Halló, gépház!
Ugye áradoztam már a gyerekkori mozizásaimról? Meséltem azokról az időkről, amikor a mozijegy jelentette az útlevelet? Mert az én korosztályom így ismerkedett a világgal. Kényelmes, nem túl drága, kissé felemás megoldásnak tűnt, de nem volt más választásunk.
A kamaszkorom ugyan elmúlt, de a mozizási szenvedélyem csak nem akart alább hagyni. Vajon mit tehet egy borimádó, ha mindenáron biztosítani akarja magának a napi adagját? Dolgozni megy a Budafoki Borkombinátba. Nekem is kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy ha gyakran akarok filmet nézni, akkor a mozinál kell elhelyezkedni. Már el is képzeltem magam, amint egy menő filmszínház vetítőjéből bámulom a filmeket, és még ők fizetnek mindezért.
Nosza, beiratkoztam a mozigépész tanfolyamra és kb. másik harminc csendes őrülttel megkezdtem tanulmányaimat. Egy technikumot látogattunk az esti órákban, ahol változatos tanterv várt minket. Sajnos elég száraznak tűnt az egész, mert az oktatók kilowattokról, fényerőről, optikai arányokról és emulziós rétegekről beszéltek, miközben Felliniről vagy Viscontiról egy szó sem esett. Előkerült egy kimustrált vetítőgép is, és mi tagadás, elég idegenkedve szemléltem a böhöm szerkezetet. Kattogva, csattogva be is indult, de nem sok vizet zavart az oktatásban. Maradtunk a könyveknél.
A tanfolyamot egy filigrán hölgy is látogatta, olyasféle, aki csak kissámliról éri el a levesestálat a kredencben. Sűrű férfitársaságban az egy szem nőnek két választása van: vagy hangsúlyozza női mivoltát és oltalmat keres egy kiszemelt hím mellett, vagy felveszi a macsó pózt és férfias viselkedéssel próbál beolvadni a csapatba. A mi osztálytársnőnk az utóbbit választotta. Ennek megfelelően olyan zaftosan káromkodott, hogy többször azt hittem, parádéskocsis tanfolyamra kerültem.
A csapat amúgy elég vegyes volt. Természetesen akadt egy-két megszállott – mint jómagam, - mi némi arisztokratikus kimértséggel tanulmányoztuk a vetítőgép tartozékait. A többséget viszont egyáltalán nem érdekelte a műsor, annál inkább a technika. Akadt a csoportban olyan műszaki zseni is, aki a szemétre dobott alkatrészekből rakott össze egy vetítőgépet, a városszéli kultúrházat látogató TSZ tagok nagy örömére. Sokan már javában melóztak gépészként, és csupán a hatóságok nyaggatása miatt jártak ide, hogy végre papírjuk is legyen arról, amit évekig hiba nélkül csináltak. Ők néha az oktatót is kioktatták, az meg iparkodott figyelni, mert mindig, mindenből tanulhat az ember. Igencsak kapaszkodnom kellett, hogy ne tűnjek nagyon kívülállónak ebben a mezőnyben.
Aztán eljött a vizsga napja is. Töltögettük szorgalmasan a feladatlapokat, üzembe helyeztük a berregő szörnyet, filmet ragasztottunk és már túl is voltunk az egészen. Pár nap múlva már hozta is a postás a csínos oklevelet. Mehettem dolgozni, mert éppen volt felvétel. Akkoriban egyébként mindig, mindenhová volt felvétel. Persze csak másodállásban, de ez is épp elég volt az üdvösséghez.
Lenyomtam a gyakornoki időt, aztán a Tündér moziba kerültem, a szomszéd utcába, kívánni sem lehetett volna szebbet. Ezerszer ültem már a mozi nézőterén, most végre birtokba vehettem a tiltott területeket is. Beköszöntem a főnöki irodába, egy magas fiatalember barátságosan fogadott, hellyel kínált és azonnal belekezdett egy monológba, melyben a Tündér mozi biztató jövőjét vázolta.
– Na, - gondoltam, - még egy álmodozó. De az ilyen legalább nem nyaggatja a melósokat.
Távozóban azért még utánam szólt, hogy számít rám, ha lámpát kell cserélni az előcsarnokban.
