Kapásra várva
Ma nem akarnak harapni a halak. De ki bánja?! Már rég nem azért járok ide, hogy a fogásaimmal dicsekedjem. Eleinte még igen, akkor még jó volt mutogatni a haveroknak egy-egy méretes példányt. De ma már többre becsülöm, hogy itt nyugi van. Csend és magány. Az asszony meg csak hadd hallgassa otthon a kölykök visításait. Nekem gondolkozni kell ezen az egészen, ahhoz meg csend kell.
Nem lenne ez így, ha rendben lennének a dolgaink. Pedig nem kezdődött rosszul. Szerelmi házasság volt a miénk. Még évekkel az esküvő után sem bírtunk betelni egymással. De aztán fakulni kezdett az egész. Erre még rátett egy lapáttal az ikrek érkezése. Ha végre ágyba kerülhettünk, már eszünkbe se jutott hancúrozni. Aztán Éva közölte, hogy le tudná élni az életét szex nélkül. Persze, hogy kétségbe voltam esve. Összeolvastam mindent, hátha megtalálom a megoldást. Bíztam benne, hogy majd idővel… De nem jöttek már vissza azok a régi szép idők. Gépiessé vált minden.
Én nem akartam kitáncolni ebből a házasságból, de ott volt Klári. Eleinte nem is nagyon figyeltem rá, voltak csinosabb nők is a hivatalban, meg hát mindig tele volt az iroda ügyfelekkel. Némelyik asszony valósággal felkínálta magát, de engem mindig riasztott a közönségesség. Klári ott dolgozott a szomszéd asztalnál. Eszembe se jutott volna kikezdeni vele, tudtam róla, hogy férjes asszony. Idősebb is volt nálam, majdnem tíz évvel. Nagyokat dumáltunk, de semmi több. Nem volt valami szerencsés bőre, nem tudott eltitkolni semmit. Ha izgatott volt, hatalmas vörös rózsák jelentek meg az arcán. Már túl volt a legjobb évein, kissé hízásnak indult, minden ruha feszült rajta. De a lábai gyönyörűek voltak. Tudhatta ezt ő is, mert finom nylon harisnyákban és magas sarkú cipőkben járt, ami nem épp egy kényelmes irodai viselet. Nem akart ő kacérkodni, ez inkább afféle ártatlan élvezet volt a részéről. Tudom én jól, hogy a nők nem haragszanak azért, ha a férfiak megbámulják őket. Egyfajta diadal ez, naná, hogy kihasználja mindenki, ha van mutogatni valója.
Azon a napon változott meg minden, amikor nem tudta titkolni, hogy balhé volt odahaza. A sötét árkok a szeme alatt elárulták, hogy végigbőgte az éjszakát. Ismertem a férjét is, jóképű, mindig mosolygós pasas volt, el sem hittem volna róluk, hogy ezek veszekedni is szoktak. A büfében tudtam meg a részleteket. Klári eleinte tartotta magát, de aztán ömleni kezdett belőle a szó. Kiderült, hogy a férje megcsalja. Sablonos, mindennapi história, de olyan őszinte érdeklődést mutattam, hogy Klári azt kérte, találkozzunk munka után.
Egy kávézóban ültünk le, már kérdeznem sem kellett, az asszony megállás nélkül sorolta férje gaztetteit. Egy munkahelyi románc részleti álltak össze Klári előadásban, csak épp a szereplők kaptak nyomdafestéket nem tűrő eposzi jelzőket. Aztán mintha kiadta volna a mérgét. Bocsánatkérően rám nézett, de ebben a tekintetben már volt valami más is. Majd hirtelen azt mondta, hogy le akar feküdni velem. Tudtam jól, hogy nem más ez, mint egy suta bosszú, de nem tudtam eljátszani az önzetlen barátot, aki jó útra téríti a tévelygőt. Azokra a csodás lábakra gondoltam és kiszáradt torokkal igent mondtam.
Egy motelben kötöttünk ki. Ahogy becsuktam magunk mögött az ajtót, Klári nekem esett, mintha attól félne, hogy meggondolja magát. Szenvedélyesen öleltem, és azt hiszem, nem vallottam szégyent, mert Klári elégedetten nyögdécselt.
