Éva mindent elintéz
Már jó pár éve annak, hogy kórházba kerültem alattomos nőgyógyászati problémákkal, de hál'Istennek, olyan remek orvosokat fogtam ki, hogy pár nap múlva már nem a gyógyulás, hanem az unalom volt a legfőbb gondom.
Feküdtem a kétágyasban egyedül, ami először igen csábító volt, gondoltam jól kialszom magam, de nem voltam az efféle 24 órás henyélésekhez szokva.
A mobilomat odaadtam a lányomnak, mert összetörte a sajátját, én meg nagyképűen nyugtatgattam, hogy majd olvasgatok, úgyis van mit bepótolni. De azzal nem számoltam, hogy egy órai böngészés után már könnybe lábadt szemmel kell letennem a könyvet. Bámultam a plafont és alig vártam, hogy hozzanak már valakit a másik ágyra. Eljátszottam a gondolttal, hogy egy korombeli anyukával ajándékoz meg a véletlen, jól kibeszélgetjük magunkat és az sem kizárt, hogy barátnők leszünk. Erre másnap betoltak a kórterembe egy ősz hajú nénit. A frász jött rám! Ez egy mamóka! Hiszen ez még lóvasúttal járt a leánynevelő intézetbe! Na és miről beszélgessek vele? A bécsi keringő dallamvilágáról, vagy József főherceg pofaszakálláról? Eh, lehet, hogy még süket is?!
A néni csak feküdt ott, állig felhúzott takaróval, a mindentelhisz nagymama fazonjával. Egyszerű kis öregasszony, olyan hétköznapi, hát az biztos, hogy az életrajzáért nemigen állnának sorban a könyvsátraknál...
Kettesben maradtunk.
‒ Mamikám, jól van? Hozzak egy kis vizet?
‒ Hát, mondjuk egy pohár hárslevelűnek jobban örülnék...- kacsintott rám.
Felkönyökölt az ágyon, rám mosolygott. Meglepett, hogy milyen szép, tiszta tekintete volt.
‒ Kedveském, nem tudom, meddig leszünk együtt, de tegeződjünk, jó? - áradt a melegség a hangjából. Egy színésznőre emlékeztetett a beszéde, de nem tudtam rájönni ki is lehet az.
Fél órába se telt, hogy kiderüljön, nem egy szenilis nagymama a szobatársam. Éva vidáman csevegett, mintha legalábbis egy presszóban diskurálnánk. Nagyon megnyerő volt, ahogy tolakodás nélkül érdeklődött irántam. Nem is kellett nógatni engem, örültem, hogy van hallgatóságom. Meséltem a kétbalkezes lányomról, meg a férjemről, aki többet van az irodában, mint otthon. Ő sem titkolózott, elmondta, hogy egy virágkereskedés tulajdonosa volt, és rászakadt az üzlet minden terhe, amikor a férje meghalt. Én akkor még azt hittem, hogy egy sarki kisboltról mesél, álmomban nem gondoltam volna, hogy egy országos céget irányított, és a kereskedők java része rajta keresztül szerezte be a virágokat külföldről.
Évának is lánya volt, ez újabb okot adott arra, hogy kivesézzük a gyerekeink magatartását. Persze, az övé jóval idősebb, de úgy látszik, a gondok kortól függetlenek.
Éva nem játszotta a tanítónőt, bátran bevallotta kudarcát a lányával kapcsolatban.
‒Tudod, nagyon bőkezűen indítottam útnak. Így aztán úgy gondolja, hogy mindenki csak a pénze miatt van vele. Bizalmatlan és gyanakvó lett. Ettől persze boldogtalan. Gyakran úgy érzem, engem okol ezért a helyzetért. De minden csalódása után értem kiált. Olyankor kocsiba ugrok, rohanok hozzá, napokig nála vagyok, hogy talpra állítsam. - vallotta be.
‒ Nálunk meg az a gond, hogy a lányom nincs tisztában a képességeivel. Színésznő akar lenni, de nem igazán érdekli a színház. Félénk, és lámpalázas, ha nyilvánosan kell szerepelni. Bezzeg otthon pereg a nyelve. Félek, kevés ő ehhez a pályához. Nem tudom, mi a jobb: ha én töröm össze az álmait, vagy megvárom, amíg másoktól fogja kapni a pofont...
