Útszéli modorban
Imádok utazni, mondtam már? Ha útnak indulunk a kocsival, legszívesebben a letekert ablakon kihajolva csaholnék a boldogságtól. Mert az utazás végre változatosságot, izgalmat, újdonságot, élménygyűjtést és nem utolsó sorban elégedettséget jelent, mert végre kipipálhatok megint valamit a látnivalók listájáról.
Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy jelenlétem vajon mennyire változtatja meg az új környezetet. Ülök egy japán étteremben Oregon állam közepén és elnézem a mellettem falatozó házaspárt. Ők akkor is így eszegetnének, ha én történetesen otthon maradok. De tán mégsem, mert akkor bizonyára az ablakhoz ültek volna, ahol most én terpeszkedem. Tudom, egy ilyen dolog nem változtatja meg a világtörténelem menetét, de azért csak tartogat némi okot az elmélázásra jelenlétem az idegen helyeken.
Idén szeptemberben az USA nyugati partját kívántuk meghódítani. Kocsival vágtunk neki az útnak, nem is nagyon tervezgetve az útirányt. Beültünk a kis Volkswagenbe és irány a határ. Szerencsés volt az időzítés, alig kellett néhány percet várni, hogy az ellenőrző ponthoz guruljunk. A tiszt kényelmesen átböngészte útleveleinket, majd bekukkantott a kocsiba. Rábökött a hűtőtáskára:
- Abban mi van?
- Üdítő – válaszolta a nejem.
Előttem már felrémlett, hogy önfeledten bepakoltam három barackot és egy almát is az útra. De ilyenkor már nem szerencsés vallomásokkal kísérletezni.
– Ugye nincs maguknál barack és alma? – kérdezte a tiszt.
Szaporán nemet bólintottunk a vámos meg nagy kegyesen intett, hogy mehetünk. Aztán ez a kis epizód az úton többször szóba került. Hogy véletlenül se körte vagy narancs iránt érdeklődött volna. Magunkban színezgetni kezdtük ezt a kis közjátékot és megállapítottuk, hogy a tiszt már csak azzal fokozhatta volna a faggatást, ha rákérdez:
- Ugye nincs maguknál három barack és egy alma?
Előttünk tehát Amerika, az autó biztatóan duruzsol, mire várunk még?! Washington állammal kezdünk, Seattle csak párszáz kilométer. Mehetnénk innen Oregon felé délre az 5-ös főúton, de ismerőseink áradozása után nem is volt kétséges, hogy letérünk majd az autópályáról. Igaz, a part mentén haladó utat sem úgy kell elképzelni, mint egy kert végi ösvényt, ahol a Mary néni tolja a biciklijét, mert ez is egy remekül kiépített autóút, ráadásul az óceán látványával kecsegtet. Nem mintha még nem láttunk volna elég vizet, de azért ennek csak megvan a maga romantikája. És valóban, mellbevágóan szép tud lenni ez a fényben fürdő, párában szikrázó, partot ostromló, monumentális kék titokzatosság. A kanyargó partszakasz néhol köves, másutt meg oly finom a homok, hogy bátran használhatnánk a homokóránkban. De még ezeken a helyeken sem ritka a víz szorításában árválkodó sziklák látványa. Az utóbbi idők katasztrófái után azonban némi szorongás is vegyül csodálatunkba. Már nem irigylem fenntartás nélkül a parton sorakozó villák lakóit. Úgy érzem, az óceán csak haladékot adott, de egyszer könyörtelenül visszaveszi néhai birodalmát.
Minket nem sürget semmi, mert két hetünk van erre a kalandra, de szó sincs csigatempóról. Nejem vezet, mert ki nem adná kezéből a volánt, ha már az ő kocsijával megyünk. A kanyargós úton százhúsz felett a sebességmérő, de ez még nem ok arra, hogy ne mutogassa fél kézzel a fényképeznivalókat, vagy ne tekergesse a rádió gombját. Elkapta a sofőrbetegség, nem tud, és nem is akar megállni, egyszerre élvezi a gyönyörű idő, a remek táj és a jó kocsi nyújtotta örömöket. Én megadóan ücsörgök az anyósülésen és bátortalanul jegyzem meg, hogy egyes fejlettebb országokban már engedik a férfiakat is vezetni. De csak egy rövid útszakaszra kapok kegyelmet, mert nejem azonnal kijelenti, hogy neki túl sok a nyolcvanas tempó és nem érzi magát biztonságban, ha más vezet.
Így hát övé a vezető beosztás, én meg a GPS-t macerálom kárpótlásul. Azért ez egy fantasztikus dolog, hogy az én életemben már jelen lehet ez a technika! Valaki odahaza igen találóan égi pulinak nevezte el ezt a kis csodamasinát, melynek köszönhetően nincs többé térképböngészés és átkozódás a felesleges kitérőkért. Sokkal, sokkal jobb, mint egy mindentudó nagybácsi, akit azért kéne magunkkal vinnünk, mert ő már járt errefelé. Megbízható és igénytelen kis műszer, amelyik akkor sem jön zavarba, ha letérünk a megjelölt útról. Nem fogyó türelemmel keresi azt a megoldást, amellyel leghamarabb, leggyorsabban elérhetjük kijelölt célunk. És nem kell kérdezősködni a sarkon álldogáló helybéliektől sem. A képernyő érintése után már sorolja is a szállodákat, éttermeket, benzinkutakat. Számomra felfoghatatlan ez a műholdas világ, ahol száz és százmilliók útját lehet egyengetni ilyen okos műszerekkel. Esti szállásunkat is e masinának köszönhetjük. A rohanás végeztével már irányit is ahhoz a szállodához, amelyet megfelelőnek ítélünk egy kis éjszakai nyugalomra. Már jócskán benn járunk Oregonban, holnap már Californiában szeretnénk lenni. Reggel kisütjük, hogy megpróbálunk eljutni San Franciscóig. Rita megemlíti a városnevet a portán ülő úriembernek, aki már közli is, hogy kb. háromszáz mérföldre vagyunk a célunktól.
