3. fejezet
Szabadságunk alatt egy magyar házaspár dolgozott a házban. Mi szereztük nekik a munkát, hiszen már az is a mi feladatunk lett, hogy az ilyen alkalmi helyettesítésekről gondoskodjunk. Személyük nem is tűnt rossz választásnak, de amikor a hónap elteltével a kulcsátvételre került sor, a fiatalember megjegyezte:
- Hát gyerekek, ez nem frankó, ilyen sokat melózni ennyi pénzért! Jövőre ne számítsatok ránk!
Nagyot sóhajtottunk. A fizetés azonos volt a mi bérünkkel, tehát mégsem egy „álomkereset” a miénk. Hiába, minden csak viszonyítás kérdése! Számunkra az Ash street bizonytalan garasai után komoly előrelépésnek tűnt a havi fix, de úgy látszik, változnak az idők és sajnos az árak is.
Azt már meg sem magyaráztuk az elégedetlen párnak, hogy a lehetőségekhez képest megpróbáltuk kímélni őket. Kimaradt a feladataikból minden olyan dolog, amely elbírt egy kis haladékot. Még a lakók is csínján bántak a kívánságaikkal, inkább megvártak minket.
Visszaérkezésünk után kellemes, májat hizlaló meglepetésben van részünk. A házbeliek számon tartották távollétünket, most egyre-másra jönnek, vállveregető üdvözléssel és baráti érdeklődéssel hitetik el velünk, hogy mi is ide tartozunk. Még Ellen is kedves velünk, nyájasan mosolyog, de nem mernék hátat fordítani neki, mert félek, hogy a lábamba mar. Az elnök asszony bágyadt, súlyfelesleggel küzdő negyvenes nő, enervált tempója a „Lassú vízpartot mos” közmondás bölcsességét igazolja. Igazi tucatjelenség, reménytelen dolog lenne különös ismertetőjelet keresni rajta. Tudjuk róla, hogy egy telefon társaság vevőszolgálatán dolgozik, ott tanulhatta ezt a személytelen műmosolyt, mellyel a házban is közlekedik. Beiktatása óta keményen munkálkodik azon, hogy lecserélje a házzal kapcsolatban álló vállalatokat. A házkezelő ügynökség napjai már meg vannak számlálva, de ez csak az első lépés a tisztogatási hadműveletben.
Következő áldozata a szemétszállító cég. Az általa javasolt vállalat jobban megéri a háznak, bizonygatja. Valóban, az új társaság olcsóbban végzi majd ezt a munkát. A különbség harminc dollár, éves viszonylatban! Máig is meglep, hogy az évi több százezer dollárral gazdálkodó bizottság tagjaiból senki sem röhögött fel az összeg hallatán. De hát, aki a kicsit nem becsüli. . .
Az új társaság birtokba veszi a házat, a szemetesek körül feliratokat cserélünk, kártyákat, kulcsokat adunk ki az új fiúknak, kis terepszemlét is tartunk velük, hogy minden zökkenő nélkül működjön. De kiderül, hogy az új vállalat szeméttartályai eltérnek a megszokottól és nem férnek be a mi szűkre szabott szemétledobónk alá. Hosszas tanakodás után mestereket rendel ki az ügynökség, akik lángvágóval szabják át a hatalmas csövet. Aztán a szűk betonfolyosóra is illik valami borítást fabrikálni, mert ezek a tartályok már az első alkalommal alaposan összekaristolták az oldalfalakat. Mire birtokba veheti az új cég a szemétszállítást, már ötven évre előre feléltük azt a harmincdolláros megtakarítást.
Ellent nem állítja meg a balsiker, annak ellenére sem, hogy az „új” szemeteskocsi minden rakodáskor hatalmas olajfoltot hagy a garázs előtti dísztéglákon. Következő áldozata az uszoda karbantartó cég, amely évek óta végzi a medencék tisztítását. Komoly hírnevük van a városban, így Ellen nem állhat a többiek elé, hogy jobbat tud, csupán a munkát végző fiatalemberről deríti ki, hogy az benyitott a női öltözőbe. Gyors telefonok után megállapodnak az uszodásokkal, hogy a jövőben másik személyt küldenek erre a munkára. Mi meg azon töprengünk Ritával, hogy miért csak most, ennyi év után derült ki a fiatalemberről, hogy egy élvhajhász szatír. Ilyen ügyesen titkolta volna perverz hajlamait?! Az sem világos, hogy kire nyithatott rá, hiszen leginkább hajnali öt óra tájban dolgozik az üres uszodában. Ilyenkor közönséges halandó még be sem juthat a lezárt területre, hiszen a lakók kártyái a programozás szerint reggel hat előtt nem nyitják az ajtót. De én már nemigen csodálkozom ilyen apróságokon, hiszen a történelemkönyvek megtanítottak arra, hogy okot mindig lehet találni az üldözésre.
A gépezet felgyorsul. A kandallókat felügyelő vállalat lecseréléséhez indok sem kell, csupán nem hosszabbítják meg az éves szerződést. Más kapja a garázskapu szervizelésével kapcsolatos munkákat, a liftek karbantartását és az irodai komputerek javítását. Csupán a kertész elmozdításánál ütközik a lakók ellenállásába, hiszen a fiatalember évek óta közmegelégedésre ápolja a ház körüli növényzetet. Amikor híre megy, hogy neki is felbontják a szerződését, a lakók levelekkel árasztják el a bizottságot a kertész védelmében. Ellen meghátrál ugyan, de a villanyszerelő cég menesztésével kárpótolja magát.