Éva elgondolkodott, majd feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
‒ Az ókorban előfordult, hogy az uralkodó megölette a hírnököt, ha az rossz hírt hozott. Ne legyél te a hírnök! Ismerek néhány művészembert, megoldom majd, hogy valamelyik meghallgassa a lányodat. Lehet, hogy mocorog benne valami, lehet, hogy nem. Ne köszönd! Még nem csináltam semmit!
Kicsit sóhajtoztunk, aztán megérkezett a vacsora. A kockasajt és a párizsi felett elábrándoztunk arról, hogy hol ettük a legjobb falatokat. Éva hallgatott, láttam, zavarban van.
‒ Mi a gond Évi?! Nem tudsz dönteni?
‒ De ez, ez olyan nagyképűen fog hangzani... mondjam azt, hogy Ausztráliában, abban a kis óceánparti étteremben a tenger gyümölcseivel, vagy az afrikai szafarin az a vacsora a vendégházban... vagy az a kis kifőzde Palermóban... olyan vagyok, mint egy felvágós, beképzelt nyanya, ugye?
‒ Igen! - vágtam rá és jót nevettünk. ‒ Azért kipróbálhatnád a Pléhcsárdát Dunakeszin, ha mindenáron fel akarsz vágni!
A múlni nem akaró napok eltűntek, az idő felgyorsult. Kezdtem nagyon jól érezni magam Évával. Láttam, hogy ő is szívesen beszélget velem. Kicsit a lányát pótolhattam, de szerencsére volt annyira bölcs, hogy megkíméljen az anyai intelmektől. Meglepett a nyitottsága és az is, hogy mennyire lépést tart a világgal. Lazán küldözgette az sms-eket és az emaileket a telefonján, és bár már volt utóda a cégnél, a félmondatokból hallottam, hogy milyen gyakran kérik a tanácsát.
De még így is órák maradtak nekünk a beszélgetésre. Nagyon élveztem a társaságát és felnéztem rá, különösen azok után, mikor megtudtam, nem atyai örökségből jutott idáig, hanem a két keze munkájával.
Szóba kerültek a férjek is, és valósággal kibukott belőlem:
‒ Sanyi egyszer le akart lépni...
‒ Úgy érted, valami nőügy...
‒ Hát persze! Nem is valami férfi... - viccelődtem, de a múlt már felerősödött bennem.
‒ Mikor volt ez?
‒ Már vagy öt éve…
‒ De hát együtt vagytok! Biztos, hogy el akarod mesélni?!
‒ Igen! Olyan jó, hogy valakivel megoszthatom…
‒ Várj, kitalálom! Munkahelyi románc...- vágott közbe Éva.
‒ Honnan tudod?!
‒ Na hallod?! Hol van esélye manapság egy dolgozó férfinek nőkkel ismerkedni?
‒ Úgy bizony! A férjem belezúgott az egyik kolleganőjébe, aztán kezdett kibontakozni a kaland. Az tűnt fel, hogy egyre gyakrabban túlórázott, és olyankor nem lehetett telefonon elérni. Pár alkalom elég volt, hogy rájöjjek mindenre. Sanyi egyre szórakozottabb lett, féltem, komollyá válik az ügy, elköltözik, én meg ott maradok a gyerekkel. Lépnem kellett... Egyik éjjel kiloptam a zsebéből a telefonját és megtaláltam az üzeneteket a nőtől. Volt pár fénykép is róla, nem is értettem, mit eszik ezen... Nem volt csúnya a csaj, inkább olyan átlagos, de egy ilyenért érdemes kilépni a házasságból?! Hát ez kell a férjemnek?! Meg egy kép, bugyiban, melltartóban. Olyan közönséges... Úgy döntöttem, akcióba lépek... Először arra gondoltam, hogy bedobok mindent, tudod, mint a romantikus regényekben. Új frizura, rafinált smink, csábos fehérnemük, aztán csak visszahódítom ezt a szerencsétlent, vagyok én még olyan jó nő, mint ez a munkahelyi maca. De aztán meggondoltam magam, és másik utat választottam…
‒ Ajjaj, rosszat sejtek! Csak nem rángattad meg a kedves kolleganőt?
‒ Á, nem! Jobbat találtam ki! Bementem a melóba és beszéltem a főnökükkel. Megmondtam a pasasnak, hogy a pár munkaidőben turbékol, az idejük java részét arra használják, hogy üzeneteket küldözgetnek egymásnak. Mindezt a munka rovására! Beígértem a górénak, hogyha nem lép, botrányt csinálok. Volt annyi esze, hogy belássa, az a legjobb a cégnek, ha véget vet az ügynek. Így aztán kirúgta a csajt. A férjemhez nem nyúlt, mert szükség volt a munkájára. Sanyi aztán észhez tért, különösen azok után, hogy beígértem neki, nem láthatja a lányát, ha elválunk. Szóval győztem.
