Gábor
Gábort a 70 - es évek végén ismertem meg, azokban az években, amikor még sokunkban élt a hit, hogy a napi nyolc órai munka elegendő a megélhetéshez.
A Magyar Televízió díszletgyártó részlegében voltam zöldfülű kezdő, amikor bemutattak bennünket egymásnak. A kézfogás pillanatában irigységet éreztem. Nemcsak azt a fölényt irigyeltem, ahogyan a birtokon belüliek magabiztosságával mozgott, a számomra még vadidegen helyen, hanem azt a megjelenést is, amivel a természet megáldotta. A magas, nyúlánk külsőhöz egy csodálatos sötétbarna hajkorona társult és mindezt még tetézte a mélybarna szemszín. Szeptember végén jártunk, jobbára az eső volt a főszereplő az időjárás jelentésben, ő mégis napbarnított arccal mosolygott, láttatni engedve hibátlan fogsorát.
Leginkább egy tengerparti forgatásról visszatért filmszínészhez hasonlított, nem is igen értettem eleinte, hogy mit keres az anyagbeszerzők között. Magamban próbáltam megmagyarázni a dolgok mikéntjét. Talán ez a munkakör, a filmesek közelsége meghozza számára a lehetőséget a kiugrásra, morfondíroztam, de nagy meglepetésemre, a később tapasztaltak egyáltalán nem erősítették meg gyanúmat.
Gábor teljesen közömbös volt a film világa iránt. Fodrásznak tanult - követve a családi hagyományokat - de a tanoncévek alatt, egyik telhetetlen mestere úgy elhalmozta hajfestésekkel, hogy kiütközött kezein az ekcéma. Az elkeseredett papa egyik hölgyvendégének panaszolta el fia kálváriáját, mire a kuncsaft előkapta névjegykártyáját, ami elegendő belépőnek bizonyult a televíziós munkakörhöz. Hát igen, így mentek a dolgok akkoriban.
Gábor elfoglalta helyét az anyagbeszerzők csapatában és körülbelül olyan lelkesedéssel látott munkához, mint a rabok a krumpli pucoláshoz. De azért nem lógott ki nagyon a csapatból, mert ahogy megtapasztalhattam magam is, mindenféle elvetélt egyéniségekből állt össze a gárda. Talán elég, ha Ferit említem, ezt a szemüveges, bicskei laklit, aki megóvta ártatlanságát a könyvek birodalmában, tudni illik, még életében nem olvasott semmit. Ez a fél-analfabéta állapot aztán azt eredményezte, hogy hallás után sajátította el szókincsét. Így az armatúrából almabúra lett, a helikopterből pedig helikóter. De a nyelvtan is igazi kihívás volt a fiatalember számára. Egy ízben, amikor egy beszerzésre váró terméket emlegettek előtte, felkiáltott:
- Hű, az a leghiánycikkebb!
Szóval, ebben a társaságban Gábor igazán nem lógott ki azzal a tulajdonságával, hogy életét és vérét nem a filmkészítésre kívánja áldozni.
Akit az ember irigyel, azt mindig jobban megfigyeli, mint a számára közömbös alakokat. Az én irigységem csodálattá dagadt, mikor észrevettem, hogy Gábor milyen ügyesen leplezi a lógásait.
Reggelenként számolatlanul tolták elé a beszerzésre váró anyagok listáját. Az ötödik - hatodik ilyen ív után más már morogni kezdett, hogy képtelen mindezt ma elintézni, ám Gábor rendületlenül írta alá a belégeket. Rezzenéstelen arccal gyűrte zsebre a terjedelmes listákat és már el is tűnt a garázs irányába, hogy a vállalati Volgába pattanva eleget tegyen napi kötelezettségeinek.
Délután, Magdika, a főnökasszony, sorról sorra végigment a kívánságlistán.
Gábor is befutott, zárás előtt, kissé csapzottan, egy űzött vad benyomását keltve. Most ő volt soron:
- Magdika, az Ápiszban voltam, a főnökkel kellett beszélnem, mert még mindig nem kapták meg a zsugorfóliát. Kivertem a balhét, hogy már második hete csak ígérgetik, igen a méterárú bolt, ja ott is voltam, ott meg elfogyott a parajzöld lenvászon, de félretetettem egyet a sötétzöldből, mert majd beszélek a díszlettervezővel, hogy tudják - e használni azt is. Igen a festékbolt, ott meg nincs kétliteres kiszerelésben a csontszínű alapozó. Ugye nem baj, hogy nem hoztam ötlitereset?! A vadászbolt?! Ja, hogy a vadászbolt! Azt mondták, hogy a 0.5 - ös damilból nem gyártanak többé kétszázas kiszerelést. Meg kell tudni, hogy behozhatunk - e vastagabbat. A barkácsboltban a modellezőlécre azt mondták... és áradtak Gábor színes történetei a hallatlan erőfeszítésekről, melyekkel az áruhiányban szenvedő fővárosban próbálja megoldani az anyagbeszerzést.
Magdika szorgalmasan pipálgatja a listát, majd elégedetten hátradől:
- Hát, Gábor, akkor maga ma rengeteget dolgozott!
Gábor rezignáltan bólint. Ebben a bólintásban benne van egy szemernyi önsajnálat is: nem lesz ennek jó vége, ha valaki ennyire hajtja magát!
Az elégedett bűvész félmosolyát már csak én látom, hiszen míg mások számlák tucatjait teregetik szét az asztalon, Gábor üres kézzel csinálta végig a produkciót.
Mivel nem részesülhetett mindenki abban a kegyben, hogy vállalati kocsival szaladgálhasson, így alkalmanként el kellett fogadni Gábornak egy - egy kolléga társaságát.
Ma én vagyok soron. Ezen a reggelen is hegyekben tornyosulnak a kívánság cetlik a főnöknő asztalán. Az ésszerűség és a takarékosság még nemigen szab gátat az esztelen tervezői pazarlásoknak. Gábornál is gyűlik a lista vég szövetekről, festék és papírárukról, szerszámokról és stílkilincsekről.
Beülünk a kocsiba, míg a cetlijeimet rakosgatom, megpróbálok valami ésszerű útvonalat kreálni a sok intéznivalónak.- Mik is vannak neked mára? - érdeklődöm Gábortól.
- Nekem?! Nekem semmi! - von vállat.
Gábor teljes sebességre kapcsol, nincs vesztegetni való időnk, rohan, hogy beszélhessen a nejével, aki most visszaköltözött az anyjához. Szeretné elcsípni az asszonyt, amikor az a Közértbe tart.
Végigszáguldunk a városon. Gábor a szeme sarkából engem vizsgál, mit szólok ehhez az őrült tempóhoz. Végül nem állja meg szó nélkül:
- Nem félsz?
- Nem. Ismered a mondást: Nápolyt látni és meghalni? Mehetsz nyugodtan én már jártam Nápolyban.
Gabi rám nevet. Valamiféle cinkos barátság születik ezekben a percekben.
A Dob utcában száguldunk a körút felé, a lámpa zöldre vált, Gabi beletapos a gázpedálba, a kocsi eszelős sebességgel szeli át a kereszteződést. A villamossínek megdobják a hatalmas személyautót, másodpercekre a levegőben suhan az egész alkotmány. Gabi felém fordul. Most ő Soós Imre a „Körhintá” - ból:
- Repülünk Mari! - rikkantja felém.
Gábor szerelme a száguldás iránt nem új keletű dolog. A tehetős maszek papa már a hatvanas évek elején megengedhette magának a személykocsit. Az apró gyerek minden érdeklődését lekötötte az új szerzemény. Egyik nap, a szomszédok riadtan szaladtak értesíteni az apukát, hogy a fiacskája az utcán száguldozik a kocsival. Nagy nehézségek árán sikerült megfékezni az ámokfutót. Gábor lábai akkor még nem értek a pedálig, így az ülésen állva tekergette a volánt, míg a padlón guggoló kis barátja a pedálokat nyomkodta. A nagyszámú pofonok sem tudták fékezni szenvedélyét az autózás iránt. Amikor végre megszerezhette a jogosítványát, már a négy kerék bűvöletében élt. Szinte kivétel nélkül kipróbálta az egész szocialista járműparkot és a Dobi István úti autópiacon sorra csereberélgette az autóit. A jobb napokat látott, levitézlett járművekből, némi kipofozás után, mindig sikerült átülni egy valamivel jobba.
Most épp egy Moszkvicsnál tartott, de már egy Skoda megvételéről tárgyalt.
Az üzleti életben tanúsított talpraesettség egy csapásra eltűnt, ha az érzelmi életről volt szó. Úgy látszik, a Természet egyfajta kiegyenlítődésre törekszik, talán azért, hogy egyesek ne dicsekedhessenek azzal, hogy minden téren tökéletesek.
Gabi gyámoltalan kamaszként élte meg házassága válságait és úgy tűnt, szívesen vette, ha tanácsaimmal próbáltam segíteni. Engem nagyon meglepett, hogy ez a jóképű, jó dumájú srác mennyire nem érzi a pályát, ha a másik nemről van szó.
Gabi minden igyekezete most a neje visszaszerzésére irányul. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a helyzet nem reménytelen, mert az asszonyka nem zárkózik el attól, hogy átbeszéljék házasságuk válságait. Márpedig, az köztudott, hogy a baj ott kezdődik, amikor már nem lehet a házasfelet rábírni arra, hogy megbeszélje a problémákat.
Anikó duzzogása nagyon egyszerű dologra vezethető vissza: a pénz, illetve ennek hiánya. A széparcú, csinos fiatalasszony úgy érzi, hogy elfecsérli az életét a férje mellett, holott az ő adottságaival különb parti is megilletné. Most Gábort okolja a szűkös lakásért, az ócska kocsikért és mindazokért, amiktől megfosztva érzi magát a férje mellett.
Nem, ne vádoljuk azzal, hogy érdekből mondott igent két évvel ezelőtt! Biztosan komoly szerepet játszott ebben a kapcsolatban Gábor barna éjfél pillantása, de segíthetett a döntésben a zuglói családi ház is, a benne üzemelő fodrászattal. Az már csak később derült ki, hogy a valamikori nagyszámú vendégsereg mára csak néhány törzsvendégre zsugorodott, akik kitartottak a régi mester mellett a rosszabbodó hallása és a zsémbes modora ellenére. A sorra nyíló maszek fodrászatok egyre másra szipkázták el a vendégeket és a családi költségvetést is alaposan megtépázta az idősebb testvérnek vásárolt ház. Gábornak tehát maradt a telek sarkában szerénykedő, valamikori garázsból átalakított apró lakás, a havi fix és a tinédzser korú autópark. Nem csoda, ha Anikó becsapva érzi magát. Ráadásul a katonatiszt papa és a velejéig párttag mama sohasem nézte jó szemmel ezt a maszekokkal való összefonódást. Háborgó öntudatukat csak a remélt jó parti tudta enyhíteni. Gabi szülei is szívből utálják a kommunista rokonságot. A zuglói Montague és Capulet család kálváriája zajlik itt.
Anikót otthon a mama bujtogatja és harci kedve nemcsak a maszekok lenézéséből fakad. Iszákos férje mellett a lánya az egyetlen társasága, hazaköltözése óta újra van kihez szólni és a kétéves unoka is maradéktalanul az övé. Gábor nem tud annyi érvet felsorakoztatni a kapcsolat folytatása mellett, ezeken a lopva zajló, alkalmi találkozásokon, amelyek ellensúlyozhatnák a mama egész napos duruzsolásait.
A kocsiból nézve, a két fiatalt akár enyelgő szerelmeseknek is vélhetném, de ha Anikó este leballag valamilyen ürüggyel az utcára és felhívja Gábort, már újra csak a sérelmeit ismételgeti. Hát igen, az agymosás!
Gábornak iszonyatosan fáj mindez, és alig várja, hogy megoszthassa velem a problémáit. Most látom csak, hogy rajtam kívül nincs senkije, akinek kiönthetné a lelkét. A felszínes kapcsolatai még arra sem jók, hogy közölje az asszony elköltözését. Mi már sülve - főve együtt vagyunk és minden igyekezetem arra irányul, hogy lelket öntsek belé. Talán, ha észreveszi, hogy más is van a világon!