Hullanak a fejek és ebben a hangulatban mi sem érezzük magunkat biztonságban. Az elnöknő okul a kertész körüli huzavonából és taktikát változtat. Rájön, hogy akikkel a lakók személyes kapcsolatban vannak, azokért esetleg felemelik a szavukat. Nem az a fontos tehát, hogy ő küldjön el minket, bőven elég, ha mi magunk döntünk a távozás mellett.
Értesítést kapunk, hogy felemelik a lakbérünket, indok nincs mellékelve a pársoros levélben. Újabb levél, ezúttal számlával. Fizessük be a távhívás összegét, mely az uszodai segélykérő telefonról történt. Csak hosszas utánjárással derül ki ártatlanságunk. Nekik elég volt a tény, hogy európai országot hívott az illető. Azt már csak zárójelben illik megjegyezni, hogy a telefontársaság évek óta szorgalmasan számlázza a szolgáltatás díját, mely alkalmatlanná teszi a segélykérő telefont a nemzetközi hívásra.
Másik levél, ezúttal figyelmeztetés, hogy munkaidő után többet nem használhatjuk a ház kulcsait. Mintha legalábbis visszaéltünk volna ezzel a lehetőséggel. De vajon hogyan?! Megvonom a vállam. Ha eddig az esti körutamon kiégett lámpával találkoztam, szaladtam a raktárba, hogy kicseréljem. Ezután sötét marad a folyosó másnapig, amíg használhatom a kulcsokat.
Megint másik levél, mely szerint a ház tisztasága nincs a megfelelő állapotban. Ez olyan „nesze semmi” meghatározás, jó nagy általánosság, semmi konkrétum, de nagyon fáj nekünk, mert nem engedtünk a kezdeti színvonalból.
El is megyünk a legközelebbi bizottsági ülésre és a levelet felmutatva konkrétumot kérünk. Mi az, amivel nincsenek megelégedve? Szeretnénk pontosan tudni, mert csak így van módunk változtatni.
A vezetőség tagjai értetlenül hallgatnak, nem is tudtak Ellen leveléről. Az elnöknő igencsak zavarban van, végül kinyögi, hogy a ház nincs olyan állapotban, mint amilyenben volt akkor, amikor ő beköltözött ide, hat évvel ezelőtt.
Részünkről pillanatnyi csend, amit egy somolygó bizottsági tag szakít félbe.
- Hát az én kocsim sem úgy néz ki ma, mint amikor vettem, úgy hat évvel ezelőtt.
Felszabadult nevetés, Ellen fülig vörösödve valamiféle magyarázatba kezd, hogy milyen nehéz a helyzet, milyen erős a szennyeződés errefelé, igazán egyet akarunk és a végén azért még biztosít minket a jóindulatáról.
Az üvegasztal másik oldalán ül, alig karnyújtásnyira tőlem, mégis úgy nézem, mintha színházi előadást látnék.
De tudjuk, hogy ezzel még nincs az ügyünk lezárva!
Egyik délelőtt az elnök asszony kedves barátnője robog az irodába, asztalra dobja a kulcscsomóját és Ritára förmed, hogy címkézze fel valamennyit. Ez aztán tényleg nem a mi dolgunk, de megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy jót cselekszünk, a hölgy ugyanis annyira szétszórt. Ráadásul még nem heverte ki legutolsó lovagja eltűnését, így a vörösbor az egyetlen vígasza. Az arcán a tenyérnyi kék folt is erről árulkodik, amikor elesett a lépcsőn...
A másik barátnő felelősségre vonja Ritát, hogy hol volt a szabadidejében. Miért nincs otthon, ha ő este hétkor telefonál?! Nem sikerül megértetni vele, hogy bár itt lakunk, de a napi munkaidőnk nem 24 óra.
Újabb dörgedelem Rita felé, mi ez a hat dolláros kiadás a ház pénzéből, valamiféle folyékony szappanra. Hát mert a zuhanyzók körül ilyesféle szolgáltatás is várja a ház lakóit, amit azért illene tudni a vezetőségnek is.
Rita jelenti, hogy kiégett az irodai komputer képernyője, nem tud rajta dolgozni. Az ő szava nem elég ilyen kérdésben, szakértőt hívatnak, aki megerősíti, hogy a monitor menthetetlen. Ez a diagnózis a kiszállási díjjal 150 dollár. A bizottságból valaki felajánlja a saját kiselejtezett monitorát, amiről kiderül, hogy nem működik. Újabb ok az elmarasztalásra, hogy nem vagyunk képesek megjavítani a hibás gépet. Pár napja még nem ítélték elegendőnek a szakértelmünket arra, hogy megállapítsuk a képernyő javíthatóságát - most meg hozzuk rendbe a kiöregedett képernyőt? De mi ez?! Már ez is a mi feladatunk lenne?! A helyzet vészesen hasonlít az anekdotákban szereplő miskolci rosszlány esetére, akitől elvárják, hogy állva, a kapu alatt, 20 pengőért és még tartsa is a huszár csákóját . . .