Aztán felbotorkáltam a lépcsőn, kopogtam a vasajtón, egy barátságos dörmögés volt a válasz. Tisztelettudóan beléptem a szentélybe és szembe találkoztam Moha bácsival, a törpével. Na, nem volt azért olyan alacsony, de a rádiójátékok után valahogy ilyen ráncos, kedves, töpörödött vénembernek képzeltem a mesehőst is. Kezet ráztunk, én meg csak nem tudtam levenni a szemem a fonnyadt, barázdált arcról. Többhetes kialvatlansága ellenére is igen barátságosan mutogatta a látnivalókat. Én meg kissé fájó szívvel konstatáltam, hogy a helyiség leginkább egy műhelyre hasonlít, és nem valamiféle irodalmi szalonra. A kőpadlón két hatalmas szerkezet, mindkettő olyan, mintha most akarnának orra esni. Arra azért rájöttem magamtól is, hogy nem véletlen ez a póz, hiszen a masinából kijövő fénysugarakat lefelé kell irányítani a toronyban székelő gépházakból. A vetítők legjellemzőbb tartozéka a két hatalmas dob. A felsőből tekereg a filmszalag, olyan kacskaringósan, hogy útja egy vitézkötéshez hasonlít. Persze, hiszen mindenféle hurkok próbálják csillapítani a perforációba kapaszkodó fémfogak rángatását. A fényforrás előtt kissé szaggatottan rohan a filmszalag, hiszen csak így tudja becsapni a szemet. Huszonnégy filmkocka szalad át a kivetítő lencséje előtt egy másodperc alatt, és szemünk, az a tökéletlen, ezt folyamatos mozgásnak érzékeli. Egyszer valaki azt mondta, hogy ha egy optikus olyan vacakot akarna ránk sózni, mint a szemünk, akkor felháborodva tiltakoznánk. De pontosan ennek a tökéletlen bigyónak köszönhetjük a mozizás élményét.
De nemcsak nézünk a moziban! A vetítőgépen kissé lejjebb, ahol a hangcsíkot tapogatja le a gép, ott már egyenletesen fut a filmszalag. És ha már túljutott a különféle görgők során, akkor irány az alsó dob, ahol szépen feltekeredik ez az egész.
Két ilyen monstrum uralta a csöppnyi helyiséget, és felváltva üzemeltek. Egy tekercs kb. húsz perc műsoridőt jelentett, ha ez lefutott, akkor a másik gép vetített tovább. Moha bácsi – aki a polgári életben a György névre hallgatott, - még nem engedte meg, hogy kibontakozzam, inkább gondosan megmutogatott mindent. Azt is elárulta, hogy nem egyedül dolgozik, hiszen abban az időben két géphez két ember dukált. És egyáltalán, akkoriban mindenhez több ember kellett, mint manapság. A logika ugyan azt diktálná, hogy most, amikor ennyi ember él a Földön, most kéne a több munkahely, de sajna nem így van. Akkoriban, a jóval szerényebb lélekszám mellett is, magától értetődő volt, hogy két sofőr vezet egy kamiont, kalauzok ülnek a buszokon, villamosokon, eladók szolgálnak ki a boltokban, kocsikísérők kísérik a szállítmányt, és egyáltalán, hogy mindenütt kell a munkáskéz. Felemelő érzés volt akkoriban azzal a tudattal élni, hogy szükség van ránk. Más kérdés, hogy a fizetés viszont igencsak lehangoló volt.
György barát, alias Moha bácsi, tovább ügyködött a masinákkal. Egyértelmű volt, hogy egyedül is remekül elboldogul a feladatokkal, de hát az ember társas lény, nem árt, ha van mellettünk valaki. Lassan azért csak nekifogtam a dolgoknak és láttam, hogy azért van itt feladat bőven. Nemcsak a filmszalagokat kellett a gépekbe fűzni, de a visszatekercselés is a gépészre várt. Ilyenkor érdemes volt figyelni a szalagot, mert előfordulhattak különféle sérülések. Az elszakadt filmet gondosan meg kellett ragasztani egy kis gép segítségével, mely nem volt nagyobb, mint egy irodai lyukasztó. A tekercs fémdobozba került, majd egy sorszámozott rekeszbe. Ajánlatos volt ügyelni a számozásra. Ha elkeverte a gépész a tekercseket, akkor nagyon avantgarde művet láthatott a közönség. Olyasmit, ahol előbb ítélik el a gyilkost és csak utána kergeti a nagykéssel az áldozatát.
De lehetett babrálni az optikákkal is. Kiskép, nagykép, keskenyvászon, szélesvászon, takarásos, meg amit akartok. Előzetesek, kisfilmek, – mind egy - egy feladat a gépész boldogítására.
