon, átérezte a Máriát ért veszteséget.
Hozzálépett, sután átölelte:
- Na jól van. Nem dől össze a világ azért a nyavalyás retikülért! Legalább magának nem esett baja! Jöjjön, felteszek egy teát.
A díványhoz kormányozta a szipogó öregasszonyt, aztán elindult a konyha felé. De, előbb az üveges vitrint vette célba, hogy elővegye azt a bonbont, amit a könyvek mögött rejtegetett.
Mária néni már hetek óta készült erre a túrára. Más szemében jelentéktelen apróságnak tűnt volna ez az esztergomi egynapos kirándulás, de Mária néni tudta, hogy többről van szó. Évek óta nem volt sehol, mert nem engedheti meg magának. Pedig még dolgozik, hetvenöt évesen is szorgalmasan bejár a kórházba, ahol éjszakás nővér. Sokan sajnálkoztak rajta a felborult életritmus miatt, de ő állítja, hogy a legjobb műszak az övé. Napközben olyan a kórház, mint egy megbolydult méhkas, éjszakára azonban lecsendesedik minden. Néha még szunyókálni is lehet. Több évtizedes tapasztalata megtanította arra, hogy melyik beteget kell komolyan venni, és kiket hagyhat figyelmen kívül. Igaz, éjszaka a halálesetek száma is magasabb, de őt már nem rendíti meg a lepedővel letakart test látványa. Néha elgondolkozott rajta, hogy vajon miért van ez így. Nemigen talált logikus magyarázatot, ha csak azt nem, hogy a napközbeni nyüzsgés nem kedvez az olyan áhítatot és belső békét igénylő dolgoknak, mint az elmúlás. Az éjszaka sötétsége és csendje egy lépcsőfok a végső nyugalom felé.
Mária nénit környezete művelt asszonynak tartja. Tény, hogy sokat olvas, de ennek más okai is vannak. Egyszerűen nem engedhet meg magának költségesebb szórakozást. Nem telik sem mozira, sem színházra. A tévén is csak a helyi adó egyetlen csatornája fogható, amiért nem kell fizetni. Mária harminc éve özvegy, de nem egyedül él. Húsz évvel ezelőtt összeköltözött egy jó ismerősével, mert ketten ki tudtak fizetni egy kis lakást, aminek most csak a havi költségeit kell előteremteni. Bertával él egy fedél alatt, akivel még mindig nincs tegeződő viszonyban. Az asszony már nyugdíjas, és bár jóval kevesebbet hoz a konyhára, mégis ő tartja kézben a kormánykereket. Ő osztja be a pénzüket és Mária néni sóhajtva veszi tudomásul, hogy csak a legszükségesebb dolgokra futja. Néha bizony éhesen áll fel az asztaltól és az édességről is le kell mondania, pedig azt úgy szereti. Berta vaskézzel vezeti a háztartást, minden törekvése arra irányul, hogy a felszínen maradjanak. De az előjelek nem túl biztatóak. Már egészen biztos, hogy újra megemelik a közös költséget, mert javítani kell a tetőt, és drágul majd a szemétszállítás is. De ez még nem minden! Naponkénti árdrágítások és nem várt költségek terhelik a szegényes költségvetést. A hétköznapi gondok rátelepszenek a mindennapokra, a két idős asszony mogorván kerülgeti egymást a barátságtalan lakásban. Még Mária lenne a beszédesebb, hiszen ő azért hoz haza néha mesélnivalót a munkahelyéről. De ha belekezd egy történetbe, Berta gorombán útját állja a szóáradatnak: - Vegyen már levegőt!
Nem csoda, ha Mária néni hallani sem akar a nyugdíjról. Felüdülés számára minden perc, amit nem kell otthon tölteni. Míg Berta rabként él a lakásban, Mária még terveket szövöget. Pár hete meglátott az újságban egy hirdetést, ahol esztergomi túrát ajánlottak nyugdíjas korúaknak. Ezt nem fogja kihagyni, - határozta el - hiszen még nem látta a Bazilikát! Berta természetesen hallani sem akart az értelmetlen költekezésről. Jól összevesztek, Mária néni is kieresztette a hangját és Berta fejéhez vágta, hogy havi harmincezerrel többet tesz le az asztalra. Berta is dolgozhatna, tette hozzá, hiszen jóval fiatalabb, mint ő. Berta valósággal feljajdult a vádra. Sértődötten hivatkozott megromlott egészségére, szinte összeomlott az önsajnálattól. Végül, mártírképpel igent mondott az esztelen kalandra.
Mária néni tehát kivillamosozott a pályaudvarra és nagy elégedettséggel elfoglalta helyét a vasúti kocsiban. Tudta, hogy kissé korán jött, de nemigen bánta. A pontosság egyenlő a megbízhatósággal – vallotta, és igazán nem érezte nagy áldozatnak, hogy egyedül üldögélhet a fülkében. Legalább a legjobb helyet választhatja magának.
Elővette a színes prospektusokat, és elmerülten tanulmányozni kezdte a programot. Nemcsak a nevezetességek vonzották, meg a bőséges ebéd ígérete, de eljátszott a gondolattal, hogy tán a csoportban akad valaki, akivel érdemes lesz tartani a kapcsolatot a későbbiekben is. Ha nem is valami öregúr, de egy másik magányos asszony, akivel el lehet beszélgetni.