Újabb szakértői vizit, ezúttal a szakember csak hosszas szerelés után, alkatrész cserével tudja használhatóvá tenni az öreg masinát. Ezek a munkadíjak már jóval felülmúlják egy új monitor vételárát.
Az elnök asszony most azt kéri számon Ritától, hogy miért nem javítjuk a felvonó kiégett gombját, miért hívjuk ilyen piszlicsáré ügyben is a karbantartókat. Rita megmutatja a szerződést, és benne a kormányrendeletet, mely szerint csak az illetékes szakember nyúlhat a felvonóhoz, hiszen emberéletről van szó.
Általában Ritát támadják, igazi farkas ösztön ez, a gyengébbe kell belemarni. Meg aztán, az sem jön rosszul, ha megosztanak minket. Nem győzöm vigasztalni szegényt, azzal próbálom tartani benne a lelket, hogy nem tart ez örökké. Nem érdemes itt hagyni mindent és megadni nekik az elégtételt, hogy elérték a céljukat. Mostanában a munkaerőpiac sem túl rózsás. „Inkább tűrni a jelen gonoszt . . .” Mikor lesz alkalmunk két főállásra, hogy azért mellette még gyereket is tudjunk nevelni?!
Ha kettesben vagyunk, a házat tárgyaljuk. Nem csoda, olyan ez, mintha két tüdőbajos feküdne egy kórteremben. Naná, hogy a közös nyavalya a fő téma.
- Te, miért pikkel ez a nő ránk? - teszi fel a kérdést Rita, míg a konyhában szorgoskodik.
Azonnal átmegyek szobatudósba és bőszen magyarázni kezdem.
- Nézd kedvesem, ez nem is olyan érthetetlen! Ez a nő nem boldog! Itt van ez a nyomorék férje, és ő sem egy szexbomba. Egy gyerektelen, félresikerült házasságból kénytelen figyelni, hogy a beosztottja sokkal csinosabb, és rendezett családi élete van. Még így negyven felett is forognak utánad a pasik! Rád már mondták a lakók, hogy jó alakod van, meg, hogy jól nézel ki, jó a hajad, de ha valaki ezt neki mondaná, azt hinné, hogy gúnyolódnak vele. Persze, hogy nincs oda érted!
- Hát ilyen alapon a fél világot utálhatná - jegyzi meg Rita.
- Jó, jó! De mennyivel könnyebb a beosztottra acsarkodni! Emlékszel, mi egyszer már átéltük ezt a munkahelyi irigységet!
Rita tekintete felhős lesz, nem kellett volna eszébe juttatnom edmontoni hányattatásunkat, amikor a titkárnő viselkedése miatt a poklokat jártuk. Megpróbálok elkanyarodni a múlttól.
- De csak gondolj bele, ha mi most Pesten laknánk és mondjuk a társasházunkba beköltözne egy házmester páros a sötét Balkánról. Aztán egyszer csak kiderülne róluk, hogy egészséges, okos gyerekük van, normális családi életet élnek, szépen gyarapodnak és külföldre járnak nyaralni. Abból a pénzből, amit tőlünk kapnak. Lehet, hogy csípné a mi szemünket is.
- Meg az is kiderülne, hogy jóval kevesebbet keresnek, mint mások! - emeli fel a hangját Rita.
- Hát már az is bűn, hogy be tudom osztani a fizetést?! És én főzni szoktam, nem telefonon rendelem a vendéglői kaját. Értenek is ezek a spóroláshoz?!
- Hát ez más kérdés. Ők csak a felszínt látják, vagyis, hogy szépen boldogulunk. - nyugtatgatom.
- Heti hét nap munkával! Ki csinálja ezt utánunk, hogy még karácsony napján is dolgozik?!
- Na, mindegy. - adom fel. - Hidd el, féltékenység van a háttérben!
- Jó, jó. - mondja Rita. - De miért volt szükség erre a rengeteg vállalatcserére?
Nem sokat gondolkodom, rögtön kész vagyok a válasszal.
- Nézd, úgy gondolom, hogy a nagypolitikában kell keresni a megoldást. Izé… szóval talán Sztálin volt ilyen . . .
Rita mozdulata megtörik, lelassul a főzőkanál keringője a lábosban.
- Te hülye vagy! - mered rám.
Szinte védekezve folytatom a tanmesét.
- Nézd, annak idején, amikor Sztálin hatalomra került, az elsődleges célja az volt, hogy eltüntesse a környezetéből mindazokat, akik még ismerték korábban. Azokat a személyeket, akik tudták, hogy egy senki volt azelőtt és mennyire járatlan volt a vezetésben. Az újak szemében viszont már eljátszhatta a csalhatatlan, tapasztalt, mindent tudó vezért. Nem is ismertek más időszakot, csak azt, amikor ő volt a főnök. Már senki nem emlékezett arra, hogy mi volt korábban, így ő volt a megtestesült állandóság.
- Na hiszen! . . .Sztálin és Ellen! Nem vagy normális! - szól közbe Rita.