Gábor éppen a Tanács körúton araszolgat a forgalomban, majd megáll a zebránál. Egykedvűen bámul kifelé a kocsiból. Áramlik a szürke tömeg a zebrán és egyszer csak megjelenik egy csodálatos alakú nő. Magas sarkú cipőbe bujtatott karcsú lábak, egy testhez simuló rózsaszín kötött ruha és egy szőke hajzuhatag. Egy Kim Basinger - szerű csoda, csak néhány évvel fiatalabban és néhány centivel teltebben. Megigézve bámulom a látomást. Ki állítja azt, hogy Ámor egy csenevész fiúcska, aki íjával vadászik áldozataira!? Szerintem egy nehézsúlyú, behemót néger öklöző, aki iszonyatos balhorgokat mér az ember gyomorszájára.
- Odanézz Gabi, micsoda nő! - hörgöm, mutogatva a tünemény felé, aki úgy tűnik ki a tömegből, mintha egy fekete - fehér filmen hirtelen egyetlen színes figurát látnánk.
- Melyik? - kérdezi unottan Gábor, kissé félrefordított fejjel, félig lecsukott szemhéjakkal. Most leginkább a „Fogfájós kutyus” c. porcelán remeket idézi arckifejezése.
Gabi nehezen gyógyul. A lábadozás hónapjaiban sorra szállítom neki a társaságunkban fellelhető még vagy már magányos hölgytagokat, de csekély eredménnyel.
Annyi javulás azért csak észrevehető, hogy újra van kedve a kocsik csereberélgetéséhez. Ismét egy Skoda van soron és előáll a meglepő ajánlattal, hogy menjünk el együtt Lengyelországba.
Nem kell sok bíztatás, hétvégén már száguldunk is a határ felé. Az új szerzemény azonban csődöt mond az első jelentősebb országúti emelkedő után. Éppen a domb tetejére kapaszkodtunk az utolsó lendületből, amikor a motor kilehelte a lelkét. Hiába a szakértelem és a káromkodás, a kocsi állapota reménytelen. Gábor tudása most csak arra elég, hogy megállapítsa, képtelenek leszünk folytatni az utunkat ezzel a kocsival.
- Ha már vissza kell fordulnunk, legalább guruljunk le a lejtőn, ezzel is közelebb leszünk Pesthez! - javaslom.
Áttoljuk a kocsit a másik sávba, elhelyezkedünk, az autó megmozdul, majd a meredek lejtőn iszonyúan felgyorsít. Gábor újra a vezetés élményét érzi.
- Előzzek? - pillant felém, amikor feltűnik előttünk egy jármű.
A kocsi lendülete a következő emelkedőig tart. Letoljuk a járművet az út szélére, és Gábor kiáll stoppolni, hogy eljuthasson a következő falu telefonjáig. Fél óra múlva lemondóan legyint.
Elindul gyalogosan, míg én őrzöm a kocsit.
Jócskán benne járunk a délutánban, mire visszakeveredik. Persze senki nem volt hajlandó felvenni. Holtfáradtan végigdől a füvön, lesz ideje pihenni, mert a bátyja csak a szombati műszak után tud indulni értünk, hogy hazavontasson bennünket.
Már órák óta napozunk, amikor a gyér forgalomban egy teherautó zötyög el mellettünk. Csattanásra kapjuk fel a fejünket: egy hatalmas kartondoboz esett le a kocsiról, alig pár méterre tőlünk. Hirtelen talpra szökkenek, és vadul integetni kezdek a távolodó jármű után.
Bennem munkál az úttörő becsület, Gábor azonban rám üvölt:
- Feküdj!
A katonaságnál szerzett reflexekkel azonnal hasra vágódom. Ilyen helyzetben várjuk mindketten, hogy végleg eltűnjék a teherkocsi a látóterünkből, a kanyargós hegyi kaptatókon.
Gábor az úton fekvő hatalmas kartondobozt vizsgálgatja. A külseje sokat sejtető: „12 darab hordozható magnós rádió” ígéri a kék felirat a doboz oldalán. Gabi elégedetten dörzsöli a kezeit:
- Látod, csak van igazság a földön! Itt a kárpótlás a lerohadt kocsimért!
Izgatottan tépi fel a ragasztószalagot. A hatalmas karton színültig töltve hungarocellel, vagyis azzal a szivacs - szerű műanyaggal, ami csomagoláskor a sérülékeny árukat védi. Gábor jót káromkodik, dühe most a teherautó rakodóinak szól:
- Ezek még elhagyni se tudnak tisztességesen valamit!
Végül befut Józsi is, hogy az 1500-as Fiat horgára kötve hazahúzzon bennünket. Gabinak azonban nagyon mehetnéke van:
- Szveti, mi van a te kocsiddal?
Gábor engem következetesen Szvetozárnak szólit, vagy az egyszerűség kedvéért csak Szvetinek, amióta az alábbi idézettel próbáltam kedvet csinálni neki az olvasáshoz: „Szvetozár beleesett a vízbe. Szvetozár vizes lett, a víz meg szvetozáros.” Ha az olvasásra nem is tudtam rákapatni, de sikerült szerezni magamnak egy életre szóló fedőnevet.
- Tudod, hogy szervizben van! Annál a maszeknál. Nem jók a fékek.
- Ugorjunk el hozzá, hátha megcsinálta!
A helyszínen kiderül, hogy még hozzá sem fogott. Ez a házi barkácsműhely nem a pontosságának köszönhette hírnevét, hanem a szerényebb számláinak. Az én öreg Volkswagenem az Autóker szervizeiben nyugati márkának minősült, amiért lelkiismeret furdalás nélkül szabták meg a horribilis javítási díjat. Úgy kell a burzsujnak, ha nem elég jó neki a szocialista autóipar - gondolhatták. Így aztán, azok a kiskeresetűek, akik nyugati kocsik tartására vetemedtek, egymás között csereberélgették ezeknek a zugszervizeknek a címeit.
- Induljunk el a Dolfival! Mi van, ha nem jók a fékek?! Legfeljebb nem megyünk 80-nál többet! - kérlel Gabi.
A kis VW is névadáson ment át azok után, hogy egy ízben a kipufogógáz az utastérbe áramlott a fűtést szolgáló nyílásokon keresztül.
- Hitler utolsó bosszúja! - röhögött Gábor fuldokolva.
Elindultunk tehát Lengyelországba. Felváltva vezettünk, ha Gáborra került a sor, szinte könyörögtem neki:
- Tudod Gabi, ahogy megbeszéltük! Ha pont függőlegesen áll a mutató, akkor megyünk nyolcvannal. Szóval semmi elhajlás!
Gábor utazási kedvét nem a lengyel tájak utáni sóvárgás tüzelte. Nem éreztem elég indoknak a lengyel sógornő rokonaival való találkozást sem. Csak Krakkóban derült fény az út igazi céljára, amikor a csomagok közt kotorászva, kiemelt egy üveges töltött paprika konzervet. A fedőt eltávolítva, némi kotorászás után előhúzott egy nylonzacskót. Néhány százdollárost hámozott ki a tasakból.
- Ezen bundát veszek az Anikónak! - lobogtatta a pénzt.
Engem a dolog érzelmi háttere helyett ezúttal jobban izgatott az ügy technikai része. Hogy lehet átvinni a határon egy bundát, mikor a szőrmeárura úgy vadásznak a lengyel vámosok, mint manapság az amerikai kollegáik a heroinra.
Az egész vizit ennek az izgalomnak a jegyében telt. Azt csak zárójelben könyveltem el, hogy mennyire nem sikerült még kigyógyulni a barátomnak ebből a házasságból.
Gábor valósággal elbűvölt engem a lengyel tudásával. No, nem a szókincsén vagy a mondatszerkesztésén kellett ámuldozni, hanem azon a bátorságon, amellyel bármilyen nehézségű szöveg fordítására vállalkozni mert. A lengyel rokonok derűs egykedvűséggel vették tudomásul, hogy Gabi hosszas fejtegetésekbe kezd a család otthonmaradt tagjairól és az előadásban a kézmozdulatok és az arcmimika pótolják a nyelvtani alapokat.
Gábor, a velencei kalmárokat megszégyenítő harácsoló kedvvel gyűjtögette az otthonra szánt javakat. Törölközők, piperecikkek, szőrmesapka, bőrkesztyűk, számtalan csecsebecse és persze a bunda, mindez igazolandó, hogy a KGST gazdálkodás mennyire nem állt a helyzet magaslatán.
A vásárlási őrületben szinte el sem jutott a tudatunkig a helyi templom csodálatos szépségű szentképei, vagy a fiatalság zajos nyugat - imádata. Mintha mindezt egy enyhén piszkos ablaküvegen keresztül szemléltük volna. Csak a bunda valósága volt kitapinthatóan reális tény és sürgető gond is, hogy mi lesz vele a határon.
Gábor gondterhelten vizsgálgatta a VW csöppnyi rakodóterét. Körbejárogatta a kocsit, a vámos szerepét alakítva.
- Itt se jó! Ez se jó! - dünnyögött. - Te Szveti, itt nincs más hátra, csak a pótkerék!
- Meg vagy őrülve?! És mi van, ha defektet kapunk?!
- Hányszor használtad a pótkereket, mióta megvan a kocsid?
Bevallottam, hogy még egyszer sem.
- Na látod! - kezdett hozzá a kerék szétszedéséhez Gábor.
Megadóan sóhajtottam. Ne vádoljon engem senki azzal, hogy megakadályoztam az eltávozott feleség visszahódítását.
Gabi begyömöszölte a tiltott javakat a pótkerékbe és kissé megnyugodva újabb eszmefuttatásba kezdett a háziakkal.
Vacsora, majd irány az ágy, mert holnap hosszú út előtt állunk.
Éjfél után Gabi rázza a vállam.
- Szveti szedelőzködj, indulunk!
- Mi van?! - próbálok eszmélni a bódulatból.
- Jobb, ha most megyünk, amikor nincs senki a határon! Ilyenkor a vámos is alszik! Nem fog a kedvünkért kimászni, hogy átvizsgálja a kocsit!
Így hát nekivágtunk a tejszerű ködben az éjszakai országútnak. Ijesztő volt a mindent körülvevő nagy, sötét semmi, amin a kisautó szorgalmasan fúrta keresztül magát.
A határ valóban kísértetiesen kihalt. A nagy piros - fehér sávosra mázolt sorompó előtt lefékezünk. A fülkéből kikászálódik egy nő, akin látszik, hogy legédesebb álmából vertük fel. Ráadásul az a típus, aki az élet nagy igazságtalanságának tartja, hogy nem férfinak született, ezért szinte beprogramozott gyűlölettel viseltetik azok iránt, akiknek ez a bravúr sikerült.
Kínos lassúsággal körbejárja az autót, mint egy elejtésre szánt vadat.
- Prosze o paszporty! Czy macie cos do oclenia?
- Mam tylko rzeczy na wlasna potrzebe! Mam dwie reczniki i tabliczke czekolady. - válaszol Gábor.
- Hány törölközőt mondtál? - kérdezem Gabit, hogy lépést tudjak tartani az eseményekkel.
- Ne most tanulj lengyelül! - sziszegi a szája sarkából felém.
A nő felkapja a fejét a lengyel mondatokra. De ezúttal nem a „polák, venger, dwa bratanki” kezdetű rigmust és a közös királyt idézheti neki Gábor nyelvi szorgalma, hanem a gyanú keríti hatalmába:
- Biztosan egy minden hájjal megkent nemzetközi szélhámossal van dolgom - gondolhatja, mert ugyan ki veszi a fáradságot a lengyel nyelv elsajátítására? Na és miért ezt a néptelen órát választották a határátkelésre?
