Sok a szöveg
– Na, tetszett neki?
– ...
– És a Laci bácsinak is tetszett? Akkor nagyon jó!
Soha a büdös életben nem fogom megtudni, hogy mi tetszett Laci bácsinak. Mert ez a telefonbeszélgetés a buszon zajlott le, teli torokból, mintha ez a jóember a hangerejével szerette volna legyőzni a távolságot. De úgy tűnik, másoknál is kötelező ez a hangszóró stílus. Az egész busz értesülhetett arról, hogy slampos útitársunk két féknyereggel többet számlázott egy szerencsétlen mukinak, az a majom meg nem vette észre. Olga nem tud lefogyni, hiába nyeli a tablettákat, ha közben pizzát is zabál, – állította egy szintén túlsúlyos nagysága, Lala meg egy görény, mert még mindig tartozik az uramnak – kiáltotta világgá egy erősen festett nőszemély, Karcsika viszont hülye matekból – ezt egy műkontyos anyukától tudtuk meg, sőt azt is, hogy a kínai osztálytársa fogja korrepetálni, mert már csak azoknak van eszük.
Mostanában abban a kegyben van részem, hogy ismét hónapokat tölthetek Pesten. Mivel itt kocsim nincs, így marad a tömegközlekedés, amivel nem is lenne semmi baj, mert jönnek a járművek becsülettel és a kijelző tábláknak köszönhetően még az sem titok, hogy mennyit kell várni rájuk. Nem nagy áldozat tehát lemondani az autózásról, csupán ezt az üvöltözős telefonálgatást kéne megszokni. A régi illemtankönyvek még arra oktattak, álljunk kissé távolabb az utcai telefonfülkétől, amíg várakozunk, hogy ne hallhassuk mások beszélgetését. A járműveken erre természetesen nincs mód, így hát a telefonálóknak kéne tudomásul venniük, hogy nem tartozik utastársaikra a családi életük.
Ráadásul ezek a beszélgetések majd minden esetben pletykálkodás-szintű, súlytalan, haszontalan csevegések. Ezeket a négy fal között kéne elintézni. Még egyetlen alkalommal sem hallottam ilyesmit:
– Nézze kollégám, amit elmondott, az kettes típusú pitvari sövényhiányra utal. Ha behatolnak a bal kamrába, feltétlenül ellenőrizzék a beteg EKG-ját főként az RS és ST szakaszokat! Valamint készítsenek elő 80 milligram Diaphhyllin Venosumot a pulmonáris szisztolé emelésére... mindenképpen szükségesnek tartom az invazív haemodinamikai monitorozást is...
Nem, valóban nincsenek fontos, halaszthatatlan ügyek a telefonálgatások során. Akkor meg miért ez az őrület?! Mert időtöltésre kiváló. Sokan már el sem tudják képzelni, hogy mit csináltak az utasok a járműveken a mobil telefonok megjelenése előtt. A mai fiatalok pedig el sem hiszik, hogy ismerkedésre is alkalmas az utazás. Holott valaha nagyon ment az ilyesmi. Például, a nyolcvanas években. Hogy festett ez akkor? Lássunk egy példát: Egy belvárosi buszjáraton csinos, fiatal szőke nő bámészkodott az ablak melletti ülésen. A következő megállóban felszállt egy fiatal, művész külsejű férfi és leült vele szemben. A férfi nézelődött egy kicsit, majd a nőre váltott a tekintete. Elkerekedett szemmel bámult a nő arcába, majd izgatottan megszólította:
– Te jó ég! Kisasszony, transzba estem! Adja a kezét!
A nő valósággal leblokkolt a rohamtól. A férfi máris megragadta a jobbját:
– Kisasszony! Ne lepődjön meg, én látnok vagyok! Maga itt ül, ezen a helyen, és az ön lénye valósággal átsugárzik a tudatomba! Ahogy fogom a kezét, a sejtjeimen keresztül már érzem is a múltját. Mindent tudok önről. Maga két nappal ezelőtt szakított a vőlegényével! Tegnap, a vendéglőben a pincér ráborította a paradicsomlevest a kedvenc lila ruhájára! Az ön édesapja új üzleti vállalkozásba fogott és arra akarja kényszeríteni, hogy utazzon el Mongóliába! Maga itt, velem szemben, ezen az ülésen, most a gondjaival viaskodik és szüksége lenne egy igazi lelki társra!
