Emberek között
Reggel szokatlan, erős zajra ébredt. Szemét dörzsölve vizsgálta az ébresztőórát. Fél hét! Az ablakhoz vánszorgott. Egy teherautó tolatott, a bípelő hang idegtépő sikolynak hatott az álmos utcában. Két melós kiabált a kocsi mellett. A közelségük miatt teljesen indokolatlan volt ez a hatalmas hangerő. Az egyetlen magyarázat csupán az lehetett, hogy ha már nekik dolgozni kell, akkor másnak se legyen nyugta.
Nem tudott visszaaludni. Bekapcsolta a rádiót és lejjebb vette a hangerőt. Megmosolyogta magát ezért a gesztusért. Ő megpróbál a szomszéd nyugalmára vigyázni, miközben odakinn a rakodók döngetik a betont.
Lenézett az utcára. Már javában pakoltak.
– Ebből baj lesz, nem tudok majd kiállni a kocsival. - érezte, ahogy birtokba veszi az idegesség.
– Ne pattogj haver, nem a tiéd az utca! - legyintett rá a testes melós, amikor a feljáróból rájuk villogott.
Újabb kocsik álltak be mögé. Végül a türelmetlen dudálás meghozta az eredményt, a teherautó odébb lódult. A rakodók nehezen emésztették a vereséget. A szitkok áthatoltak az üvegen.
– Mit játszod az eszedet te majom! Na mi lesz?! Húzzál a francba, ha ilyen sürgős! - üvöltött felé az egyik.
– Agyatlan bunkó! - kiáltott vissza a kocsiból, amikor végre kikanyarodhatott a garázsból.
Araszolni kezdett a forgalomban. A zsúfolt felüljárónál egy pimasz autós próbált elé vágni. Alig tudta kivédeni az ütközést. Az izgatottságtól hőhullám kapta el. Ráadásul a vétkes sofőr mutogatni kezdett.
– Neked meg ki adott jogosítványt, te hülye köcsög! Áramot vezess, ne kocsit, te nagyonbarom! - üvöltötte túl a rádióból áradó slágert.
A munka nem ígért sok meglepetést. A délelőtt simán telt, de ebéd után mindenki a nagy tárgyalóterembe vonult. A főnök a szokásos havi eligazítást tartotta. Sorolta az eredményeket, majd furcsa kitérőt tett.
– Úgy látszik nem mindenki tud megbirkózni az új elszámolási rendszerrel! Egyeseknek nehézséget okoz a számtan. Vissza kéne menniük az általánosba... De akkor meg nem itt kéne rontani a levegőt!
Minden szem rá irányult. Megsemmisülten ült ott, tudta, hogy nem hibázott, de nem volt mersze kiállni magáért. Még egyszer utána akart nézni, hogy biztosra mehessen. Néhány telefon és pár email után kiderült, hogy valóban vétlen. Az ő tételeit nem érintette az új rendelkezés. Kihallgatást kért a titkárnőtől, hogy a főnöke elé juthasson. A hatalmas íróasztal előtt aztán dadogva védeni kezdte igazát. Kiteregette a bizonyítékait is. Bocsánatkérést várt, vagy legalább egy jóindulatú, elnéző mosolyt, de a főnöktől csak morgásra tellett. Aztán már mehetett is. A többiek természetesen nem fognak értesülni arról, hogy indokolatlanul szégyenítették meg.
– Ilyenkor csak hümmögni tudsz ugye, te hernyótalpas vén gazember! - dühöngött magában. – Az infarktus tárgyaljon veled legközelebb, te hájas csirkefogó!
Az esti bevásárláskor három suhanc száguldott végig a sorok között, a biztonsági őrök elől menekülve. Annyira el volt merülve a gondjaiban, hogy későn vette észre a felé rohanó csapatot. A kosarát a térdéhez verték, összetört néhány tojás, a tejföl végigömlött a nadrágján. A térde körüli éles fájdalom jelezte az ütés helyét.
– Rohadt csibészek! Pont itt kellett kergetőzni, hogy baszódnátok meg! Hát nem lehet itt rendet csinálni?! Micsoda tetves világban élünk! - tapogatta sajgó térdét.