- De, de! Hidd el! - bizonygatom - Valami ilyesmi folyik itt is! Az új cégek már úgy engedelmeskednek, mintha egy tapasztalt vezető tanácsait követnék. Ja! Meg aztán ez az egyetlen dolog, amiben kiélheti a hatalmát. Élet és halál ura. Tőle függ, hogy ki kapja a munkát, vagyis a pénzt.
- Ugyan! - legyint Rita. - Szerintem a spórolásról van szó! Gondolj csak a szemetesekre!
A kérdés nyitva marad. De tény, hogy jószerivel az utolsó mohikánok lettünk a körülöttünk kavargó változásban.
Aztán elérkezik a nap, amikor Ellen választottja átveszi a házkezelési feladatokat. Az elkergetett elődök után energikus, erőtől duzzadó fiatal tisztviselőt várunk, ehelyett becsoszog az irodába egy lompos, kövér nagyanyó. Terjedelmes, gumiszerű alakján fekete nadrágkosztüm feszül. Igyekszik barátságos lenni hozzánk, ebben a viselkedésben kicsit benne van a túlélőknek kijáró tisztelet is. Harsogva, igen kellemetlen tónusban beszél, sokszor visszakérdez az elhangzottakra. A legbántóbb, hogy stílusa nélkülöz minden udvariasságot, ha nem ért valamit, hangos „ What, what?” kiáltásokat hallat.
Alig tudjuk leplezni csodálkozásunkat, hogy éppen ő a kiválasztott. Az is kiderül, hogy nem valami nagyszabású ügynökség főnöke, cége csupán egyszemélyes, illetve egy félállású alkalmazottja van még a háttérben. Ellen tán azt remélte, hogy nem oszlik meg a figyelem a mi épületünk és más házak között, de elég csak a nőre nézni és máris tudjuk, hogy ennek ugyan hiába fognak panaszkodni a lakók.
Amikor elhagyják az irodát, a látottakon rágódunk.
- Hallottad, hogy hogy kiabált? - kérdezem Ritát.
- Hát lehet ezt nem hallani?!
- Te, mért kell valakinek így üvölteni? - töprengek a különös jelenségen.
- Miért? Miért? Mert süket! - von vállat Rita.
A viccnek szánt bejelentés elhangzása után valósággal megdermedünk. Hát tényleg! A nagyothallók jellemzője az, hogy az általuk hallható hangerőn próbálnak beszélni.
A következő napok aztán igazolják balsejtelmeinket. Minden telefonbeszélgetés valóságos küzdelem. Pamela harsog, vagy ha nem üvölt éppen, akkor hangos „ What? What?” vakkantásokkal kérdez vissza arra, amit neki kiabálunk.
Nagy meglepetésünkre, nemcsak nekünk tartogatja ezt a stílust, a lakók is hasonló modort kapnak. Hol van ez már az elődök udvariasságától és segítő szándékától?! Az is hamar kiderül, hogy Ellen mekkorát tévedett, amikor azt hitte, hogy ez a ”cég” csupán a mi házunk ügyeivel foglakozik majd. Pamela még nyolc másik épületet gyűjtött be magának, így fejvesztve kavarog megbízói között az elintézésre váró ügyeivel.
Mert Pamela mindazt megtestesíti, amilyen egy valamirevaló kézikönyv szerint nem lehet egy házkezelési ügynök. Felületes és rendkívül szétszórt, ha valamit felvetünk, sajtcédulákra jegyzetel, amit rendre elhagy valahol. Igyekszik elbliccelni a teendőket is, mindenre újabb és újabb határidőket jelöl ki, számtalan feladatot pedig egyszerűen elfelejt. Öltözéke is erősen kifogásolható, hiszen ruhatára az egyetlen fekete nadrágkosztüm, melynek fényesedő ülepe jelzi, hogy nem a közelmúltban került kapcsolatba viselőjével.
- Aha! - magyarázom nejemnek. - Ez bizonyára valami fogadalmi gyászöltözet. Akárcsak Victória királynőnél, aki éppen sárga ruhában volt, mikor közölték vele férje halálhírét. Meg is fogadta, hogy életét abban a ruhában éli le. Ígéretét betartotta, a csendesen elkoszolódó sárga színű ruha különleges árnyalatát pedig a Victória-sárga elnevezés őrzi. A napnál világosabb, hogy efféle titok lappang Pamela tükörfényes nadrágkosztümje mögött is.
Később aztán csalódottan ismertem be tévedésem. Nem a gyász indokolta a nevezetes ruhadarab viseletét. Még csak nem is a szegénység! Pamela nem csinál titkot abból, hogy boldogan éldegél hatalmas családi házában és a fizetése mellett még külön jövedelemre számíthat az alagsori rész bérbeadásával. Ruházata rejtély, melynek megfejtésével még adós a tudóstársadalom!
Pamela nem dolgozik sokat, de becsülettel bevégzi az Ellen által kezdeményezett tisztogatást. Heteken belül lecseréli a vízvezeték szerelőket és azt a karbantartó vállalatot, amely a vízkárok utáni helyreállításokat végzi. Természetesen a saját jelöltjeit állítja csatasorba a kegyveszettek helyett. Az ő indokai szerényebbek, mint az elnök asszonyé. Nem a hatalom íze szorgalmazza a cserét. Valaki kikotyogja, hogy a két üdvözült vállalat vezetője bőséges vacsorákkal hálálja meg Pamela adakozó kedvét.
