Időcsapda
K. Béla biológiai órája megállt harminchárom éves korában. Krisztusi kor, mondhatnánk. De amíg a nagy előd távozása világot változtató tényezővé vált, addig Béla külsejének állandósága a kutyának sem tűnt fel. Legalábbis eleinte.
Eltelt néhány év, mire Béla is észrevette, hogy nem öregszik. Nem talált elhulló hajszálakat a fésűben, nem fedezett fel újabb ráncokat az arcán, nem észlelt bőrhibákat a testén, és egyáltalán, nem volt semmi baja.
Béla eleinte azt hitte, hogy az öregedés csak némi pihenő tart. Miért is ne⁈ Egyáltalán nem törvényszerű, hogy ez a folyamat egy lejtőn bukfencező súlyos kőhöz hasonlítson. Végül is, néhány évig mindenki részesülhet az állandóság kegyében. Ezt nem nehéz elfogadni, mert nem követel figyelmet. Bezzeg, ha változik valami...
Az asszonynál bizony változott! Neje elég sokat időzött a fürdőszobában, saját külsejét mustrálgatva. Legutóbb az apró szarkalábak megjelenését vizsgálgatta a nagyítós tükör segítségével. Finom francia krémmel dörzsölgette a kritikus részeket és közben férjére gondolt, aki bekukkantott az imént, jókedvűen, kisimult arccal. Nem értette, hiszen egyidősek voltak. Már korábban is gyanakodott, mert az utóbbi időben csak ő számolhatott az elnyűtt külsővel. Sehol egy táska Béla szemei alatt, sehol egy ránc, semmi jele az orr két szélétől induló mély árkoknak. Semmi, ami a múló évekre utalna.
A napokban a legjobb barátnője súgta oda neki:
– Mivel eteted a férjed, hogy ilyen jól néz ki?
És tényleg! Bélánál megállt az idő! Eltelt még néhány év, és már nem volt kétséges, hogy valami különleges dolog történik. Béla őrizte korai harmincas formáját, míg kortársai öregedni kezdtek. Utálattal hallgatták, mikor kijelentette, hogy ugyanazt a lyukat használja a nadrágszíján, mint évekkel ezelőtt.
Neje végül kérdőre vonta és nagy hangon követelte, árulja el vége, miféle különleges fiatalító szerhez jutott a kínai piacon. Béla vehemensen tiltakozott, de nem győzte meg a nejét. Az asszony éjszaka lopva átvizsgálta férje ruháit, még a garázsba is leosont, hogy a szerszámos ládában kutakodjon, de hiába!
Béla hullámzó hangulatban viselte a különös ajándékot. Élvezte, hogy jól van, nagyon is jól. De gyakran aggódott azon, hogy ez az állapot nem más, mint egy vékony és megbízhatatlan védelmi fal, mely csak ideig-óráig tud ellenállni az öregség áradatának. Még az is lehet, hogy hirtelen fogja bepótolni szervezete a lazsálást és heteken belül éri majd utol kortársait. Felrémlett előtte néhány művész képe, akik csodás külsejű fiatalok voltak és a felnőttkort kihagyva, szinte gongütésre váltak öreggé.
De aggodalmait mindig háttérbe szorította a jó közérzet. Mikor reggelenként az utcára kilépve teleszívta a tüdejét és ruganyos léptekkel elindult, nem cserélt volna senkivel. Élvezettel zsebelte be a fiatal nők válaszpillantásait is. Edére gondolt, meg a köpcös Kovácsra, akik legutóbb már az agyára mentek a sok panaszkodással. Olvasószemüveg, magas vérnyomás, izületi bántalmak, meg ilyen baromságok! Ő meg a futócipőket nézegeti a boltokban.
Lassan elmaradt a társaságból, mert nem tudta tovább hallgatni a nyavalygásokat. Éppen jókor, mert észrevette, hogy az irigység kikezdte a beszélgetéseket.
Az ötvenedik születésnapjára nem jött el senki. Felesége is ellenségesen méregette. Meg volt győződve, hogy férje nem avatta be őt a titokba. Béla hiába bizonygatta, hogy nem tehet semmiről.