Mikor kiért a parkolóba, észrevette, hogy megpróbálták feltörni a kocsiját. Hatalmas karcolások és az eldeformálódott zár jelezték az ügyetlen próbálkozást.
– Hogy abba jó büdös rohadt kurva életbe! Micsoda szemetek vannak! Hát ezeknek már semmi se szent?! Hogy dögölne meg minden rohadék mocsok szemét ingyenélő tetves tolvaj! - rázta öklét az ég felé.
Beugrott a postára átvenni egy küldeményt. Sokáig várakozott, sorszámmal a kezében. A számok rendszertelenül követték egymást a hatalmas kijelző táblán, fogalma sem volt mennyit kell még várnia. Végre a kis ablakhoz jutott.
– Apám kapott egy levelet, de nem tudta átvenni, kórházban van. Itt az értesítés, itt vannak az igazolványai, meg az enyémek is. A vezetéknév is azonos, a lakcím is... - hadarta egy szuszra.
A nő azonnal visszatolta az okmányokat.
– Meghatalmazás kell a címzettől.
– De hát itt van minden! Csak nem gondolja, hogy elloptam az iratait egy tetves levél miatt?!
A nő a pult mögött egy félfordulattal jelezte, hogy befejezte az ügyfél felvilágosítását.
– Kapd be, a jogszabályoddal együtt! - fújtatott, a postát elhagyva.
Dehogy ment el a kórházba! Csak nem fogja ilyesmivel zaklatni a remegő kezű, beteg apját?! Elég baja van szegénynek azzal, hogy eltűnt a fiókjából 3000 Forint. Nem tudja túltenni magát azon, hogy meglopták. Nemrég tette le az öreg a telefont, hallhatta a hangján, hogy közel áll a síráshoz. Tudta, nemcsak a pénz miatt. Ismerte ő is a meglopottak rossz közérzetét, a vesztesek megaláztatását.
– Micsoda aljas lelketlen rohadt féreg az ilyen, aki képes meglopni egy szerencsétlen, beteg embert! A torkán kéne lenyomni azt a háromezer forintot! - háborgott magában.
A sarki kávéházban megírta a meghatalmazást. Még egy reszketeg aláírást is kanyarított a végére. Aztán újabb várakozás a postán. Ismét a teljhatalmú tisztviselőnő ablakánál.
– A meghatalmazásra két tanú is kell! - oktatta lekezelően.
– Hát persze! Hogy is felejthettem el! És még mi?! Mi a bánat?! Ujjlenyomatot ne hozzak?! - hörögte.
Csak az utcán merte kiereszteni a haragját.
– Hogy azzal nyomorult nagyképű nyavalyás felvágós fontoskodó bürokrata anyátokkal szórakozattok, de ne velem! - átkozódott fennhangon.
El sem ment a kávéházig. Egy házfalnak dőlve kapart rá két aláírást a papírra, lakcímmel, személyi számmal megspékelve.
Újra a sorállás, majd ismét az ablak. A nő rá sem hederített, egyáltalán nem érdekelte, hogy ilyen viharos gyorsasággal tudta beszerezni a kórházban fekvő papa, és a tanúk aláírását. Közönyösen lökte elé a levelet.
– Itt írja alá! - kopogtatta ujjával az elismervényt.
Kinn az utcán gondolkodás nélkül felbontotta a levelet. Egy nagyképű nyugdíjasház kellette magát a hivalkodóan színes, mélynyomású lapokon.
– A pofám leszakad! Hát ez úgy kellett, mint egy falat szar! Látom, égtek a vágytól, hogy könnyítsetek az öregek pénztárcáján. Micsoda árak! Elmehettek ti is a bánatos francba! - legyintett erőtlenül.
Hazatérve leült vacsorázni. Már nyúlt a távkapcsolóért, de meggondolta magát. Nem kér sem a híradó szörnyűségeiből, sem azokból a vetélkedőkből, ahol a versenyzők megpróbálnak egy pingponglabdát belefújni a pohárba.