A vetítőgépekben szénrudak égtek, vehemens lángolásuk biztosította a kellő fényt a vásznon, koptak is a rudak rendesen. Kombinált fogóval lehetett csak kirángatni a forró csutkákat a helyükről, hogy újabbakkal váltsuk. És bizony nagyon hamar eltelt az a húsz perc, lehetett cserélni a gépeket, újrafűzni a vetítőt.
Ha akadt egy szusszanásnyi idő, akkor nem ártott kitekinteni a lőrés méretű ablakon, hogy hunyorgó tekintettel ellenőrizzük a kép élességét. Ha fárasztó volt az ácsorgás, a gép mellé lehetett húzni egy bárszékhez hasonló, támla nélküli ülőalkalmatosságot. Hát ehhez képest, a nézőtéren még a legutolsó sor is fejedelmi helynek számított.
Kezdtem rájönni, hogy itt aztán nem fogok elmélyedni a filmművészetben. De ez csak nekem lehetett probléma. Kollégámat ugyanis nemigen érdekelte, hogy mit játszunk. Hamarosan bevallotta, hogy csak kereset kiegészítésnek szánta ezt az állást.
- Kirakatrendező és mozigépész vagyok – jelentette ki büszkén.
Vagyis reggeltől késő éjszakáig dolgozott. Kezdtem megérteni a ráncait. Aztán elárulta az is, hogy negyvenhat éves. Még jó, hogy nem kapacitált arra, hogy tippeljem meg az életkorát. Már nem csodálkoztam a sápadtságán sem, hiszen ez az ember csak addig látott napfényt, míg az egyik melóból átért a másikba. Három gyerek meg egy türelmes feleség várta odahaza. Na hiszen várhatták. Éjfél is elmúlt, mire hazakeveredett, aztán reggel már csörgött az óra.
Előfordultak ott más gépészek is, sőt egy hölgy is felbukkant a csapatban. Ő egy korosabb teremtés volt, stílusa alapján arra tippeltem, hogy markotányosnő lehetett valamelyik porosz hadjáratban.
Azért csak ott ragadtam a mozinál. Ha már ilyen komoly szakmám van, akkor használjam is, nem igaz?! Meg aztán, volt ennek a melónak némi varázsa is. Az emberek mindig felnéznek arra, aki kezelni tud valamilyen masinát. Gépész úr lettem nagy hirtelen. Lestem a trükköket a nagyoktól, hogy rászolgáljak a címre. Megtanultam a filmváltást két géppel, de azért nem kell rám fogni, hogy miattam csökkentették a gépészek létszámát. A mai rafinált masinák már önmaguknak adagolják a filmszalagot egy lapos korongról és emberi beavatkozás nélkül fel is tekercselik egy másikra.
Megtanultam azt is, hogy hogyan lehet hamarabb befejezni egy rossz filmet. A trükk a következő: az első vetítő még javában dolgozik, mi meg már elindítjuk a másodikat, természetesen fény nélkül. Jó néhányszor érte el így az előző járatot kedves kollégám. Legalább hamarabb ágyba kerülhetett. Igazán ráfért. És a nézőkre is, hogy ne szenvedjenek annyit, ha szovjet filmet adtak.
A gépházban jöttem rá, hogy mennyire felesleges a nézőtéri füttyöngetés, hiszen úgy sem hallatszik fel a gondos szigetelés miatt. Ha elmulasztottunk kinézni az ablakon, és életlen lett a kép, arról a nézőtéren ücsörgő jegyszedő néni értesített a telefonon:
- Kedveském, nagyon homályos a Páger Antal, a Kiss Manyi meg pláne! – mondta, szinte bocsánatkérően.
Na, akkor elkezdtünk fókuszálni.
Megtanulta az ember azt is, hogy kiszámítsa a szénrudak élettartamát. Mert nem volt nagy dicsőség, ha szivar nagyságú darab került a fémvödörbe, de az sem, ha menet közben sötétedett el a kép. Egy öntudatos gépész ilyenkor jobban égett, mint a szénrúd.
A legcikibb tán az volt, ha a zavartalanul folyó vetítést kellett félbeszakítani, mert a filmszalag ugyan kifogástalanul végigfutott a lencse előtt, de utána siralmasan begyűrődött a görgők közé. Ilyenkor azonnali leállás, teremvilágítás fel, filmet kifűzni a gépből, kivágni a sérült részt, összeragasztani a szalagot, közben gyors válasz a személyzetnek a telefonba, hogy miért is szakítottuk meg a hibátlan vetítést, tekerccsel vissza a géphez, újrafűzés, szénrudak begyújtása, védőlemez felcsapása, indítani a gépet, teremvilágítás le. A következő előadáson meg nem tudja a néző, hogy miért kapja Belmondo azt a baromi nagy pofont. Persze, mert a szemétkosárba került az a rész, ahol a bandafőnök csaját próbálja fogdosni. Aztán fél év múlva lehet, hogy már a pofonos jelenet is áldozatul esik egy filmszakadásnak.