A nő eltűnik az autóban, míg mi a kocsi mellett várakozunk. Már minden bőrönd nyitva, minden zúg átvizsgálva. Most a nyeles tükörrel a kocsi alja következik. Végül a nő megadóan int, mehetünk tovább.
Felemelkedik a sorompó, Gabi beletapos a gázba, a nyitott kocsiablakon keresztül még bizonyára hallja a vámtisztnő Gábor eszelős örömrivalgását.
A kis kocsi becsülettel végigcsinálta velünk a visszautat és máris a zuglói családi ház előtt állunk. A rokonság körbe seregli a hazatérteket. Gabi egy bűvész mozdulataival teszi közszemlére a készletet, majd a pótkereket veszi célba. A családtagok értetlenül szemlélik a váratlan gyorsszervizt, míg végül előkerül a bunda. Az áhítatos csendben Gabi kiteregeti a napok óta dunsztolt kabátot, majd megrázza, hogy kisimuljanak a gyűrődések. A hirtelen mozdulatra, milliónyi apró szőrszál szabadul a levegőbe, fátyolszerű függönyt vonva a rokonság és az utazó közé.
Persze a bunda tartalékaiból még futotta annyira, hogy igen szemrevaló ruhadarabnak minősüljön az átadás pillanatában. Anikó úgy vette át Gábor reményeinek szimbolumát, mint ahogy annak idején, a győztes nagyhatalmak fogadták a kis nemzetek háborús jóvátételeit.
A kapcsolatot már nem tudta megmenteni semmilyen ajándék, szép szó, könyörgés.
Gábor visszatér a könnyű mámort ígérő alkalmi kalandokhoz. Már van ereje mosolyogni és csodák csodája, a családi fodrászatba betévedő egyik hölgyvendégtől még randevút is mer kérni.
- Mit csináljak? - tanakodik - Meg merjem-e csókolni első alkalommal?
- Gabi! - emelem fel az ujjam oktatólag - Ne sértsd meg azzal, hogy nem adod meg neki a választás lehetőségét! Ha nem kezdeményezel, nincs lehetősége, hogy döntsön!
Nem értettem Gábor kishitűségét! Nemcsak a kellemes külső adhatott volna okot az önbizalomra, de néhány nappal azelőtt, az uszodában meggyőződhettem róla, hogy a ruha alatti részeken is igen bőkezűen bánt vele a természet.
- Hűha! - szörnyülködtem - hát ez akkora, mint egy ödémás krinolin!
Gábor bókként könyvelte el megrökönyödésemet. Néhány óra múlva rákérdezett:
- Szveti, mit is mondtál? Ominózus krinolin?
Gábor tanácsaimmal felvértezve elsiet a randevúra. Másnap már alig várom a tanítvány beszámolóját:
- Öregem képzeld, nekem esett a nő! Este hétig nálam voltunk, mindent kipróbáltunk! Elindult haza Gödöllőre, de kikönyörögte, hogy menjek vele! Reggel négykor másztam ki az ágyából, szó szerint négykézláb, de mondtam neki, hogy mindenképp haza kell mennem, hogy alhassak pár órát. Fél hétkor már verték az ajtót! Természetesen ő volt! Utánam jött Gödöllőről! Nézz rám! Járni alig tudok!
- És ezen meditáltál, hogy megcsókold - e?! - ingattam a fejem.
Az ösztövér szőke hölgy betegsége nem ismeretlen az orvosi szakirodalomban sem. Nimfomániának hívják ezt a lankadatlan szerelmi étvágyat.
Eleinte némi kétkedéssel hallgattam Gabi színes beszámolóit a véget nem érő szerelmi csatákról. Azt hittem, csak a böjtöléssel töltött hónapokért kárpótolja magát ezekkel a történetekkel.
De magam is meggyőződhettem róla, hogy Lívia nem hétköznapi módon viszonyul ehhez a témához.
Éppen a családi fodrászatban diskuráltunk, amikor betoppant és körbeölelgette Gabit. Gábor megadóan tűrte a szeretetkitörést. Udvariasan megkérdezte:
- Mi az, új szoknyád van? - simogatta meg Lívia csípőjét, amin a sötétkék selyemszoknya feszült.
Lívia, az érintés hatására az ajkába harapott, felnyögött és már vonszolta is Gabit a kis lakás felé.
Gabi a következő hónapokban vészesen lefogyott, alvajáróként vegetálta át munkaidejét. A jelek szerint, sikeresebben vészelte át a fizikuma a szerelem hiányát annak idején, mint most a szerelmet.
Elérkezett az idő a cselekvésre, ha nem akartuk, hogy tragédiába torkoljon a könnyű kis kaland.
- Mondd azt, hogy nemi betegséget kaptál! - javasoltam neki.
- Igen és kitől? Ha megtudná, hogy másra is pazaroltam az üzemanyagot, kikaparná a szemem! Meg aztán miféle üzemanyagot?! Úgy nézek én ki, mint aki mások után kajtat?!
- És mi van, ha tőle kaptad, csak ő még nem tud róla?! Ne gondold, hogy nincs más hapsi az életében! Azt hiszed, megelégszik napi négy - öt óra keféléssel?!
- Nem jó! Ha mind a ketten betegek vagyunk, akkor folytathatjuk tovább! - kesergett Gabi.
Szövögettük a terveket és a sok elvetélt ötlet között, még talán annak volt a legnagyobb sikere, hogy a volt feleség visszaköltözik és a katonatiszt após fegyveresen vigyázza a fiatalok boldogságát.
Végül, a hétköznapi valóság sietett a segítségünkre. Lívia életében feltűnt egy Túri Dani, azzal a különbséggel, hogy ennek a vérnösző baromnak még pénze is volt. Így aztán a fiatalasszony búcsút intett Gábornak, de ez esetben nem állíthatjuk, hogy fájdalmasra sikerült a válás Gabi részéről.
Az életunt csavargás hónapjaiban Gábornak nem volt kedve tovább a munkahelyi színjátékhoz.
Elköszönt a cégtől, amit szomorúan vettem tudomásul. Maradt Feri és Józsi. Józsi mindig kibulizta, hogy ne kapjon kísérőt. Nem is nagyon nehezteltünk rá, tudtuk, hogy munkaidejében is gyakran rohangál az egyik fiával az orvoshoz, mert a négyéves - forma ikerpáros kisebbik tagján ismeretlen szembetegség kezd eluralkodni. Nekem maradt Feri, vele kellett osztozni a taxi használaton, mert mondanom sem kell, Ferinek nem volt jogosítványa. Néhány nap múlva átvehettem Gabi örökségét, a vállalati Volgát, de Ferit már szinte a kulccsal együtt nyújtották át.
Az együtt töltött órák kifejlesztették bennem azt a képességet, hogy a legcsekélyebb odafigyelés nélkül, odavetett félmondatokkal vészeljem át szüntelen locsogását. Most is épp valamilyen történetbe bonyolódik, ahol a szenvedő főszereplő lábát - úgymond - le kellett ampulálni, de nem lázasodott be.
Látszólag minden átmenet nélkül, most a kislánya esti programját idézi:
- ...este, a kis szentem vacsorál, megmosdik, megmossa a fogát is, pisál...
Annyit azért elértünk Ferinél, hogy a felcsattanó nevetések és az esztelen suk-sükolások használatakor elhangzó ciccegések óvatosságra késztetik. Egy árú sorsát tárgyalja a telefonban:
- Bocsánat, hogy mondom, de nem tudok ma oda érte menni! Megkérem, tartyák ott szerdáig!
Gabi pedig átül a Magyar Hirdető furgonjába, de itt sincs sokáig maradása. Nincs társaság és este azért számon kérik, hogy mit végzett aznap. Már egy narkós fásultságával él és csak hogy ne legyen céltáblája a családi macerának, újra elhelyezkedik valahol. Ennél a választásnál egyetlen dolog játszott szerepet: kétpercnyi séta a távolság az új munkahely és a lakás között.
Gábor rendész lesz a sarki áruházban.
Mikor először látom ebbéli minőségében, sírhatnékom támad. Ez az életerős, jóképű férfi, túlméretezett zakóban rója az áruház folyosóit, tinédzsereket parancsol le a lépcsőkorlátról, táskákat kutat át és figyeli a tömeget. Lehet ennél lejjebb csúszni?! Ráadásul a fizetés is vérlázítóan alacsony. Úgy tűnik, jó orra volt ennek az Anikónak, hogy időben lelépett. Gabi már csak vegetál, cél és értelem nélkül.
Gábor, a jelek szerint még így is, a nagy rézjelvénnyel a zakó hajtókája mögött, szemrevaló fiatalember, mert a Csemege részleg egyik pénztáros - lánykája minden alkalmat megragad, hogy szóba állhasson vele. Gabi nem sok érdeklődést tanúsít a kolléganő iránt. Anikó még mindig az eszménykép, a vörös hajzuhataggal, az arányos termettel, aki Gabi szavai szerint, úgy festett ülve, mint egy karcsú váza.
Tücsi azonban felveszi a kesztyűt az imádott bálvánnyal szemben. Legelőször is, Gábor hétköznapjait próbálja könnyebbé tenni. Tömött bevásárlószatyrokat cipel haza, főz, mos a fiatalemberre, akire - mi tagadás - már alaposan ráfér a gondoskodás. Gábor mélán tűri a babusgatást. Tücsi az ágyába is bekönyörgi magát, hogy tovább kényeztethesse Gábort. Gábor inkább csak elviseli a rohamokat, nehéz feledni az álomképet, mikor az új partner semmiben sem hasonlít a volt feleséghez. Tücsi magasságára a kaján férfiak otromba viccei szerint az jellemző, hogy ha lelép a járdáról beveri a seggét. Az egész nő egy gumilabda tömörségű kis vitamingolyó. De Tücsi érti a módját, hogy hogyan teheti nélkülözhetetlenné magát Gábor életében. Eltűnőben Gabi fölénye, már csak a remek vacsorákról és a még remekebb párnacsatákról áradozik.
Megtörténik az összeköltözés is, örömmel látom, hogy Gábor egyre kiegyensúlyozottabb.
Igazolandó, hogy a valóság is képes népmesei fordulatokra, Tücsiről kiderül, hogy rangrejtett hercegkisasszony. Pontosabban, hogy a szülei vezető pártemberek. Nem titok többé, hogy a makrancos leányzó, a szülői felügyelet ellen lázadva hagyta ott a rózsadombi palotát, de tárt karokkal várják vissza, ha megunná a pénztárgép püfölését.
A szülők úgy látják, hogy lányukra jó hatással van, hogy végre megállapodott valaki mellett. Minden elképzelhető módon éreztetik rokonszenvüket Gabival. Végül összehozzák őt Lászlóval, az idősebb testvérrel, akinek maszek cipőüzlete van Veszprémben. A Gábor felkarolására szánt haditerv következő állomása a Lenin körúti maszek cipőbolt, ahol Gabi elfoglalhatja helyét a leendő sógor áruival tömött polcok között.
Gábor olyan lelkesedéssel veti bele magát a számára ismeretlen területre, hogy hónapokon belül, jegyzett személyisége lesz a belvárosi maszekvilágnak. Tudtam, hogy nem véletlen ez az üstökös - karrier: már megmutatkozott az életrevalósága akkor is, amikor azt a bizonyos kartondobozt láttuk leesni a teherautóról.
Gabi ahhoz a halhoz hasonlít, amelyet a horgász visszadob a vízbe. Apadhatatlan energiával tárgyal, szervezkedik és viszi az ötleteit az üzletmenetbe. Amellett kiváló taktikus is. A pult mögött állva, ösztönösen azzal a szöveggel fogadja a vásárlót, amelyet az hallani szeretne. Néha azonban még fortélyosabban éri el célját.
Amikor egy kövér férfi a nagylányával nézelődik a boltban, Gábor sajnálkozva mutat az egyik szandálra:
- Ez a legjobb darabom, látom méretre is jó lenne, de azt hiszem ez önnek egy kicsit drága!
- Micsoda?! Hogy nekem ez drága?! Na adja csak ide fiatalember, mennyivel tartozom? - szuszogja felháborodottan az önérzetes atya.