Szabadságunk alatt egy magyar házaspár dolgozott a házban. Mi szereztük nekik a munkát, hiszen már az is a mi feladatunk lett, hogy az ilyen alkalmi helyettesítésekről gondoskodjunk. Személyük nem is tűnt rossz választásnak, de amikor a hónap elteltével a kulcsátvételre került sor, a fiatalember megjegyezte:
- Hát gyerekek, ez nem frankó, ilyen sokat melózni ennyi pénzért! Jövőre ne számítsatok ránk!
Nagyot sóhajtottunk. A fizetés azonos volt a mi bérünkkel, tehát mégsem egy „álomkereset” a miénk. Hiába, minden csak viszonyítás kérdése! Számunkra az Ash street bizonytalan garasai után komoly előrelépésnek tűnt a havi fix, de úgy látszik, változnak az idők és sajnos az árak is.
Azt már meg sem magyaráztuk az elégedetlen párnak, hogy a lehetőségekhez képest megpróbáltuk kímélni őket. Kimaradt a feladataikból minden olyan dolog, amely elbírt egy kis haladékot. Még a lakók is csínján bántak a kívánságaikkal, inkább megvártak minket.
Visszaérkezésünk után kellemes, májat hizlaló meglepetésben van részünk. A házbeliek számon tartották távollétünket, most egyre-másra jönnek, vállveregető üdvözléssel és baráti érdeklődéssel hitetik el velünk, hogy mi is ide tartozunk. Még Ellen is kedves velünk, nyájasan mosolyog, de nem mernék hátat fordítani neki, mert félek, hogy a lábamba mar. Az elnök asszony bágyadt, súlyfelesleggel küzdő negyvenes nő, enervált tempója a „Lassú vízpartot mos” közmondás bölcsességét igazolja. Igazi tucatjelenség, reménytelen dolog lenne különös ismertetőjelet keresni rajta. Tudjuk róla, hogy egy telefon társaság vevőszolgálatán dolgozik, ott tanulhatta ezt a személytelen műmosolyt, mellyel a házban is közlekedik. Beiktatása óta keményen munkálkodik azon, hogy lecserélje a házzal kapcsolatban álló vállalatokat. A házkezelő ügynökség napjai már meg vannak számlálva, de ez csak az első lépés a tisztogatási hadműveletben.
Következő áldozata a szemétszállító cég. Az általa javasolt vállalat jobban megéri a háznak, bizonygatja. Valóban, az új társaság olcsóbban végzi majd ezt a munkát. A különbség harminc dollár, éves viszonylatban! Máig is meglep, hogy az évi több százezer dollárral gazdálkodó bizottság tagjaiból senki sem röhögött fel az összeg hallatán. De hát, aki a kicsit nem becsüli. . .
Az új társaság birtokba veszi a házat, a szemetesek körül feliratokat cserélünk, kártyákat, kulcsokat adunk ki az új fiúknak, kis terepszemlét is tartunk velük, hogy minden zökkenő nélkül működjön. De kiderül, hogy az új vállalat szeméttartályai eltérnek a megszokottól és nem férnek be a mi szűkre szabott szemétledobónk alá. Hosszas tanakodás után mestereket rendel ki az ügynökség, akik lángvágóval szabják át a hatalmas csövet. Aztán a szűk betonfolyosóra is illik valami borítást fabrikálni, mert ezek a tartályok már az első alkalommal alaposan összekaristolták az oldalfalakat. Mire birtokba veheti az új cég a szemétszállítást, már ötven évre előre feléltük azt a harmincdolláros megtakarítást.
Ellent nem állítja meg a balsiker, annak ellenére sem, hogy az „új” szemeteskocsi minden rakodáskor hatalmas olajfoltot hagy a garázs előtti dísztéglákon. Következő áldozata az uszoda karbantartó cég, amely évek óta végzi a medencék tisztítását. Komoly hírnevük van a városban, így Ellen nem állhat a többiek elé, hogy jobbat tud, csupán a munkát végző fiatalemberről deríti ki, hogy az benyitott a női öltözőbe. Gyors telefonok után megállapodnak az uszodásokkal, hogy a jövőben másik személyt küldenek erre a munkára. Mi meg azon töprengünk Ritával, hogy miért csak most, ennyi év után derült ki a fiatalemberről, hogy egy élvhajhász szatír. Ilyen ügyesen titkolta volna perverz hajlamait?! Az sem világos, hogy kire nyithatott rá, hiszen leginkább hajnali öt óra tájban dolgozik az üres uszodában. Ilyenkor közönséges halandó még be sem juthat a lezárt területre, hiszen a lakók kártyái a programozás szerint reggel hat előtt nem nyitják az ajtót. De én már nemigen csodálkozom ilyen apróságokon, hiszen a történelemkönyvek megtanítottak arra, hogy okot mindig lehet találni az üldözésre.
A gépezet felgyorsul. A kandallókat felügyelő vállalat lecseréléséhez indok sem kell, csupán nem hosszabbítják meg az éves szerződést. Más kapja a garázskapu szervizelésével kapcsolatos munkákat, a liftek karbantartását és az irodai komputerek javítását. Csupán a kertész elmozdításánál ütközik a lakók ellenállásába, hiszen a fiatalember évek óta közmegelégedésre ápolja a ház körüli növényzetet. Amikor híre megy, hogy neki is felbontják a szerződését, a lakók levelekkel árasztják el a bizottságot a kertész védelmében. Ellen meghátrál ugyan, de a villanyszerelő cég menesztésével kárpótolja magát.