De legalább nyár van és világos van még. Feltápászkodott, és sétára indult a közeli parkba.
Egy törött pad látványa tovább növelte rosszkedvét. Maga elé képzelte a rongálókat. Milyen szívósan dolgozhattak azon, hogy ezt a masszív alkotmányt darabokra törjék. De megtették, és most ezek a hasadt, széjjeltört deszkák itt hirdetik a barbárságot és az esztelen károkozást.
– Börtönbe kéne csukni az ilyen aljas, kártékony bitangokat! - morogta.
A parkon átvezető út újabb kanyarhoz érkezett. Egy lámpa állt ott, festék és ütésnyomok tarkították fémtestét. A búra helyén üvegcsonkok. A földön mindenütt szemét.
Aztán meglátta a két facsemetét. A múlt héten még büszkén tartották zöld fejecskéjüket az ég felé, mára csak két derékba tört csonk maradt belőlük.
– Ez nem lehet igaz! Micsoda elvetemült, rohadt gazemberek vannak! Vizes gumicsizmával kéne valagba rúgni valamennyit! Hogy a frász essen beléjük, utolsó tetves elvetemült kártékony alattomos nyomorult idióta barmok!
Nem állt meg, nem is lassított. Alig várta, hogy otthon legyen, a négy fal védettségében.
Épp csak hátradőlt a fotelben, amikor csöngetés verte fel a szoba csendjét.
- Mi az franc ez már megint?! - morogta, míg az ajtó felé indult. – Akárki legyen az, most elküldöm az anyjába!
A szomszédasszony állt ott, könnyes szemmel.
– Mi történt Erzsi néni? - kérdezte nyersen.
– A Rudi! Eltűnt a Rudi! Máskor is volt már ilyen, de még aznap megkerült.
– Ki az a Rudi? - de aztán észbe kapott. Számtalanszor látta azt a jól megtermett papagájt az öregasszony erkélyén. Csak ő lehet a Rudi.
Az öregasszony bátortalanul előre nyújtott egy fénylő papírt.
– Ez a fényképem van róla. Megtenné, hogy segítene megfogalmazni egy, egy olyan felhívást, vagy minek hívják, hogy elveszett, és ha valaki megfogná, akkor tudja, kié ez a drágaság?! Úgy reszket a kezem, az én írásomat már nem tudnák elolvasni.
– Sajnálom, nem érek rá! - hazudta.
Az öregasszony szemében elmélyült a reménytelenség.
– Értem. Ne haragudjon, hogy zavartam! - lassan megfordult. És mintha még jobban összement volna...
– Izé... most nem érek rá. - szólt utána. – Egy fontos hívást várok. De tessék itt hagyni a fényképet, összehozom a dolgot. És, és mióta nincs meg a madár?!
Az öregasszony megélénkült.
– Tegnap este repült ki. Jaj én ostoba, nyitva hagytam az ablakot. De máskor mindig visszajött. - védekezett.
– Majd bekopogok... - ígérte.
Mikor egyedül maradt, a fotóra meredt. A madár kíváncsian szemezett a kamerával, huncutságra készen. Egy ideális partner a magány ellen...
A komputeréhez ült, és munkához látott. Félórás ügyködés után a kezében volt egy gépelt hirdetés, nagy, formás, figyelmet keltő betűkkel, színes fotóval, részletes leírással. Egy markáns keret tette még kihívóbbá a hirdetményt. Gondolkodott egy darabig, majd rágépelte:
10 000 FORINT JUTALOM A MEGTALÁLÓNAK!
Kinyomtatott húsz példányt és átsietett vele a szomszédba. Az öregasszony elkerekedett szemmel bámulta a csodát. A számjegyet olvasva hátrahőkölt.
– Ne tessék megijedni! - nyugtatta sietve. – Ez az én ajánlatom.
– Hát, hát ez, ez ... Nem találok szavakat! Nem is tudom, elfogadhatom - e?! Maga olyan jó! Tudja, maga egy olyan igazi, jólelkű, finom úriember!
–Tudom! - válaszolta a mellét kidüllesztve, és elnevette magát.