Gábor viszonteladói tevékenységgel is bővíti az üzlet forgalmát. Amíg a boltban beszélgetünk, beállít a szegedi kereskedő és ledob egy tömött zsákot a sarokba. Gabi leszámolja az ezreseket az árúért. Egy órába sem telik, máris betoppan a debreceni kolléga és felmarva a zsákot, kifizeti a cipők ellenértékét Gábor markába. Háromezer forinttal többet.
- A kurva nénikéd, hozzá se nyúltál a zsákhoz! - mondom elképedve. - Nekem ennyi pénzért majdnem két hétig kell elviselnem a Ferit!
Gábor elégedetten heherészik.
A Lenin körút szent tehenei, a nagynevű maszek cipészek sorra zárják be boltjaikat. A kis ráccsal védett vitrinek gazdái már alaposan benne lehetnek a korban, hiszen azokat a kiállított fél lábbeliket már gyerekkoromban is csodálhattam. Nincs már erejük megküzdeni a trónkövetelővel.
A birodalom terjeszkedni kezd, Gábor kiváltja bátyját a női fodrászat rabszolgaságából és üzletet vásárol neki a November 7. téren.
Gábor három év alatt a csúcsra fut. Öröklakás, balatoni nyaraló, vitorlás hajó és egy Mercedes jelzi diadalútját. Mi már ritkábban találkozunk. A boltban alkalmazott ül, Gábor tevékenysége csupán hétfőre korlátozódik, amikor feljön a balatoni házából, a bolt bevételéért. Egy gyors vizit a munkásainál, hiszen hol vannak már azok az idők, amikor a sógor portékáit árulta.
Aztán vissza a Balatonra, hogy Tücsi társaságában, az édes semmittevéssel teljenek napjai.
Naphosszat bámulja a videót, leginkább akciófilmeket, lehetőleg magyar hangbemondással.
Ha látjuk egymást, a barátairól áradozik. Gyuriról, akinek olyan Hondája van...Sanyikáról, aki bár fél-analfabéta és az ujjával kíséri a felolvasott szót, de olyan fürdőszobája van, hogy Belgiumból hozatta az aranyozott csaptelepeket... és a többiekről, akiknél már nem számít a pénz.
Gabi leginkább a méregzöld, hatalmas Mercedesben érzi jól magát. Éppen sikerül elcsípnem őket ezen a hétfői délelőttön, mielőtt bekászálódnának a kocsiba. Tücsi örömmel újságolja, hogy egyre több jó cuccot lehet kapni a városban. (Nem véletlen, a változás éveit éljük.)
- Mindig van nálam negyven - ötvenezer forint, hátha meglátok valamit. - közli.
Gabi meginvitál egy kis kocsikázásra, mert azonos az úti célunk. Amíg a volánnál feszít, jól szabott öltönyében, elégedetten pislant rám, majd arckifejezése töprengőre vált:
- Szveti, te még emlékszel arra, amikor még szegények voltunk? - mélázgat.
- Bazd meg, én még most is az vagyok! - közlöm felháborodva.
A patyolat - tisztaságú, miniszteri méretű Merci elmaradhatatlan kelléke lett a láthatási ceremóniáknak is. Bár Anikó kétutcányira lakott Gabiéktól, Gábor el nem mulasztotta volna ezeket a pillanatokat, amikor a vagyont érő kocsival megállt az anyós háza előtt, hogy átvegye a kislányát. A gyermek persze szorgalmasan tájékoztatta az apját, hogy az anyunak még nem sikerült megtalálni a jó partit. Az anyós, a házasság elmúltával, azonnal nyeregben érezte magát. Piszkálódásai mindennapossá váltak. Anikó elviselhetetlen légkörben pergette napjait.
Nem csoda, hogy hamuszürke arccal kísérte le a kislányt a ház elé, ha megjelent az álomautó.
A pénz nem boldogít - állítják sokan. Hát, ha nem is, de mindenesetre elérhetővé teszi azokat a dolgokat, melyek örömet okozhatnak. Gábor kartonszámra vásárolta a méregdrága italokat és cigarettákat, hogy ezekkel körülbástyázva terpeszkedjen a tv előtt.
Aztán minden kezdett egy kicsit unalmas lenni. Hiába a balatoni vitorlázás, a vakáció a Kanári szigeteken, az ivászatok a szomszéd üdülőkben - ezek is olyan egyhangúvá tudnak válni, mint másoknak a napi munkába állás.
Tücsi unt rá előbb a dolgokra és meglépett egy tv - bemondó oldalán.
Gábort nagyon összetörte a hirtelen jött veszteség és magába roskadva meditált az élet kiismerhetetlenségén.
Újra több idő jutott rám és megdöbbenve láttam, hogy a hatalmas vagyon sem tudta felvértezni az érzelmi veszteségek ellen.
- Tudod Szveti - kesergett - néha amikor a Mercivel megyek 180 - at, arra gondolok, hogy csak egy rántás a kormányon és megoldódna minden.
- Meg vagy te őrülve! Tönkretennéd azt a gyönyörű kocsit?! Ha öngyilkos akarsz lenni, kérd kölcsön a Dolfit! Tudod, hogy még nem jók a fékek!
Végre mosolyogni látom.
Anikó, a következő láthatáson olvadó mosollyal kíséri le kislányát és csodák csodája, most évek óta először, nem siet. Van ideje egy félórás diskurzusra, amiből kiderül, hogy Gábor még most sem közömbös a számára. A következő hétvégét már együtt tölti a kis család. Gabival madarat lehetne fogatni: visszatértek a régi szép napok, azzal a nem elhanyagolható többlettel, hogy tömérdek pénzzel tudja lesni Anikó kívánságait. Néhány hét elég, hogy az újbóli összeköltözés mellett döntsön, és íme, most az anyós is jóságos nagymamává szelídült.
Gabi tervezget:
- Veszek egy háromszobás kéglit, hogy kényelmesen elférjünk. De persze az Anikó nevére, az adózás miatt.
Őszintén megrökönyödöm ekkora naivitás láttán.
- Mondd, meg sem fordult a fejedben, hogy a pénz miatt jött vissza hozzád?! Legalább próbáld ki pár hónapig, hogy tudtok - e újra együtt élni! Miért nem bérelsz valamit? Ha szétmegy a parti, simán hazaköltözöl.
Misu is a társaságunkban van, az egész délután arra szánjuk, hogy meggyőzzük Gabit, hülyeségre készül.
- Bérelj lakást! - üvöltöm az arcába, mert látom, hogy folyton elkalandoznak a gondolatai.
Misu felkap egy kést és a pohár oldalát kocogtatva rögtönzött rigmust fabrikál:
- A barátok bölcsen óvnak,
Ne végy lakást Anikónak!
Gábor szaporán bólogat, de nem tud becsapni. Látom, hogy alig figyel ránk.
A következő héten már újságolja a telefonba, hogy megvan a háromszobás.
Megadóan sóhajtok: ez a fiú menthetetlen!
Anikónak három hónapra volt szüksége, hogy végérvényesen rájöjjön, nem tudja folytatni ezt a kapcsolatot. Ez a közlés arra a hétre esett, amikor megérkezett az utolsó bútordarab.
Gabi megint a garázsból átalakított kis otthonában ül és értünk kiált. Amikor elfoglalom a helyem az asztalánál, nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem:
- Mondd, mi járt a fejedben, amíg én üvöltöztem neked, hogy ne vegyél lakást?
- Hát az, hogy milyen színű tapéta kéne az előszobába!
Indul a bírósági procedúra, mert Anikó természetesen magáénak tekinti a nevén lévő ingatlant.
Nem akarom cukkolni Gábort, de nem tudom megállni megjegyzés nélkül:
- Elgondolkodtál már azon, hogy a négymilliós kégliért, hány órát volt veled az asszony?! Tudod, milyen órabérre jön ez ki?
Gábor nem rest, számológépet kerít, rövid nyomogatás után füttyent egyet:
- Több mint 1800 Ft - óránként! 45 000 Ft minden együtt töltött napért!
- Hát ennyit az előszobai tapétáról! - összegzem.
Gábor úgy kerül ki a bírósági csatározásból, hogy érvényes rá az egyik nagy európai hadvezér mondása:
- Még egy ilyen győzelem és elvesztünk!
De azért legalább végleg kigyógyul ebből a nyavalyából. Nem epekedik többé az után, aki az elveszejtésére törekszik.
Külföldre kerülésem megakadályozott abban, hogy tovább követhessem Gabi sorsának alakulását. Gábor ugyanis nem tud levelet írni, így aztán maradtak az alkalmi, párperces, semmitmondó telefonok. Teljesen készületlenül ért tehát, amikor hét és fél év után viszontláthattam.
A hajdani karcsú fiatalemberből egy kórosan elhízott férfi lett. A pufók arcról eltűntek a valamikori Bel Amis vonások. Gábor azonban nem siratja a múltat.
- Hidd el Szveti, csak előnyömre vált, hogy így nézek ki. Senki nem mer belém kötni az autópiacon. - bizonygatja.
Kételkedve ingatom a fejem. Józsi barátom jut eszembe, aki ha részeg volt, állandóan meg akart verni.
- Csillapodj öreg! - nyugtatgattam - vedd már észre, hogy sokkal nehezebb vagyok nálad!
- Nem baj! - hőbörgött - Annál nagyobbat esel!
A tespedő életmód és a lucullusi lakomák azonban nemcsak a megjelenésen okoztak elváltozást. Az egészsége sem a régi, hiszen a „mindent, ami árt” jegyében, Gábor bűnlajstromán a cigaretta és az ital után, a túlfűszerezett, agyonzsírozott ételek szerepelnek. Gabit nemigen zavarják a baljós jelek, boldog nemtörődömségben él új asszonykája mellett.
Pedig az az eset igazán intő jel lehetett volna, amikor a cukorbetegség gyanújával kezelt bátyja őt kérte meg, hogy produkáljon vizeletmintát, a jogosítvány hosszabbítás orvosi vizsgálatára. Jött is vissza hamarosan, az öklét rázva, mert a bemutatott minta rosszabb volt mindannál, amit ő valaha is leadott.
Gabit ezek a tények sem késztetik óvatosságra. Elégedetten simogatja strandlabda méretű pocakját:
- Direkt jó, hogy ekkora! Több puszi fér el rajta!
Gábornak azonban nemcsak erre a kedélyeskedő modorára volt szüksége az utóbbi években.
Nyitott szemmel figyelte a változásokat, és amikor egyértelművé vált, hogy a kapitalista árubőség le fogja söpörni a piacról a maszek cipőkészítők választékát, Gabi gyorsan túladott az üzleten.
Megnyitotta használt autó - kereskedését, ami munkát adott az egész családnak. A papa elhunytával, a családi házban működő fodrászat megszűnt, hogy némi átalakítás után luxuskörülményeket biztosítson Gabinak és az új élettársnak.
Gábor új partnere szőke, csinos, kellemes arcú és huszonöt éves. Bár a láthatások már elmúltak, hiszen Gabi gyermeke nagylánnyá serdült, de a közeli szomszédság elég biztosíték rá, hogy Anikó tudjon Gábor minden lépéséről. Amíg Anikó beletörődve öregszik Szergej, az új férj mellett, addig Gábor fiatal élettársa nagyobb kihívásnak minősül, mint annak idején a Mercedes.
Gábor sejti, hogy ez az autókereskedés sem a végállomás az életében, hiszen a bolt már korántsem megy úgy, mint néhány éve, amikor a kiéhezett vásárlók szinte lerohanták a választékot. Még a sötétben tapogatózik, hogy mi legyen a következő lépés, de nem kell őt félteni. A maszek világban töltött évek kifejlesztették benne a túlélés képességét. Persze itt nemcsak egy egyszerű életben maradásról van szó, hanem azokról a luxuskörülményekről, melyeket oly hamar sikerült megszokni.
Arra pedig, hogy valaha szegények is voltunk, csak a Szvetinek illik emlékezni!