– De kérem, ebből egy szó sem igaz! – tiltakozott a lány.
– Nem. Akkor úgy látszik, rossz buszra szálltam. – vont vállat a fiatalember.
Kirobbant a nevetés, aztán a beszélgetés duruzsolásra váltott. Már együtt szálltak le a Móricz Zsigmond körtérnél.
A mai fiatalok viszont nem a felhozatalt nézegetik, hanem az érintőképernyős okostelefonokat tekintik társnak, amit tapi-telcsi néven emlegetnek. Utazás közben ezekbe merülnek, akár az a bizonyos kútba kémelő ösztövér kútágas. A készülékekre hajló fejek arra is jók, hogy ne kelljen átadni a helyet az idős, megfáradt utasoknak. Igaz, másik módszer is létezik az ülőhely megtartására. Ilyenkor fejhallgatóval élvezik a zenét, átszellemülten, hátravetett fejjel, és csakis behunyt szemmel.
A technika tehát betolakodott az életünkbe és bizony nagyon kevesen vannak, akik még törődnek az illemszabályokkal. De azért akadnak üdítő kivételek! A minap egy idős, rokonszenves úr huppant le a velem szemben lévő ülésre. Tovább növelte a szimpátiát azzal, hogy olvasni kezdett. Aztán megszólalt a mobilja. Komótosan elővette, belehallózott, majd bólogatni kezdett:
– Igen! Természetesen! Értem! Jó, jó, igen!
– Ezt nevezem! - gondoltam lelkesen. – Végre egy igazi úriember, aki nem traktálja környezetét ostoba családi históriákkal. Ez az ember arra használja a telefont, amire való! Korrekt, egyenes, szolid, a pattogó válaszaival! És ami a fő, nem hagy a kívülállóban megválaszolatlan kérdéseket.
Az idős úr még néhányszor igent mondott, majd elköszönt a hívótól. Hálatelt szívvel néztem rá, ő pedig mielőtt eltette volna a készüléket, még beleszólt:
- És akkor hová tegyem majd a zsákot?
– Na, tetszett neki?
– ...
– És a Laci bácsinak is tetszett? Akkor nagyon jó!
Soha a büdös életben nem fogom megtudni, hogy mi tetszett Laci bácsinak. Mert ez a telefonbeszélgetés a buszon zajlott le, teli torokból, mintha ez a jóember a hangerejével szerette volna legyőzni a távolságot. De úgy tűnik, másoknál is kötelező ez a hangszóró stílus. Az egész busz értesülhetett arról, hogy slampos útitársunk két féknyereggel többet számlázott egy szerencsétlen mukinak, az a majom meg nem vette észre. Olga nem tud lefogyni, hiába nyeli a tablettákat, ha közben pizzát is zabál, – állította egy szintén túlsúlyos nagysága, Lala meg egy görény, mert még mindig tartozik az uramnak – kiáltotta világgá egy erősen festett nőszemély, Karcsika viszont hülye matekból – ezt egy műkontyos anyukától tudtuk meg, sőt azt is, hogy a kínai osztálytársa fogja korrepetálni, mert már csak azoknak van eszük.
Mostanában abban a kegyben van részem, hogy ismét hónapokat tölthetek Pesten. Mivel itt kocsim nincs, így marad a tömegközlekedés, amivel nem is lenne semmi baj, mert jönnek a járművek becsülettel és a kijelző tábláknak köszönhetően még az sem titok, hogy mennyit kell várni rájuk. Nem nagy áldozat tehát lemondani az autózásról, csupán ezt az üvöltözős telefonálgatást kéne megszokni. A régi illemtankönyvek még arra oktattak, álljunk kissé távolabb az utcai telefonfülkétől, amíg várakozunk, hogy ne hallhassuk mások beszélgetését. A járműveken erre természetesen nincs mód, így hát a telefonálóknak kéne tudomásul venniük, hogy nem tartozik utastársaikra a családi életük.