Reggel szokatlan, erős zajra ébredt. Szemét dörzsölve vizsgálta az ébresztőórát. Fél hét! Az ablakhoz vánszorgott. Egy teherautó tolatott, a bípelő hang idegtépő sikolynak hatott az álmos utcában. Két melós kiabált a kocsi mellett. A közelségük miatt teljesen indokolatlan volt ez a hatalmas hangerő. Az egyetlen magyarázat csupán az lehetett, hogy ha már nekik dolgozni kell, akkor másnak se legyen nyugta.
Nem tudott visszaaludni. Bekapcsolta a rádiót és lejjebb vette a hangerőt. Megmosolyogta magát ezért a gesztusért. Ő megpróbál a szomszéd nyugalmára vigyázni, miközben odakinn a rakodók döngetik a betont.
Lenézett az utcára. Már javában pakoltak.
– Ebből baj lesz, nem tudok majd kiállni a kocsival. - érezte, ahogy birtokba veszi az idegesség.
– Ne pattogj haver, nem a tiéd az utca! - legyintett rá a testes melós, amikor a feljáróból rájuk villogott.
Újabb kocsik álltak be mögé. Végül a türelmetlen dudálás meghozta az eredményt, a teherautó odébb lódult. A rakodók nehezen emésztették a vereséget. A szitkok áthatoltak az üvegen.
– Mit játszod az eszedet te majom! Na mi lesz?! Húzzál a francba, ha ilyen sürgős! - üvöltött felé az egyik.
– Agyatlan bunkó! - kiáltott vissza a kocsiból, amikor végre kikanyarodhatott a garázsból.
Araszolni kezdett a forgalomban. A zsúfolt felüljárónál egy pimasz autós próbált elé vágni. Alig tudta kivédeni az ütközést. Az izgatottságtól hőhullám kapta el. Ráadásul a vétkes sofőr mutogatni kezdett.
– Neked meg ki adott jogosítványt, te hülye köcsög! Áramot vezess, ne kocsit, te nagyonbarom! - üvöltötte túl a rádióból áradó slágert.
A munka nem ígért sok meglepetést. A délelőtt simán telt, de ebéd után mindenki a nagy tárgyalóterembe vonult. A főnök a szokásos havi eligazítást tartotta. Sorolta az eredményeket, majd furcsa kitérőt tett.
– Úgy látszik nem mindenki tud megbirkózni az új elszámolási rendszerrel! Egyeseknek nehézséget okoz a számtan. Vissza kéne menniük az általánosba... De akkor meg nem itt kéne rontani a levegőt!
Minden szem rá irányult. Megsemmisülten ült ott, tudta, hogy nem hibázott, de nem volt mersze kiállni magáért. Még egyszer utána akart nézni, hogy biztosra mehessen. Néhány telefon és pár email után kiderült, hogy valóban vétlen. Az ő tételeit nem érintette az új rendelkezés. Kihallgatást kért a titkárnőtől, hogy a főnöke elé juthasson. A hatalmas íróasztal előtt aztán dadogva védeni kezdte igazát. Kiteregette a bizonyítékait is. Bocsánatkérést várt, vagy legalább egy jóindulatú, elnéző mosolyt, de a főnöktől csak morgásra tellett. Aztán már mehetett is. A többiek természetesen nem fognak értesülni arról, hogy indokolatlanul szégyenítették meg.
– Ilyenkor csak hümmögni tudsz ugye, te hernyótalpas vén gazember! - dühöngött magában. – Az infarktus tárgyaljon veled legközelebb, te hájas csirkefogó!
Az esti bevásárláskor három suhanc száguldott végig a sorok között, a biztonsági őrök elől menekülve. Annyira el volt merülve a gondjaiban, hogy későn vette észre a felé rohanó csapatot. A kosarát a térdéhez verték, összetört néhány tojás, a tejföl végigömlött a nadrágján. A térde körüli éles fájdalom jelezte az ütés helyét.
– Rohadt csibészek! Pont itt kellett kergetőzni, hogy baszódnátok meg! Hát nem lehet itt rendet csinálni?! Micsoda tetves világban élünk! - tapogatta sajgó térdét.