De amikor szétváltunk, hirtelen sírni kezdett. Nem tudtam, mit kéne tennem. Nem akartam tolakodni, sejtettem jól, hogy itt az én személyem számít legkevésbé.
- Egy utolsó kurva vagyok! Semmivel sem vagyok különb, mint az a gazember! - szipogta, majd rám nézett. – És te meg miattam csaltad meg a feleségedet!
- Ne vedd a szívedre kedves! – próbáltam nyugtatni. - Nem lettem megerőszakolva.
Elmosolyodott, de végtelen szomorúság volt a tekintetében. Idegesen öltözködni kezdett, majd magamra hagyott.
Másnap nem jött dolgozni, később már csak annyit tudtam meg róla, hogy felmondott. Egyszer még láttam őt, amikor bejött az irodába, összeszedni a holmiját. Erőltetett vidámsággal beszélt a többiekkel, valami fantasztikus álláslehetőséget emlegetve. Tudtam, hogy egy szó sem igaz az egészből. Amikor magára maradt, rám nézett, bocsánatkérést olvastam ki a tekintetéből.
Pár nappal később hívott fel. Akadozva elmesélte, hogy még aznap este bevallotta a történteket a férjének. A fickó persze őrjöngeni kezdett, mert ugye más az, ha mi lépünk félre, és megint más, ha minket csalnak meg. De valósággal kijózanodott ettől a nem várt pofontól. Megvolt a nagy kibékülés, de azon az áron, hogy ott kellett hagynia a munkahelyét. A férj nem bírta elviselni, hogy karnyújtásnyira van a „gaz csábító”. Klári búcsúzóul azt kívánta, hogy legyen boldog a házasságom.
Jó pár év eltelt már azóta, de a jókívánság csak nem akar beteljesülni. Elvagyunk a nejemmel, még tudjuk őrizni a látszatot, de valami menthetetlenül elromlott. Lehet, hogy minden házasság ilyen? Mit tudhatom én, hogy az un. kiegyensúlyozott párok milyen terheket cipelnek. Ki tudja, hány férj és feleség sóhajtozik odahaza, önmagát sajnálva.
De nem kerestem kalandokat, inkább a munkába menekültem. Haladtam is szépen fölfelé, én lettem a második ember a cégnél. Feladataim közé tartozott a kisebb fiókok ellenőrzése is. Az egyik eldugott, peremkerületi részlegben találkoztam Katival. Meglepően dallamos, szelíd hangja volt, majdhogynem suttogott, nem is igen értettem, hogy ilyen adottságokkal hogyan képes a csoportját irányítani. Nagy, sötét szemei szinte világítottak az arcában. Nem voltam vak, jól láttam, hogy csípőben sokkal erősebb, mint mellben, de valami mégis megfogott benne. Talán az a szerény, kellemes kacagása, amivel díjazta tréfálkozásaimat, vagy az az odaadó figyelem, azokkal a nagy szemekkel. Nem tudom, de kezdtem azt érezni, hogy minden nap szükségem van erre a ragaszkodásra. Hivatalosan havi egy alkalommal kellett látogatnom a kirendeltségeket, de Katiéknál már szinte mindennapos vendég voltam. Már minden ürügyet feléltem, amivel újra megjelenhettem az irodájában. Ha kettesben voltunk, sosem merészkedtem odáig, hogy célzást tegyek az érzelmeimre. Nem tudhattam, hányadán állok vele. Mert mi van akkor, ha részéről nem más az irántam tanúsított érdeklődés, mint a beosztott figyelme a főnöke iránt? És hátha éppen ő az a kivétel, aki elégedett a házasságával. Ma, ebben az emancipált világban, iszonyatos balhé kerekedhet abból, ha egy főnök ki akar kezdeni a dolgozójával. Nem tudtam közelebb kerülni hozzá, nem mertem átlépni azt a vonalat, ahonnan már nincs visszaút. És valójában alig voltunk kettesben. De mégis kezdett gyanússá válni a sok vizit. Nem járhattam örökké a nyakukra. Ki kellett találnom valamit. Hamarosan tudtam a megoldást. Katit be kell hozni a központba. Ha egy épületben leszünk, bőven lesz alkalmam arra, hogy továbblépjek a főnök-beosztott viszonynál.