– Mennyi is lehet az kilométerben? – morfondírozik hangosan a nejem.
Az úriember megpróbál segítségére sietni
– A távolság kilométerben több, mint mérföldben. – közli, némi töprengés után. Magamban összegzem, hogy ha egy éltes polgár ennyit tud Amerikában a metrikus rendszerről, akkor nemigen szabad reménykedni a mi szisztémánk térhódításában.
A jó idő úgy látszik tartós szövetségesünk lesz ezen az úton. A rádió is azt harsogja, hogy átlag feletti hőmérséklettel számolhatunk. Hát akkor ezzel számolunk, nem a metrikus rendszerrel! – kacsintunk össze Ritával.
Újabb belefeledkezés a természet csodáiba, ami ezúttal egy fantasztikus erdei utazást jelent, hiszen az ezer éves redwoodok birodalmában járunk. Egy kisebb út azzal kecsegteti a látogatókat, hogy keresztül autózhatnak egy fa kivájt törzsén. Elképesztő méretű faóriások szegélyezik az utat, tán azért, hogy ne csak a tenger sajátítsa ki csodálatunkat.
Aztán San Francisco, ahol rögtön a város egyik leghíresebb nevezetességével ismerkedhetünk, hiszen a vörösre festett Golden Gate-en vezet át az utunk. Ezt a színt állítólag a gyakori köd miatt választották. Kétszer három sávon áramlik a forgalom és tán emiatt a hat sáv miatt kérnek hat dollár hídpénzt a lejárónál sorakozó fülkéknél. Azért van itt még említésre méltó híd, pl. a Bay Bridge, amely szélesebb és kétszintes, de a helybéliek szóhasználata szerint az afféle melós híd, míg a Golden Gate a primadonna, mert azt fényképezik leginkább. A híd után két lehetőségünk van: célba venni a belvárost, vagy a tengerpartot. Mi az utóbbit választjuk. Ki is kászálódunk a kocsiból, fényképezünk megszállottan, mert ez a másik technikai áldása a jelennek. Százszámra kattogtatjuk a masinát és a fene sem gondol már a fényérzékeny filmekre, a sötétkamrákra meg az előhívó folyadékokra. Soha, semmilyen kort nem dokumentáltak még ilyen mértékben – közölte egy híradás és készséggel elhiszem neki, hiszen lassan már valóban nem történik olyasmi a világban, amit nem örökít meg valaki.
San Franciscóban az első dolog, amit illik egy autósnak megtanulni, hogy nem lehet parkolni. Mi egy élelmiszerüzlet parkolójában, vevőnek álcázva pihentünk egy szusszanásnyit, a szállodakeresés előtt, különben 12 dollárunkba került volna a félórás parkolás. Az utcák két oldalát mindenütt parkoló autók szegélyezik, de az ilyen fényűzéshez különleges engedély kell. Ahol akadna egy talpalatnyi hely, ott bazi nagy tiltó táblák rémisztgetik a vezetőket. De aztán utunkba akadt egy elfogadható minőségű szálloda, ahol külön parkolóhely járt a szobához. Ráadásul árnyékban, ami kezdett igen nagy érték lenni. Így aztán gyalogszerrel jártuk a várost, ami azért nem volt olyan megterhelő még a dimbes-dombos útviszonyok ellenére sem. Persze a városnéző busz sem maradhatott ki, mert ők az iparosok, ők tudják, hogy mit érdemes megnézni. Ezt a fajta járatot már megtapasztaltuk New Yorkban is. Két napig le-fel ugrálhat róla az ember, ott időzik, ahol kedve szottyan, és újra tovább viteti magát, ha más látványosságokra vágyik. Így aztán sorra pipáltuk ki a város nevezetességeit. Az olasz negyedet például a hamisítatlan itáliai vendéglőkkel. A kínai negyedet, ami nemigen különbözik más nagyvárosok hasonló látványosságától. Nagy volt, zajos és piszkos és az sem tudta rokonszenvesebbre hangolni, hogy az egyik vegyesboltból a Modern Talking slágerét harsogta a magnó. Az üzleti negyed megint egy megcsodálnivaló látványosság, nemkülönben a Lombard Street, ahol olyan meredek az utca egy szakasza, hogy csigavonalban kanyarognak lefelé az autók a virágágyások között. Az elsőszámú kedvenc azonban a tengerpart maradt. A hajdani kikötői dokkok épületei manapság üzletek, éttermek és szórakozó helyek sora. Itt zajlik az élet, itt korzózik a nép és még valamiféle cirkusz és akvárium is várja a nagyérdeműt. A tengerbe nyúló kikötői mólók látványa felidézte bennem a New Yorki mólók képét ahol szintén van valami élet, ha nem is ekkora. Ott különösen az egyik csendes, elhanyagolva, pusztulásra ítélve. Az, amelyik 1912 óta várja a Titanic érkezését. De itt mi sincs távolabb a földi halandótól, mint a múltba merengés. Mindenki éli az életét, a fél város az utcán van. Mindenféle csepűrágók, mutatványosok szórakoztatják a népet. Utcai rajzolók, árusok, bűvészek, vagy csak egyszerű csavargók, akik kartonpapírt lobogtatva könyörögnek pár centért. Sokan azzal a hülye szöveggel, amit már Las Vegasban is szánalmasnak tartottam: „Minek hazudjak, sörre kell a pénz.” Mi a fene ez?! Valami országos szabadalom, hogy csak ezzel a blődséggel lehet pénz kunyerálni? Az ezüstszínre mázolt, szoborrá merevedett kalóz láttán megállapítom: Úgy látszik minden jobb, mint dolgozni. Aztán van itt olyan fazon is, aki egy fa tövében kuporog, egy bokorral álcázva magát, amit kötelességszerűen félreránt, ha közeledik valaki és közben huhogás-szerű hangot hallat. Ha az illető frászt kap, akkor remélhet pár centet a bámészkodóktól.