A munkahelyén felmondás várta. Leépítést emlegettek, de tudta, nem ez az igazi ok.
– Valami kísérleti tablettákat szedhet, attól ilyen. - úszott utána rágalom.
Nem is próbálkozott új állással. Szerencsére egy váratlan örökség megoldotta az anyagi gondjait, nem kellett nélkülöznie.
Ősszel az újságok az influenza elleni védőoltás fontosságát szajkózták. Ő sem akart kimaradni. A körzeti orvos titkárnője hosszasan vizsgálgatta az iratait.
– Ezt elírták. – nézett fel a papírokból. – Itt az van, hogy maga 58 éves.
– Így van. Annyi vagyok. – bizonygatta Béla.
A nő az apjára gondolt, aki épp annyi idős volt, mint ez a pult előtt álldogáló fiatalember. Már épp belekezdett volna, hogy kivel szórakozzon, de aztán vállat vont. Nem az ő hatásköre a nyomozás. Szó nélkül tessékelte a rendelőbe.
Az agyonhajszolt doktor is csodálkozott erősen a beteg adatain, aztán egészen tűzbe jött.
– Barátom, maga egy orvosi csoda! Lehet, hogy maga a kulcs az örök fiatalsághoz! Tudja mit⁈ Beutalom az egyik klinikára, egy alapos kivizsgálásra. Hívom máris az egyik kollégámat, aki sejtkutatással foglalkozik.
Béla óvatosan megérdeklődte, hogy mire számíthat. A doktor lelkendezve magyarázta, hogy pár apró kellemetlenségéről van szó csupán. Vérvétel, szövettani vizsgálatok, DNS elemzés, csontvelő mintavétel, néhány analízis, melyek fejében viszont a címlapokra kerülhet.
Béla lelkesedést színlelt, de pár nap haladékot kért. Alig várta, hogy ajtón kívül legyen. Tudta, sosem lenne hajlandó alávetni magát efféle tortúráknak.
A vacsoránál neje idegenkedve vizsgálta Béla étvágyát. Ő bezzeg már csökkentett adagoknál tartott, de így is szinte szaladtak fel rá a kilók.
Különös változáson mentek keresztül. Az asszony eleinte nem bánta férje hevességét és azt sem, hogy ez az atletikus fiatalember öleli. De az évek múlásával egyre gyötrőbb volt szembenézni saját testének átalakulásával férje külseje mellett. Látnia kellett azt is, hogy az ismeretlenek megbámulják az utcán, ha férjébe karolva sétál. A rosszalló megjegyzéseket is le kellett nyelnie. Lerítt róla, hogy évtizedekkel fiatalabb férfibe kapaszkodik.
Béla próbálta elfogadni neje változását, de ez egyre nagyobb erőfeszítésébe került. Ha az asszonyhoz bújt, a hálószoba félhomályában is jól látta neje combján a kék hajszálereket, a narancsbőrt, a lágyuló formákat.
Az asszony elégelte meg ezt a suta életformát. Kijelentette, hogy nem tud tovább élni egy olyan férfival, akiről azt hiszik, hogy a saját fia, vagy a szeretője, aki pénzért nyújtja a szolgáltatásait.
Béla elköltözött, mert ő is jól látta a helyzet fonákságát. Hatvan éves volt ekkor, de csak papíron. A tükörből ugyanaz a harmincas fiatal férfi nézett vissza rá.
Béla megpróbált új kapcsolatokra szert tenni, gondosan ügyelve arra, hogy titokban tartsa életkorát. Figyelmes volt és törődő, bölcs és higgadt, amit a nők örömmel fogadtak. Nem ehhez voltak szokva. Ez az odafigyelő kedveskedés egy tüzes ifjú hevességével párosulva mindig megtette a magáét. Béla viszont csalódással zárta ezeket a kapcsolatokat. Ha beszélgetésre került sor, mindig kiderült, hogy hatalmas szakadék tátong közte és a partnerei között. Nem beszélhet filmekről, könyvekről, költőkről, zenészekről, ifjúsága nagyjairól, mert süket fülekre talál. És csúfosan megbukik tájékozatlanságával, ha a mai zenekarok és más celebek kerülnek szóba.