De Katit csak úgy tudtam behozni, ha megszabadulok valakitől. A legtöbb felső vezető másik emeleten dolgozik, ezeket el kell felejteni. Ha nem akarok ürügyet keresni, hogy megközelítsek egy íróasztalt, akkor csak Károly és Olga jöhet szóba. Károlyhoz nem szabad nyúlni, mert kibogozhatatlan kapcsolatai vannak a felső vezetéssel. Tehát Olga. Olgával viszont az a baj, hogy kiváló melós, húz, mint egy ló. Vénlány, túl az ötvenen, magánélete nincs, nem is csoda, hogy mindene a munkája. De mennie kell, ha Katinak helyet akarok csinálni. Szerencsére nem túl népszerű, a múltkor is szinte magából kikelve oktatott egy kezdőt, hogy őt ne nénizze. Azon az értekezleten meg felkapta széket, és a feje fölött vitte a terem végébe, talán, hogy demonstrálja, nincs rászorulva senkire.
Első lépésként beadtam a nagyfőnöknek, hogy a központban is ellenőrzést kéne tartani. Csak úgy, szúrópróba-szerűen. Eljátszadoztam a nevekkel, végül kiböktem, hogy Olgával kéne kezdeni. A góré ugyan nem értette, hogy mire jutok ezzel, de megmagyaráztam, hogy komoly pénzektől eshet el a cég, ha a felső vezetésben pangás van, és az új ötletek helyett a rutin veszi át a szerepet.
Persze nem találtam semmit, amiben Olgát elmarasztalhattam volna. Ráadásul úgy tett, mintha személyes kitüntetésnek venné, hogy átnézem az aktáit. Hangoztatta, hogy a jövőben is számít az odafigyelésre.
Ekkor taktikát változtattam. Új feladatokkal láttam el, határidős munkákat bíztam rá, amiket önkényesen módosítottam. Olga megpróbált becsülettel helyt állni, de látszott, hogy megtört a magabiztossága. Éreztem, jó úton járok. Amikor a szomszéd irodában beszélt valakivel, felelősségre vontam, hogy miért nem az íróasztalánál ül. Olga kezdett úgy viselkedni, mint egy sebzett vad, aki még visszaveri a támadókat, de már fogy az ereje. A kollégák is érezték, hogy kegyvesztett lett, többen elfordultak tőle.
De tudtam, jóval többre van szükség. Ennek az asszonynak nincs hová menni ebben a korban, ez körömszakadtáig védi majd az állását. És ha a felső fórumokon keres védelmet, tán még igazat is adnak neki. Azt kell elérni, hogy ő mondjon fel.
A személyi adatlapokat böngésztem és feltűnt, hogy a központban dolgozó vezetők mindegyike rendelkezik felsőfokú nyelvvizsgával. Persze, hiszen a fiatalabb generáció már szinte magától értetődően hozta a német, vagy az angol nyelvtudást a főiskolákról, egyetemekről. De Olgának nem volt ilyen képesítése.
Gyerekjáték volt elhitetnem a főnökkel, hogy a nyelvtudás szervesen hozzátartozik ehhez a munkakörhöz. Még csodálkozott is, hogy ez eddig miért nem volt felvételi követelmény, hiszen számtalan külföldi vállalattal vagyunk kapcsolatban. Megszületett tehát a határozat, hogy nyelvvizsgához van kötve a vezető beosztás. Ketten kaptak értesítést, hogy három hónapon belül be kell mutatniuk a vizsgát igazoló okmányt. Olga volt az egyik. Két héten belül asztalomon volt a felmondása.
Megnyílt tehát az út Kati előtt. Igyekeztem leplezni az izgatottságomat, amikor átnyújtottam neki a kinevezéséről szóló levelet. Azt vártam, hogy az elolvasása után felugrik és átölel, vagy ilyesmi, de csak elmosolyodott, mint aki megérdemelt ajándékot vesz át. Azzal próbáltam enyhíteni csalódásomat, hogy nem tudhatja, tőlem ered ez az egész.