Gábort a 70 - es évek végén ismertem meg, azokban az években, amikor még sokunkban élt a hit, hogy a napi nyolc órai munka elegendő a megélhetéshez.
A Magyar Televízió díszletgyártó részlegében voltam zöldfülű kezdő, amikor bemutattak bennünket egymásnak. A kézfogás pillanatában irigységet éreztem. Nemcsak azt a fölényt irigyeltem, ahogyan a birtokon belüliek magabiztosságával mozgott, a számomra még vadidegen helyen, hanem azt a megjelenést is, amivel a természet megáldotta. A magas, nyúlánk külsőhöz egy csodálatos sötétbarna hajkorona társult és mindezt még tetézte a mélybarna szemszín. Szeptember végén jártunk, jobbára az eső volt a főszereplő az időjárás jelentésben, ő mégis napbarnított arccal mosolygott, láttatni engedve hibátlan fogsorát.
Leginkább egy tengerparti forgatásról visszatért filmszínészhez hasonlított, nem is igen értettem eleinte, hogy mit keres az anyagbeszerzők között. Magamban próbáltam megmagyarázni a dolgok mikéntjét. Talán ez a munkakör, a filmesek közelsége meghozza számára a lehetőséget a kiugrásra, morfondíroztam, de nagy meglepetésemre, a később tapasztaltak egyáltalán nem erősítették meg gyanúmat.
Gábor teljesen közömbös volt a film világa iránt. Fodrásznak tanult - követve a családi hagyományokat - de a tanoncévek alatt, egyik telhetetlen mestere úgy elhalmozta hajfestésekkel, hogy kiütközött kezein az ekcéma. Az elkeseredett papa egyik hölgyvendégének panaszolta el fia kálváriáját, mire a kuncsaft előkapta névjegykártyáját, ami elegendő belépőnek bizonyult a televíziós munkakörhöz. Hát igen, így mentek a dolgok akkoriban.
Gábor elfoglalta helyét az anyagbeszerzők csapatában és körülbelül olyan lelkesedéssel látott munkához, mint a rabok a krumpli pucoláshoz. De azért nem lógott ki nagyon a csapatból, mert ahogy megtapasztalhattam magam is, mindenféle elvetélt egyéniségekből állt össze a gárda. Talán elég, ha Ferit említem, ezt a szemüveges, bicskei laklit, aki megóvta ártatlanságát a könyvek birodalmában, tudni illik, még életében nem olvasott semmit. Ez a fél-analfabéta állapot aztán azt eredményezte, hogy hallás után sajátította el szókincsét. Így az armatúrából almabúra lett, a helikopterből pedig helikóter. De a nyelvtan is igazi kihívás volt a fiatalember számára. Egy ízben, amikor egy beszerzésre váró terméket emlegettek előtte, felkiáltott:
- Hű, az a leghiánycikkebb!
Szóval, ebben a társaságban Gábor igazán nem lógott ki azzal a tulajdonságával, hogy életét és vérét nem a filmkészítésre kívánja áldozni.
Akit az ember irigyel, azt mindig jobban megfigyeli, mint a számára közömbös alakokat. Az én irigységem csodálattá dagadt, mikor észrevettem, hogy Gábor milyen ügyesen leplezi a lógásait.
Reggelenként számolatlanul tolták elé a beszerzésre váró anyagok listáját. Az ötödik - hatodik ilyen ív után más már morogni kezdett, hogy képtelen mindezt ma elintézni, ám Gábor rendületlenül írta alá a belégeket. Rezzenéstelen arccal gyűrte zsebre a terjedelmes listákat és már el is tűnt a garázs irányába, hogy a vállalati Volgába pattanva eleget tegyen napi kötelezettségeinek.
Délután, Magdika, a főnökasszony, sorról sorra végigment a kívánságlistán.
Gábor is befutott, zárás előtt, kissé csapzottan, egy űzött vad benyomását keltve. Most ő volt soron:
- Magdika, az Ápiszban voltam, a főnökkel kellett beszélnem, mert még mindig nem kapták meg a zsugorfóliát. Kivertem a balhét, hogy már második hete csak ígérgetik, igen a méterárú bolt, ja ott is voltam, ott meg elfogyott a parajzöld lenvászon, de félretetettem egyet a sötétzöldből, mert majd beszélek a díszlettervezővel, hogy tudják - e használni azt is. Igen a festékbolt, ott meg nincs kétliteres kiszerelésben a csontszínű alapozó. Ugye nem baj, hogy nem hoztam ötlitereset?! A vadászbolt?! Ja, hogy a vadászbolt! Azt mondták, hogy a 0.5 - ös damilból nem gyártanak többé kétszázas kiszerelést. Meg kell tudni, hogy behozhatunk - e vastagabbat. A barkácsboltban a modellezőlécre azt mondták... és áradtak Gábor színes történetei a hallatlan erőfeszítésekről, melyekkel az áruhiányban szenvedő fővárosban próbálja megoldani az anyagbeszerzést.
Magdika szorgalmasan pipálgatja a listát, majd elégedetten hátradől:
- Hát, Gábor, akkor maga ma rengeteget dolgozott!
Gábor rezignáltan bólint. Ebben a bólintásban benne van egy szemernyi önsajnálat is: nem lesz ennek jó vége, ha valaki ennyire hajtja magát!
Az elégedett bűvész félmosolyát már csak én látom, hiszen míg mások számlák tucatjait teregetik szét az asztalon, Gábor üres kézzel csinálta végig a produkciót.
Mivel nem részesülhetett mindenki abban a kegyben, hogy vállalati kocsival szaladgálhasson, így alkalmanként el kellett fogadni Gábornak egy - egy kolléga társaságát.
Ma én vagyok soron. Ezen a reggelen is hegyekben tornyosulnak a kívánság cetlik a főnöknő asztalán. Az ésszerűség és a takarékosság még nemigen szab gátat az esztelen tervezői pazarlásoknak. Gábornál is gyűlik a lista vég szövetekről, festék és papírárukról, szerszámokról és stílkilincsekről.
Beülünk a kocsiba, míg a cetlijeimet rakosgatom, megpróbálok valami ésszerű útvonalat kreálni a sok intéznivalónak.- Mik is vannak neked mára? - érdeklődöm Gábortól.
- Nekem?! Nekem semmi! - von vállat.
Gábor teljes sebességre kapcsol, nincs vesztegetni való időnk, rohan, hogy beszélhessen a nejével, aki most visszaköltözött az anyjához. Szeretné elcsípni az asszonyt, amikor az a Közértbe tart.
Végigszáguldunk a városon. Gábor a szeme sarkából engem vizsgál, mit szólok ehhez az őrült tempóhoz. Végül nem állja meg szó nélkül:
- Nem félsz?
- Nem. Ismered a mondást: Nápolyt látni és meghalni? Mehetsz nyugodtan én már jártam Nápolyban.
Gabi rám nevet. Valamiféle cinkos barátság születik ezekben a percekben.
A Dob utcában száguldunk a körút felé, a lámpa zöldre vált, Gabi beletapos a gázpedálba, a kocsi eszelős sebességgel szeli át a kereszteződést. A villamossínek megdobják a hatalmas személyautót, másodpercekre a levegőben suhan az egész alkotmány. Gabi felém fordul. Most ő Soós Imre a „Körhintá” - ból:
- Repülünk Mari! - rikkantja felém.
Gábor szerelme a száguldás iránt nem új keletű dolog. A tehetős maszek papa már a hatvanas évek elején megengedhette magának a személykocsit. Az apró gyerek minden érdeklődését lekötötte az új szerzemény. Egyik nap, a szomszédok riadtan szaladtak értesíteni az apukát, hogy a fiacskája az utcán száguldozik a kocsival. Nagy nehézségek árán sikerült megfékezni az ámokfutót. Gábor lábai akkor még nem értek a pedálig, így az ülésen állva tekergette a volánt, míg a padlón guggoló kis barátja a pedálokat nyomkodta. A nagyszámú pofonok sem tudták fékezni szenvedélyét az autózás iránt. Amikor végre megszerezhette a jogosítványát, már a négy kerék bűvöletében élt. Szinte kivétel nélkül kipróbálta az egész szocialista járműparkot és a Dobi István úti autópiacon sorra csereberélgette az autóit. A jobb napokat látott, levitézlett járművekből, némi kipofozás után, mindig sikerült átülni egy valamivel jobba.
Most épp egy Moszkvicsnál tartott, de már egy Skoda megvételéről tárgyalt.
Az üzleti életben tanúsított talpraesettség egy csapásra eltűnt, ha az érzelmi életről volt szó. Úgy látszik, a Természet egyfajta kiegyenlítődésre törekszik, talán azért, hogy egyesek ne dicsekedhessenek azzal, hogy minden téren tökéletesek.
Gabi gyámoltalan kamaszként élte meg házassága válságait és úgy tűnt, szívesen vette, ha tanácsaimmal próbáltam segíteni. Engem nagyon meglepett, hogy ez a jóképű, jó dumájú srác mennyire nem érzi a pályát, ha a másik nemről van szó.
Gabi minden igyekezete most a neje visszaszerzésére irányul. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a helyzet nem reménytelen, mert az asszonyka nem zárkózik el attól, hogy átbeszéljék házasságuk válságait. Márpedig, az köztudott, hogy a baj ott kezdődik, amikor már nem lehet a házasfelet rábírni arra, hogy megbeszélje a problémákat.
Anikó duzzogása nagyon egyszerű dologra vezethető vissza: a pénz, illetve ennek hiánya. A széparcú, csinos fiatalasszony úgy érzi, hogy elfecsérli az életét a férje mellett, holott az ő adottságaival különb parti is megilletné. Most Gábort okolja a szűkös lakásért, az ócska kocsikért és mindazokért, amiktől megfosztva érzi magát a férje mellett.
Nem, ne vádoljuk azzal, hogy érdekből mondott igent két évvel ezelőtt! Biztosan komoly szerepet játszott ebben a kapcsolatban Gábor barna éjfél pillantása, de segíthetett a döntésben a zuglói családi ház is, a benne üzemelő fodrászattal. Az már csak később derült ki, hogy a valamikori nagyszámú vendégsereg mára csak néhány törzsvendégre zsugorodott, akik kitartottak a régi mester mellett a rosszabbodó hallása és a zsémbes modora ellenére. A sorra nyíló maszek fodrászatok egyre másra szipkázták el a vendégeket és a családi költségvetést is alaposan megtépázta az idősebb testvérnek vásárolt ház. Gábornak tehát maradt a telek sarkában szerénykedő, valamikori garázsból átalakított apró lakás, a havi fix és a tinédzser korú autópark. Nem csoda, ha Anikó becsapva érzi magát. Ráadásul a katonatiszt papa és a velejéig párttag mama sohasem nézte jó szemmel ezt a maszekokkal való összefonódást. Háborgó öntudatukat csak a remélt jó parti tudta enyhíteni. Gabi szülei is szívből utálják a kommunista rokonságot. A zuglói Montague és Capulet család kálváriája zajlik itt.
Anikót otthon a mama bujtogatja és harci kedve nemcsak a maszekok lenézéséből fakad. Iszákos férje mellett a lánya az egyetlen társasága, hazaköltözése óta újra van kihez szólni és a kétéves unoka is maradéktalanul az övé. Gábor nem tud annyi érvet felsorakoztatni a kapcsolat folytatása mellett, ezeken a lopva zajló, alkalmi találkozásokon, amelyek ellensúlyozhatnák a mama egész napos duruzsolásait.
A kocsiból nézve, a két fiatalt akár enyelgő szerelmeseknek is vélhetném, de ha Anikó este leballag valamilyen ürüggyel az utcára és felhívja Gábort, már újra csak a sérelmeit ismételgeti. Hát igen, az agymosás!
Gábornak iszonyatosan fáj mindez, és alig várja, hogy megoszthassa velem a problémáit. Most látom csak, hogy rajtam kívül nincs senkije, akinek kiönthetné a lelkét. A felszínes kapcsolatai még arra sem jók, hogy közölje az asszony elköltözését. Mi már sülve - főve együtt vagyunk és minden igyekezetem arra irányul, hogy lelket öntsek belé. Talán, ha észreveszi, hogy más is van a világon!
