Csak öt megálló
- Megint rosszkor jöttem! – morogta. - Nem is értem, mit tötymörgök annyit reggelenként. Aztán mire kijutok a piacra, már lépni sem lehet, annyian vannak.
Az a baj, hogy olyan lassan szedi össze magát ébredés után. Még az éjszakái is mások mostanában. Amíg dolgozni járt, mindig kevesellte az alvásidőt. Ha megébredt, és a fénylő számokra nézett, sajnálkozva állapította meg, hogy csak néhány óra maradt az éjszakából. Most meg inkább siettetné a reggelt. Kipihenve fekszik le, mégis fáradtan ébred. Ez a nyugdíjas élet!
Tömve van a buszmegálló. Kicsit szemerkél az eső, mindenki behúzódott az üvegtető alá. - Ez is hogy össze van firkálva. – sajnálkozott. - Mi a jó abban, ha valaki összekarcol egy szép, tiszta üveglapot? Barbárok! – csóválta a fejét.
Szerencse, hogy abban a kényelmes cipőben jött, és nem az emeltsarkúban. A tömött szatyor vágja az ujjait, de nem teheti le a koszos betonra a csikkek és papírhulladékok közé. Könnyebb lenne azzal a kerekessel piacra járni, amit mindenki banyatanknak csúfol. De az nem az ő világa. Még nem. Megölné a szégyen, ha ilyesmivel kéne mászkálnia. Talán majd pár év múlva… De most még szeretné hinni, hogy nem tartozik a vénasszonyok közé.
Rápillant a kijelzőre. Egy perc és itt a busz. Az üvegkalitkában már fojtogató a zsúfoltság. – Japánban kettes sorokban várakoznak az emberek. Itt bezzeg… - fújja ki a levegőt. A nagyobb küzdelem a feljutás lesz. Már megszokta, hogy nincs udvariasság, előzékenység. Harc van. Mintha egy megvadult csorda rontana rá a járműre. A roham azért fontos, hogy a friss, életerős fiatalok ülőhelyhez jussanak. Aztán elő a telefont, és már nem is kell törődni senkivel.
Most sincs másként. Némi közelharc után csak feljut a buszra. Ülőhelyről szó sem lehet. Áll a tömegben, együtt hullámzanak a jármű mozgásával. Szinte fognia sem kell a szatyrot, annyira összepréselődnek az állóhelyen.
Ez a zötykölődés előhív egy emléket. Fiatalasszony volt még, friss házas, ugyanígy igyekezett hazafelé a tömött járművön. Összezsúfolódva utaztak, egymáshoz préselődve, minden oldalról lökdöste valaki. Hirtelen egy tenyér nyomódott a fenekéhez. Nem egy surlódó kéz érinti, nem! Ez szándékos fogdosás! Meg sem tudott fordulni, hogy szembenézzen az elkövetővel. Próbált arrébb furakodni, hogy lerázza a zaklatót, de mozdulni sem tudott a tömegben. Újra érezte a kéz nyomását a dereka alatt. Éktelen dühbe gurult. – Ki ez a szemét?! Hát még ebben a tömegnyomorban is csak ezen jár az esze?! Persze, az ilyeneknek ez a legjobb vadászterület. Micsoda perverz alak!
A tenyér vándorolni kezdett a gömbölyded formákon. Tenni kell valamit! Kiabálni kéne! Akkoriban városszerte mesélték annak a manökennek az esetét, akit a villamoson tapizott valaki. A nő megfordult és jó hangosan megkérdezte a pasast: - Mondja uram, elélvezett már, vagy menjek még egy megállót?
Az utasok nevetni kezdtek, a szatír megszégyenülve elkotródott. Neki is lépni kéne, de ő nem tud ilyen szellemesen visszavágni. Fel kell pofozni az ilyen trógert!
Lassan áttette bal kezébe a ridiküljét. Lendületet kell venni és jobb kézzel, fordulásból… Aztán lesz, ami lesz. A tömeg nyilván mellé áll majd. A csinos, széparcú, törékeny fiatalasszony és a szatír. Biztosan valami szőrös, ápolatlan, gusztustalan szörnyeteg.
A ridikül már a másik kézben. Nagy nehezen kiszabadította karját, erőt vett a fordulathoz és már ajkán volt a kiáltás: - Hogy merészel fogdosni, maga huligán!