A folyosón lépések koppantak. Két férfi haladt el a fülke előtt, épp csak egy pillantást vetettek rá, aztán mentek is tovább. De néhány másodperc után az egyik visszatért. Először az üvegen keresztül bámult befelé, aztán egy határozott mozdulattal felrántotta az ajtót. Fekete bőrkabátot viselt, a fején a baseball sapka egy amerikai klub nevét hirdette. Olajos bőre szinte csillogott a gyér világításban. Mária felé hajolt.
- Na mutter, ide a táskát és az összes smukkot, ami magán van, érti?! – szúrós tekintete valósággal fogva tartotta az öregasszonyt.
Mária néni szíve rémülten kalapálni kezdett. A lélegzete is elfúlt, úgy érezte, elfogy minden ereje. Karja nem akart engedelmeskedni. A férfi ráüvöltött:
- Na mi lesz?!- egy mozdulattal kirántotta Mária néni kezéből a táskát. – Gyerünk, nyakláncot, fülbevalót, mindent! Ne várja meg, hogy én vegyem le!
Mária néni remegő kezekkel oldotta ki nyakából az aranyláncot az apró feszülettel. Ujjai valósággal táncoltak, míg levette fülbevalóit. Aztán a gyűrűk következtek. A férfi az ékszereket és retikült egy sporttáskába gyömöszölte. Az ajtóból visszaszólt:
- Itt marad a kupéban, érti?! Eszébe ne jusson császkálni, meg rendőrt hívni! Lentről figyeljük! Maradjon nyugton, ha jót akar.
A folyosón távolodott a dobogás. Mária néni bénultan ült a helyén, úgy érezte, mintha valami megpattant volna benne. A fülke kisasztalára tévedt a tekintete. A két színes prospektus ott hevert, színük bántóan harsánynak tűnt a fülke félhomályában.
Mária néni erőt vett magán, és lassan feltápászkodott. Elhagyta a fülkét, lebotorkált a vonat lépcsőjén és elindult a peronon a kijárat felé. Nem törődött vele, hogy a szembejövők pusmogni kezdtek könnyes arca láttán. Amíg úton volt, emlékezete a rabló arcát idézte. A borostás, sunyi ábrázatot és az ápolatlan fekete hajat a sapka alatt. Az a gazember most az ő személyes tárgyai között turkál – borzongott bele a gondolatba és úgy érezte, mintha a rabló letépte volna róla a ruhát. Átjárta a fájdalmas bizonyosság, hogy örökre elvesztette azokat az oly kedves családi ékszereket. Egy tucat régi, pótolhatatlan fénykép, a tartalék szemüvege, az a kis spórolt pénz az útra, az orvossága, minden, minden! De Berta arca is ott tornyosult előtte, a véget nem érő sirámokkal, az „Ugye megmondtam!” diadalkiáltásaival. Odaveszett a jegy is a kirándulásra. És az okmányai! Egy vagyonba fog kerülni, amíg pótolja valamennyit. Ekkor megint Berta szidalmait erősítették fel dobogó idegei.
Nem tudott volna róla számot adni, hogy keveredett haza. A kapunál megállt, persze, hiszen kulcsai sincsenek. Felcsöngetett. Berta kelletlen hangja hallatszott a készülékben.
– Én vagyok. – mondta elhaló hangon
- Maga? Hát nem utazott el? Na mi van, elvesztette a kulcsát?! Jöjjön, nyomom.
Felbotorkált a második emeletre, Berta az ajtóban állt.
- Kiraboltak. – suttogta erőtlenül és felszakadt benne a sírás.
Berta tekintete tüzet fogott. Akkor odaveszett minden! Egy vagyonba fog kerülni, amíg pótolják az elveszett dolgokat. Ha elvitték a táskát, benne a személyivel, akkor tudják a lakcímet, és náluk van a kulcs is! Nagy levegőt vett, hogy most aztán értésére adja ennek az ostoba öregasszonynak, hogy így nem lehet élni, ilyen könnyelműen, ilyen felelőtlenül, ennyire nemtörődöm módon.
Egy lépést tett Mária felé. Tán sosem állt ilyen közel hozzá. Az eltelt évek alatt ügyesen kerülgették egymást, könnyebb volt így elviselni a másikat. Mária arca védtelenséget sugárzott. Már-már gyermeki volt ez a kiszolgáltatottság, de az a szürke haj, a mély barázdák, és a fakó bőr másról is árulkodott. És azok a szemek! Az a fáradt, megtört, fénytelen tekintet már az elmúlást jósolta. – Nemsokára itt hagy. Magamra maradok. Nem lesz kihez szólni.- villant át Bertán az önsajnálat, de akkor hirtelen, szinte érthetetlen módon, átérezte a Máriát ért veszteséget.
Hozzálépett, sután átölelte:
- Na jól van. Nem dől össze a világ azért a nyavalyás retikülért! Legalább magának nem esett baja! Jöjjön, felteszek egy teát.
A díványhoz kormányozta a szipogó öregasszonyt, aztán elindult a konyha felé. De, előbb az üveges vitrint vette célba, hogy elővegye azt a bonbont, amit a könyvek mögött rejtegetett.