Gábor éppen a Tanács körúton araszolgat a forgalomban, majd megáll a zebránál. Egykedvűen bámul kifelé a kocsiból. Áramlik a szürke tömeg a zebrán és egyszer csak megjelenik egy csodálatos alakú nő. Magas sarkú cipőbe bujtatott karcsú lábak, egy testhez simuló rózsaszín kötött ruha és egy szőke hajzuhatag. Egy Kim Basinger - szerű csoda, csak néhány évvel fiatalabban és néhány centivel teltebben. Megigézve bámulom a látomást. Ki állítja azt, hogy Ámor egy csenevész fiúcska, aki íjával vadászik áldozataira!? Szerintem egy nehézsúlyú, behemót néger öklöző, aki iszonyatos balhorgokat mér az ember gyomorszájára.
- Odanézz Gabi, micsoda nő! - hörgöm, mutogatva a tünemény felé, aki úgy tűnik ki a tömegből, mintha egy fekete - fehér filmen hirtelen egyetlen színes figurát látnánk.
- Melyik? - kérdezi unottan Gábor, kissé félrefordított fejjel, félig lecsukott szemhéjakkal. Most leginkább a „Fogfájós kutyus” c. porcelán remeket idézi arckifejezése.
Gabi nehezen gyógyul. A lábadozás hónapjaiban sorra szállítom neki a társaságunkban fellelhető még vagy már magányos hölgytagokat, de csekély eredménnyel.
Annyi javulás azért csak észrevehető, hogy újra van kedve a kocsik csereberélgetéséhez. Ismét egy Skoda van soron és előáll a meglepő ajánlattal, hogy menjünk el együtt Lengyelországba.
Nem kell sok bíztatás, hétvégén már száguldunk is a határ felé. Az új szerzemény azonban csődöt mond az első jelentősebb országúti emelkedő után. Éppen a domb tetejére kapaszkodtunk az utolsó lendületből, amikor a motor kilehelte a lelkét. Hiába a szakértelem és a káromkodás, a kocsi állapota reménytelen. Gábor tudása most csak arra elég, hogy megállapítsa, képtelenek leszünk folytatni az utunkat ezzel a kocsival.
- Ha már vissza kell fordulnunk, legalább guruljunk le a lejtőn, ezzel is közelebb leszünk Pesthez! - javaslom.
Áttoljuk a kocsit a másik sávba, elhelyezkedünk, az autó megmozdul, majd a meredek lejtőn iszonyúan felgyorsít. Gábor újra a vezetés élményét érzi.
- Előzzek? - pillant felém, amikor feltűnik előttünk egy jármű.
A kocsi lendülete a következő emelkedőig tart. Letoljuk a járművet az út szélére, és Gábor kiáll stoppolni, hogy eljuthasson a következő falu telefonjáig. Fél óra múlva lemondóan legyint.
Elindul gyalogosan, míg én őrzöm a kocsit.
Jócskán benne járunk a délutánban, mire visszakeveredik. Persze senki nem volt hajlandó felvenni. Holtfáradtan végigdől a füvön, lesz ideje pihenni, mert a bátyja csak a szombati műszak után tud indulni értünk, hogy hazavontasson bennünket.
Már órák óta napozunk, amikor a gyér forgalomban egy teherautó zötyög el mellettünk. Csattanásra kapjuk fel a fejünket: egy hatalmas kartondoboz esett le a kocsiról, alig pár méterre tőlünk. Hirtelen talpra szökkenek, és vadul integetni kezdek a távolodó jármű után.
Bennem munkál az úttörő becsület, Gábor azonban rám üvölt:
- Feküdj!
A katonaságnál szerzett reflexekkel azonnal hasra vágódom. Ilyen helyzetben várjuk mindketten, hogy végleg eltűnjék a teherkocsi a látóterünkből, a kanyargós hegyi kaptatókon.
Gábor az úton fekvő hatalmas kartondobozt vizsgálgatja. A külseje sokat sejtető: „12 darab hordozható magnós rádió” ígéri a kék felirat a doboz oldalán. Gabi elégedetten dörzsöli a kezeit:
- Látod, csak van igazság a földön! Itt a kárpótlás a lerohadt kocsimért!
Izgatottan tépi fel a ragasztószalagot. A hatalmas karton színültig töltve hungarocellel, vagyis azzal a szivacs - szerű műanyaggal, ami csomagoláskor a sérülékeny árukat védi. Gábor jót káromkodik, dühe most a teherautó rakodóinak szól:
- Ezek még elhagyni se tudnak tisztességesen valamit!
Végül befut Józsi is, hogy az 1500-as Fiat horgára kötve hazahúzzon bennünket. Gabinak azonban nagyon mehetnéke van:
- Szveti, mi van a te kocsiddal?
Gábor engem következetesen Szvetozárnak szólit, vagy az egyszerűség kedvéért csak Szvetinek, amióta az alábbi idézettel próbáltam kedvet csinálni neki az olvasáshoz: „Szvetozár beleesett a vízbe. Szvetozár vizes lett, a víz meg szvetozáros.” Ha az olvasásra nem is tudtam rákapatni, de sikerült szerezni magamnak egy életre szóló fedőnevet.
- Tudod, hogy szervizben van! Annál a maszeknál. Nem jók a fékek.
- Ugorjunk el hozzá, hátha megcsinálta!
A helyszínen kiderül, hogy még hozzá sem fogott. Ez a házi barkácsműhely nem a pontosságának köszönhette hírnevét, hanem a szerényebb számláinak. Az én öreg Volkswagenem az Autóker szervizeiben nyugati márkának minősült, amiért lelkiismeret furdalás nélkül szabták meg a horribilis javítási díjat. Úgy kell a burzsujnak, ha nem elég jó neki a szocialista autóipar - gondolhatták. Így aztán, azok a kiskeresetűek, akik nyugati kocsik tartására vetemedtek, egymás között csereberélgették ezeknek a zugszervizeknek a címeit.
- Induljunk el a Dolfival! Mi van, ha nem jók a fékek?! Legfeljebb nem megyünk 80-nál többet! - kérlel Gabi.
A kis VW is névadáson ment át azok után, hogy egy ízben a kipufogógáz az utastérbe áramlott a fűtést szolgáló nyílásokon keresztül.
- Hitler utolsó bosszúja! - röhögött Gábor fuldokolva.
Elindultunk tehát Lengyelországba. Felváltva vezettünk, ha Gáborra került a sor, szinte könyörögtem neki:
- Tudod Gabi, ahogy megbeszéltük! Ha pont függőlegesen áll a mutató, akkor megyünk nyolcvannal. Szóval semmi elhajlás!
Gábor utazási kedvét nem a lengyel tájak utáni sóvárgás tüzelte. Nem éreztem elég indoknak a lengyel sógornő rokonaival való találkozást sem. Csak Krakkóban derült fény az út igazi céljára, amikor a csomagok közt kotorászva, kiemelt egy üveges töltött paprika konzervet. A fedőt eltávolítva, némi kotorászás után előhúzott egy nylonzacskót. Néhány százdollárost hámozott ki a tasakból.
- Ezen bundát veszek az Anikónak! - lobogtatta a pénzt.
Engem a dolog érzelmi háttere helyett ezúttal jobban izgatott az ügy technikai része. Hogy lehet átvinni a határon egy bundát, mikor a szőrmeárura úgy vadásznak a lengyel vámosok, mint manapság az amerikai kollegáik a heroinra.
Az egész vizit ennek az izgalomnak a jegyében telt. Azt csak zárójelben könyveltem el, hogy mennyire nem sikerült még kigyógyulni a barátomnak ebből a házasságból.
Gábor valósággal elbűvölt engem a lengyel tudásával. No, nem a szókincsén vagy a mondatszerkesztésén kellett ámuldozni, hanem azon a bátorságon, amellyel bármilyen nehézségű szöveg fordítására vállalkozni mert. A lengyel rokonok derűs egykedvűséggel vették tudomásul, hogy Gabi hosszas fejtegetésekbe kezd a család otthonmaradt tagjairól és az előadásban a kézmozdulatok és az arcmimika pótolják a nyelvtani alapokat.
Gábor, a velencei kalmárokat megszégyenítő harácsoló kedvvel gyűjtögette az otthonra szánt javakat. Törölközők, piperecikkek, szőrmesapka, bőrkesztyűk, számtalan csecsebecse és persze a bunda, mindez igazolandó, hogy a KGST gazdálkodás mennyire nem állt a helyzet magaslatán.
A vásárlási őrületben szinte el sem jutott a tudatunkig a helyi templom csodálatos szépségű szentképei, vagy a fiatalság zajos nyugat - imádata. Mintha mindezt egy enyhén piszkos ablaküvegen keresztül szemléltük volna. Csak a bunda valósága volt kitapinthatóan reális tény és sürgető gond is, hogy mi lesz vele a határon.
Gábor gondterhelten vizsgálgatta a VW csöppnyi rakodóterét. Körbejárogatta a kocsit, a vámos szerepét alakítva.
- Itt se jó! Ez se jó! - dünnyögött. - Te Szveti, itt nincs más hátra, csak a pótkerék!
- Meg vagy őrülve?! És mi van, ha defektet kapunk?!
- Hányszor használtad a pótkereket, mióta megvan a kocsid?
Bevallottam, hogy még egyszer sem.
- Na látod! - kezdett hozzá a kerék szétszedéséhez Gábor.
Megadóan sóhajtottam. Ne vádoljon engem senki azzal, hogy megakadályoztam az eltávozott feleség visszahódítását.
Gabi begyömöszölte a tiltott javakat a pótkerékbe és kissé megnyugodva újabb eszmefuttatásba kezdett a háziakkal.
Vacsora, majd irány az ágy, mert holnap hosszú út előtt állunk.
Éjfél után Gabi rázza a vállam.
- Szveti szedelőzködj, indulunk!
- Mi van?! - próbálok eszmélni a bódulatból.
- Jobb, ha most megyünk, amikor nincs senki a határon! Ilyenkor a vámos is alszik! Nem fog a kedvünkért kimászni, hogy átvizsgálja a kocsit!
Így hát nekivágtunk a tejszerű ködben az éjszakai országútnak. Ijesztő volt a mindent körülvevő nagy, sötét semmi, amin a kisautó szorgalmasan fúrta keresztül magát.
A határ valóban kísértetiesen kihalt. A nagy piros - fehér sávosra mázolt sorompó előtt lefékezünk. A fülkéből kikászálódik egy nő, akin látszik, hogy legédesebb álmából vertük fel. Ráadásul az a típus, aki az élet nagy igazságtalanságának tartja, hogy nem férfinak született, ezért szinte beprogramozott gyűlölettel viseltetik azok iránt, akiknek ez a bravúr sikerült.
Kínos lassúsággal körbejárja az autót, mint egy elejtésre szánt vadat.
- Prosze o paszporty! Czy macie cos do oclenia?
- Mam tylko rzeczy na wlasna potrzebe! Mam dwie reczniki i tabliczke czekolady. - válaszol Gábor.
- Hány törölközőt mondtál? - kérdezem Gabit, hogy lépést tudjak tartani az eseményekkel.
- Ne most tanulj lengyelül! - sziszegi a szája sarkából felém.
A nő felkapja a fejét a lengyel mondatokra. De ezúttal nem a „polák, venger, dwa bratanki” kezdetű rigmust és a közös királyt idézheti neki Gábor nyelvi szorgalma, hanem a gyanú keríti hatalmába:
- Biztosan egy minden hájjal megkent nemzetközi szélhámossal van dolgom - gondolhatja, mert ugyan ki veszi a fáradságot a lengyel nyelv elsajátítására? Na és miért ezt a néptelen órát választották a határátkelésre?