A mozdulat félbeszakadt. Péter vigyorgott rá. Férje határozottan élvezte az asszony meglepetését. Tekintetük összevillant. Dühét felváltotta a megkönnyebbülés. De nem tudott felszabadultan örülni. Neheztelt az ostoba vicc miatt. Elfordult a férfitől, közönyt színlelve bámult ki a járműből.
Péter kissé csodálkozott. Átfuthatott rajta, hogy túllőtt a célon. Szuszogva fékezett a busz a megállóban. A tömeg mozgásba jött. Végre odafért az ablakhoz. Ridiküljét a karjára fűzte, két kézzel kapaszkodott a vékony fémrúdba. Újabb áradat lepte el a hátsó peront. Péter a háta mögé került, engesztelően suttogta: - Bocs! Ő nem válaszolt. A sokaság már valósággal a hátához préselte a férfit. – Ne haragudj édes! - duruzsolta a férje.
Mozdulatlanul, közömbösen fogadta a bocsánatkérést. Mintha nem is hallaná a könyörgést. De aztán taktikát váltott. Lassú, kiszámított mozgással, a busz rázkódását követve, dörgölőzött a férfihez. Ártatlanul, mint aki nem tehet erről a közelségről. A vékony vászonszoknya szinte eltűnt, valósággal a saját bőrén érezte a hozzá tapadó férfitestet. Péter közönyt színlelve bámult kifelé, de szaporodó légzése elárulta izgalmát. Ő tovább ringatózott, egyre erősebben nyomódva férje ágyékához. Péter izgatottan fészkelődött mögötte. Édes bosszú volt a férfi sóvárgását fokozni. Óvatosan körbepillantott. Képtelenség, hogy az utasok ne vegyenek tudomást erről a vonaglásról… De kissé arrébb egy borízű hang uralta a figyelmet.
A busz begördült a megállóba. Leszálltak. Ő ment elöl, Péter pár lépésre követte. Tudta, most az alakján legelteti a szemét. A férfi utolérte, gyengéden megérintette a karját. Megállt. Megfordult. Tovább játszva szerepét, végigmérte párját, megvetést mímelve. Péter rákezdte:
- Elnézést kisasszony, ne vegye tolakodásnak, meghívhatom egy kávéra?
- Utcán nem ismerkedem! – közölte gőgösen. Elég régi a szöveg, de jobb nem jutott eszébe.
- Akkor menjünk át a térre! – vigyorgott Péter.
- Tűnjön innen, mert rendőrt hívok!
- Miért, én nem vagyok elég?! Legalább a telefonszámát megtudhatnám?
Ez hülye, nincs is telefonunk!
- Hagyjon békén, mert mindjárt itt lesz a férjem és jól agyonveri magát!
- Ó, kegyed férjes asszony?! Ismeretlenül is üdvözlöm azt a szerencsés embert!
Már alig tudta visszatartani a nevetését, de folytatta. Felgyorsított, mintha egy zaklató elöl menekülne. Bejutott a kapun. A férfi utána. A lift előtt megtorpant. A szakadozott füzetlap megint ott díszelgett az ajtón. Szitkozódva elindult a lépcső felé. Péter követte. Egyre csökkent közöttük a távolság. A férfi a szoknyája után kapott, megemelte, szemét végig futtatta a karcsú lábakon, fel a combokig, fel a kerek, őszibarack formáig, a fehér nylon háromszöggel.
Már a másodikon jártak. A férfi léptei ott kopogtak mögötte. Kinyitotta a lakásajtót, az előszobába léptek. Péter mögötte lihegett, megragadta a karját, maga felé fordította. A padlóra dőltek. Ő, szerepe szerint rúgkapált egy kicsit, összegabalyodtak, a férfi hajába markolt. Péter vadul csókolta, jobb kezével már a szoknyája alatt matatott.
- Gyerekek, mi a fenét csináltok? – süvített fejük felett a mama hangja.
Mintha egy vödör vízzel öntötték volna nyakon őket. Zavartan felkászálódtak, ideges mozdulatokkal igazgatta a szoknyáját. Péter krákogva kerülte az idős asszony pillantását.
- Anyuka, hogyhogy itthon van? Hát nem délutános?!