Sétáink során eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne ismerősre bukkanni. Aztán egy ház előtt elhaladva felmerül az ötlet, hogy nézzünk ki egy magyar nevet a lakónévsorban. Ahogy szemügyre veszem a listát, alig akarom elhinni, mikor a saját családnevemet olvasom a lakónévsorban. Izgatottan mutogatom nejemnek a felfedezést. Kicsit latolgatom, hogy illik-e, de aztán győz a kíváncsiság. Nyomom a csengőt, nyomom, de nincs válasz. Úgy látszik elutaztak így szeptember táján. Sok lehet a hasonlóság köztünk.
Eljutunk a városi villamosok központjába is, ahol egy kis múzeum mellett élőben láthatjuk a hatalmas kerekeket, melyek a kábeleket húzzák az úttest alatt. Ezekre az emelkedőkre ugyanis nem lehetne kiállni egy sima áramszedővel. Viszont a karvastagságú acélkötelek megbízhatóan mozgatják ezeket az un. kábel-villamosokat.
Nincs San Francisco Alcatraz nélkül. Befizetünk mi is a hajóútra, mely a börtönszigetre szállít. Jobban mondva a hajdani börtönszigetre, hiszen a létesítmény 63-ban bezárta kapuit. Ma már csak a turisták koptatják a börtönépület kövezetét. Itt még minden eredeti, de a nagyobb hatás kedvéért egy-két cellában bábukat helyeztek el a priccseken. Ijesztő ez a ketrecekre szabdalt világ. A cellák mérete fojtogató, még úgy is, hogy a rabok kiláthattak a folyosóra a ketrec rácsain keresztül. A fejhallgatós tájékoztató megemlíti, hogy külön szenvedésnek számított a rabok számára a város közelsége. Esténkét áthallatszott a vendéglők muzsikája, szilveszterkor a petárdák robbanása, karnyújtásnyira volt a város, mégis elérhetetlen távolságban. Sokan nem is hagyták el élve a szigetet. A kis halottaskamra kőasztalán több tucat holttest várta az idők során a végső szabadulást.
Amikor eltávoztak a szigetről a rabok, megjelentek az indiánok, hogy sajátjuknak kiáltsák ki a szigetet. Balhéztak egy kicsit, de nem lehetett elég érdekes, miután nem nagyon zavartak vele senkit. Aztán szép lassan ők is továbbálltak, hogy a turistáké legyen az a nevezetesség. Aki maradandó emlékkel akar távozni a szigetről, az vehet a souvenir boltban 25 dollárért olyan inget, amit a bennlakók viseltek, vagy olyan bögrét, amit az elítéltek használtak. Ha valaki ebből szeretné kortyolgatni reggelenként a kávéját, 1O dollárért övé lehet ez a boldogság.
San Franciscót elhagyva újabb szent következik a sorban. Santa Cruz, amely komoly hírnevet vívott ki magának mesés tengerpartjával és azzal a vidám parkkal, amely szinte ezen a homokon nőtt ki. A masinák már nem üzemelnek, amin nem lehet csodálkozni, elvégre a srácok már iskolában vannak. De a fenének sem hiányzik a ringlispil, sokkal többet ér a belváros hangulatos főutcáján sétálni.
Sacramento következett a nevezetességek sorában. Hamisítatlan vadnyugati hangulat az óvárosban, a poros főutcán szinte várja az ember, hogy megjelenjen a seriff, coltokkal az oldalán. Az aranyláz idején virágzott igazán a város, bár ma sem panaszkodhat. De nemcsak az épületek őrzik a múltat. Az üzletek is tele vannak évszázados dolgokkal. Ez az antik eldorádó annak köszönhető, hogy nem pusztultak el a használati tárgyak a háborúk során. Háztartási eszközök, szerszámok és gépek hirdetik, hogy csak a rozsda az egyetlen ellenségük.
Lake Tahoe az újabb látványosság. A hatalmas tavon California és Nevada osztózik, mindkettő joggal döngetheti a mellét, hogy páratlan nevezetesség birtokosa. Csodás tájak rendkívüli adottságokkal. Vízi sportok, téli örömök, üdülősorok végtelen hosszúságban és mindez úgy, hogy a Természet mégsem veszíti el uralkodó szerepét.