Eltelt újabb néhány év és Béla már nemigen tudott mit kezdeni hozzáragadt fiatalságával. Házasságról, gyerekekről szó sem lehetett. Nem vállalhatta, hogy tanúja legyen gyermekei megöregedésének és halálának.
Lemondott a kalandokról is, mert nem volt kedve meséket kitalálni. De ha őszinte volt az sem vezetett jóra. Ha bevallotta igazi korát, vagy a hitetlenkedést, vagy a csodabogaraknak kijáró szörnyülködést kapta.
Béla elérte a hatvanötöt. Egy esős délutánon valamiféle dac alakult ki benne és át akart vonulni az ellenőrök sorfala előtt jegy nélkül.
– Hova, hova haver⁈ És a jeggyel mi lesz? – szólt utána az ellenőr.
– Nekem már nem kell. Nyugdíjas vagyok. – válaszolt vissza, és felmutatta személyi igazolványát. A fiatal ellenőr hitetlenkedve vizsgálta az okmányt majd az arcába nézett.
– Tudod kivel szórakozzál! Rohadt lógós! Na, nyomás vissza jegyet venni, mert különben az életben nem fogsz itt átmenni! – lihegte az arcába fenyegetőn.
Béla megfordult. Porig alázva, sértetten húzódott arrébb a tömegben.
Az utcán kissé erőre kapott.
– Nem adom fel! – sziszegte. – Biztosan vannak mások is, rajtam kívül. Képtelenség, hogy csak én élek egyedül ezzel a problémával!
Vizsgálgatni kezdte az embereket maga körül. Mindenkit szemügyre vett, aki szembe jött vele. A villamoson is hosszan bámulta környezetét.
Talán az a nő, az egyetlen, aki nem a telefonját nyomogatja, hanem elmerülten olvas egy vaskos könyvet. De nem lehet valakihez odamenni azzal:
– Bocsánat, maga sem öregszik?
Nem tudott belenyugodni a magányba. Aztán belevillant egy ijesztő gondolat:
– Mi lesz, ha örökké fogok élni⁈ Végül is, ha nem öregszem, akkor előfordulhat.
Beleremegett a feltételezésbe. Úgy élni, hogy sorra halnak ki mellőle mindazok, aki valaha is számítottak ez életében⁈ Idegen korosztályokkal osztózni a jövőn? Állandóan megfelelni egy új kor új kihívásainak⁈
Elérkezett a hetvenedik születésnapja. Nem volt kedve gyertyákkal bohóckodni, egyedül, magányosan.
Fásultan pergette az éveket. Hetvenhat éves volt, amikor értesült felesége haláláról. A temetésen felhúzott gallérral bújt meg a hátsó sorokban. Lopva figyelte az ismerősöket. Valósággal elborzadt az idő rombolását látva.
Másnap felkereste a híres, genetikával foglakozó kutatóintézetet. Kiharcolta, hogy soron kívül fogadja az intézmény vezetője. A prof türelemmel végighallgatta, úgy tűnt, nem kételkedik Béla szavaiban. Szélesen elmosolyodott, mikor Béla kijelentette, hogy hajlandó mindenféle vizsgálatoknak alávetni magát.
– De lenne egy feltételem... – folytatta a látogató.
– Ha az anyagiakra gondol, természetesen tudunk fizetni de ne szá...
– Nem a pénzről van szó! – vágott a szavába Béla.
– Nem⁈ Akkor miről?
– Ugye vannak még mások is ilyen helyzetben?
A professzor habozott egy darabig. Aztán lassan igent bólintott.
Béla megkönnyebbülten eresztette ki a levegőt.
– Szeretnék megismerkedni velük. Ez a feltételem. – jelentette ki határozottan.
– Rendben van. Meg lehet oldani... – bólogatott a főnök. Kezet ráztak.
– Akkor hétfőn kezdhetnénk is. – szólt utána az igazgató.
Béla elégedetten morogta magában:
– Az már csak három nap. Nem egy örökkévalóság.