A válasz el sem jutott az agyukig. Megszégyenülve álldogáltak. Elillant minden varázs. Mintha a fények is megváltoztak volna, a konyha szaga az orrukba tolakodott. Zavartan bevonultak a szobájukba, a mama fejcsóválva igazgatta szemüvegét.
Napokig rágódott a történteken. Hibáztatta magát a lebukásért. Amikor Péter még csak udvarolt neki, óvatos volt a találkozókkal. Az apja már nem élt, de a mama csendőrként vigyázta erényeit. Szó sem lehetett arról, hogy a fiúval elvonuljon a szobájába. De azért megpróbálta az anyját kijátszani. Ha végre elment hazulról, akkor a megbeszélés szerint a konyhai függönyt félig elhúzta. Ez jelezte a fiúnak, hogy szabad a pálya. Olyankor Péter felrohant, lopva, kapkodva szeretkeztek, de a lebukásveszély megfűszerezte ezeket a találkákat.
Olyan jó volt minden! A veszély, az izgalom, az őrült vágy, a kielégülés. Péter rajongása, amitől ő is többnek érezte magát. Fiatal volt. Csinos. Egészséges. Ha a körúton sétált, úgy érezte, rendben van a világ. A kedvenc városában él, béke van, nyugalom, biztonság és jövő. Sok-sok évtizedes jövő.
De Péter már a temetőben. Csak az emlékek maradtak. Néha erőlködnie kell, hogy újabb események jussanak eszébe a múltból. Nagyon dühös magára, ha nem tudja gyarapítani ezt a gyűjteményt. Negyven év mállik a semmibe, leszámítva azt a néhány emlékfoszlányt. Néha már a fényképek sem segítenek. Nem tud visszaemlékezni a fotók elő és utóéletére.
Már észre sem veszi a szatyor súlyát. Fogynak a megállók, lassan megérkezik. Hirtelen megszólítja valaki. Egy fiatalember a felszabaduló ülőhelyre mutatva kedvesen érdeklődik: - Nem tetszik leülni?
Először fel sem fogja, hogy neki szól a kérdés.
- Nagyon kedves, de mindjárt leszállok. – derül fel. A ráncok átrendeződnek az arcán.
Meg sem tudná mondani, mikor mosolygott utoljára.
- Megint rosszkor jöttem! – morogta. - Nem is értem, mit tötymörgök annyit reggelenként. Aztán mire kijutok a piacra, már lépni sem lehet, annyian vannak.
Az a baj, hogy olyan lassan szedi össze magát ébredés után. Még az éjszakái is mások mostanában. Amíg dolgozni járt, mindig kevesellte az alvásidőt. Ha megébredt, és a fénylő számokra nézett, sajnálkozva állapította meg, hogy csak néhány óra maradt az éjszakából. Most meg inkább siettetné a reggelt. Kipihenve fekszik le, mégis fáradtan ébred. Ez a nyugdíjas élet!
Tömve van a buszmegálló. Kicsit szemerkél az eső, mindenki behúzódott az üvegtető alá. - Ez is hogy össze van firkálva. – sajnálkozott. - Mi a jó abban, ha valaki összekarcol egy szép, tiszta üveglapot? Barbárok! – csóválta a fejét.
Szerencse, hogy abban a kényelmes cipőben jött, és nem az emeltsarkúban. A tömött szatyor vágja az ujjait, de nem teheti le a koszos betonra a csikkek és papírhulladékok közé. Könnyebb lenne azzal a kerekessel piacra járni, amit mindenki banyatanknak csúfol. De az nem az ő világa. Még nem. Megölné a szégyen, ha ilyesmivel kéne mászkálnia. Talán majd pár év múlva… De most még szeretné hinni, hogy nem tartozik a vénasszonyok közé.
Rápillant a kijelzőre. Egy perc és itt a busz. Az üvegkalitkában már fojtogató a zsúfoltság. – Japánban kettes sorokban várakoznak az emberek. Itt bezzeg… - fújja ki a levegőt. A nagyobb küzdelem a feljutás lesz. Már megszokta, hogy nincs udvariasság, előzékenység. Harc van. Mintha egy megvadult csorda rontana rá a járműre. A roham azért fontos, hogy a friss, életerős fiatalok ülőhelyhez jussanak. Aztán elő a telefont, és már nem is kell törődni senkivel.