Aztán Reno, vagyis a kis Las Vegas. Bár nem is olyan kicsi, ha az 17OO szobás szállodánkra gondolok. A város fejlődik és gyarapszik, mert a szerencsejáték ömleszti a pénzt a kasszákba. Vagyis nem a kuncsaftok szoktak nyerni. Ezt mi már jól tudjuk, úgyhogy nem is nagyon üldögélünk a félkarú rablók előtt. Ezen a szeptemberi hétvégén egyébként motoros találkozó volt Renoban. Jó egy ilyen alkalom, mert az is hozza a konyhára a lóvét. Képzeljünk el öt motorost, öt Harley Davidsonost egy rakáson. Megvan? Ugye milyen pokoli zajt tudnak csinálni? De ezen a három napos dzsemborin nem öt, nem ötven, nem ötszáz, hanem ötvenezer motoros tartózkodott a városban! Nem lehet panasz a fiúkra, csak két halálos lövöldözés volt, amúgy rendben zajlott az egész. A belvárosban a lezárt utcákon ezrével parkoltak a motorok, a sétáló utcának kinevezett központban meg árulták mindazt, amire egy ilyen motoros fazonnak szüksége lehet. Természetesen hölgyek is akadtak szép számmal, mert már megtanulhattam, hogy minden fajtának akad párja. Ezek a nagyságák büszkén hirdették benzintyúk mivoltukat, páran viszont nem érték be ennyivel. Akadtak olyan amazonok is, akik saját motorral érkeztek, az egyenjogúság jegyében. Tetováltan, bőrdzsekiben, a gázkart rángatva adták hírül a világnak, hogy annak idején sikerrel zajlott a szüfrazsettek mozgalma.
Renoban nemcsak kaszinózni lehet. Elképesztő áruválaszték várja azokat, akik nem hagyták mindenüket a játékasztaloknál. A sok üzlet közül kiemelkedik a Scheels cég sportáruháza, ahol nemcsak a termékeken van a hangsúly. A bejárati kapuk hatalmas akváriumot formáznak, az üzletben meg a volt elnökök mozgó és beszélő viaszfigurái kápráztatják a látogatót. A csarnok közepét egy óriáskerék uralja, az oldalhajókban, a hatalmas sziklákon kitömött állatok százai láthatók. Ez az öncélú, pazarló gazdagság mindig elhiteti a látogatóval, hogy Amerikának vannak még tartalékai. Jócskán.
Ez az érzés kerít hatalmába a Harrach autómúzeumában is, ahol többezres gyűjtemény várja a látogatót. Az első járművektől kezdve, - ahol még kormány sem volt, csupán egy karral mozgatták az első tengelyt,- a legmodernebb csodagépekig mindenfajta autók, és közben olyan ritkaságok is, melyekben Elvis Presley, Frank Sinatra, James Dean vagy épp Kennedy elnök furikázott.
És ha az ember nem akarja járni a várost, ott a szálloda, hogy a hatalmas uszoda körül élvezzük a szokatlanul jó időt. Nejem már olyan barna, hogy ha történetesen negyven évvel ezelőtt tévedünk ide, hát bizonyára kitiltják a fehérek számára fenntartott helyekről. Ha elegünk van a napfényből, ott vannak az éttermek, kávézók, a tekepálya, a mozi, az üzletsorok és tengernyi más bolt, remek pénzköltési lehetőséget biztosítva.
Aztán már a visszaút, elköszönhetünk Nevadától. Nejem lerövidíti a búcsút Californiától is, egyfolytában vezet ezer kilométert. Én változatlanul kocsikísérő vagyok, mondtam is a nejemnek, hogy annyit ültem már az anyósülésen, hogy lassan kinő rajtam a babos kendő, meg a flórharisnya. Hiába javaslom, hogy álljunk meg Salemnél – már csak a boszorkányok miatt is – maradunk az úton, falva a mérföldeket. Ahogy haladunk észak felé, borzongva vesszük tudomásul, hogy nem szégyen elővenni a pulóvert. Visszafelé természetesen az ötös főúton jövünk, nem szűnő teherautó forgalomban. Ezek a hatalmas járművek néha már vonatszerelvényhez hasonlítanak, hiszen három pótkocsit is képesek vontatni. Nem túl szívderítő látvány, mikor egymást előzgetik ezek a monstrumok. Itt már mi sem száguldozunk, inkább szlalomozunk.
Közel ötezer kilométert autóztunk a két hét alatt és a térképet nézve elenyésző mennyiségnek tűnik teljesítményünk. Ennek tükrében igencsak nevetségesnek hat pesti ismerősöm kijelentése, aki azt ecsetelte nekem, hogy hamarosan be fogja autózni Amerikát. Miközben ezt mondta, tornatanárokat megszégyenítő karkörzéseket végzett az USA térkép előtt, mutogatva az úti célokat. Hát, azt hiszem, nemigen tudja, miről beszél. A távolság errefelé nem üveggolyó, amit zsebre vág az ember. Amíg hosszú perceket autózunk olyan települések mellett, melyek nem is szerepelnek a térképen, magam is átértékelem az itteni távolságokról alkotott elképzeléseimet.
Aztán újra itthon, a megszokott környezetben. Semmi sem változott, elvégre csak két hétre távoztunk. Igaz, pár fokkal hűvösebb lett. Állunk tehát a falinaptár előtt, számolva a napokat, hogy mikor lehet ismét útra kelni.
Mit bánom én, akár az anyósülésen is.