‒ Jó, jó, a nő eltűnt a képből, de gondolom, ettől még nem állt helyre a házasságod…
‒ Hát, jó pár hónapig eltartott a mosolyszünet. Bevallom, piszkáltam is rendesen. Ő meg tűrt, mint egy mártír. Mi mást tehetett volna. Egyszer például megkérdeztem, hogy volt-e a nővel vendéglőben. Mikor mondta, hogy igen, rávágtam, remélem zenés helyen, hogy ne hallja a csámcsogásodat. Azt hiszem, az az igazság, hogy még ma is büntetem…
Éva hallgatott. Kicsit csalódott voltam. Arra számítottam, hogy megdicsér, milyen ügyesen harcoltam a házasságomért. De bejöttek a kórterembe a nővérek, nem volt lehetőség a magánéletünkkel törődni.
Másnap Éva sokáig nem szólt, de aztán megeredt a nyelve.
‒ Egyszer az én házasságom is megingott. Na nem mostanában, ha jól számolom, 25 évvel ezelőtt történt. Már annyi volt a munkánk, hogy tudtuk, mindenképp fel kell vennünk valakit a könyvelésre. Meghallgattunk pár jelöltet, a legalkalmasabbnak egy fiatal lány bizonyult. Napokon belül kiderült, hogy jól választottunk. Tehetséges volt, szorgalmas, rátermett, ráadásul csínos is. Ez kifejezetten jól jött, mert az ügyfelek sokkal türelmesebbek egy szép nő társaságában. De az a gesztenyebarna hullámos haj, a formás mellek és a gömbölyű fenék az én férjemet sem hagyta hidegen. Mi több, észrevettem, hogy Jolika is elmélázva nézegeti a párom őszülő haját meg a jól szabott öltönyeit. Cselekednem kellett, mielőtt ezek egymásba habarodnak. A lányt nem szívesen tettem volna az utcára, elvégre nagyon ügyes dolgozó volt, arról meg nem tehetett, hogy ilyen tökéletesre sikerült.
‒ Akkor mit tudtál kitalálni?!- sürgettem.
‒ Nagy mázlim volt, mert épp akkoriban érkezett egy hatalmas holland tulipán szállítmány és a főnök is eljött az elszámolásra. Régóta ismertem, jól megértettük egymást, így fel mertem tenni neki a kérdést:
‒ Nincs szükségetek egy tökéletes munkaerőre?
Nem ragozom tovább, igent mondott, Joli meg repesett a boldogságtól, hogy egy ilyen menő cégnél dolgozhat, ráadásul egy olyan csodás országban, mint Hollandia. Elköszönt, kiköltözött, aztán értesültünk róla, hogy remekül megállta a helyét, ráadásul a főnök fia belezúgott, feleségül kérte, ma már három gyerekük van. Joli, mikor hazalátogat, minden alkalommal felkeres, hogy megköszönje nekem a csodás életét. A férjem meg mellettem őszült tovább...
‒ És simán beletörődött, hogy eltűnt a lány az életéből?
‒ Láttam, hogy rosszkedvű, és esténként csak bámul a tévé előtt. Gondoltam egy merészet, és elvittem egy táncstúdióba. Tudod, oda, ahová amatőrök is járhatnak. Eleinte persze hallani sem akart róla. Úgy kellett elrángatnom, annyira vonakodott. Párszor vele mentem, de aztán láttam, egész jól elboldogul. Elvégre csinos fiatalasszonyok derekát foghatta büntetlenül. Hamarosan sokkal jobban érezte magát. Kezdte élvezni, hogy nem a megszokott hétköznapokat éli.
Csend lett. Végiggondoltam mindent és kicsit elszégyelltem magam. A következő napokban már nem kerültek szóba a férjek.
A vasárnapi látogatáson az egész család ott volt az ágyam körül. Szerencsére Éva is kapott látogatót, egy hasonló korú barátnője ült az ágy szélére.
Beszélgettem a családdal, aztán elköszöntek. A lányom búcsúzáskor megkérdezte:
‒ Mit szeretnél?
Tudtam, hogy üdítőkre és gyümölcsökre gondol. Évára néztem. Nem mondtam ki hangosan, úgysem értenék:
‒ Hogy olyan legyek, mint ő!