Most sincs másként. Némi közelharc után csak feljut a buszra. Ülőhelyről szó sem lehet. Áll a tömegben, együtt hullámzanak a jármű mozgásával. Szinte fognia sem kell a szatyrot, annyira összepréselődnek az állóhelyen.
Ez a zötykölődés előhív egy emléket. Fiatalasszony volt még, friss házas, ugyanígy igyekezett hazafelé a tömött járművön. Összezsúfolódva utaztak, egymáshoz préselődve, minden oldalról lökdöste valaki. Hirtelen egy tenyér nyomódott a fenekéhez. Nem egy surlódó kéz érinti, nem! Ez szándékos fogdosás! Meg sem tudott fordulni, hogy szembenézzen az elkövetővel. Próbált arrébb furakodni, hogy lerázza a zaklatót, de mozdulni sem tudott a tömegben. Újra érezte a kéz nyomását a dereka alatt. Éktelen dühbe gurult. – Ki ez a szemét?! Hát még ebben a tömegnyomorban is csak ezen jár az esze?! Persze, az ilyeneknek ez a legjobb vadászterület. Micsoda perverz alak!
A tenyér vándorolni kezdett a gömbölyded formákon. Tenni kell valamit! Kiabálni kéne! Akkoriban városszerte mesélték annak a manökennek az esetét, akit a villamoson tapizott valaki. A nő megfordult és jó hangosan megkérdezte a pasast: - Mondja uram, elélvezett már, vagy menjek még egy megállót?
Az utasok nevetni kezdtek, a szatír megszégyenülve elkotródott. Neki is lépni kéne, de ő nem tud ilyen szellemesen visszavágni. Fel kell pofozni az ilyen trógert!
Lassan áttette bal kezébe a ridiküljét. Lendületet kell venni és jobb kézzel, fordulásból… Aztán lesz, ami lesz. A tömeg nyilván mellé áll majd. A csinos, széparcú, törékeny fiatalasszony és a szatír. Biztosan valami szőrös, ápolatlan, gusztustalan szörnyeteg.
A ridikül már a másik kézben. Nagy nehezen kiszabadította karját, erőt vett a fordulathoz és már ajkán volt a kiáltás: - Hogy merészel fogdosni, maga huligán!
A mozdulat félbeszakadt. Péter vigyorgott rá. Férje határozottan élvezte az asszony meglepetését. Tekintetük összevillant. Dühét felváltotta a megkönnyebbülés. De nem tudott felszabadultan örülni. Neheztelt az ostoba vicc miatt. Elfordult a férfitől, közönyt színlelve bámult ki a járműből.
Péter kissé csodálkozott. Átfuthatott rajta, hogy túllőtt a célon. Szuszogva fékezett a busz a megállóban. A tömeg mozgásba jött. Végre odafért az ablakhoz. Ridiküljét a karjára fűzte, két kézzel kapaszkodott a vékony fémrúdba. Újabb áradat lepte el a hátsó peront. Péter a háta mögé került, engesztelően suttogta: - Bocs! Ő nem válaszolt. A sokaság már valósággal a hátához préselte a férfit. – Ne haragudj édes! - duruzsolta a férje.
Mozdulatlanul, közömbösen fogadta a bocsánatkérést. Mintha nem is hallaná a könyörgést. De aztán taktikát váltott. Lassú, kiszámított mozgással, a busz rázkódását követve, dörgölőzött a férfihez. Ártatlanul, mint aki nem tehet erről a közelségről. A vékony vászonszoknya szinte eltűnt, valósággal a saját bőrén érezte a hozzá tapadó férfitestet. Péter közönyt színlelve bámult kifelé, de szaporodó légzése elárulta izgalmát. Ő tovább ringatózott, egyre erősebben nyomódva férje ágyékához. Péter izgatottan fészkelődött mögötte. Édes bosszú volt a férfi sóvárgását fokozni. Óvatosan körbepillantott. Képtelenség, hogy az utasok ne vegyenek tudomást erről a vonaglásról… De kissé arrébb egy borízű hang uralta a figyelmet.
A busz begördült a megállóba. Leszálltak. Ő ment elöl, Péter pár lépésre követte. Tudta, most az alakján legelteti a szemét. A férfi utolérte, gyengéden megérintette a karját. Megállt. Megfordult. Tovább játszva szerepét, végigmérte párját, megvetést mímelve. Péter rákezdte:
- Elnézést kisasszony, ne vegye tolakodásnak, meghívhatom egy kávéra?