Imádok utazni, mondtam már? Ha útnak indulunk a kocsival, legszívesebben a letekert ablakon kihajolva csaholnék a boldogságtól. Mert az utazás végre változatosságot, izgalmat, újdonságot, élménygyűjtést és nem utolsó sorban elégedettséget jelent, mert végre kipipálhatok megint valamit a látnivalók listájáról.
Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy jelenlétem vajon mennyire változtatja meg az új környezetet. Ülök egy japán étteremben Oregon állam közepén és elnézem a mellettem falatozó házaspárt. Ők akkor is így eszegetnének, ha én történetesen otthon maradok. De tán mégsem, mert akkor bizonyára az ablakhoz ültek volna, ahol most én terpeszkedem. Tudom, egy ilyen dolog nem változtatja meg a világtörténelem menetét, de azért csak tartogat némi okot az elmélázásra jelenlétem az idegen helyeken.
Idén szeptemberben az USA nyugati partját kívántuk meghódítani. Kocsival vágtunk neki az útnak, nem is nagyon tervezgetve az útirányt. Beültünk a kis Volkswagenbe és irány a határ. Szerencsés volt az időzítés, alig kellett néhány percet várni, hogy az ellenőrző ponthoz guruljunk. A tiszt kényelmesen átböngészte útleveleinket, majd bekukkantott a kocsiba. Rábökött a hűtőtáskára:
- Abban mi van?
- Üdítő – válaszolta a nejem.
Előttem már felrémlett, hogy önfeledten bepakoltam három barackot és egy almát is az útra. De ilyenkor már nem szerencsés vallomásokkal kísérletezni.
– Ugye nincs maguknál barack és alma? – kérdezte a tiszt.
Szaporán nemet bólintottunk a vámos meg nagy kegyesen intett, hogy mehetünk. Aztán ez a kis epizód az úton többször szóba került. Hogy véletlenül se körte vagy narancs iránt érdeklődött volna. Magunkban színezgetni kezdtük ezt a kis közjátékot és megállapítottuk, hogy a tiszt már csak azzal fokozhatta volna a faggatást, ha rákérdez:
- Ugye nincs maguknál három barack és egy alma?
Előttünk tehát Amerika, az autó biztatóan duruzsol, mire várunk még?! Washington állammal kezdünk, Seattle csak párszáz kilométer. Mehetnénk innen Oregon felé délre az 5-ös főúton, de ismerőseink áradozása után nem is volt kétséges, hogy letérünk majd az autópályáról. Igaz, a part mentén haladó utat sem úgy kell elképzelni, mint egy kert végi ösvényt, ahol a Mary néni tolja a biciklijét, mert ez is egy remekül kiépített autóút, ráadásul az óceán látványával kecsegtet. Nem mintha még nem láttunk volna elég vizet, de azért ennek csak megvan a maga romantikája. És valóban, mellbevágóan szép tud lenni ez a fényben fürdő, párában szikrázó, partot ostromló, monumentális kék titokzatosság. A kanyargó partszakasz néhol köves, másutt meg oly finom a homok, hogy bátran használhatnánk a homokóránkban. De még ezeken a helyeken sem ritka a víz szorításában árválkodó sziklák látványa. Az utóbbi idők katasztrófái után azonban némi szorongás is vegyül csodálatunkba. Már nem irigylem fenntartás nélkül a parton sorakozó villák lakóit. Úgy érzem, az óceán csak haladékot adott, de egyszer könyörtelenül visszaveszi néhai birodalmát.
Minket nem sürget semmi, mert két hetünk van erre a kalandra, de szó sincs csigatempóról. Nejem vezet, mert ki nem adná kezéből a volánt, ha már az ő kocsijával megyünk. A kanyargós úton százhúsz felett a sebességmérő, de ez még nem ok arra, hogy ne mutogassa fél kézzel a fényképeznivalókat, vagy ne tekergesse a rádió gombját. Elkapta a sofőrbetegség, nem tud, és nem is akar megállni, egyszerre élvezi a gyönyörű idő, a remek táj és a jó kocsi nyújtotta örömöket. Én megadóan ücsörgök az anyósülésen és bátortalanul jegyzem meg, hogy egyes fejlettebb országokban már engedik a férfiakat is vezetni. De csak egy rövid útszakaszra kapok kegyelmet, mert nejem azonnal kijelenti, hogy neki túl sok a nyolcvanas tempó és nem érzi magát biztonságban, ha más vezet.
Így hát övé a vezető beosztás, én meg a GPS-t macerálom kárpótlásul. Azért ez egy fantasztikus dolog, hogy az én életemben már jelen lehet ez a technika! Valaki odahaza igen találóan égi pulinak nevezte el ezt a kis csodamasinát, melynek köszönhetően nincs többé térképböngészés és átkozódás a felesleges kitérőkért. Sokkal, sokkal jobb, mint egy mindentudó nagybácsi, akit azért kéne magunkkal vinnünk, mert ő már járt errefelé. Megbízható és igénytelen kis műszer, amelyik akkor sem jön zavarba, ha letérünk a megjelölt útról. Nem fogyó türelemmel keresi azt a megoldást, amellyel leghamarabb, leggyorsabban elérhetjük kijelölt célunk. És nem kell kérdezősködni a sarkon álldogáló helybéliektől sem. A képernyő érintése után már sorolja is a szállodákat, éttermeket, benzinkutakat. Számomra felfoghatatlan ez a műholdas világ, ahol száz és százmilliók útját lehet egyengetni ilyen okos műszerekkel. Esti szállásunkat is e masinának köszönhetjük. A rohanás végeztével már irányit is ahhoz a szállodához, amelyet megfelelőnek ítélünk egy kis éjszakai nyugalomra. Már jócskán benn járunk Oregonban, holnap már Californiában szeretnénk lenni. Reggel kisütjük, hogy megpróbálunk eljutni San Franciscóig. Rita megemlíti a városnevet a portán ülő úriembernek, aki már közli is, hogy kb. háromszáz mérföldre vagyunk a célunktól.