Hullanak a fejek és ebben a hangulatban mi sem érezzük magunkat biztonságban. Az elnöknő okul a kertész körüli huzavonából és taktikát változtat. Rájön, hogy akikkel a lakók személyes kapcsolatban vannak, azokért esetleg felemelik a szavukat. Nem az a fontos tehát, hogy ő küldjön el minket, bőven elég, ha mi magunk döntünk a távozás mellett.
Értesítést kapunk, hogy felemelik a lakbérünket, indok nincs mellékelve a pársoros levélben. Újabb levél, ezúttal számlával. Fizessük be a távhívás összegét, mely az uszodai segélykérő telefonról történt. Csak hosszas utánjárással derül ki ártatlanságunk. Nekik elég volt a tény, hogy európai országot hívott az illető. Azt már csak zárójelben illik megjegyezni, hogy a telefontársaság évek óta szorgalmasan számlázza a szolgáltatás díját, mely alkalmatlanná teszi a segélykérő telefont a nemzetközi hívásra.
Másik levél, ezúttal figyelmeztetés, hogy munkaidő után többet nem használhatjuk a ház kulcsait. Mintha legalábbis visszaéltünk volna ezzel a lehetőséggel. De vajon hogyan?! Megvonom a vállam. Ha eddig az esti körutamon kiégett lámpával találkoztam, szaladtam a raktárba, hogy kicseréljem. Ezután sötét marad a folyosó másnapig, amíg használhatom a kulcsokat.
Megint másik levél, mely szerint a ház tisztasága nincs a megfelelő állapotban. Ez olyan „nesze semmi” meghatározás, jó nagy általánosság, semmi konkrétum, de nagyon fáj nekünk, mert nem engedtünk a kezdeti színvonalból.
El is megyünk a legközelebbi bizottsági ülésre és a levelet felmutatva konkrétumot kérünk. Mi az, amivel nincsenek megelégedve? Szeretnénk pontosan tudni, mert csak így van módunk változtatni.
A vezetőség tagjai értetlenül hallgatnak, nem is tudtak Ellen leveléről. Az elnöknő igencsak zavarban van, végül kinyögi, hogy a ház nincs olyan állapotban, mint amilyenben volt akkor, amikor ő beköltözött ide, hat évvel ezelőtt.
Részünkről pillanatnyi csend, amit egy somolygó bizottsági tag szakít félbe.
- Hát az én kocsim sem úgy néz ki ma, mint amikor vettem, úgy hat évvel ezelőtt.
Felszabadult nevetés, Ellen fülig vörösödve valamiféle magyarázatba kezd, hogy milyen nehéz a helyzet, milyen erős a szennyeződés errefelé, igazán egyet akarunk és a végén azért még biztosít minket a jóindulatáról.
Az üvegasztal másik oldalán ül, alig karnyújtásnyira tőlem, mégis úgy nézem, mintha színházi előadást látnék.
De tudjuk, hogy ezzel még nincs az ügyünk lezárva!
Egyik délelőtt az elnök asszony kedves barátnője robog az irodába, asztalra dobja a kulcscsomóját és Ritára förmed, hogy címkézze fel valamennyit. Ez aztán tényleg nem a mi dolgunk, de megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy jót cselekszünk, a hölgy ugyanis annyira szétszórt. Ráadásul még nem heverte ki legutolsó lovagja eltűnését, így a vörösbor az egyetlen vígasza. Az arcán a tenyérnyi kék folt is erről árulkodik, amikor elesett a lépcsőn...
A másik barátnő felelősségre vonja Ritát, hogy hol volt a szabadidejében. Miért nincs otthon, ha ő este hétkor telefonál?! Nem sikerül megértetni vele, hogy bár itt lakunk, de a napi munkaidőnk nem 24 óra.
Újabb dörgedelem Rita felé, mi ez a hat dolláros kiadás a ház pénzéből, valamiféle folyékony szappanra. Hát mert a zuhanyzók körül ilyesféle szolgáltatás is várja a ház lakóit, amit azért illene tudni a vezetőségnek is.
Rita jelenti, hogy kiégett az irodai komputer képernyője, nem tud rajta dolgozni. Az ő szava nem elég ilyen kérdésben, szakértőt hívatnak, aki megerősíti, hogy a monitor menthetetlen. Ez a diagnózis a kiszállási díjjal 150 dollár. A bizottságból valaki felajánlja a saját kiselejtezett monitorát, amiről kiderül, hogy nem működik. Újabb ok az elmarasztalásra, hogy nem vagyunk képesek megjavítani a hibás gépet. Pár napja még nem ítélték elegendőnek a szakértelmünket arra, hogy megállapítsuk a képernyő javíthatóságát - most meg hozzuk rendbe a kiöregedett képernyőt? De mi ez?! Már ez is a mi feladatunk lenne?! A helyzet vészesen hasonlít az anekdotákban szereplő miskolci rosszlány esetére, akitől elvárják, hogy állva, a kapu alatt, 20 pengőért és még tartsa is a huszár csákóját . . .