Már jó pár éve annak, hogy kórházba kerültem alattomos nőgyógyászati problémákkal, de hál'Istennek, olyan remek orvosokat fogtam ki, hogy pár nap múlva már nem a gyógyulás, hanem az unalom volt a legfőbb gondom.
Feküdtem a kétágyasban egyedül, ami először igen csábító volt, gondoltam jól kialszom magam, de nem voltam az efféle 24 órás henyélésekhez szokva.
A mobilomat odaadtam a lányomnak, mert összetörte a sajátját, én meg nagyképűen nyugtatgattam, hogy majd olvasgatok, úgyis van mit bepótolni. De azzal nem számoltam, hogy egy órai böngészés után már könnybe lábadt szemmel kell letennem a könyvet. Bámultam a plafont és alig vártam, hogy hozzanak már valakit a másik ágyra. Eljátszottam a gondolttal, hogy egy korombeli anyukával ajándékoz meg a véletlen, jól kibeszélgetjük magunkat és az sem kizárt, hogy barátnők leszünk. Erre másnap betoltak a kórterembe egy ősz hajú nénit. A frász jött rám! Ez egy mamóka! Hiszen ez még lóvasúttal járt a leánynevelő intézetbe! Na és miről beszélgessek vele? A bécsi keringő dallamvilágáról, vagy József főherceg pofaszakálláról? Eh, lehet, hogy még süket is?!
A néni csak feküdt ott, állig felhúzott takaróval, a mindentelhisz nagymama fazonjával. Egyszerű kis öregasszony, olyan hétköznapi, hát az biztos, hogy az életrajzáért nemigen állnának sorban a könyvsátraknál...
Kettesben maradtunk.
‒ Mamikám, jól van? Hozzak egy kis vizet?
‒ Hát, mondjuk egy pohár hárslevelűnek jobban örülnék...- kacsintott rám.
Felkönyökölt az ágyon, rám mosolygott. Meglepett, hogy milyen szép, tiszta tekintete volt.
‒ Kedveském, nem tudom, meddig leszünk együtt, de tegeződjünk, jó? - áradt a melegség a hangjából. Egy színésznőre emlékeztetett a beszéde, de nem tudtam rájönni ki is lehet az.
Fél órába se telt, hogy kiderüljön, nem egy szenilis nagymama a szobatársam. Éva vidáman csevegett, mintha legalábbis egy presszóban diskurálnánk. Nagyon megnyerő volt, ahogy tolakodás nélkül érdeklődött irántam. Nem is kellett nógatni engem, örültem, hogy van hallgatóságom. Meséltem a kétbalkezes lányomról, meg a férjemről, aki többet van az irodában, mint otthon. Ő sem titkolózott, elmondta, hogy egy virágkereskedés tulajdonosa volt, és rászakadt az üzlet minden terhe, amikor a férje meghalt. Én akkor még azt hittem, hogy egy sarki kisboltról mesél, álmomban nem gondoltam volna, hogy egy országos céget irányított, és a kereskedők java része rajta keresztül szerezte be a virágokat külföldről.
Évának is lánya volt, ez újabb okot adott arra, hogy kivesézzük a gyerekeink magatartását. Persze, az övé jóval idősebb, de úgy látszik, a gondok kortól függetlenek.
Éva nem játszotta a tanítónőt, bátran bevallotta kudarcát a lányával kapcsolatban.
‒Tudod, nagyon bőkezűen indítottam útnak. Így aztán úgy gondolja, hogy mindenki csak a pénze miatt van vele. Bizalmatlan és gyanakvó lett. Ettől persze boldogtalan. Gyakran úgy érzem, engem okol ezért a helyzetért. De minden csalódása után értem kiált. Olyankor kocsiba ugrok, rohanok hozzá, napokig nála vagyok, hogy talpra állítsam. - vallotta be.
‒ Nálunk meg az a gond, hogy a lányom nincs tisztában a képességeivel. Színésznő akar lenni, de nem igazán érdekli a színház. Félénk, és lámpalázas, ha nyilvánosan kell szerepelni. Bezzeg otthon pereg a nyelve. Félek, kevés ő ehhez a pályához. Nem tudom, mi a jobb: ha én töröm össze az álmait, vagy megvárom, amíg másoktól fogja kapni a pofont...
