Hadd ragozzam a témát...
Hazarepültünk ismét, de ezúttal a kutyus is velünk utazott. A mérete miatt nem jöhetett velünk az utastérben, neki a ketrec és a cargo rész jutott. A reptéri ügyintéző hölgy nem győzött nyugtatgatni minket, hogy aggodalomra semmi ok, jó kezekben lesz a kicsi. Sőt, a gondoskodás addig terjed, hogy Amsterdamba érkezés után egy un. pet hotelbe kerül a jószág, ahol enni, inni kap és meg is sétáltatják, hogy dolga végezetten érkezhessen Pestre. Ez a szolgáltatás nem választható, hanem automatikusan hatályba lép, ha több mint két óra a várakozás az átszállásnál. Ez igen! Örömmel nyugtáztuk, hogy mennyire állatbarát légitársaságot választottunk. Bár ez a gondoskodás nem ingyenes, de ki bánja, ha a jószág egészségéről van szó.
Érzékeny búcsú a kutyustól, majd betessékeljük a ketrecbe, melynek ajtaját a reptéri alkalmazott külön is rögzíti négy műanyag pánttal, hogy még véletlenül se nyílhasson ki az a fránya vasrács.
Aztán a beszállás, felszállás, repülés, leszállás, várakozás, majd újra a levegőben, és a végtelennek tűnő órák után végre Pesten vagyunk. Izgatottan várjuk kedvencünk érkezését a csomagkiadónál. Végre előttünk a ketrec, a rácsok mögött a kutyus, aki elgyötörve, fénytelen tekintettel pillant ránk. Az ajtóra erősített műanyag pántok érintetlenek. Gyorsan valami eszközt keresünk a kinyitáshoz, de mivel nem vihettünk fel a kézipoggyászban vágó vagy szúrószerszámot, így meg kell várni a bőröndöt, amiből végre kibányászhatunk egy manikűrollót, hogy a pántokat levágva végre kiszabadíthassuk a kutyust. A kicsi bizonytalan léptekkel elhagyja a ketrecet és inni kezdi azt a vizet, amit mindenre felkészülve félretettünk számára.
A légitársaság másnap emailben arra a szívességre kér, hogy értékeljük szolgáltatásuk minőségét. Hát mi rákérdezünk, hogy miért is töltött a kutya egyvégtében 15 órát étlen-szomjan a ketrecben, és miért kellett fizetni egy olyan szolgáltatásért, amire nem is került sor. Válaszukban megpróbálják a partnervállalatra kenni a felelősséget. Most itt tartunk. Úgy látszik a KLM vezérigazgatójának 900 000 eurós évi fizetését még nem sikerült összedobni, így szükség van a mi 200 dollárunkra is.
Odahaza pedig minden a régi kerékvágásban. Tudom, számtalanszor füstölögtem már ezen, de most sem tudok szótlanul elmenni a tévéreklámok mellett. Homlokráncolós anyuka néz a kocsiból gyermeke után, aki az iskola felé baktat. Halljuk is a mama gondolatait: – Ezt a remek gyógyszert ( juszt sem mondom a nevét, ez nem a reklám helye!) adom a 12 éves gyermekemnek, fejfájás ellen.
Mi van!? Gyógyszer egy 12 éves gyereknek fejfájásra?! Én 12 éves koromban azt sem tudtam, hogy van fejem! Ezek meg tablettákkal tömnének egy iskolást, ahelyett, hogy kiderítenék, miért hasogat a kobakja? Ebben a korban még nem lehet tényező az érszűkület, vagy más komoly baj, ilyenkor inkább a szokásokon kéne változtatni. Mert lehet, hogy az a büdös kölök vakulásig bámulja a képernyőt, utána persze szikrázik a szeme. Vagy tucatszám falja a banános-nutellás palacsintát, csokis nápolyi körettel, esetleg vödörszámra dönti magába az energia italokat. Na persze, ha a fejfájás igazi okát kiderítené a kedves szülő, akkor viszont nem lenne szükség dilibogyókra. Ez esetben azonban nem kaszálnának annyit a gyógyszergyártók, és a végén még elesnének a búsás haszontól. Nagyon szomorú, hogy államilag engedélyezett ez a reklámhadjárat, ami végül is a fiatalok gyógyszerfüggőségéhez vezet. Na adnék én az illetékesnek egy olyat a baseball ütővel, hogy utána nyelhetné a tablettákat fejfájás ellen.
