Csend a lelke mindennek Örs vezér tere, hétköznap délután. Csúcsidő. Az aluljáróban hömpölyög a nép, áramlanak a járókelők minden irányba. Komoly erőfeszítésbe kerül ütközés nélkül átverekedni magunkat az emberáradaton. Ha egy óriás leemelné az aluljáró fedelét, bizton összetévesztené a látottakat egy hangyaboly életével. Ennek a nyüzsinek természetesen vannak haszonélvezői is. Hajléktalanok, akik rongyos, koszfoltos plédeken és paplanokon fekve tévépotlónak használják ezt a látványt, és természetesen az alkalmi árusok, meg a koldusok, akik bíznak a nagy számok törvényében. A csövesek tábora nem sok vizet zavar, mert bár rengeteg csomagjuk van, de legalább nem a főcsapáson fekszenek. Nem így az alkalmi árusok, kiknek legfőbb törekvése, hogy beléjük ütközzön a járókelő. Optimizmusuk igazán irigylésre méltó! Van aki két táskát kínál eladásra, és ez minden. Más egy pár lúdtalpbetétet lóbál, megint más egy borotvapengés celofánzacskót rázogat, vásárlót remélve. És mi van azzal, aki egyetlen elektromos sarokreszelővel várja a vevőt? Ha túlad rajta, hazaugrik egy másikért? De csak lehet némi siker az üzletmenetben, mert ott vannak minden nap. Árulnak itt virágot, zöldséget, gyümölcsöt, mindenféle műtárgyakat, hiszen néhány vállalkozó szellemű egyed bolhapiacnak képzeli az aluljárót. De találkozhatunk jólöltözött hittérítőkkel is, akik egy kis mozgatható könyvállvány szomszédságában tartanak bemutatót alázatosságból. Brosúrák segítségével hirdetik az igét, nem erőszakosan, de a hosszútávfutók kitartásával. Néha rendőrök is feltűnnek, és ha kedvük szottyan az igazoltatáshoz, akkor az alkalmi árusokat feleltetik. De jelenlétüket inkább az odakünn cudarul nyargalászó szelek indokolják. A koldusok is beépített tartozékai az aluljárónak. Van aki úgy áll ott, mint a rendíthetetlen ólomkatona és komoly feladatnak fogja fel a kéregetést. Mások lazább munkamorállal rendelkeznek. Ők a falnak dőlve fekszenek és nem is fáradnak azzal, hogy esdeklő pillantásokkal ostromolják az arra járókat. Az egyik önfeledten falatozik, míg kis kartonlapján azt állítja, hogy élelemre gyűjt. A másik keresztrejtvényt fejt, mert mégiscsak hosszú egy ilyen műszak, nem árt feldobni valamivel. Néhányan díjazzák is ezt a lazaságot és potyognak a fémpénzek a földre tett sapkába. Az aluljáró zsivajába gitárszó is vegyül. Egy kopasz, cingár férfi pengeti hangszerét, néha dalra is fakad, még a végén viszontlátjuk valamelyik tehetségkutatóban. Ő a kartonpapír tanúsága szerint albérletre gyűjt. Aztán pár héttel ezelőtt a metróról leszállva ijedten kapom fel a fejem. Az aluljáró felől ütemes dübörgés hallik. Mi a bánat lehet ez?! Még nem látom a zaj forrását, mikor megállapítom, hogy ez csakis dobszó lehet. És valóban, a lépcső alján egy fiatal, baseball sapkás férfi egy koszlott konga dobot püföl. A csempeborítású aluljáró zárt terében iszonyatosan felerősödik ez a zaj. Az ifjú művész repertoárja nem túl gazdag: Pam pam pa pam újra meg újra. Ez nem zene, ez egy pökhendi és kíméletlen csendháborítás. A hapsi nincs híján az önbizalomnak és eltökélten veri vagy inkább bántalmazza a szerencsétlen dobot. Kezei olyan lendülettel csapkodnak, hogy ha ezzel az erővel munkába állna valahol, heteken belül elnyerné a „Kiváló Dolgozó” címet. Na de dolgozni?! Még mit nem?! Ő inkább koldul, a maga módján. Az átható dübörgés nem szűnik a következő napokban sem. Szívből sajnálom a valutaváltó cseppnyi irodájában üldögélő alkalmazottat is, aki naponta kénytelen elviselni ezt a zajártalmat. A robajból természetesen kijut mindenkinek. Sokan gyorsabb tempóra váltanak, viszont a kéregetők és az árusok állják a sarat. De nem szól senki! Senki nem világosítja fel a fiatalembert, hogy amit művel, az kimeríti a súlyos testi sértés kategóriáját. Mert hiszen a fül is a testünkhöz tartozik. Nekem ez csak félperces kín, de néhány nap után már a megtorlás módozatain töprengek. Mi lenne, ha részegnek tettetném magam és botladozva odébb rugdalnám az adománygyűjtő iszákját? Vagy odaugranék hozzá és egy hatalmas konyhakéssel felhasítanám a dob bőrét?! Vagy hipnotizálnám, amitől állatgondozónak hinné magát és elkezdené simogatni azt a bőrt. Esetleg bégethetne hozzá egy keveset... A dobverés nem marad el, de a teljesítmény cseppet sem javul a mindennapi gyakorlás ellenére sem. Igazi antitalentummal van tehát dolgunk. Viszont az elszántságához nem férhet kétség. A dobszó nem szűnik és a jelek szerint az aluljáró népsége megtanult élni ezzel. Még mindig jobb, mint a hajókürt – gondolhatják. Vagy nem is gondolnak semmit, csak megszokták, hogy tűrni kell. Na meg ott van az „Élni és élni hagyni” magasztos eszméje. Nekem viszont nem megy ez megértés. Talán azért, mert zajérzékeny vagyok. Miért is ne?! Ha vannak laktóz érzékenyek akkor én meg rosszul lehetek a zajtól, nem igaz? Lehet, hogy ez mentőkörülménynek számítana, ha mégis kést rántanék, de nem a dobot venném célba... Ez a hét viszont meglepetéssel szolgált. Az aluljáróban csak a szokásos moraj és a diszkrét gitárszó fogadott. A dobos eltűnt. Először csak legyintettem, hogy tán kimenőt adott saját magának. De a következő napokban sem állt ott. Újra itt ez a csendes hömpölygés. Már semmiben sem különbözünk a többi aluljárótól. Belesimulunk a nagy átlagba. Unalmas nyüzsgés van megint. Mi lehet ezzel a manusszal? Csak nem történt valami baja?!