Éva elgondolkodott, majd feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
‒ Az ókorban előfordult, hogy az uralkodó megölette a hírnököt, ha az rossz hírt hozott. Ne legyél te a hírnök! Ismerek néhány művészembert, megoldom majd, hogy valamelyik meghallgassa a lányodat. Lehet, hogy mocorog benne valami, lehet, hogy nem. Ne köszönd! Még nem csináltam semmit!
Kicsit sóhajtoztunk, aztán megérkezett a vacsora. A kockasajt és a párizsi felett elábrándoztunk arról, hogy hol ettük a legjobb falatokat. Éva hallgatott, láttam, zavarban van.
‒ Mi a gond Évi?! Nem tudsz dönteni?
‒ De ez, ez olyan nagyképűen fog hangzani... mondjam azt, hogy Ausztráliában, abban a kis óceánparti étteremben a tenger gyümölcseivel, vagy az afrikai szafarin az a vacsora a vendégházban... vagy az a kis kifőzde Palermóban... olyan vagyok, mint egy felvágós, beképzelt nyanya, ugye?
‒ Igen! - vágtam rá és jót nevettünk. ‒ Azért kipróbálhatnád a Pléhcsárdát Dunakeszin, ha mindenáron fel akarsz vágni!
A múlni nem akaró napok eltűntek, az idő felgyorsult. Kezdtem nagyon jól érezni magam Évával. Láttam, hogy ő is szívesen beszélget velem. Kicsit a lányát pótolhattam, de szerencsére volt annyira bölcs, hogy megkíméljen az anyai intelmektől. Meglepett a nyitottsága és az is, hogy mennyire lépést tart a világgal. Lazán küldözgette az sms-eket és az emaileket a telefonján, és bár már volt utóda a cégnél, a félmondatokból hallottam, hogy milyen gyakran kérik a tanácsát.
De még így is órák maradtak nekünk a beszélgetésre. Nagyon élveztem a társaságát és felnéztem rá, különösen azok után, mikor megtudtam, nem atyai örökségből jutott idáig, hanem a két keze munkájával.
Szóba kerültek a férjek is, és valósággal kibukott belőlem:
‒ Sanyi egyszer le akart lépni...
‒ Úgy érted, valami nőügy...
‒ Hát persze! Nem is valami férfi... - viccelődtem, de a múlt már felerősödött bennem.
‒ Mikor volt ez?
‒ Már vagy öt éve…
‒ De hát együtt vagytok! Biztos, hogy el akarod mesélni?!
‒ Igen! Olyan jó, hogy valakivel megoszthatom…
‒ Várj, kitalálom! Munkahelyi románc...- vágott közbe Éva.
‒ Honnan tudod?!
‒ Na hallod?! Hol van esélye manapság egy dolgozó férfinek nőkkel ismerkedni?
‒ Úgy bizony! A férjem belezúgott az egyik kolleganőjébe, aztán kezdett kibontakozni a kaland. Az tűnt fel, hogy egyre gyakrabban túlórázott, és olyankor nem lehetett telefonon elérni. Pár alkalom elég volt, hogy rájöjjek mindenre. Sanyi egyre szórakozottabb lett, féltem, komollyá válik az ügy, elköltözik, én meg ott maradok a gyerekkel. Lépnem kellett... Egyik éjjel kiloptam a zsebéből a telefonját és megtaláltam az üzeneteket a nőtől. Volt pár fénykép is róla, nem is értettem, mit eszik ezen... Nem volt csúnya a csaj, inkább olyan átlagos, de egy ilyenért érdemes kilépni a házasságból?! Hát ez kell a férjemnek?! Meg egy kép, bugyiban, melltartóban. Olyan közönséges... Úgy döntöttem, akcióba lépek... Először arra gondoltam, hogy bedobok mindent, tudod, mint a romantikus regényekben. Új frizura, rafinált smink, csábos fehérnemük, aztán csak visszahódítom ezt a szerencsétlent, vagyok én még olyan jó nő, mint ez a munkahelyi maca. De aztán meggondoltam magam, és másik utat választottam…
‒ Ajjaj, rosszat sejtek! Csak nem rángattad meg a kedves kolleganőt?
‒ Á, nem! Jobbat találtam ki! Bementem a melóba és beszéltem a főnökükkel. Megmondtam a pasasnak, hogy a pár munkaidőben turbékol, az idejük java részét arra használják, hogy üzeneteket küldözgetnek egymásnak. Mindezt a munka rovására! Beígértem a górénak, hogyha nem lép, botrányt csinálok. Volt annyi esze, hogy belássa, az a legjobb a cégnek, ha véget vet az ügynek. Így aztán kirúgta a csajt. A férjemhez nem nyúlt, mert szükség volt a munkájára. Sanyi aztán észhez tért, különösen azok után, hogy beígértem neki, nem láthatja a lányát, ha elválunk. Szóval győztem.