Mikor kiért a parkolóba, észrevette, hogy megpróbálták feltörni a kocsiját. Hatalmas karcolások és az eldeformálódott zár jelezték az ügyetlen próbálkozást.
– Hogy abba jó büdös rohadt kurva életbe! Micsoda szemetek vannak! Hát ezeknek már semmi se szent?! Hogy dögölne meg minden rohadék mocsok szemét ingyenélő tetves tolvaj! - rázta öklét az ég felé.
Beugrott a postára átvenni egy küldeményt. Sokáig várakozott, sorszámmal a kezében. A számok rendszertelenül követték egymást a hatalmas kijelző táblán, fogalma sem volt mennyit kell még várnia. Végre a kis ablakhoz jutott.
– Apám kapott egy levelet, de nem tudta átvenni, kórházban van. Itt az értesítés, itt vannak az igazolványai, meg az enyémek is. A vezetéknév is azonos, a lakcím is... - hadarta egy szuszra.
A nő azonnal visszatolta az okmányokat.
– Meghatalmazás kell a címzettől.
– De hát itt van minden! Csak nem gondolja, hogy elloptam az iratait egy tetves levél miatt?!
A nő a pult mögött egy félfordulattal jelezte, hogy befejezte az ügyfél felvilágosítását.
– Kapd be, a jogszabályoddal együtt! - fújtatott, a postát elhagyva.
Dehogy ment el a kórházba! Csak nem fogja ilyesmivel zaklatni a remegő kezű, beteg apját?! Elég baja van szegénynek azzal, hogy eltűnt a fiókjából 3000 Forint. Nem tudja túltenni magát azon, hogy meglopták. Nemrég tette le az öreg a telefont, hallhatta a hangján, hogy közel áll a síráshoz. Tudta, nemcsak a pénz miatt. Ismerte ő is a meglopottak rossz közérzetét, a vesztesek megaláztatását.
– Micsoda aljas lelketlen rohadt féreg az ilyen, aki képes meglopni egy szerencsétlen, beteg embert! A torkán kéne lenyomni azt a háromezer forintot! - háborgott magában.
A sarki kávéházban megírta a meghatalmazást. Még egy reszketeg aláírást is kanyarított a végére. Aztán újabb várakozás a postán. Ismét a teljhatalmú tisztviselőnő ablakánál.
– A meghatalmazásra két tanú is kell! - oktatta lekezelően.
– Hát persze! Hogy is felejthettem el! És még mi?! Mi a bánat?! Ujjlenyomatot ne hozzak?! - hörögte.
Csak az utcán merte kiereszteni a haragját.
– Hogy azzal nyomorult nagyképű nyavalyás felvágós fontoskodó bürokrata anyátokkal szórakozattok, de ne velem! - átkozódott fennhangon.
El sem ment a kávéházig. Egy házfalnak dőlve kapart rá két aláírást a papírra, lakcímmel, személyi számmal megspékelve.
Újra a sorállás, majd ismét az ablak. A nő rá sem hederített, egyáltalán nem érdekelte, hogy ilyen viharos gyorsasággal tudta beszerezni a kórházban fekvő papa, és a tanúk aláírását. Közönyösen lökte elé a levelet.
– Itt írja alá! - kopogtatta ujjával az elismervényt.
Kinn az utcán gondolkodás nélkül felbontotta a levelet. Egy nagyképű nyugdíjasház kellette magát a hivalkodóan színes, mélynyomású lapokon.
– A pofám leszakad! Hát ez úgy kellett, mint egy falat szar! Látom, égtek a vágytól, hogy könnyítsetek az öregek pénztárcáján. Micsoda árak! Elmehettek ti is a bánatos francba! - legyintett erőtlenül.
Hazatérve leült vacsorázni. Már nyúlt a távkapcsolóért, de meggondolta magát. Nem kér sem a híradó szörnyűségeiből, sem azokból a vetélkedőkből, ahol a versenyzők megpróbálnak egy pingponglabdát belefújni a pohárba.