– Mennyi is lehet az kilométerben? – morfondírozik hangosan a nejem.
Az úriember megpróbál segítségére sietni
– A távolság kilométerben több, mint mérföldben. – közli, némi töprengés után. Magamban összegzem, hogy ha egy éltes polgár ennyit tud Amerikában a metrikus rendszerről, akkor nemigen szabad reménykedni a mi szisztémánk térhódításában.
A jó idő úgy látszik tartós szövetségesünk lesz ezen az úton. A rádió is azt harsogja, hogy átlag feletti hőmérséklettel számolhatunk. Hát akkor ezzel számolunk, nem a metrikus rendszerrel! – kacsintunk össze Ritával.
Újabb belefeledkezés a természet csodáiba, ami ezúttal egy fantasztikus erdei utazást jelent, hiszen az ezer éves redwoodok birodalmában járunk. Egy kisebb út azzal kecsegteti a látogatókat, hogy keresztül autózhatnak egy fa kivájt törzsén. Elképesztő méretű faóriások szegélyezik az utat, tán azért, hogy ne csak a tenger sajátítsa ki csodálatunkat.
Aztán San Francisco, ahol rögtön a város egyik leghíresebb nevezetességével ismerkedhetünk, hiszen a vörösre festett Golden Gate-en vezet át az utunk. Ezt a színt állítólag a gyakori köd miatt választották. Kétszer három sávon áramlik a forgalom és tán emiatt a hat sáv miatt kérnek hat dollár hídpénzt a lejárónál sorakozó fülkéknél. Azért van itt még említésre méltó híd, pl. a Bay Bridge, amely szélesebb és kétszintes, de a helybéliek szóhasználata szerint az afféle melós híd, míg a Golden Gate a primadonna, mert azt fényképezik leginkább. A híd után két lehetőségünk van: célba venni a belvárost, vagy a tengerpartot. Mi az utóbbit választjuk. Ki is kászálódunk a kocsiból, fényképezünk megszállottan, mert ez a másik technikai áldása a jelennek. Százszámra kattogtatjuk a masinát és a fene sem gondol már a fényérzékeny filmekre, a sötétkamrákra meg az előhívó folyadékokra. Soha, semmilyen kort nem dokumentáltak még ilyen mértékben – közölte egy híradás és készséggel elhiszem neki, hiszen lassan már valóban nem történik olyasmi a világban, amit nem örökít meg valaki.
San Franciscóban az első dolog, amit illik egy autósnak megtanulni, hogy nem lehet parkolni. Mi egy élelmiszerüzlet parkolójában, vevőnek álcázva pihentünk egy szusszanásnyit, a szállodakeresés előtt, különben 12 dollárunkba került volna a félórás parkolás. Az utcák két oldalát mindenütt parkoló autók szegélyezik, de az ilyen fényűzéshez különleges engedély kell. Ahol akadna egy talpalatnyi hely, ott bazi nagy tiltó táblák rémisztgetik a vezetőket. De aztán utunkba akadt egy elfogadható minőségű szálloda, ahol külön parkolóhely járt a szobához. Ráadásul árnyékban, ami kezdett igen nagy érték lenni. Így aztán gyalogszerrel jártuk a várost, ami azért nem volt olyan megterhelő még a dimbes-dombos útviszonyok ellenére sem. Persze a városnéző busz sem maradhatott ki, mert ők az iparosok, ők tudják, hogy mit érdemes megnézni. Ezt a fajta járatot már megtapasztaltuk New Yorkban is. Két napig le-fel ugrálhat róla az ember, ott időzik, ahol kedve szottyan, és újra tovább viteti magát, ha más látványosságokra vágyik. Így aztán sorra pipáltuk ki a város nevezetességeit. Az olasz negyedet például a hamisítatlan itáliai vendéglőkkel. A kínai negyedet, ami nemigen különbözik más nagyvárosok hasonló látványosságától. Nagy volt, zajos és piszkos és az sem tudta rokonszenvesebbre hangolni, hogy az egyik vegyesboltból a Modern Talking slágerét harsogta a magnó. Az üzleti negyed megint egy megcsodálnivaló látványosság, nemkülönben a Lombard Street, ahol olyan meredek az utca egy szakasza, hogy csigavonalban kanyarognak lefelé az autók a virágágyások között. Az elsőszámú kedvenc azonban a tengerpart maradt. A hajdani kikötői dokkok épületei manapság üzletek, éttermek és szórakozó helyek sora. Itt zajlik az élet, itt korzózik a nép és még valamiféle cirkusz és akvárium is várja a nagyérdeműt. A tengerbe nyúló kikötői mólók látványa felidézte bennem a New Yorki mólók képét ahol szintén van valami élet, ha nem is ekkora. Ott különösen az egyik csendes, elhanyagolva, pusztulásra ítélve. Az, amelyik 1912 óta várja a Titanic érkezését. De itt mi sincs távolabb a földi halandótól, mint a múltba merengés. Mindenki éli az életét, a fél város az utcán van. Mindenféle csepűrágók, mutatványosok szórakoztatják a népet. Utcai rajzolók, árusok, bűvészek, vagy csak egyszerű csavargók, akik kartonpapírt lobogtatva könyörögnek pár centért. Sokan azzal a hülye szöveggel, amit már Las Vegasban is szánalmasnak tartottam: „Minek hazudjak, sörre kell a pénz.” Mi a fene ez?! Valami országos szabadalom, hogy csak ezzel a blődséggel lehet pénz kunyerálni? Az ezüstszínre mázolt, szoborrá merevedett kalóz láttán megállapítom: Úgy látszik minden jobb, mint dolgozni. Aztán van itt olyan fazon is, aki egy fa tövében kuporog, egy bokorral álcázva magát, amit kötelességszerűen félreránt, ha közeledik valaki és közben huhogás-szerű hangot hallat. Ha az illető frászt kap, akkor remélhet pár centet a bámészkodóktól.