Olga úgy állt bosszút az eltávolításáért, hogy nem adott át semmit az utódjának. Hatalmas káosz alakult ki néhány héten belül. Nem volt idő bájcsevelyre, minden erőmmel azon voltam, hogy egyenesbe hozzam a Kati által öröklött munkakört. Még csak az kellett volna, hogy a nagyfőnök észrevegye micsoda munkaerőt vesztettünk.
Be kellett vallanom magamnak, hogy Kati nyomába se ért Olgának. De úgy látszott, nemigen zavarta, hogy majdnem összecsaptak feje felett a hullámok. Úgy érezte, hogy ez a kinevezés ékes bizonyítéka annak, hogy kiváló munkaerő.
Aztán hetekre külföldre kellett utaznom. Egy nagyszabású szerződést kellett tető alá hozni. Máskor örültem az ilyen feladatoknak, de most inkább bosszantott, hogy távol kerülök Katitól, akivel még nem haladtam előre egy lépést sem. Hajtottam is magam a megbeszéléseken, így a tervezett idő előtt egy nappal tértem haza. Nem volt még túl késő, gondoltam felugrok a hivatalba, kár hazacipelni azt a bőröndnyi iratot. Titokban azt reméltem, hogy Katit is ott találom.
Az épület már kihalt volt. A lift hangtalanul érkezett a tízedikre. Végigmentem a süppedő szőnyegen, kinyitottam a hatalmas üvegajtót és elvonultam az üres íróasztalok sorfala mellett az irodám felé. Károly irodájában még égett a villany. Felágaskodtam, hogy átnézzek a festett üvegfal felett. Károly az íróasztalánál ült, telefonált, és míg le-fel hintázott, szabad kezével egy női szoknyát simogatott. Kati fenekét simogatta, aki előre hajolva keresgélt valamit az iratszekrényben. Kacarászásából ítélve, nem volt ellenére a dolog.
Gyorsan hátraléptem, hogy észre ne vegyenek. Igazán nem rendezhettem féltékenységi jelenetet. Milyen alapon?
Hát itt tartok. Most azt kell kitalálnom, hogy hogyan szabadulhatnék meg ettől a nőtől.
Ma nem akarnak harapni a halak. De ki bánja?! Már rég nem azért járok ide, hogy a fogásaimmal dicsekedjem. Eleinte még igen, akkor még jó volt mutogatni a haveroknak egy-egy méretes példányt. De ma már többre becsülöm, hogy itt nyugi van. Csend és magány. Az asszony meg csak hadd hallgassa otthon a kölykök visításait. Nekem gondolkozni kell ezen az egészen, ahhoz meg csend kell.
Nem lenne ez így, ha rendben lennének a dolgaink. Pedig nem kezdődött rosszul. Szerelmi házasság volt a miénk. Még évekkel az esküvő után sem bírtunk betelni egymással. De aztán fakulni kezdett az egész. Erre még rátett egy lapáttal az ikrek érkezése. Ha végre ágyba kerülhettünk, már eszünkbe se jutott hancúrozni. Aztán Éva közölte, hogy le tudná élni az életét szex nélkül. Persze, hogy kétségbe voltam esve. Összeolvastam mindent, hátha megtalálom a megoldást. Bíztam benne, hogy majd idővel… De nem jöttek már vissza azok a régi szép idők. Gépiessé vált minden.
Én nem akartam kitáncolni ebből a házasságból, de ott volt Klári. Eleinte nem is nagyon figyeltem rá, voltak csinosabb nők is a hivatalban, meg hát mindig tele volt az iroda ügyfelekkel. Némelyik asszony valósággal felkínálta magát, de engem mindig riasztott a közönségesség. Klári ott dolgozott a szomszéd asztalnál. Eszembe se jutott volna kikezdeni vele, tudtam róla, hogy férjes asszony. Idősebb is volt nálam, majdnem tíz évvel. Nagyokat dumáltunk, de semmi több. Nem volt valami szerencsés bőre, nem tudott eltitkolni semmit. Ha izgatott volt, hatalmas vörös rózsák jelentek meg az arcán. Már túl volt a legjobb évein, kissé hízásnak indult, minden ruha feszült rajta. De a lábai gyönyörűek voltak. Tudhatta ezt ő is, mert finom nylon harisnyákban és magas sarkú cipőkben járt, ami nem épp egy kényelmes irodai viselet. Nem akart ő kacérkodni, ez inkább afféle ártatlan élvezet volt a részéről. Tudom én jól, hogy a nők nem haragszanak azért, ha a férfiak megbámulják őket. Egyfajta diadal ez, naná, hogy kihasználja mindenki, ha van mutogatni valója.