Újabb szakértői vizit, ezúttal a szakember csak hosszas szerelés után, alkatrész cserével tudja használhatóvá tenni az öreg masinát. Ezek a munkadíjak már jóval felülmúlják egy új monitor vételárát.
Az elnök asszony most azt kéri számon Ritától, hogy miért nem javítjuk a felvonó kiégett gombját, miért hívjuk ilyen piszlicsáré ügyben is a karbantartókat. Rita megmutatja a szerződést, és benne a kormányrendeletet, mely szerint csak az illetékes szakember nyúlhat a felvonóhoz, hiszen emberéletről van szó.
Általában Ritát támadják, igazi farkas ösztön ez, a gyengébbe kell belemarni. Meg aztán, az sem jön rosszul, ha megosztanak minket. Nem győzöm vigasztalni szegényt, azzal próbálom tartani benne a lelket, hogy nem tart ez örökké. Nem érdemes itt hagyni mindent és megadni nekik az elégtételt, hogy elérték a céljukat. Mostanában a munkaerőpiac sem túl rózsás. „Inkább tűrni a jelen gonoszt . . .” Mikor lesz alkalmunk két főállásra, hogy azért mellette még gyereket is tudjunk nevelni?!
Ha kettesben vagyunk, a házat tárgyaljuk. Nem csoda, olyan ez, mintha két tüdőbajos feküdne egy kórteremben. Naná, hogy a közös nyavalya a fő téma.
- Te, miért pikkel ez a nő ránk? - teszi fel a kérdést Rita, míg a konyhában szorgoskodik.
Azonnal átmegyek szobatudósba és bőszen magyarázni kezdem.
- Nézd kedvesem, ez nem is olyan érthetetlen! Ez a nő nem boldog! Itt van ez a nyomorék férje, és ő sem egy szexbomba. Egy gyerektelen, félresikerült házasságból kénytelen figyelni, hogy a beosztottja sokkal csinosabb, és rendezett családi élete van. Még így negyven felett is forognak utánad a pasik! Rád már mondták a lakók, hogy jó alakod van, meg, hogy jól nézel ki, jó a hajad, de ha valaki ezt neki mondaná, azt hinné, hogy gúnyolódnak vele. Persze, hogy nincs oda érted!
- Hát ilyen alapon a fél világot utálhatná - jegyzi meg Rita.
- Jó, jó! De mennyivel könnyebb a beosztottra acsarkodni! Emlékszel, mi egyszer már átéltük ezt a munkahelyi irigységet!
Rita tekintete felhős lesz, nem kellett volna eszébe juttatnom edmontoni hányattatásunkat, amikor a titkárnő viselkedése miatt a poklokat jártuk. Megpróbálok elkanyarodni a múlttól.
- De csak gondolj bele, ha mi most Pesten laknánk és mondjuk a társasházunkba beköltözne egy házmester páros a sötét Balkánról. Aztán egyszer csak kiderülne róluk, hogy egészséges, okos gyerekük van, normális családi életet élnek, szépen gyarapodnak és külföldre járnak nyaralni. Abból a pénzből, amit tőlünk kapnak. Lehet, hogy csípné a mi szemünket is.
- Meg az is kiderülne, hogy jóval kevesebbet keresnek, mint mások! - emeli fel a hangját Rita.
- Hát már az is bűn, hogy be tudom osztani a fizetést?! És én főzni szoktam, nem telefonon rendelem a vendéglői kaját. Értenek is ezek a spóroláshoz?!
- Hát ez más kérdés. Ők csak a felszínt látják, vagyis, hogy szépen boldogulunk. - nyugtatgatom.
- Heti hét nap munkával! Ki csinálja ezt utánunk, hogy még karácsony napján is dolgozik?!
- Na, mindegy. - adom fel. - Hidd el, féltékenység van a háttérben!
- Jó, jó. - mondja Rita. - De miért volt szükség erre a rengeteg vállalatcserére?
Nem sokat gondolkodom, rögtön kész vagyok a válasszal.
- Nézd, úgy gondolom, hogy a nagypolitikában kell keresni a megoldást. Izé… szóval talán Sztálin volt ilyen . . .
Rita mozdulata megtörik, lelassul a főzőkanál keringője a lábosban.
- Te hülye vagy! - mered rám.
Szinte védekezve folytatom a tanmesét.
- Nézd, annak idején, amikor Sztálin hatalomra került, az elsődleges célja az volt, hogy eltüntesse a környezetéből mindazokat, akik még ismerték korábban. Azokat a személyeket, akik tudták, hogy egy senki volt azelőtt és mennyire járatlan volt a vezetésben. Az újak szemében viszont már eljátszhatta a csalhatatlan, tapasztalt, mindent tudó vezért. Nem is ismertek más időszakot, csak azt, amikor ő volt a főnök. Már senki nem emlékezett arra, hogy mi volt korábban, így ő volt a megtestesült állandóság.
- Na hiszen! . . .Sztálin és Ellen! Nem vagy normális! - szól közbe Rita.