A nő eltűnik az autóban, míg mi a kocsi mellett várakozunk. Már minden bőrönd nyitva, minden zúg átvizsgálva. Most a nyeles tükörrel a kocsi alja következik. Végül a nő megadóan int, mehetünk tovább.
Felemelkedik a sorompó, Gabi beletapos a gázba, a nyitott kocsiablakon keresztül még bizonyára hallja a vámtisztnő Gábor eszelős örömrivalgását.
A kis kocsi becsülettel végigcsinálta velünk a visszautat és máris a zuglói családi ház előtt állunk. A rokonság körbe seregli a hazatérteket. Gabi egy bűvész mozdulataival teszi közszemlére a készletet, majd a pótkereket veszi célba. A családtagok értetlenül szemlélik a váratlan gyorsszervizt, míg végül előkerül a bunda. Az áhítatos csendben Gabi kiteregeti a napok óta dunsztolt kabátot, majd megrázza, hogy kisimuljanak a gyűrődések. A hirtelen mozdulatra, milliónyi apró szőrszál szabadul a levegőbe, fátyolszerű függönyt vonva a rokonság és az utazó közé.
Persze a bunda tartalékaiból még futotta annyira, hogy igen szemrevaló ruhadarabnak minősüljön az átadás pillanatában. Anikó úgy vette át Gábor reményeinek szimbolumát, mint ahogy annak idején, a győztes nagyhatalmak fogadták a kis nemzetek háborús jóvátételeit.
A kapcsolatot már nem tudta megmenteni semmilyen ajándék, szép szó, könyörgés.
Gábor visszatér a könnyű mámort ígérő alkalmi kalandokhoz. Már van ereje mosolyogni és csodák csodája, a családi fodrászatba betévedő egyik hölgyvendégtől még randevút is mer kérni.
- Mit csináljak? - tanakodik - Meg merjem-e csókolni első alkalommal?
- Gabi! - emelem fel az ujjam oktatólag - Ne sértsd meg azzal, hogy nem adod meg neki a választás lehetőségét! Ha nem kezdeményezel, nincs lehetősége, hogy döntsön!
Nem értettem Gábor kishitűségét! Nemcsak a kellemes külső adhatott volna okot az önbizalomra, de néhány nappal azelőtt, az uszodában meggyőződhettem róla, hogy a ruha alatti részeken is igen bőkezűen bánt vele a természet.
- Hűha! - szörnyülködtem - hát ez akkora, mint egy ödémás krinolin!
Gábor bókként könyvelte el megrökönyödésemet. Néhány óra múlva rákérdezett:
- Szveti, mit is mondtál? Ominózus krinolin?
Gábor tanácsaimmal felvértezve elsiet a randevúra. Másnap már alig várom a tanítvány beszámolóját:
- Öregem képzeld, nekem esett a nő! Este hétig nálam voltunk, mindent kipróbáltunk! Elindult haza Gödöllőre, de kikönyörögte, hogy menjek vele! Reggel négykor másztam ki az ágyából, szó szerint négykézláb, de mondtam neki, hogy mindenképp haza kell mennem, hogy alhassak pár órát. Fél hétkor már verték az ajtót! Természetesen ő volt! Utánam jött Gödöllőről! Nézz rám! Járni alig tudok!
- És ezen meditáltál, hogy megcsókold - e?! - ingattam a fejem.
Az ösztövér szőke hölgy betegsége nem ismeretlen az orvosi szakirodalomban sem. Nimfomániának hívják ezt a lankadatlan szerelmi étvágyat.
Eleinte némi kétkedéssel hallgattam Gabi színes beszámolóit a véget nem érő szerelmi csatákról. Azt hittem, csak a böjtöléssel töltött hónapokért kárpótolja magát ezekkel a történetekkel.
De magam is meggyőződhettem róla, hogy Lívia nem hétköznapi módon viszonyul ehhez a témához.
Éppen a családi fodrászatban diskuráltunk, amikor betoppant és körbeölelgette Gabit. Gábor megadóan tűrte a szeretetkitörést. Udvariasan megkérdezte:
- Mi az, új szoknyád van? - simogatta meg Lívia csípőjét, amin a sötétkék selyemszoknya feszült.
Lívia, az érintés hatására az ajkába harapott, felnyögött és már vonszolta is Gabit a kis lakás felé.
Gabi a következő hónapokban vészesen lefogyott, alvajáróként vegetálta át munkaidejét. A jelek szerint, sikeresebben vészelte át a fizikuma a szerelem hiányát annak idején, mint most a szerelmet.
Elérkezett az idő a cselekvésre, ha nem akartuk, hogy tragédiába torkoljon a könnyű kis kaland.
- Mondd azt, hogy nemi betegséget kaptál! - javasoltam neki.
- Igen és kitől? Ha megtudná, hogy másra is pazaroltam az üzemanyagot, kikaparná a szemem! Meg aztán miféle üzemanyagot?! Úgy nézek én ki, mint aki mások után kajtat?!
- És mi van, ha tőle kaptad, csak ő még nem tud róla?! Ne gondold, hogy nincs más hapsi az életében! Azt hiszed, megelégszik napi négy - öt óra keféléssel?!
- Nem jó! Ha mind a ketten betegek vagyunk, akkor folytathatjuk tovább! - kesergett Gabi.
Szövögettük a terveket és a sok elvetélt ötlet között, még talán annak volt a legnagyobb sikere, hogy a volt feleség visszaköltözik és a katonatiszt após fegyveresen vigyázza a fiatalok boldogságát.
Végül, a hétköznapi valóság sietett a segítségünkre. Lívia életében feltűnt egy Túri Dani, azzal a különbséggel, hogy ennek a vérnösző baromnak még pénze is volt. Így aztán a fiatalasszony búcsút intett Gábornak, de ez esetben nem állíthatjuk, hogy fájdalmasra sikerült a válás Gabi részéről.
Az életunt csavargás hónapjaiban Gábornak nem volt kedve tovább a munkahelyi színjátékhoz.
Elköszönt a cégtől, amit szomorúan vettem tudomásul. Maradt Feri és Józsi. Józsi mindig kibulizta, hogy ne kapjon kísérőt. Nem is nagyon nehezteltünk rá, tudtuk, hogy munkaidejében is gyakran rohangál az egyik fiával az orvoshoz, mert a négyéves - forma ikerpáros kisebbik tagján ismeretlen szembetegség kezd eluralkodni. Nekem maradt Feri, vele kellett osztozni a taxi használaton, mert mondanom sem kell, Ferinek nem volt jogosítványa. Néhány nap múlva átvehettem Gabi örökségét, a vállalati Volgát, de Ferit már szinte a kulccsal együtt nyújtották át.
Az együtt töltött órák kifejlesztették bennem azt a képességet, hogy a legcsekélyebb odafigyelés nélkül, odavetett félmondatokkal vészeljem át szüntelen locsogását. Most is épp valamilyen történetbe bonyolódik, ahol a szenvedő főszereplő lábát - úgymond - le kellett ampulálni, de nem lázasodott be.
Látszólag minden átmenet nélkül, most a kislánya esti programját idézi:
- ...este, a kis szentem vacsorál, megmosdik, megmossa a fogát is, pisál...
Annyit azért elértünk Ferinél, hogy a felcsattanó nevetések és az esztelen suk-sükolások használatakor elhangzó ciccegések óvatosságra késztetik. Egy árú sorsát tárgyalja a telefonban:
- Bocsánat, hogy mondom, de nem tudok ma oda érte menni! Megkérem, tartyák ott szerdáig!
Gabi pedig átül a Magyar Hirdető furgonjába, de itt sincs sokáig maradása. Nincs társaság és este azért számon kérik, hogy mit végzett aznap. Már egy narkós fásultságával él és csak hogy ne legyen céltáblája a családi macerának, újra elhelyezkedik valahol. Ennél a választásnál egyetlen dolog játszott szerepet: kétpercnyi séta a távolság az új munkahely és a lakás között.
Gábor rendész lesz a sarki áruházban.
Mikor először látom ebbéli minőségében, sírhatnékom támad. Ez az életerős, jóképű férfi, túlméretezett zakóban rója az áruház folyosóit, tinédzsereket parancsol le a lépcsőkorlátról, táskákat kutat át és figyeli a tömeget. Lehet ennél lejjebb csúszni?! Ráadásul a fizetés is vérlázítóan alacsony. Úgy tűnik, jó orra volt ennek az Anikónak, hogy időben lelépett. Gabi már csak vegetál, cél és értelem nélkül.
Gábor, a jelek szerint még így is, a nagy rézjelvénnyel a zakó hajtókája mögött, szemrevaló fiatalember, mert a Csemege részleg egyik pénztáros - lánykája minden alkalmat megragad, hogy szóba állhasson vele. Gabi nem sok érdeklődést tanúsít a kolléganő iránt. Anikó még mindig az eszménykép, a vörös hajzuhataggal, az arányos termettel, aki Gabi szavai szerint, úgy festett ülve, mint egy karcsú váza.
Tücsi azonban felveszi a kesztyűt az imádott bálvánnyal szemben. Legelőször is, Gábor hétköznapjait próbálja könnyebbé tenni. Tömött bevásárlószatyrokat cipel haza, főz, mos a fiatalemberre, akire - mi tagadás - már alaposan ráfér a gondoskodás. Gábor mélán tűri a babusgatást. Tücsi az ágyába is bekönyörgi magát, hogy tovább kényeztethesse Gábort. Gábor inkább csak elviseli a rohamokat, nehéz feledni az álomképet, mikor az új partner semmiben sem hasonlít a volt feleséghez. Tücsi magasságára a kaján férfiak otromba viccei szerint az jellemző, hogy ha lelép a járdáról beveri a seggét. Az egész nő egy gumilabda tömörségű kis vitamingolyó. De Tücsi érti a módját, hogy hogyan teheti nélkülözhetetlenné magát Gábor életében. Eltűnőben Gabi fölénye, már csak a remek vacsorákról és a még remekebb párnacsatákról áradozik.
Megtörténik az összeköltözés is, örömmel látom, hogy Gábor egyre kiegyensúlyozottabb.
Igazolandó, hogy a valóság is képes népmesei fordulatokra, Tücsiről kiderül, hogy rangrejtett hercegkisasszony. Pontosabban, hogy a szülei vezető pártemberek. Nem titok többé, hogy a makrancos leányzó, a szülői felügyelet ellen lázadva hagyta ott a rózsadombi palotát, de tárt karokkal várják vissza, ha megunná a pénztárgép püfölését.
A szülők úgy látják, hogy lányukra jó hatással van, hogy végre megállapodott valaki mellett. Minden elképzelhető módon éreztetik rokonszenvüket Gabival. Végül összehozzák őt Lászlóval, az idősebb testvérrel, akinek maszek cipőüzlete van Veszprémben. A Gábor felkarolására szánt haditerv következő állomása a Lenin körúti maszek cipőbolt, ahol Gabi elfoglalhatja helyét a leendő sógor áruival tömött polcok között.
Gábor olyan lelkesedéssel veti bele magát a számára ismeretlen területre, hogy hónapokon belül, jegyzett személyisége lesz a belvárosi maszekvilágnak. Tudtam, hogy nem véletlen ez az üstökös - karrier: már megmutatkozott az életrevalósága akkor is, amikor azt a bizonyos kartondobozt láttuk leesni a teherautóról.
Gabi ahhoz a halhoz hasonlít, amelyet a horgász visszadob a vízbe. Apadhatatlan energiával tárgyal, szervezkedik és viszi az ötleteit az üzletmenetbe. Amellett kiváló taktikus is. A pult mögött állva, ösztönösen azzal a szöveggel fogadja a vásárlót, amelyet az hallani szeretne. Néha azonban még fortélyosabban éri el célját.
Amikor egy kövér férfi a nagylányával nézelődik a boltban, Gábor sajnálkozva mutat az egyik szandálra:
- Ez a legjobb darabom, látom méretre is jó lenne, de azt hiszem ez önnek egy kicsit drága!
- Micsoda?! Hogy nekem ez drága?! Na adja csak ide fiatalember, mennyivel tartozom? - szuszogja felháborodottan az önérzetes atya.