- Utcán nem ismerkedem! – közölte gőgösen. Elég régi a szöveg, de jobb nem jutott eszébe.
- Akkor menjünk át a térre! – vigyorgott Péter.
- Tűnjön innen, mert rendőrt hívok!
- Miért, én nem vagyok elég?! Legalább a telefonszámát megtudhatnám?
Ez hülye, nincs is telefonunk!
- Hagyjon békén, mert mindjárt itt lesz a férjem és jól agyonveri magát!
- Ó, kegyed férjes asszony?! Ismeretlenül is üdvözlöm azt a szerencsés embert!
Már alig tudta visszatartani a nevetését, de folytatta. Felgyorsított, mintha egy zaklató elöl menekülne. Bejutott a kapun. A férfi utána. A lift előtt megtorpant. A szakadozott füzetlap megint ott díszelgett az ajtón. Szitkozódva elindult a lépcső felé. Péter követte. Egyre csökkent közöttük a távolság. A férfi a szoknyája után kapott, megemelte, szemét végig futtatta a karcsú lábakon, fel a combokig, fel a kerek, őszibarack formáig, a fehér nylon háromszöggel.
Már a másodikon jártak. A férfi léptei ott kopogtak mögötte. Kinyitotta a lakásajtót, az előszobába léptek. Péter mögötte lihegett, megragadta a karját, maga felé fordította. A padlóra dőltek. Ő, szerepe szerint rúgkapált egy kicsit, összegabalyodtak, a férfi hajába markolt. Péter vadul csókolta, jobb kezével már a szoknyája alatt matatott.
- Gyerekek, mi a fenét csináltok? – süvített fejük felett a mama hangja.
Mintha egy vödör vízzel öntötték volna nyakon őket. Zavartan felkászálódtak, ideges mozdulatokkal igazgatta a szoknyáját. Péter krákogva kerülte az idős asszony pillantását.
- Anyuka, hogyhogy itthon van? Hát nem délutános?!
A válasz el sem jutott az agyukig. Megszégyenülve álldogáltak. Elillant minden varázs. Mintha a fények is megváltoztak volna, a konyha szaga az orrukba tolakodott. Zavartan bevonultak a szobájukba, a mama fejcsóválva igazgatta szemüvegét.
Napokig rágódott a történteken. Hibáztatta magát a lebukásért. Amikor Péter még csak udvarolt neki, óvatos volt a találkozókkal. Az apja már nem élt, de a mama csendőrként vigyázta erényeit. Szó sem lehetett arról, hogy a fiúval elvonuljon a szobájába. De azért megpróbálta az anyját kijátszani. Ha végre elment hazulról, akkor a megbeszélés szerint a konyhai függönyt félig elhúzta. Ez jelezte a fiúnak, hogy szabad a pálya. Olyankor Péter felrohant, lopva, kapkodva szeretkeztek, de a lebukásveszély megfűszerezte ezeket a találkákat.
Olyan jó volt minden! A veszély, az izgalom, az őrült vágy, a kielégülés. Péter rajongása, amitől ő is többnek érezte magát. Fiatal volt. Csinos. Egészséges. Ha a körúton sétált, úgy érezte, rendben van a világ. A kedvenc városában él, béke van, nyugalom, biztonság és jövő. Sok-sok évtizedes jövő.
De Péter már a temetőben. Csak az emlékek maradtak. Néha erőlködnie kell, hogy újabb események jussanak eszébe a múltból. Nagyon dühös magára, ha nem tudja gyarapítani ezt a gyűjteményt. Negyven év mállik a semmibe, leszámítva azt a néhány emlékfoszlányt. Néha már a fényképek sem segítenek. Nem tud visszaemlékezni a fotók elő és utóéletére.
Már észre sem veszi a szatyor súlyát. Fogynak a megállók, lassan megérkezik. Hirtelen megszólítja valaki. Egy fiatalember a felszabaduló ülőhelyre mutatva kedvesen érdeklődik: - Nem tetszik leülni?
Először fel sem fogja, hogy neki szól a kérdés.
- Nagyon kedves, de mindjárt leszállok. – derül fel. A ráncok átrendeződnek az arcán.
Meg sem tudná mondani, mikor mosolygott utoljára.