- De, de! Hidd el! - bizonygatom - Valami ilyesmi folyik itt is! Az új cégek már úgy engedelmeskednek, mintha egy tapasztalt vezető tanácsait követnék. Ja! Meg aztán ez az egyetlen dolog, amiben kiélheti a hatalmát. Élet és halál ura. Tőle függ, hogy ki kapja a munkát, vagyis a pénzt.
- Ugyan! - legyint Rita. - Szerintem a spórolásról van szó! Gondolj csak a szemetesekre!
A kérdés nyitva marad. De tény, hogy jószerivel az utolsó mohikánok lettünk a körülöttünk kavargó változásban.
Aztán elérkezik a nap, amikor Ellen választottja átveszi a házkezelési feladatokat. Az elkergetett elődök után energikus, erőtől duzzadó fiatal tisztviselőt várunk, ehelyett becsoszog az irodába egy lompos, kövér nagyanyó. Terjedelmes, gumiszerű alakján fekete nadrágkosztüm feszül. Igyekszik barátságos lenni hozzánk, ebben a viselkedésben kicsit benne van a túlélőknek kijáró tisztelet is. Harsogva, igen kellemetlen tónusban beszél, sokszor visszakérdez az elhangzottakra. A legbántóbb, hogy stílusa nélkülöz minden udvariasságot, ha nem ért valamit, hangos „ What, what?” kiáltásokat hallat.
Alig tudjuk leplezni csodálkozásunkat, hogy éppen ő a kiválasztott. Az is kiderül, hogy nem valami nagyszabású ügynökség főnöke, cége csupán egyszemélyes, illetve egy félállású alkalmazottja van még a háttérben. Ellen tán azt remélte, hogy nem oszlik meg a figyelem a mi épületünk és más házak között, de elég csak a nőre nézni és máris tudjuk, hogy ennek ugyan hiába fognak panaszkodni a lakók.
Amikor elhagyják az irodát, a látottakon rágódunk.
- Hallottad, hogy hogy kiabált? - kérdezem Ritát.
- Hát lehet ezt nem hallani?!
- Te, mért kell valakinek így üvölteni? - töprengek a különös jelenségen.
- Miért? Miért? Mert süket! - von vállat Rita.
A viccnek szánt bejelentés elhangzása után valósággal megdermedünk. Hát tényleg! A nagyothallók jellemzője az, hogy az általuk hallható hangerőn próbálnak beszélni.
A következő napok aztán igazolják balsejtelmeinket. Minden telefonbeszélgetés valóságos küzdelem. Pamela harsog, vagy ha nem üvölt éppen, akkor hangos „ What? What?” vakkantásokkal kérdez vissza arra, amit neki kiabálunk.
Nagy meglepetésünkre, nemcsak nekünk tartogatja ezt a stílust, a lakók is hasonló modort kapnak. Hol van ez már az elődök udvariasságától és segítő szándékától?! Az is hamar kiderül, hogy Ellen mekkorát tévedett, amikor azt hitte, hogy ez a ”cég” csupán a mi házunk ügyeivel foglakozik majd. Pamela még nyolc másik épületet gyűjtött be magának, így fejvesztve kavarog megbízói között az elintézésre váró ügyeivel.
Mert Pamela mindazt megtestesíti, amilyen egy valamirevaló kézikönyv szerint nem lehet egy házkezelési ügynök. Felületes és rendkívül szétszórt, ha valamit felvetünk, sajtcédulákra jegyzetel, amit rendre elhagy valahol. Igyekszik elbliccelni a teendőket is, mindenre újabb és újabb határidőket jelöl ki, számtalan feladatot pedig egyszerűen elfelejt. Öltözéke is erősen kifogásolható, hiszen ruhatára az egyetlen fekete nadrágkosztüm, melynek fényesedő ülepe jelzi, hogy nem a közelmúltban került kapcsolatba viselőjével.
- Aha! - magyarázom nejemnek. - Ez bizonyára valami fogadalmi gyászöltözet. Akárcsak Victória királynőnél, aki éppen sárga ruhában volt, mikor közölték vele férje halálhírét. Meg is fogadta, hogy életét abban a ruhában éli le. Ígéretét betartotta, a csendesen elkoszolódó sárga színű ruha különleges árnyalatát pedig a Victória-sárga elnevezés őrzi. A napnál világosabb, hogy efféle titok lappang Pamela tükörfényes nadrágkosztümje mögött is.
Később aztán csalódottan ismertem be tévedésem. Nem a gyász indokolta a nevezetes ruhadarab viseletét. Még csak nem is a szegénység! Pamela nem csinál titkot abból, hogy boldogan éldegél hatalmas családi házában és a fizetése mellett még külön jövedelemre számíthat az alagsori rész bérbeadásával. Ruházata rejtély, melynek megfejtésével még adós a tudóstársadalom!
Pamela nem dolgozik sokat, de becsülettel bevégzi az Ellen által kezdeményezett tisztogatást. Heteken belül lecseréli a vízvezeték szerelőket és azt a karbantartó vállalatot, amely a vízkárok utáni helyreállításokat végzi. Természetesen a saját jelöltjeit állítja csatasorba a kegyveszettek helyett. Az ő indokai szerényebbek, mint az elnök asszonyé. Nem a hatalom íze szorgalmazza a cserét. Valaki kikotyogja, hogy a két üdvözült vállalat vezetője bőséges vacsorákkal hálálja meg Pamela adakozó kedvét.