Korok és porok
Nejem azzal jön haza a munkából, hogy a kolléganője kiöntötte neki a szívét. Kanadában ez nem mindennapi eset, így ha valaki nem törődik többé a szinte kötelező távolság tartással, annak valóban nyomos oka lehet. És csakugyan, Rosalyn elbeszéléséből egy mai rémdráma bontakozik ki. A család nyugalomban éldegélt a hatalmas családi házban, nem ismerték a hétköznapi gondokat, hiszen mindenki átlagon felüli keresetet vitt haza, a pompás ház pedig családi örökségként nem jelentett törlesztenivalót. A házaspár húszéves fiacskája azonban kissé unatkozott ebben a birodalomban. Rákapott a kábítószerre, hogy végre legyen valami izgalmas az életében. Úgy tervezte, hogy kipróbálja a tiltott dolgokat, aztán tapasztalatot gyűjtve kiszáll a játékból. Azonban a kábítószer nem így működik. A fiú egyre jobban rabja lett az „anyagnak” és mivel elfogytak a tartalékai, kénytelen volt meglopni a szüleit, hogy újabb adagokat vehessen. Mert persze a dílerek szorgalmasan jártak a nyakára, még akkor is, ha megpróbált úrrá lenni a kísértésen. De nem lehetett a végtelenségig észrevétlenül nyitogatni a mama retiküljét. Hatalmas balhé lett a lebukásból, a papa hangját kieresztve üvöltözött, mindenféle büntetést helyezett kilátásba, de a dolgok nem változtak. A készpénz fogytával a fiú már a bútordarabokat hordta ki a lakásból, hogy néhány dollárért elkótyavetyélje azokat. Később a tévére is sor került, majd a mélyhűtő tartalmára. A szülők tehetetlenül sopánkodtak a veszteségek felett, de nem volt szívük rendőrségi ügyet csinálni a dologból. A fiú a drog hatására valósággal közveszélyessé vált, rettegve kerültek ágyba, már az életük is veszélyben forgott. Aztán jött az újabb sokk, hogy a gyerek 14 000 dollárral tartozik a szállítóinak. Nem is tőle tudták meg, hanem a drogdílertől. A kigyúrt, tetovált, kopaszra borotvált alak az ajtón sétált be, hogy közölje a családdal, egy hetük van az adóság rendezésére. Iszonyatos érvágás volt ez az összeg, hiszen addigra már felélték a tartalékaikat. Nosza, rohangálás a rokonokhoz, a barátokhoz, és pénzzé téve mindent, ami megmaradt, nagy keservesen összehoztak 10 000 dollárt, amit aztán leszámoltak a bűnöző kezébe. Az nem volt nagyon elégedett az eredménnyel. A család könyörgésére csak úgy adott haladékot, hogy közölte, heti ezer dollár kamatot számít fel. És elővette a pisztolyát is, a nagyobb nyomaték kedvéért. A család tudta, hogy ez nem üres fenyegetés, hiszen a tévéhíradó szinte minden nap beszámol rejtélyes lövöldözésekről, ahol szinte sosem sikerül elkapni a tettest. De a tartalékok már kiapadtak. Még a ház is eladásra került, de sajnos most nem olyan idők járnak, hogy gyors megvételben reménykedjenek. Végső kétségbeesésükben kitalálták, hogy elküldik a fiúkat egy másik tartományba, egy rokonhoz, hátha a több ezer kilométeres távolság megóvja a srácot a bosszútól. De a rokon sem volt olyan tehetős, hogy ingyen felvállalja a fiatalember ellátását, így a tizenéves fiát küldte ide, afféle botcsinálta csereüdültetésként. A szülők meg fegyverviselési engedélyért folyamodtak és a papírok birtokában nagy hirtelen megvették a pisztolyokat. Persze már csak részletre.
Manapság tehát így áll a kolléganő családi élete. Én még mindig ezen a spontán megnyilatkozáson csodálkozom, hiszen tényleg nem mindennapi, hogy valaki ilyesféle családi titkokat osszon meg a munkahelyén. Kérdezem is a nejem, nem tudja-e, hogy mi válthatta ki ezt az őszinteségi rohamot.
– De igen, - válaszolja az asszony. - Panaszkodni kezdtem, hogy a mi húszonéves gyerekünk mosatlanul hagyja maga után az edényeket.