A tévéhíradó megrázó felvételeket mutat a kiégett Notre Dame-ról. Magam is megcsodálhattam egykoron e monumentális építményt és bámulattal adóztam a középkor munkásainak teljesítménye előtt, akik a kezdetleges technikai eszközök ellenére ilyen csodát hoztak létre. Ken Follet regényíró egyik művében részletesen beavatja olvasóit egy ilyen építkezés nehézségeibe. Ez a katedrális a világörökség része, közös vagyontárgyunk. Pusztulása minden józan gondolkodású ember számára ugyanolyan fájdalmat és veszteséget kéne jelentsen, mint bármely más műkincs elvesztése. A székesegyház sajnos nem volt igazán szívügye a francia kormánynak. Alaposan megnyirbálták az épület felújítására szánt összeget, így valósággal kapóra jön nekik a tűzvész utáni adakozás. A francia vezetés nemigen jeleskedik a katolikus világ kincseinek megóvásában. Az országszerte pusztulásra ítélt templomok ékes bizonyítékai ennek a magatartásnak.
Aztán a Sri Lankai merénylet tovább sokkolja az emberiség józanabbik részét. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy egyesek öldökléssel próbálják bizonyítani vallásuk mindenhatóságát. Az áldozatok hozzátartozóinak marad a gyász és az értetlenség: hogy tarthat itt a világ?
Idehaza még erősen él a hit a lakosság körében, hogy mi magyarok kimaradhatunk ezekből a rémségekből. Főként azzal, ha nemet mondunk a bevándorlásra. Választás előtt az ország, tuti, hogy az a párt lesz a befutó, amelyik védelmet ígér a külső veszély ellen.
Hazánkban a népesség fogyatkozását családsegítő programokkal próbálják enyhíteni. Ennek már mutatkozik az eredménye. Egyre több babakocsit toló kismamát látni az utakon. A gyerekszaporulatot ösztönző támogatások azonban nem nyerték el mindenki tetszését. Egyes ellenzéki politikusok ezeket a családbarát programokat a náci Németország intézkedéseihez próbálják hasonlítani. Innen üzenem, hogy akkor az autópálya építési terveket is illene elítélni, mert mint tudjuk, a Harmadik Birodalom arra is nagy súly fektetett.
És itt aztán élesben tanulmányozható a magyar labdarúgás is. Na ez is megér egy misét!
De erről majd legközelebb...
2019.
Hazarepültünk ismét, de ezúttal a kutyus is velünk utazott. A mérete miatt nem jöhetett velünk az utastérben, neki a ketrec és a cargo rész jutott. A reptéri ügyintéző hölgy nem győzött nyugtatgatni minket, hogy aggodalomra semmi ok, jó kezekben lesz a kicsi. Sőt, a gondoskodás addig terjed, hogy Amsterdamba érkezés után egy un. pet hotelbe kerül a jószág, ahol enni, inni kap és meg is sétáltatják, hogy dolga végezetten érkezhessen Pestre. Ez a szolgáltatás nem választható, hanem automatikusan hatályba lép, ha több mint két óra a várakozás az átszállásnál. Ez igen! Örömmel nyugtáztuk, hogy mennyire állatbarát légitársaságot választottunk. Bár ez a gondoskodás nem ingyenes, de ki bánja, ha a jószág egészségéről van szó.
Érzékeny búcsú a kutyustól, majd betessékeljük a ketrecbe, melynek ajtaját a reptéri alkalmazott külön is rögzíti négy műanyag pánttal, hogy még véletlenül se nyílhasson ki az a fránya vasrács.
Aztán a beszállás, felszállás, repülés, leszállás, várakozás, majd újra a levegőben, és a végtelennek tűnő órák után végre Pesten vagyunk. Izgatottan várjuk kedvencünk érkezését a csomagkiadónál. Végre előttünk a ketrec, a rácsok mögött a kutyus, aki elgyötörve, fénytelen tekintettel pillant ránk. Az ajtóra erősített műanyag pántok érintetlenek. Gyorsan valami eszközt keresünk a kinyitáshoz, de mivel nem vihettünk fel a kézipoggyászban vágó vagy szúrószerszámot, így meg kell várni a bőröndöt, amiből végre kibányászhatunk egy manikűrollót, hogy a pántokat levágva végre kiszabadíthassuk a kutyust. A kicsi bizonytalan léptekkel elhagyja a ketrecet és inni kezdi azt a vizet, amit mindenre felkészülve félretettünk számára.