K. Béla biológiai órája megállt harminchárom éves korában. Krisztusi kor, mondhatnánk. De amíg a nagy előd távozása világot változtató tényezővé vált, addig Béla külsejének állandósága a kutyának sem tűnt fel. Legalábbis eleinte.
Eltelt néhány év, mire Béla is észrevette, hogy nem öregszik. Nem talált elhulló hajszálakat a fésűben, nem fedezett fel újabb ráncokat az arcán, nem észlelt bőrhibákat a testén, és egyáltalán, nem volt semmi baja.
Béla eleinte azt hitte, hogy az öregedés csak némi pihenő tart. Miért is ne⁈ Egyáltalán nem törvényszerű, hogy ez a folyamat egy lejtőn bukfencező súlyos kőhöz hasonlítson. Végül is, néhány évig mindenki részesülhet az állandóság kegyében. Ezt nem nehéz elfogadni, mert nem követel figyelmet. Bezzeg, ha változik valami...
Az asszonynál bizony változott! Neje elég sokat időzött a fürdőszobában, saját külsejét mustrálgatva. Legutóbb az apró szarkalábak megjelenését vizsgálgatta a nagyítós tükör segítségével. Finom francia krémmel dörzsölgette a kritikus részeket és közben férjére gondolt, aki bekukkantott az imént, jókedvűen, kisimult arccal. Nem értette, hiszen egyidősek voltak. Már korábban is gyanakodott, mert az utóbbi időben csak ő számolhatott az elnyűtt külsővel. Sehol egy táska Béla szemei alatt, sehol egy ránc, semmi jele az orr két szélétől induló mély árkoknak. Semmi, ami a múló évekre utalna.
A napokban a legjobb barátnője súgta oda neki:
– Mivel eteted a férjed, hogy ilyen jól néz ki?
És tényleg! Bélánál megállt az idő! Eltelt még néhány év, és már nem volt kétséges, hogy valami különleges dolog történik. Béla őrizte korai harmincas formáját, míg kortársai öregedni kezdtek. Utálattal hallgatták, mikor kijelentette, hogy ugyanazt a lyukat használja a nadrágszíján, mint évekkel ezelőtt.
Neje végül kérdőre vonta és nagy hangon követelte, árulja el vége, miféle különleges fiatalító szerhez jutott a kínai piacon. Béla vehemensen tiltakozott, de nem győzte meg a nejét. Az asszony éjszaka lopva átvizsgálta férje ruháit, még a garázsba is leosont, hogy a szerszámos ládában kutakodjon, de hiába!
Béla hullámzó hangulatban viselte a különös ajándékot. Élvezte, hogy jól van, nagyon is jól. De gyakran aggódott azon, hogy ez az állapot nem más, mint egy vékony és megbízhatatlan védelmi fal, mely csak ideig-óráig tud ellenállni az öregség áradatának. Még az is lehet, hogy hirtelen fogja bepótolni szervezete a lazsálást és heteken belül éri majd utol kortársait. Felrémlett előtte néhány művész képe, akik csodás külsejű fiatalok voltak és a felnőttkort kihagyva, szinte gongütésre váltak öreggé.
De aggodalmait mindig háttérbe szorította a jó közérzet. Mikor reggelenként az utcára kilépve teleszívta a tüdejét és ruganyos léptekkel elindult, nem cserélt volna senkivel. Élvezettel zsebelte be a fiatal nők válaszpillantásait is. Edére gondolt, meg a köpcös Kovácsra, akik legutóbb már az agyára mentek a sok panaszkodással. Olvasószemüveg, magas vérnyomás, izületi bántalmak, meg ilyen baromságok! Ő meg a futócipőket nézegeti a boltokban.
Lassan elmaradt a társaságból, mert nem tudta tovább hallgatni a nyavalygásokat. Éppen jókor, mert észrevette, hogy az irigység kikezdte a beszélgetéseket.
Az ötvenedik születésnapjára nem jött el senki. Felesége is ellenségesen méregette. Meg volt győződve, hogy férje nem avatta be őt a titokba. Béla hiába bizonygatta, hogy nem tehet semmiről.
