Mi mennyi?
Lesem a Facebook-ot, hát Icuka közli, hogy harminc éve élnek külföldön. No, akkor minden szépet és jót, szívből, őszintén!
De hát akkor nekem is számolgatni kéne! Jé, mi meg 25 éve hagytuk el az országot! Ezüstlakodalmat ülök tehát az emigrációval. Huszonöt év, szép kerek szám, majdnem azt írtam, hogy páros, ami az én matematikai ismereteimmel nem is lenne olyan meglepő.
Ez a negyedszázad azért tényleg rettenetesen sok, még akkor is, ha most úgy tűnik, elillant, mint a pipafüst. Az első években, Svédországban dekkoltunk, azon aggódva, hogy megfelelünk-e majd az új követelményeknek.
Persze, nem mindenki félt a jövőtől, volt, aki magabiztosan hencegett a foglalkozásával.
Izgatottan tudakoltuk, mi ez a csodaszakma, mivel lehet érvényesülni a világban? Kiderült: írógépműszerész volt a jóember.
De az a fazon is igen gőgös volt, aki oklevéllel igazolta, hogy kiválóan ért a fényképek előhívásához.
Hát, az ilyen jövőképekbe azért alaposan beleszólt a technikai fejlődés. Igen, tanúi lehettünk szakmák eltűnésének, újak születésének, soha nem látott gépek térhódításának. Lassan de biztosan átalakult minden, mint az a bizonyos púpos gyerek.
Milyen nevetséges már, hogy annak idején több száz dolláros telefonszámlákat lehetett összehozni hazai hívások miatt. Ma meg már nemcsak csevegünk, de a még láthatjuk is egymás ráncait a képernyőn.
És a postásról sem kell letépnie a nadrágot a kutyánknak, hiszen kinek hiányzik ő már? Jön az emil megállás nélkül. Reggel kiugrunk a konyhába, bekapcsoljuk az elektromos dolgokat, az egyikből kávé csorog, a másikból pirítós pattan, a harmadikból meg a hírek ömlenek.
Naprakészek vagyunk az óhazából, tudjuk, mit tárgyalnak az Országházban, hol van útfelbontás a fővárosban, tudjuk, mibe kerül egy kiló krumpli, és hol érdemes akciós vöröshagymát vásárolni. Tudjuk, hány fok lesz Cegléden, és ki látott Ufót a kertjében. Ömlik, ömlik az információ, csak győzzük szemüveggel a monitor bámulását. Akinek komputere van, az olyan, mintha fél lábbal otthon élne.
Itt tartunk hát. Hol vannak már azok az idők, amiről egy 56–os disszidens mesélt, aki Ausztráliába keveredett. Ő olyan elzártságban élt, annyira nem volt köze a hazai dolgokhoz, hogy amikor végre beülhetett egy moziba, a „Bakaruhában” című filmre, elsírta magát a magyar szó hallatán.
Mi meg azért hőbörgünk mostanában, hogy kicsit tompák a színek a You Tube-on, ahol magyar filmeket nézhetünk, tucatszámra.
Jaj, de elkanyarodtam a főcsapásról! Hiszen azért fogtam billentyűzetet, hogy a 25 évről emlékezzek. De tény, hogy nem maradhat ki a visszatekintésből az, hogy ma már nem Mikes Kelemenként dekkolunk a világ másik végén.
A nagy kérdés meg az, hogy jó–e nekünk ez a számítógépes közelség a szülőhazához? Mert ez a sok a tálcán kínált „hazai” azért ártalmas is tud lenni! Mert nem ösztönöz arra, hogy elfogadjuk a befogadó ország nyelvét, kultúráját, szokásait.
Minek gyötrődjünk a nyelvtanulással, mikor már a tévén is válogathatunk a magyar műsorokban, nem igaz?! Aztán csodálkozunk, ha a boltban megszólalnak mellettünk angolul.
Jé, hát ez meg milyen nyelven beszél?!
Meg kéne javulni, na!
Egy ilyen évforduló mindig remek alkalom fogadalmak tételére.
Ezennel én is megígérem, hogy a képernyőmön nem magyar újság lesz a nyitó oldal.
Hogy meddig? Majd kiderül...