Gábor viszonteladói tevékenységgel is bővíti az üzlet forgalmát. Amíg a boltban beszélgetünk, beállít a szegedi kereskedő és ledob egy tömött zsákot a sarokba. Gabi leszámolja az ezreseket az árúért. Egy órába sem telik, máris betoppan a debreceni kolléga és felmarva a zsákot, kifizeti a cipők ellenértékét Gábor markába. Háromezer forinttal többet.
- A kurva nénikéd, hozzá se nyúltál a zsákhoz! - mondom elképedve. - Nekem ennyi pénzért majdnem két hétig kell elviselnem a Ferit!
Gábor elégedetten heherészik.
A Lenin körút szent tehenei, a nagynevű maszek cipészek sorra zárják be boltjaikat. A kis ráccsal védett vitrinek gazdái már alaposan benne lehetnek a korban, hiszen azokat a kiállított fél lábbeliket már gyerekkoromban is csodálhattam. Nincs már erejük megküzdeni a trónkövetelővel.
A birodalom terjeszkedni kezd, Gábor kiváltja bátyját a női fodrászat rabszolgaságából és üzletet vásárol neki a November 7. téren.
Gábor három év alatt a csúcsra fut. Öröklakás, balatoni nyaraló, vitorlás hajó és egy Mercedes jelzi diadalútját. Mi már ritkábban találkozunk. A boltban alkalmazott ül, Gábor tevékenysége csupán hétfőre korlátozódik, amikor feljön a balatoni házából, a bolt bevételéért. Egy gyors vizit a munkásainál, hiszen hol vannak már azok az idők, amikor a sógor portékáit árulta.
Aztán vissza a Balatonra, hogy Tücsi társaságában, az édes semmittevéssel teljenek napjai.
Naphosszat bámulja a videót, leginkább akciófilmeket, lehetőleg magyar hangbemondással.
Ha látjuk egymást, a barátairól áradozik. Gyuriról, akinek olyan Hondája van...Sanyikáról, aki bár fél-analfabéta és az ujjával kíséri a felolvasott szót, de olyan fürdőszobája van, hogy Belgiumból hozatta az aranyozott csaptelepeket... és a többiekről, akiknél már nem számít a pénz.
Gabi leginkább a méregzöld, hatalmas Mercedesben érzi jól magát. Éppen sikerül elcsípnem őket ezen a hétfői délelőttön, mielőtt bekászálódnának a kocsiba. Tücsi örömmel újságolja, hogy egyre több jó cuccot lehet kapni a városban. (Nem véletlen, a változás éveit éljük.)
- Mindig van nálam negyven - ötvenezer forint, hátha meglátok valamit. - közli.
Gabi meginvitál egy kis kocsikázásra, mert azonos az úti célunk. Amíg a volánnál feszít, jól szabott öltönyében, elégedetten pislant rám, majd arckifejezése töprengőre vált:
- Szveti, te még emlékszel arra, amikor még szegények voltunk? - mélázgat.
- Bazd meg, én még most is az vagyok! - közlöm felháborodva.
A patyolat - tisztaságú, miniszteri méretű Merci elmaradhatatlan kelléke lett a láthatási ceremóniáknak is. Bár Anikó kétutcányira lakott Gabiéktól, Gábor el nem mulasztotta volna ezeket a pillanatokat, amikor a vagyont érő kocsival megállt az anyós háza előtt, hogy átvegye a kislányát. A gyermek persze szorgalmasan tájékoztatta az apját, hogy az anyunak még nem sikerült megtalálni a jó partit. Az anyós, a házasság elmúltával, azonnal nyeregben érezte magát. Piszkálódásai mindennapossá váltak. Anikó elviselhetetlen légkörben pergette napjait.
Nem csoda, hogy hamuszürke arccal kísérte le a kislányt a ház elé, ha megjelent az álomautó.
A pénz nem boldogít - állítják sokan. Hát, ha nem is, de mindenesetre elérhetővé teszi azokat a dolgokat, melyek örömet okozhatnak. Gábor kartonszámra vásárolta a méregdrága italokat és cigarettákat, hogy ezekkel körülbástyázva terpeszkedjen a tv előtt.
Aztán minden kezdett egy kicsit unalmas lenni. Hiába a balatoni vitorlázás, a vakáció a Kanári szigeteken, az ivászatok a szomszéd üdülőkben - ezek is olyan egyhangúvá tudnak válni, mint másoknak a napi munkába állás.
Tücsi unt rá előbb a dolgokra és meglépett egy tv - bemondó oldalán.
Gábort nagyon összetörte a hirtelen jött veszteség és magába roskadva meditált az élet kiismerhetetlenségén.
Újra több idő jutott rám és megdöbbenve láttam, hogy a hatalmas vagyon sem tudta felvértezni az érzelmi veszteségek ellen.
- Tudod Szveti - kesergett - néha amikor a Mercivel megyek 180 - at, arra gondolok, hogy csak egy rántás a kormányon és megoldódna minden.
- Meg vagy te őrülve! Tönkretennéd azt a gyönyörű kocsit?! Ha öngyilkos akarsz lenni, kérd kölcsön a Dolfit! Tudod, hogy még nem jók a fékek!
Végre mosolyogni látom.
Anikó, a következő láthatáson olvadó mosollyal kíséri le kislányát és csodák csodája, most évek óta először, nem siet. Van ideje egy félórás diskurzusra, amiből kiderül, hogy Gábor még most sem közömbös a számára. A következő hétvégét már együtt tölti a kis család. Gabival madarat lehetne fogatni: visszatértek a régi szép napok, azzal a nem elhanyagolható többlettel, hogy tömérdek pénzzel tudja lesni Anikó kívánságait. Néhány hét elég, hogy az újbóli összeköltözés mellett döntsön, és íme, most az anyós is jóságos nagymamává szelídült.
Gabi tervezget:
- Veszek egy háromszobás kéglit, hogy kényelmesen elférjünk. De persze az Anikó nevére, az adózás miatt.
Őszintén megrökönyödöm ekkora naivitás láttán.
- Mondd, meg sem fordult a fejedben, hogy a pénz miatt jött vissza hozzád?! Legalább próbáld ki pár hónapig, hogy tudtok - e újra együtt élni! Miért nem bérelsz valamit? Ha szétmegy a parti, simán hazaköltözöl.
Misu is a társaságunkban van, az egész délután arra szánjuk, hogy meggyőzzük Gabit, hülyeségre készül.
- Bérelj lakást! - üvöltöm az arcába, mert látom, hogy folyton elkalandoznak a gondolatai.
Misu felkap egy kést és a pohár oldalát kocogtatva rögtönzött rigmust fabrikál:
- A barátok bölcsen óvnak,
Ne végy lakást Anikónak!
Gábor szaporán bólogat, de nem tud becsapni. Látom, hogy alig figyel ránk.
A következő héten már újságolja a telefonba, hogy megvan a háromszobás.
Megadóan sóhajtok: ez a fiú menthetetlen!
Anikónak három hónapra volt szüksége, hogy végérvényesen rájöjjön, nem tudja folytatni ezt a kapcsolatot. Ez a közlés arra a hétre esett, amikor megérkezett az utolsó bútordarab.
Gabi megint a garázsból átalakított kis otthonában ül és értünk kiált. Amikor elfoglalom a helyem az asztalánál, nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem:
- Mondd, mi járt a fejedben, amíg én üvöltöztem neked, hogy ne vegyél lakást?
- Hát az, hogy milyen színű tapéta kéne az előszobába!
Indul a bírósági procedúra, mert Anikó természetesen magáénak tekinti a nevén lévő ingatlant.
Nem akarom cukkolni Gábort, de nem tudom megállni megjegyzés nélkül:
- Elgondolkodtál már azon, hogy a négymilliós kégliért, hány órát volt veled az asszony?! Tudod, milyen órabérre jön ez ki?
Gábor nem rest, számológépet kerít, rövid nyomogatás után füttyent egyet:
- Több mint 1800 Ft - óránként! 45 000 Ft minden együtt töltött napért!
- Hát ennyit az előszobai tapétáról! - összegzem.
Gábor úgy kerül ki a bírósági csatározásból, hogy érvényes rá az egyik nagy európai hadvezér mondása:
- Még egy ilyen győzelem és elvesztünk!
De azért legalább végleg kigyógyul ebből a nyavalyából. Nem epekedik többé az után, aki az elveszejtésére törekszik.
Külföldre kerülésem megakadályozott abban, hogy tovább követhessem Gabi sorsának alakulását. Gábor ugyanis nem tud levelet írni, így aztán maradtak az alkalmi, párperces, semmitmondó telefonok. Teljesen készületlenül ért tehát, amikor hét és fél év után viszontláthattam.
A hajdani karcsú fiatalemberből egy kórosan elhízott férfi lett. A pufók arcról eltűntek a valamikori Bel Amis vonások. Gábor azonban nem siratja a múltat.
- Hidd el Szveti, csak előnyömre vált, hogy így nézek ki. Senki nem mer belém kötni az autópiacon. - bizonygatja.
Kételkedve ingatom a fejem. Józsi barátom jut eszembe, aki ha részeg volt, állandóan meg akart verni.
- Csillapodj öreg! - nyugtatgattam - vedd már észre, hogy sokkal nehezebb vagyok nálad!
- Nem baj! - hőbörgött - Annál nagyobbat esel!
A tespedő életmód és a lucullusi lakomák azonban nemcsak a megjelenésen okoztak elváltozást. Az egészsége sem a régi, hiszen a „mindent, ami árt” jegyében, Gábor bűnlajstromán a cigaretta és az ital után, a túlfűszerezett, agyonzsírozott ételek szerepelnek. Gabit nemigen zavarják a baljós jelek, boldog nemtörődömségben él új asszonykája mellett.
Pedig az az eset igazán intő jel lehetett volna, amikor a cukorbetegség gyanújával kezelt bátyja őt kérte meg, hogy produkáljon vizeletmintát, a jogosítvány hosszabbítás orvosi vizsgálatára. Jött is vissza hamarosan, az öklét rázva, mert a bemutatott minta rosszabb volt mindannál, amit ő valaha is leadott.
Gabit ezek a tények sem késztetik óvatosságra. Elégedetten simogatja strandlabda méretű pocakját:
- Direkt jó, hogy ekkora! Több puszi fér el rajta!
Gábornak azonban nemcsak erre a kedélyeskedő modorára volt szüksége az utóbbi években.
Nyitott szemmel figyelte a változásokat, és amikor egyértelművé vált, hogy a kapitalista árubőség le fogja söpörni a piacról a maszek cipőkészítők választékát, Gabi gyorsan túladott az üzleten.
Megnyitotta használt autó - kereskedését, ami munkát adott az egész családnak. A papa elhunytával, a családi házban működő fodrászat megszűnt, hogy némi átalakítás után luxuskörülményeket biztosítson Gabinak és az új élettársnak.
Gábor új partnere szőke, csinos, kellemes arcú és huszonöt éves. Bár a láthatások már elmúltak, hiszen Gabi gyermeke nagylánnyá serdült, de a közeli szomszédság elég biztosíték rá, hogy Anikó tudjon Gábor minden lépéséről. Amíg Anikó beletörődve öregszik Szergej, az új férj mellett, addig Gábor fiatal élettársa nagyobb kihívásnak minősül, mint annak idején a Mercedes.
Gábor sejti, hogy ez az autókereskedés sem a végállomás az életében, hiszen a bolt már korántsem megy úgy, mint néhány éve, amikor a kiéhezett vásárlók szinte lerohanták a választékot. Még a sötétben tapogatózik, hogy mi legyen a következő lépés, de nem kell őt félteni. A maszek világban töltött évek kifejlesztették benne a túlélés képességét. Persze itt nemcsak egy egyszerű életben maradásról van szó, hanem azokról a luxuskörülményekről, melyeket oly hamar sikerült megszokni.
Arra pedig, hogy valaha szegények is voltunk, csak a Szvetinek illik emlékezni!