A munkahelyén felmondás várta. Leépítést emlegettek, de tudta, nem ez az igazi ok.
– Valami kísérleti tablettákat szedhet, attól ilyen. - úszott utána rágalom.
Nem is próbálkozott új állással. Szerencsére egy váratlan örökség megoldotta az anyagi gondjait, nem kellett nélkülöznie.
Ősszel az újságok az influenza elleni védőoltás fontosságát szajkózták. Ő sem akart kimaradni. A körzeti orvos titkárnője hosszasan vizsgálgatta az iratait.
– Ezt elírták. – nézett fel a papírokból. – Itt az van, hogy maga 58 éves.
– Így van. Annyi vagyok. – bizonygatta Béla.
A nő az apjára gondolt, aki épp annyi idős volt, mint ez a pult előtt álldogáló fiatalember. Már épp belekezdett volna, hogy kivel szórakozzon, de aztán vállat vont. Nem az ő hatásköre a nyomozás. Szó nélkül tessékelte a rendelőbe.
Az agyonhajszolt doktor is csodálkozott erősen a beteg adatain, aztán egészen tűzbe jött.
– Barátom, maga egy orvosi csoda! Lehet, hogy maga a kulcs az örök fiatalsághoz! Tudja mit⁈ Beutalom az egyik klinikára, egy alapos kivizsgálásra. Hívom máris az egyik kollégámat, aki sejtkutatással foglalkozik.
Béla óvatosan megérdeklődte, hogy mire számíthat. A doktor lelkendezve magyarázta, hogy pár apró kellemetlenségéről van szó csupán. Vérvétel, szövettani vizsgálatok, DNS elemzés, csontvelő mintavétel, néhány analízis, melyek fejében viszont a címlapokra kerülhet.
Béla lelkesedést színlelt, de pár nap haladékot kért. Alig várta, hogy ajtón kívül legyen. Tudta, sosem lenne hajlandó alávetni magát efféle tortúráknak.
A vacsoránál neje idegenkedve vizsgálta Béla étvágyát. Ő bezzeg már csökkentett adagoknál tartott, de így is szinte szaladtak fel rá a kilók.
Különös változáson mentek keresztül. Az asszony eleinte nem bánta férje hevességét és azt sem, hogy ez az atletikus fiatalember öleli. De az évek múlásával egyre gyötrőbb volt szembenézni saját testének átalakulásával férje külseje mellett. Látnia kellett azt is, hogy az ismeretlenek megbámulják az utcán, ha férjébe karolva sétál. A rosszalló megjegyzéseket is le kellett nyelnie. Lerítt róla, hogy évtizedekkel fiatalabb férfibe kapaszkodik.
Béla próbálta elfogadni neje változását, de ez egyre nagyobb erőfeszítésébe került. Ha az asszonyhoz bújt, a hálószoba félhomályában is jól látta neje combján a kék hajszálereket, a narancsbőrt, a lágyuló formákat.
Az asszony elégelte meg ezt a suta életformát. Kijelentette, hogy nem tud tovább élni egy olyan férfival, akiről azt hiszik, hogy a saját fia, vagy a szeretője, aki pénzért nyújtja a szolgáltatásait.
Béla elköltözött, mert ő is jól látta a helyzet fonákságát. Hatvan éves volt ekkor, de csak papíron. A tükörből ugyanaz a harmincas fiatal férfi nézett vissza rá.
Béla megpróbált új kapcsolatokra szert tenni, gondosan ügyelve arra, hogy titokban tartsa életkorát. Figyelmes volt és törődő, bölcs és higgadt, amit a nők örömmel fogadtak. Nem ehhez voltak szokva. Ez az odafigyelő kedveskedés egy tüzes ifjú hevességével párosulva mindig megtette a magáét. Béla viszont csalódással zárta ezeket a kapcsolatokat. Ha beszélgetésre került sor, mindig kiderült, hogy hatalmas szakadék tátong közte és a partnerei között. Nem beszélhet filmekről, könyvekről, költőkről, zenészekről, ifjúsága nagyjairól, mert süket fülekre talál. És csúfosan megbukik tájékozatlanságával, ha a mai zenekarok és más celebek kerülnek szóba.