A légitársaság másnap emailben arra a szívességre kér, hogy értékeljük szolgáltatásuk minőségét. Hát mi rákérdezünk, hogy miért is töltött a kutya egyvégtében 15 órát étlen-szomjan a ketrecben, és miért kellett fizetni egy olyan szolgáltatásért, amire nem is került sor. Válaszukban megpróbálják a partnervállalatra kenni a felelősséget. Most itt tartunk. Úgy látszik a KLM vezérigazgatójának 900 000 eurós évi fizetését még nem sikerült összedobni, így szükség van a mi 200 dollárunkra is.
Odahaza pedig minden a régi kerékvágásban. Tudom, számtalanszor füstölögtem már ezen, de most sem tudok szótlanul elmenni a tévéreklámok mellett. Homlokráncolós anyuka néz a kocsiból gyermeke után, aki az iskola felé baktat. Halljuk is a mama gondolatait: – Ezt a remek gyógyszert ( juszt sem mondom a nevét, ez nem a reklám helye!) adom a 12 éves gyermekemnek, fejfájás ellen.
Mi van!? Gyógyszer egy 12 éves gyereknek fejfájásra?! Én 12 éves koromban azt sem tudtam, hogy van fejem! Ezek meg tablettákkal tömnének egy iskolást, ahelyett, hogy kiderítenék, miért hasogat a kobakja? Ebben a korban még nem lehet tényező az érszűkület, vagy más komoly baj, ilyenkor inkább a szokásokon kéne változtatni. Mert lehet, hogy az a büdös kölök vakulásig bámulja a képernyőt, utána persze szikrázik a szeme. Vagy tucatszám falja a banános-nutellás palacsintát, csokis nápolyi körettel, esetleg vödörszámra dönti magába az energia italokat. Na persze, ha a fejfájás igazi okát kiderítené a kedves szülő, akkor viszont nem lenne szükség dilibogyókra. Ez esetben azonban nem kaszálnának annyit a gyógyszergyártók, és a végén még elesnének a búsás haszontól. Nagyon szomorú, hogy államilag engedélyezett ez a reklámhadjárat, ami végül is a fiatalok gyógyszerfüggőségéhez vezet. Na adnék én az illetékesnek egy olyat a baseball ütővel, hogy utána nyelhetné a tablettákat fejfájás ellen.
A tévéhíradó megrázó felvételeket mutat a kiégett Notre Dame-ról. Magam is megcsodálhattam egykoron e monumentális építményt és bámulattal adóztam a középkor munkásainak teljesítménye előtt, akik a kezdetleges technikai eszközök ellenére ilyen csodát hoztak létre. Ken Follet regényíró egyik művében részletesen beavatja olvasóit egy ilyen építkezés nehézségeibe. Ez a katedrális a világörökség része, közös vagyontárgyunk. Pusztulása minden józan gondolkodású ember számára ugyanolyan fájdalmat és veszteséget kéne jelentsen, mint bármely más műkincs elvesztése. A székesegyház sajnos nem volt igazán szívügye a francia kormánynak. Alaposan megnyirbálták az épület felújítására szánt összeget, így valósággal kapóra jön nekik a tűzvész utáni adakozás. A francia vezetés nemigen jeleskedik a katolikus világ kincseinek megóvásában. Az országszerte pusztulásra ítélt templomok ékes bizonyítékai ennek a magatartásnak.
Aztán a Sri Lankai merénylet tovább sokkolja az emberiség józanabbik részét. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy egyesek öldökléssel próbálják bizonyítani vallásuk mindenhatóságát. Az áldozatok hozzátartozóinak marad a gyász és az értetlenség: hogy tarthat itt a világ?
Idehaza még erősen él a hit a lakosság körében, hogy mi magyarok kimaradhatunk ezekből a rémségekből. Főként azzal, ha nemet mondunk a bevándorlásra. Választás előtt az ország, tuti, hogy az a párt lesz a befutó, amelyik védelmet ígér a külső veszély ellen.
Hazánkban a népesség fogyatkozását családsegítő programokkal próbálják enyhíteni. Ennek már mutatkozik az eredménye. Egyre több babakocsit toló kismamát látni az utakon. A gyerekszaporulatot ösztönző támogatások azonban nem nyerték el mindenki tetszését. Egyes ellenzéki politikusok ezeket a családbarát programokat a náci Németország intézkedéseihez próbálják hasonlítani. Innen üzenem, hogy akkor az autópálya építési terveket is illene elítélni, mert mint tudjuk, a Harmadik Birodalom arra is nagy súly fektetett.
És itt aztán élesben tanulmányozható a magyar labdarúgás is. Na ez is megér egy misét!
De erről majd legközelebb...
2019.