Azon a napon változott meg minden, amikor nem tudta titkolni, hogy balhé volt odahaza. A sötét árkok a szeme alatt elárulták, hogy végigbőgte az éjszakát. Ismertem a férjét is, jóképű, mindig mosolygós pasas volt, el sem hittem volna róluk, hogy ezek veszekedni is szoktak. A büfében tudtam meg a részleteket. Klári eleinte tartotta magát, de aztán ömleni kezdett belőle a szó. Kiderült, hogy a férje megcsalja. Sablonos, mindennapi história, de olyan őszinte érdeklődést mutattam, hogy Klári azt kérte, találkozzunk munka után.
Egy kávézóban ültünk le, már kérdeznem sem kellett, az asszony megállás nélkül sorolta férje gaztetteit. Egy munkahelyi románc részleti álltak össze Klári előadásban, csak épp a szereplők kaptak nyomdafestéket nem tűrő eposzi jelzőket. Aztán mintha kiadta volna a mérgét. Bocsánatkérően rám nézett, de ebben a tekintetben már volt valami más is. Majd hirtelen azt mondta, hogy le akar feküdni velem. Tudtam jól, hogy nem más ez, mint egy suta bosszú, de nem tudtam eljátszani az önzetlen barátot, aki jó útra téríti a tévelygőt. Azokra a csodás lábakra gondoltam és kiszáradt torokkal igent mondtam.
Egy motelben kötöttünk ki. Ahogy becsuktam magunk mögött az ajtót, Klári nekem esett, mintha attól félne, hogy meggondolja magát. Szenvedélyesen öleltem, és azt hiszem, nem vallottam szégyent, mert Klári elégedetten nyögdécselt.
De amikor szétváltunk, hirtelen sírni kezdett. Nem tudtam, mit kéne tennem. Nem akartam tolakodni, sejtettem jól, hogy itt az én személyem számít legkevésbé.
- Egy utolsó kurva vagyok! Semmivel sem vagyok különb, mint az a gazember! - szipogta, majd rám nézett. – És te meg miattam csaltad meg a feleségedet!
- Ne vedd a szívedre kedves! – próbáltam nyugtatni. - Nem lettem megerőszakolva.
Elmosolyodott, de végtelen szomorúság volt a tekintetében. Idegesen öltözködni kezdett, majd magamra hagyott.
Másnap nem jött dolgozni, később már csak annyit tudtam meg róla, hogy felmondott. Egyszer még láttam őt, amikor bejött az irodába, összeszedni a holmiját. Erőltetett vidámsággal beszélt a többiekkel, valami fantasztikus álláslehetőséget emlegetve. Tudtam, hogy egy szó sem igaz az egészből. Amikor magára maradt, rám nézett, bocsánatkérést olvastam ki a tekintetéből.
Pár nappal később hívott fel. Akadozva elmesélte, hogy még aznap este bevallotta a történteket a férjének. A fickó persze őrjöngeni kezdett, mert ugye más az, ha mi lépünk félre, és megint más, ha minket csalnak meg. De valósággal kijózanodott ettől a nem várt pofontól. Megvolt a nagy kibékülés, de azon az áron, hogy ott kellett hagynia a munkahelyét. A férj nem bírta elviselni, hogy karnyújtásnyira van a „gaz csábító”. Klári búcsúzóul azt kívánta, hogy legyen boldog a házasságom.
Jó pár év eltelt már azóta, de a jókívánság csak nem akar beteljesülni. Elvagyunk a nejemmel, még tudjuk őrizni a látszatot, de valami menthetetlenül elromlott. Lehet, hogy minden házasság ilyen? Mit tudhatom én, hogy az un. kiegyensúlyozott párok milyen terheket cipelnek. Ki tudja, hány férj és feleség sóhajtozik odahaza, önmagát sajnálva.