Eltelt újabb néhány év és Béla már nemigen tudott mit kezdeni hozzáragadt fiatalságával. Házasságról, gyerekekről szó sem lehetett. Nem vállalhatta, hogy tanúja legyen gyermekei megöregedésének és halálának.
Lemondott a kalandokról is, mert nem volt kedve meséket kitalálni. De ha őszinte volt az sem vezetett jóra. Ha bevallotta igazi korát, vagy a hitetlenkedést, vagy a csodabogaraknak kijáró szörnyülködést kapta.
Béla elérte a hatvanötöt. Egy esős délutánon valamiféle dac alakult ki benne és át akart vonulni az ellenőrök sorfala előtt jegy nélkül.
– Hova, hova haver⁈ És a jeggyel mi lesz? – szólt utána az ellenőr.
– Nekem már nem kell. Nyugdíjas vagyok. – válaszolt vissza, és felmutatta személyi igazolványát. A fiatal ellenőr hitetlenkedve vizsgálta az okmányt majd az arcába nézett.
– Tudod kivel szórakozzál! Rohadt lógós! Na, nyomás vissza jegyet venni, mert különben az életben nem fogsz itt átmenni! – lihegte az arcába fenyegetőn.
Béla megfordult. Porig alázva, sértetten húzódott arrébb a tömegben.
Az utcán kissé erőre kapott.
– Nem adom fel! – sziszegte. – Biztosan vannak mások is, rajtam kívül. Képtelenség, hogy csak én élek egyedül ezzel a problémával!
Vizsgálgatni kezdte az embereket maga körül. Mindenkit szemügyre vett, aki szembe jött vele. A villamoson is hosszan bámulta környezetét.
Talán az a nő, az egyetlen, aki nem a telefonját nyomogatja, hanem elmerülten olvas egy vaskos könyvet. De nem lehet valakihez odamenni azzal:
– Bocsánat, maga sem öregszik?
Nem tudott belenyugodni a magányba. Aztán belevillant egy ijesztő gondolat:
– Mi lesz, ha örökké fogok élni⁈ Végül is, ha nem öregszem, akkor előfordulhat.
Beleremegett a feltételezésbe. Úgy élni, hogy sorra halnak ki mellőle mindazok, aki valaha is számítottak ez életében⁈ Idegen korosztályokkal osztózni a jövőn? Állandóan megfelelni egy új kor új kihívásainak⁈
Elérkezett a hetvenedik születésnapja. Nem volt kedve gyertyákkal bohóckodni, egyedül, magányosan.
Fásultan pergette az éveket. Hetvenhat éves volt, amikor értesült felesége haláláról. A temetésen felhúzott gallérral bújt meg a hátsó sorokban. Lopva figyelte az ismerősöket. Valósággal elborzadt az idő rombolását látva.
Másnap felkereste a híres, genetikával foglakozó kutatóintézetet. Kiharcolta, hogy soron kívül fogadja az intézmény vezetője. A prof türelemmel végighallgatta, úgy tűnt, nem kételkedik Béla szavaiban. Szélesen elmosolyodott, mikor Béla kijelentette, hogy hajlandó mindenféle vizsgálatoknak alávetni magát.
– De lenne egy feltételem... – folytatta a látogató.
– Ha az anyagiakra gondol, természetesen tudunk fizetni de ne szá...
– Nem a pénzről van szó! – vágott a szavába Béla.
– Nem⁈ Akkor miről?
– Ugye vannak még mások is ilyen helyzetben?
A professzor habozott egy darabig. Aztán lassan igent bólintott.
Béla megkönnyebbülten eresztette ki a levegőt.
– Szeretnék megismerkedni velük. Ez a feltételem. – jelentette ki határozottan.
– Rendben van. Meg lehet oldani... – bólogatott a főnök. Kezet ráztak.
– Akkor hétfőn kezdhetnénk is. – szólt utána az igazgató.
Béla elégedetten morogta magában:
– Az már csak három nap. Nem egy örökkévalóság.