De legalább nyár van és világos van még. Feltápászkodott, és sétára indult a közeli parkba.
Egy törött pad látványa tovább növelte rosszkedvét. Maga elé képzelte a rongálókat. Milyen szívósan dolgozhattak azon, hogy ezt a masszív alkotmányt darabokra törjék. De megtették, és most ezek a hasadt, széjjeltört deszkák itt hirdetik a barbárságot és az esztelen károkozást.
– Börtönbe kéne csukni az ilyen aljas, kártékony bitangokat! - morogta.
A parkon átvezető út újabb kanyarhoz érkezett. Egy lámpa állt ott, festék és ütésnyomok tarkították fémtestét. A búra helyén üvegcsonkok. A földön mindenütt szemét.
Aztán meglátta a két facsemetét. A múlt héten még büszkén tartották zöld fejecskéjüket az ég felé, mára csak két derékba tört csonk maradt belőlük.
– Ez nem lehet igaz! Micsoda elvetemült, rohadt gazemberek vannak! Vizes gumicsizmával kéne valagba rúgni valamennyit! Hogy a frász essen beléjük, utolsó tetves elvetemült kártékony alattomos nyomorult idióta barmok!
Nem állt meg, nem is lassított. Alig várta, hogy otthon legyen, a négy fal védettségében.
Épp csak hátradőlt a fotelben, amikor csöngetés verte fel a szoba csendjét.
- Mi az franc ez már megint?! - morogta, míg az ajtó felé indult. – Akárki legyen az, most elküldöm az anyjába!
A szomszédasszony állt ott, könnyes szemmel.
– Mi történt Erzsi néni? - kérdezte nyersen.
– A Rudi! Eltűnt a Rudi! Máskor is volt már ilyen, de még aznap megkerült.
– Ki az a Rudi? - de aztán észbe kapott. Számtalanszor látta azt a jól megtermett papagájt az öregasszony erkélyén. Csak ő lehet a Rudi.
Az öregasszony bátortalanul előre nyújtott egy fénylő papírt.
– Ez a fényképem van róla. Megtenné, hogy segítene megfogalmazni egy, egy olyan felhívást, vagy minek hívják, hogy elveszett, és ha valaki megfogná, akkor tudja, kié ez a drágaság?! Úgy reszket a kezem, az én írásomat már nem tudnák elolvasni.
– Sajnálom, nem érek rá! - hazudta.
Az öregasszony szemében elmélyült a reménytelenség.
– Értem. Ne haragudjon, hogy zavartam! - lassan megfordult. És mintha még jobban összement volna...
– Izé... most nem érek rá. - szólt utána. – Egy fontos hívást várok. De tessék itt hagyni a fényképet, összehozom a dolgot. És, és mióta nincs meg a madár?!
Az öregasszony megélénkült.
– Tegnap este repült ki. Jaj én ostoba, nyitva hagytam az ablakot. De máskor mindig visszajött. - védekezett.
– Majd bekopogok... - ígérte.
Mikor egyedül maradt, a fotóra meredt. A madár kíváncsian szemezett a kamerával, huncutságra készen. Egy ideális partner a magány ellen...
A komputeréhez ült, és munkához látott. Félórás ügyködés után a kezében volt egy gépelt hirdetés, nagy, formás, figyelmet keltő betűkkel, színes fotóval, részletes leírással. Egy markáns keret tette még kihívóbbá a hirdetményt. Gondolkodott egy darabig, majd rágépelte:
10 000 FORINT JUTALOM A MEGTALÁLÓNAK!
Kinyomtatott húsz példányt és átsietett vele a szomszédba. Az öregasszony elkerekedett szemmel bámulta a csodát. A számjegyet olvasva hátrahőkölt.
– Ne tessék megijedni! - nyugtatta sietve. – Ez az én ajánlatom.
– Hát, hát ez, ez ... Nem találok szavakat! Nem is tudom, elfogadhatom - e?! Maga olyan jó! Tudja, maga egy olyan igazi, jólelkű, finom úriember!
–Tudom! - válaszolta a mellét kidüllesztve, és elnevette magát.