Lesem a Facebook-ot, hát Icuka közli, hogy harminc éve élnek külföldön. No, akkor minden szépet és jót, szívből, őszintén!
De hát akkor nekem is számolgatni kéne! Jé, mi meg 25 éve hagytuk el az országot! Ezüstlakodalmat ülök tehát az emigrációval. Huszonöt év, szép kerek szám, majdnem azt írtam, hogy páros, ami az én matematikai ismereteimmel nem is lenne olyan meglepő.
Ez a negyedszázad azért tényleg rettenetesen sok, még akkor is, ha most úgy tűnik, elillant, mint a pipafüst. Az első években, Svédországban dekkoltunk, azon aggódva, hogy megfelelünk-e majd az új követelményeknek.
Persze, nem mindenki félt a jövőtől, volt, aki magabiztosan hencegett a foglalkozásával.
Izgatottan tudakoltuk, mi ez a csodaszakma, mivel lehet érvényesülni a világban? Kiderült: írógépműszerész volt a jóember.
De az a fazon is igen gőgös volt, aki oklevéllel igazolta, hogy kiválóan ért a fényképek előhívásához.
Hát, az ilyen jövőképekbe azért alaposan beleszólt a technikai fejlődés. Igen, tanúi lehettünk szakmák eltűnésének, újak születésének, soha nem látott gépek térhódításának. Lassan de biztosan átalakult minden, mint az a bizonyos púpos gyerek.
Milyen nevetséges már, hogy annak idején több száz dolláros telefonszámlákat lehetett összehozni hazai hívások miatt. Ma meg már nemcsak csevegünk, de a még láthatjuk is egymás ráncait a képernyőn.
És a postásról sem kell letépnie a nadrágot a kutyánknak, hiszen kinek hiányzik ő már? Jön az emil megállás nélkül. Reggel kiugrunk a konyhába, bekapcsoljuk az elektromos dolgokat, az egyikből kávé csorog, a másikból pirítós pattan, a harmadikból meg a hírek ömlenek.
Naprakészek vagyunk az óhazából, tudjuk, mit tárgyalnak az Országházban, hol van útfelbontás a fővárosban, tudjuk, mibe kerül egy kiló krumpli, és hol érdemes akciós vöröshagymát vásárolni. Tudjuk, hány fok lesz Cegléden, és ki látott Ufót a kertjében. Ömlik, ömlik az információ, csak győzzük szemüveggel a monitor bámulását. Akinek komputere van, az olyan, mintha fél lábbal otthon élne.
Itt tartunk hát. Hol vannak már azok az idők, amiről egy 56–os disszidens mesélt, aki Ausztráliába keveredett. Ő olyan elzártságban élt, annyira nem volt köze a hazai dolgokhoz, hogy amikor végre beülhetett egy moziba, a „Bakaruhában” című filmre, elsírta magát a magyar szó hallatán.
Mi meg azért hőbörgünk mostanában, hogy kicsit tompák a színek a You Tube-on, ahol magyar filmeket nézhetünk, tucatszámra.
Jaj, de elkanyarodtam a főcsapásról! Hiszen azért fogtam billentyűzetet, hogy a 25 évről emlékezzek. De tény, hogy nem maradhat ki a visszatekintésből az, hogy ma már nem Mikes Kelemenként dekkolunk a világ másik végén.
A nagy kérdés meg az, hogy jó–e nekünk ez a számítógépes közelség a szülőhazához? Mert ez a sok a tálcán kínált „hazai” azért ártalmas is tud lenni! Mert nem ösztönöz arra, hogy elfogadjuk a befogadó ország nyelvét, kultúráját, szokásait.
Minek gyötrődjünk a nyelvtanulással, mikor már a tévén is válogathatunk a magyar műsorokban, nem igaz?! Aztán csodálkozunk, ha a boltban megszólalnak mellettünk angolul.
Jé, hát ez meg milyen nyelven beszél?!
Meg kéne javulni, na!
Egy ilyen évforduló mindig remek alkalom fogadalmak tételére.
Ezennel én is megígérem, hogy a képernyőmön nem magyar újság lesz a nyitó oldal.
Hogy meddig? Majd kiderül...