‒ Jó, jó, a nő eltűnt a képből, de gondolom, ettől még nem állt helyre a házasságod…
‒ Hát, jó pár hónapig eltartott a mosolyszünet. Bevallom, piszkáltam is rendesen. Ő meg tűrt, mint egy mártír. Mi mást tehetett volna. Egyszer például megkérdeztem, hogy volt-e a nővel vendéglőben. Mikor mondta, hogy igen, rávágtam, remélem zenés helyen, hogy ne hallja a csámcsogásodat. Azt hiszem, az az igazság, hogy még ma is büntetem…
Éva hallgatott. Kicsit csalódott voltam. Arra számítottam, hogy megdicsér, milyen ügyesen harcoltam a házasságomért. De bejöttek a kórterembe a nővérek, nem volt lehetőség a magánéletünkkel törődni.
Másnap Éva sokáig nem szólt, de aztán megeredt a nyelve.
‒ Egyszer az én házasságom is megingott. Na nem mostanában, ha jól számolom, 25 évvel ezelőtt történt. Már annyi volt a munkánk, hogy tudtuk, mindenképp fel kell vennünk valakit a könyvelésre. Meghallgattunk pár jelöltet, a legalkalmasabbnak egy fiatal lány bizonyult. Napokon belül kiderült, hogy jól választottunk. Tehetséges volt, szorgalmas, rátermett, ráadásul csínos is. Ez kifejezetten jól jött, mert az ügyfelek sokkal türelmesebbek egy szép nő társaságában. De az a gesztenyebarna hullámos haj, a formás mellek és a gömbölyű fenék az én férjemet sem hagyta hidegen. Mi több, észrevettem, hogy Jolika is elmélázva nézegeti a párom őszülő haját meg a jól szabott öltönyeit. Cselekednem kellett, mielőtt ezek egymásba habarodnak. A lányt nem szívesen tettem volna az utcára, elvégre nagyon ügyes dolgozó volt, arról meg nem tehetett, hogy ilyen tökéletesre sikerült.
‒ Akkor mit tudtál kitalálni?!- sürgettem.
‒ Nagy mázlim volt, mert épp akkoriban érkezett egy hatalmas holland tulipán szállítmány és a főnök is eljött az elszámolásra. Régóta ismertem, jól megértettük egymást, így fel mertem tenni neki a kérdést:
‒ Nincs szükségetek egy tökéletes munkaerőre?
Nem ragozom tovább, igent mondott, Joli meg repesett a boldogságtól, hogy egy ilyen menő cégnél dolgozhat, ráadásul egy olyan csodás országban, mint Hollandia. Elköszönt, kiköltözött, aztán értesültünk róla, hogy remekül megállta a helyét, ráadásul a főnök fia belezúgott, feleségül kérte, ma már három gyerekük van. Joli, mikor hazalátogat, minden alkalommal felkeres, hogy megköszönje nekem a csodás életét. A férjem meg mellettem őszült tovább...
‒ És simán beletörődött, hogy eltűnt a lány az életéből?
‒ Láttam, hogy rosszkedvű, és esténként csak bámul a tévé előtt. Gondoltam egy merészet, és elvittem egy táncstúdióba. Tudod, oda, ahová amatőrök is járhatnak. Eleinte persze hallani sem akart róla. Úgy kellett elrángatnom, annyira vonakodott. Párszor vele mentem, de aztán láttam, egész jól elboldogul. Elvégre csinos fiatalasszonyok derekát foghatta büntetlenül. Hamarosan sokkal jobban érezte magát. Kezdte élvezni, hogy nem a megszokott hétköznapokat éli.
Csend lett. Végiggondoltam mindent és kicsit elszégyelltem magam. A következő napokban már nem kerültek szóba a férjek.
A vasárnapi látogatáson az egész család ott volt az ágyam körül. Szerencsére Éva is kapott látogatót, egy hasonló korú barátnője ült az ágy szélére.
Beszélgettem a családdal, aztán elköszöntek. A lányom búcsúzáskor megkérdezte:
‒ Mit szeretnél?
Tudtam, hogy üdítőkre és gyümölcsökre gondol. Évára néztem. Nem mondtam ki hangosan, úgysem értenék:
‒ Hogy olyan legyek, mint ő!