De nem kerestem kalandokat, inkább a munkába menekültem. Haladtam is szépen fölfelé, én lettem a második ember a cégnél. Feladataim közé tartozott a kisebb fiókok ellenőrzése is. Az egyik eldugott, peremkerületi részlegben találkoztam Katival. Meglepően dallamos, szelíd hangja volt, majdhogynem suttogott, nem is igen értettem, hogy ilyen adottságokkal hogyan képes a csoportját irányítani. Nagy, sötét szemei szinte világítottak az arcában. Nem voltam vak, jól láttam, hogy csípőben sokkal erősebb, mint mellben, de valami mégis megfogott benne. Talán az a szerény, kellemes kacagása, amivel díjazta tréfálkozásaimat, vagy az az odaadó figyelem, azokkal a nagy szemekkel. Nem tudom, de kezdtem azt érezni, hogy minden nap szükségem van erre a ragaszkodásra. Hivatalosan havi egy alkalommal kellett látogatnom a kirendeltségeket, de Katiéknál már szinte mindennapos vendég voltam. Már minden ürügyet feléltem, amivel újra megjelenhettem az irodájában. Ha kettesben voltunk, sosem merészkedtem odáig, hogy célzást tegyek az érzelmeimre. Nem tudhattam, hányadán állok vele. Mert mi van akkor, ha részéről nem más az irántam tanúsított érdeklődés, mint a beosztott figyelme a főnöke iránt? És hátha éppen ő az a kivétel, aki elégedett a házasságával. Ma, ebben az emancipált világban, iszonyatos balhé kerekedhet abból, ha egy főnök ki akar kezdeni a dolgozójával. Nem tudtam közelebb kerülni hozzá, nem mertem átlépni azt a vonalat, ahonnan már nincs visszaút. És valójában alig voltunk kettesben. De mégis kezdett gyanússá válni a sok vizit. Nem járhattam örökké a nyakukra. Ki kellett találnom valamit. Hamarosan tudtam a megoldást. Katit be kell hozni a központba. Ha egy épületben leszünk, bőven lesz alkalmam arra, hogy továbblépjek a főnök-beosztott viszonynál.
De Katit csak úgy tudtam behozni, ha megszabadulok valakitől. A legtöbb felső vezető másik emeleten dolgozik, ezeket el kell felejteni. Ha nem akarok ürügyet keresni, hogy megközelítsek egy íróasztalt, akkor csak Károly és Olga jöhet szóba. Károlyhoz nem szabad nyúlni, mert kibogozhatatlan kapcsolatai vannak a felső vezetéssel. Tehát Olga. Olgával viszont az a baj, hogy kiváló melós, húz, mint egy ló. Vénlány, túl az ötvenen, magánélete nincs, nem is csoda, hogy mindene a munkája. De mennie kell, ha Katinak helyet akarok csinálni. Szerencsére nem túl népszerű, a múltkor is szinte magából kikelve oktatott egy kezdőt, hogy őt ne nénizze. Azon az értekezleten meg felkapta széket, és a feje fölött vitte a terem végébe, talán, hogy demonstrálja, nincs rászorulva senkire.
Első lépésként beadtam a nagyfőnöknek, hogy a központban is ellenőrzést kéne tartani. Csak úgy, szúrópróba-szerűen. Eljátszadoztam a nevekkel, végül kiböktem, hogy Olgával kéne kezdeni. A góré ugyan nem értette, hogy mire jutok ezzel, de megmagyaráztam, hogy komoly pénzektől eshet el a cég, ha a felső vezetésben pangás van, és az új ötletek helyett a rutin veszi át a szerepet.
Persze nem találtam semmit, amiben Olgát elmarasztalhattam volna. Ráadásul úgy tett, mintha személyes kitüntetésnek venné, hogy átnézem az aktáit. Hangoztatta, hogy a jövőben is számít az odafigyelésre.