Nejem azzal jön haza a munkából, hogy a kolléganője kiöntötte neki a szívét. Kanadában ez nem mindennapi eset, így ha valaki nem törődik többé a szinte kötelező távolság tartással, annak valóban nyomos oka lehet. És csakugyan, Rosalyn elbeszéléséből egy mai rémdráma bontakozik ki. A család nyugalomban éldegélt a hatalmas családi házban, nem ismerték a hétköznapi gondokat, hiszen mindenki átlagon felüli keresetet vitt haza, a pompás ház pedig családi örökségként nem jelentett törlesztenivalót. A házaspár húszéves fiacskája azonban kissé unatkozott ebben a birodalomban. Rákapott a kábítószerre, hogy végre legyen valami izgalmas az életében. Úgy tervezte, hogy kipróbálja a tiltott dolgokat, aztán tapasztalatot gyűjtve kiszáll a játékból. Azonban a kábítószer nem így működik. A fiú egyre jobban rabja lett az „anyagnak” és mivel elfogytak a tartalékai, kénytelen volt meglopni a szüleit, hogy újabb adagokat vehessen. Mert persze a dílerek szorgalmasan jártak a nyakára, még akkor is, ha megpróbált úrrá lenni a kísértésen. De nem lehetett a végtelenségig észrevétlenül nyitogatni a mama retiküljét. Hatalmas balhé lett a lebukásból, a papa hangját kieresztve üvöltözött, mindenféle büntetést helyezett kilátásba, de a dolgok nem változtak. A készpénz fogytával a fiú már a bútordarabokat hordta ki a lakásból, hogy néhány dollárért elkótyavetyélje azokat. Később a tévére is sor került, majd a mélyhűtő tartalmára. A szülők tehetetlenül sopánkodtak a veszteségek felett, de nem volt szívük rendőrségi ügyet csinálni a dologból. A fiú a drog hatására valósággal közveszélyessé vált, rettegve kerültek ágyba, már az életük is veszélyben forgott. Aztán jött az újabb sokk, hogy a gyerek 14 000 dollárral tartozik a szállítóinak. Nem is tőle tudták meg, hanem a drogdílertől. A kigyúrt, tetovált, kopaszra borotvált alak az ajtón sétált be, hogy közölje a családdal, egy hetük van az adóság rendezésére. Iszonyatos érvágás volt ez az összeg, hiszen addigra már felélték a tartalékaikat. Nosza, rohangálás a rokonokhoz, a barátokhoz, és pénzzé téve mindent, ami megmaradt, nagy keservesen összehoztak 10 000 dollárt, amit aztán leszámoltak a bűnöző kezébe. Az nem volt nagyon elégedett az eredménnyel. A család könyörgésére csak úgy adott haladékot, hogy közölte, heti ezer dollár kamatot számít fel. És elővette a pisztolyát is, a nagyobb nyomaték kedvéért. A család tudta, hogy ez nem üres fenyegetés, hiszen a tévéhíradó szinte minden nap beszámol rejtélyes lövöldözésekről, ahol szinte sosem sikerül elkapni a tettest. De a tartalékok már kiapadtak. Még a ház is eladásra került, de sajnos most nem olyan idők járnak, hogy gyors megvételben reménykedjenek. Végső kétségbeesésükben kitalálták, hogy elküldik a fiúkat egy másik tartományba, egy rokonhoz, hátha a több ezer kilométeres távolság megóvja a srácot a bosszútól. De a rokon sem volt olyan tehetős, hogy ingyen felvállalja a fiatalember ellátását, így a tizenéves fiát küldte ide, afféle botcsinálta csereüdültetésként. A szülők meg fegyverviselési engedélyért folyamodtak és a papírok birtokában nagy hirtelen megvették a pisztolyokat. Persze már csak részletre.
Manapság tehát így áll a kolléganő családi élete. Én még mindig ezen a spontán megnyilatkozáson csodálkozom, hiszen tényleg nem mindennapi, hogy valaki ilyesféle családi titkokat osszon meg a munkahelyén. Kérdezem is a nejem, nem tudja-e, hogy mi válthatta ki ezt az őszinteségi rohamot.
– De igen, - válaszolja az asszony. - Panaszkodni kezdtem, hogy a mi húszonéves gyerekünk mosatlanul hagyja maga után az edényeket.