Sétáink során eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne ismerősre bukkanni. Aztán egy ház előtt elhaladva felmerül az ötlet, hogy nézzünk ki egy magyar nevet a lakónévsorban. Ahogy szemügyre veszem a listát, alig akarom elhinni, mikor a saját családnevemet olvasom a lakónévsorban. Izgatottan mutogatom nejemnek a felfedezést. Kicsit latolgatom, hogy illik-e, de aztán győz a kíváncsiság. Nyomom a csengőt, nyomom, de nincs válasz. Úgy látszik elutaztak így szeptember táján. Sok lehet a hasonlóság köztünk.
Eljutunk a városi villamosok központjába is, ahol egy kis múzeum mellett élőben láthatjuk a hatalmas kerekeket, melyek a kábeleket húzzák az úttest alatt. Ezekre az emelkedőkre ugyanis nem lehetne kiállni egy sima áramszedővel. Viszont a karvastagságú acélkötelek megbízhatóan mozgatják ezeket az un. kábel-villamosokat.
Nincs San Francisco Alcatraz nélkül. Befizetünk mi is a hajóútra, mely a börtönszigetre szállít. Jobban mondva a hajdani börtönszigetre, hiszen a létesítmény 63-ban bezárta kapuit. Ma már csak a turisták koptatják a börtönépület kövezetét. Itt még minden eredeti, de a nagyobb hatás kedvéért egy-két cellában bábukat helyeztek el a priccseken. Ijesztő ez a ketrecekre szabdalt világ. A cellák mérete fojtogató, még úgy is, hogy a rabok kiláthattak a folyosóra a ketrec rácsain keresztül. A fejhallgatós tájékoztató megemlíti, hogy külön szenvedésnek számított a rabok számára a város közelsége. Esténkét áthallatszott a vendéglők muzsikája, szilveszterkor a petárdák robbanása, karnyújtásnyira volt a város, mégis elérhetetlen távolságban. Sokan nem is hagyták el élve a szigetet. A kis halottaskamra kőasztalán több tucat holttest várta az idők során a végső szabadulást.
Amikor eltávoztak a szigetről a rabok, megjelentek az indiánok, hogy sajátjuknak kiáltsák ki a szigetet. Balhéztak egy kicsit, de nem lehetett elég érdekes, miután nem nagyon zavartak vele senkit. Aztán szép lassan ők is továbbálltak, hogy a turistáké legyen az a nevezetesség. Aki maradandó emlékkel akar távozni a szigetről, az vehet a souvenir boltban 25 dollárért olyan inget, amit a bennlakók viseltek, vagy olyan bögrét, amit az elítéltek használtak. Ha valaki ebből szeretné kortyolgatni reggelenként a kávéját, 1O dollárért övé lehet ez a boldogság.
San Franciscót elhagyva újabb szent következik a sorban. Santa Cruz, amely komoly hírnevet vívott ki magának mesés tengerpartjával és azzal a vidám parkkal, amely szinte ezen a homokon nőtt ki. A masinák már nem üzemelnek, amin nem lehet csodálkozni, elvégre a srácok már iskolában vannak. De a fenének sem hiányzik a ringlispil, sokkal többet ér a belváros hangulatos főutcáján sétálni.
Sacramento következett a nevezetességek sorában. Hamisítatlan vadnyugati hangulat az óvárosban, a poros főutcán szinte várja az ember, hogy megjelenjen a seriff, coltokkal az oldalán. Az aranyláz idején virágzott igazán a város, bár ma sem panaszkodhat. De nemcsak az épületek őrzik a múltat. Az üzletek is tele vannak évszázados dolgokkal. Ez az antik eldorádó annak köszönhető, hogy nem pusztultak el a használati tárgyak a háborúk során. Háztartási eszközök, szerszámok és gépek hirdetik, hogy csak a rozsda az egyetlen ellenségük.
Lake Tahoe az újabb látványosság. A hatalmas tavon California és Nevada osztózik, mindkettő joggal döngetheti a mellét, hogy páratlan nevezetesség birtokosa. Csodás tájak rendkívüli adottságokkal. Vízi sportok, téli örömök, üdülősorok végtelen hosszúságban és mindez úgy, hogy a Természet mégsem veszíti el uralkodó szerepét.