Ekkor taktikát változtattam. Új feladatokkal láttam el, határidős munkákat bíztam rá, amiket önkényesen módosítottam. Olga megpróbált becsülettel helyt állni, de látszott, hogy megtört a magabiztossága. Éreztem, jó úton járok. Amikor a szomszéd irodában beszélt valakivel, felelősségre vontam, hogy miért nem az íróasztalánál ül. Olga kezdett úgy viselkedni, mint egy sebzett vad, aki még visszaveri a támadókat, de már fogy az ereje. A kollégák is érezték, hogy kegyvesztett lett, többen elfordultak tőle.
De tudtam, jóval többre van szükség. Ennek az asszonynak nincs hová menni ebben a korban, ez körömszakadtáig védi majd az állását. És ha a felső fórumokon keres védelmet, tán még igazat is adnak neki. Azt kell elérni, hogy ő mondjon fel.
A személyi adatlapokat böngésztem és feltűnt, hogy a központban dolgozó vezetők mindegyike rendelkezik felsőfokú nyelvvizsgával. Persze, hiszen a fiatalabb generáció már szinte magától értetődően hozta a német, vagy az angol nyelvtudást a főiskolákról, egyetemekről. De Olgának nem volt ilyen képesítése.
Gyerekjáték volt elhitetnem a főnökkel, hogy a nyelvtudás szervesen hozzátartozik ehhez a munkakörhöz. Még csodálkozott is, hogy ez eddig miért nem volt felvételi követelmény, hiszen számtalan külföldi vállalattal vagyunk kapcsolatban. Megszületett tehát a határozat, hogy nyelvvizsgához van kötve a vezető beosztás. Ketten kaptak értesítést, hogy három hónapon belül be kell mutatniuk a vizsgát igazoló okmányt. Olga volt az egyik. Két héten belül asztalomon volt a felmondása.
Megnyílt tehát az út Kati előtt. Igyekeztem leplezni az izgatottságomat, amikor átnyújtottam neki a kinevezéséről szóló levelet. Azt vártam, hogy az elolvasása után felugrik és átölel, vagy ilyesmi, de csak elmosolyodott, mint aki megérdemelt ajándékot vesz át. Azzal próbáltam enyhíteni csalódásomat, hogy nem tudhatja, tőlem ered ez az egész.
Olga úgy állt bosszút az eltávolításáért, hogy nem adott át semmit az utódjának. Hatalmas káosz alakult ki néhány héten belül. Nem volt idő bájcsevelyre, minden erőmmel azon voltam, hogy egyenesbe hozzam a Kati által öröklött munkakört. Még csak az kellett volna, hogy a nagyfőnök észrevegye micsoda munkaerőt vesztettünk.
Be kellett vallanom magamnak, hogy Kati nyomába se ért Olgának. De úgy látszott, nemigen zavarta, hogy majdnem összecsaptak feje felett a hullámok. Úgy érezte, hogy ez a kinevezés ékes bizonyítéka annak, hogy kiváló munkaerő.
Aztán hetekre külföldre kellett utaznom. Egy nagyszabású szerződést kellett tető alá hozni. Máskor örültem az ilyen feladatoknak, de most inkább bosszantott, hogy távol kerülök Katitól, akivel még nem haladtam előre egy lépést sem. Hajtottam is magam a megbeszéléseken, így a tervezett idő előtt egy nappal tértem haza. Nem volt még túl késő, gondoltam felugrok a hivatalba, kár hazacipelni azt a bőröndnyi iratot. Titokban azt reméltem, hogy Katit is ott találom.
Az épület már kihalt volt. A lift hangtalanul érkezett a tízedikre. Végigmentem a süppedő szőnyegen, kinyitottam a hatalmas üvegajtót és elvonultam az üres íróasztalok sorfala mellett az irodám felé. Károly irodájában még égett a villany. Felágaskodtam, hogy átnézzek a festett üvegfal felett. Károly az íróasztalánál ült, telefonált, és míg le-fel hintázott, szabad kezével egy női szoknyát simogatott. Kati fenekét simogatta, aki előre hajolva keresgélt valamit az iratszekrényben. Kacarászásából ítélve, nem volt ellenére a dolog.
Gyorsan hátraléptem, hogy észre ne vegyenek. Igazán nem rendezhettem féltékenységi jelenetet. Milyen alapon?
Hát itt tartok. Most azt kell kitalálnom, hogy hogyan szabadulhatnék meg ettől a nőtől.