Ráadásul ezek a beszélgetések majd minden esetben pletykálkodás-szintű, súlytalan, haszontalan csevegések. Ezeket a négy fal között kéne elintézni. Még egyetlen alkalommal sem hallottam ilyesmit:
– Nézze kollégám, amit elmondott, az kettes típusú pitvari sövényhiányra utal. Ha behatolnak a bal kamrába, feltétlenül ellenőrizzék a beteg EKG-ját főként az RS és ST szakaszokat! Valamint készítsenek elő 80 milligram Diaphhyllin Venosumot a pulmonáris szisztolé emelésére... mindenképpen szükségesnek tartom az invazív haemodinamikai monitorozást is...
Nem, valóban nincsenek fontos, halaszthatatlan ügyek a telefonálgatások során. Akkor meg miért ez az őrület?! Mert időtöltésre kiváló. Sokan már el sem tudják képzelni, hogy mit csináltak az utasok a járműveken a mobil telefonok megjelenése előtt. A mai fiatalok pedig el sem hiszik, hogy ismerkedésre is alkalmas az utazás. Holott valaha nagyon ment az ilyesmi. Például, a nyolcvanas években. Hogy festett ez akkor? Lássunk egy példát: Egy belvárosi buszjáraton csinos, fiatal szőke nő bámészkodott az ablak melletti ülésen. A következő megállóban felszállt egy fiatal, művész külsejű férfi és leült vele szemben. A férfi nézelődött egy kicsit, majd a nőre váltott a tekintete. Elkerekedett szemmel bámult a nő arcába, majd izgatottan megszólította:
– Te jó ég! Kisasszony, transzba estem! Adja a kezét!
A nő valósággal leblokkolt a rohamtól. A férfi máris megragadta a jobbját:
– Kisasszony! Ne lepődjön meg, én látnok vagyok! Maga itt ül, ezen a helyen, és az ön lénye valósággal átsugárzik a tudatomba! Ahogy fogom a kezét, a sejtjeimen keresztül már érzem is a múltját. Mindent tudok önről. Maga két nappal ezelőtt szakított a vőlegényével! Tegnap, a vendéglőben a pincér ráborította a paradicsomlevest a kedvenc lila ruhájára! Az ön édesapja új üzleti vállalkozásba fogott és arra akarja kényszeríteni, hogy utazzon el Mongóliába! Maga itt, velem szemben, ezen az ülésen, most a gondjaival viaskodik és szüksége lenne egy igazi lelki társra!
– De kérem, ebből egy szó sem igaz! – tiltakozott a lány.
– Nem. Akkor úgy látszik, rossz buszra szálltam. – vont vállat a fiatalember.
Kirobbant a nevetés, aztán a beszélgetés duruzsolásra váltott. Már együtt szálltak le a Móricz Zsigmond körtérnél.
A mai fiatalok viszont nem a felhozatalt nézegetik, hanem az érintőképernyős okostelefonokat tekintik társnak, amit tapi-telcsi néven emlegetnek. Utazás közben ezekbe merülnek, akár az a bizonyos kútba kémelő ösztövér kútágas. A készülékekre hajló fejek arra is jók, hogy ne kelljen átadni a helyet az idős, megfáradt utasoknak. Igaz, másik módszer is létezik az ülőhely megtartására. Ilyenkor fejhallgatóval élvezik a zenét, átszellemülten, hátravetett fejjel, és csakis behunyt szemmel.
A technika tehát betolakodott az életünkbe és bizony nagyon kevesen vannak, akik még törődnek az illemszabályokkal. De azért akadnak üdítő kivételek! A minap egy idős, rokonszenves úr huppant le a velem szemben lévő ülésre. Tovább növelte a szimpátiát azzal, hogy olvasni kezdett. Aztán megszólalt a mobilja. Komótosan elővette, belehallózott, majd bólogatni kezdett:
– Igen! Természetesen! Értem! Jó, jó, igen!
– Ezt nevezem! - gondoltam lelkesen. – Végre egy igazi úriember, aki nem traktálja környezetét ostoba családi históriákkal. Ez az ember arra használja a telefont, amire való! Korrekt, egyenes, szolid, a pattogó válaszaival! És ami a fő, nem hagy a kívülállóban megválaszolatlan kérdéseket.
Az idős úr még néhányszor igent mondott, majd elköszönt a hívótól. Hálatelt szívvel néztem rá, ő pedig mielőtt eltette volna a készüléket, még beleszólt:
- És akkor hová tegyem majd a zsákot?