Aztán Reno, vagyis a kis Las Vegas. Bár nem is olyan kicsi, ha az 17OO szobás szállodánkra gondolok. A város fejlődik és gyarapszik, mert a szerencsejáték ömleszti a pénzt a kasszákba. Vagyis nem a kuncsaftok szoktak nyerni. Ezt mi már jól tudjuk, úgyhogy nem is nagyon üldögélünk a félkarú rablók előtt. Ezen a szeptemberi hétvégén egyébként motoros találkozó volt Renoban. Jó egy ilyen alkalom, mert az is hozza a konyhára a lóvét. Képzeljünk el öt motorost, öt Harley Davidsonost egy rakáson. Megvan? Ugye milyen pokoli zajt tudnak csinálni? De ezen a három napos dzsemborin nem öt, nem ötven, nem ötszáz, hanem ötvenezer motoros tartózkodott a városban! Nem lehet panasz a fiúkra, csak két halálos lövöldözés volt, amúgy rendben zajlott az egész. A belvárosban a lezárt utcákon ezrével parkoltak a motorok, a sétáló utcának kinevezett központban meg árulták mindazt, amire egy ilyen motoros fazonnak szüksége lehet. Természetesen hölgyek is akadtak szép számmal, mert már megtanulhattam, hogy minden fajtának akad párja. Ezek a nagyságák büszkén hirdették benzintyúk mivoltukat, páran viszont nem érték be ennyivel. Akadtak olyan amazonok is, akik saját motorral érkeztek, az egyenjogúság jegyében. Tetováltan, bőrdzsekiben, a gázkart rángatva adták hírül a világnak, hogy annak idején sikerrel zajlott a szüfrazsettek mozgalma.
Renoban nemcsak kaszinózni lehet. Elképesztő áruválaszték várja azokat, akik nem hagyták mindenüket a játékasztaloknál. A sok üzlet közül kiemelkedik a Scheels cég sportáruháza, ahol nemcsak a termékeken van a hangsúly. A bejárati kapuk hatalmas akváriumot formáznak, az üzletben meg a volt elnökök mozgó és beszélő viaszfigurái kápráztatják a látogatót. A csarnok közepét egy óriáskerék uralja, az oldalhajókban, a hatalmas sziklákon kitömött állatok százai láthatók. Ez az öncélú, pazarló gazdagság mindig elhiteti a látogatóval, hogy Amerikának vannak még tartalékai. Jócskán.
Ez az érzés kerít hatalmába a Harrach autómúzeumában is, ahol többezres gyűjtemény várja a látogatót. Az első járművektől kezdve, - ahol még kormány sem volt, csupán egy karral mozgatták az első tengelyt,- a legmodernebb csodagépekig mindenfajta autók, és közben olyan ritkaságok is, melyekben Elvis Presley, Frank Sinatra, James Dean vagy épp Kennedy elnök furikázott.
És ha az ember nem akarja járni a várost, ott a szálloda, hogy a hatalmas uszoda körül élvezzük a szokatlanul jó időt. Nejem már olyan barna, hogy ha történetesen negyven évvel ezelőtt tévedünk ide, hát bizonyára kitiltják a fehérek számára fenntartott helyekről. Ha elegünk van a napfényből, ott vannak az éttermek, kávézók, a tekepálya, a mozi, az üzletsorok és tengernyi más bolt, remek pénzköltési lehetőséget biztosítva.
Aztán már a visszaút, elköszönhetünk Nevadától. Nejem lerövidíti a búcsút Californiától is, egyfolytában vezet ezer kilométert. Én változatlanul kocsikísérő vagyok, mondtam is a nejemnek, hogy annyit ültem már az anyósülésen, hogy lassan kinő rajtam a babos kendő, meg a flórharisnya. Hiába javaslom, hogy álljunk meg Salemnél – már csak a boszorkányok miatt is – maradunk az úton, falva a mérföldeket. Ahogy haladunk észak felé, borzongva vesszük tudomásul, hogy nem szégyen elővenni a pulóvert. Visszafelé természetesen az ötös főúton jövünk, nem szűnő teherautó forgalomban. Ezek a hatalmas járművek néha már vonatszerelvényhez hasonlítanak, hiszen három pótkocsit is képesek vontatni. Nem túl szívderítő látvány, mikor egymást előzgetik ezek a monstrumok. Itt már mi sem száguldozunk, inkább szlalomozunk.
Közel ötezer kilométert autóztunk a két hét alatt és a térképet nézve elenyésző mennyiségnek tűnik teljesítményünk. Ennek tükrében igencsak nevetségesnek hat pesti ismerősöm kijelentése, aki azt ecsetelte nekem, hogy hamarosan be fogja autózni Amerikát. Miközben ezt mondta, tornatanárokat megszégyenítő karkörzéseket végzett az USA térkép előtt, mutogatva az úti célokat. Hát, azt hiszem, nemigen tudja, miről beszél. A távolság errefelé nem üveggolyó, amit zsebre vág az ember. Amíg hosszú perceket autózunk olyan települések mellett, melyek nem is szerepelnek a térképen, magam is átértékelem az itteni távolságokról alkotott elképzeléseimet.
Aztán újra itthon, a megszokott környezetben. Semmi sem változott, elvégre csak két hétre távoztunk. Igaz, pár fokkal hűvösebb lett. Állunk tehát a falinaptár előtt, számolva a napokat, hogy mikor lehet ismét útra kelni.
Mit bánom én, akár az anyósülésen is.