A mozigépész úgy néz filmet, hogy egyes részeket több tucatszor lát, másokat viszont soha. Mielőtt lefut egy tekercs, árgus szemmel kell figyelni a vásznat, mert csak néhány pillanatig látható az a jel, amire indítani kell a másik gépet. Ha viszont már az elsőt lekapcsolta, akkor nincs ideje kibámulni az ablakon, hiszen babrálnia kell a lefutott tekerccsel.
Rá kellett jönnöm, hogy ha az effajta filmnézésre hagyatkozom, akkor csak nagy kihagyásokkal tudom elmesélni, hogy miről szólt a mozi. Tudtam, hogy előbb-utóbb ott kell hagynom a gépházat.
De hosszantartó jegyességem a mozival itt még nem ért véget.
Ugye áradoztam már a gyerekkori mozizásaimról? Meséltem azokról az időkről, amikor a mozijegy jelentette az útlevelet? Mert az én korosztályom így ismerkedett a világgal. Kényelmes, nem túl drága, kissé felemás megoldásnak tűnt, de nem volt más választásunk.
A kamaszkorom ugyan elmúlt, de a mozizási szenvedélyem csak nem akart alább hagyni. Vajon mit tehet egy borimádó, ha mindenáron biztosítani akarja magának a napi adagját? Dolgozni megy a Budafoki Borkombinátba. Nekem is kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy ha gyakran akarok filmet nézni, akkor a mozinál kell elhelyezkedni. Már el is képzeltem magam, amint egy menő filmszínház vetítőjéből bámulom a filmeket, és még ők fizetnek mindezért.
Nosza, beiratkoztam a mozigépész tanfolyamra és kb. másik harminc csendes őrülttel megkezdtem tanulmányaimat. Egy technikumot látogattunk az esti órákban, ahol változatos tanterv várt minket. Sajnos elég száraznak tűnt az egész, mert az oktatók kilowattokról, fényerőről, optikai arányokról és emulziós rétegekről beszéltek, miközben Felliniről vagy Viscontiról egy szó sem esett. Előkerült egy kimustrált vetítőgép is, és mi tagadás, elég idegenkedve szemléltem a böhöm szerkezetet. Kattogva, csattogva be is indult, de nem sok vizet zavart az oktatásban. Maradtunk a könyveknél.
A tanfolyamot egy filigrán hölgy is látogatta, olyasféle, aki csak kissámliról éri el a levesestálat a kredencben. Sűrű férfitársaságban az egy szem nőnek két választása van: vagy hangsúlyozza női mivoltát és oltalmat keres egy kiszemelt hím mellett, vagy felveszi a macsó pózt és férfias viselkedéssel próbál beolvadni a csapatba. A mi osztálytársnőnk az utóbbit választotta. Ennek megfelelően olyan zaftosan káromkodott, hogy többször azt hittem, parádéskocsis tanfolyamra kerültem.
A csapat amúgy elég vegyes volt. Természetesen akadt egy-két megszállott – mint jómagam, - mi némi arisztokratikus kimértséggel tanulmányoztuk a vetítőgép tartozékait. A többséget viszont egyáltalán nem érdekelte a műsor, annál inkább a technika. Akadt a csoportban olyan műszaki zseni is, aki a szemétre dobott alkatrészekből rakott össze egy vetítőgépet, a városszéli kultúrházat látogató TSZ tagok nagy örömére. Sokan már javában melóztak gépészként, és csupán a hatóságok nyaggatása miatt jártak ide, hogy végre papírjuk is legyen arról, amit évekig hiba nélkül csináltak. Ők néha az oktatót is kioktatták, az meg iparkodott figyelni, mert mindig, mindenből tanulhat az ember. Igencsak kapaszkodnom kellett, hogy ne tűnjek nagyon kívülállónak ebben a mezőnyben.
Aztán eljött a vizsga napja is. Töltögettük szorgalmasan a feladatlapokat, üzembe helyeztük a berregő szörnyet, filmet ragasztottunk és már túl is voltunk az egészen. Pár nap múlva már hozta is a postás a csínos oklevelet. Mehettem dolgozni, mert éppen volt felvétel. Akkoriban egyébként mindig, mindenhová volt felvétel. Persze csak másodállásban, de ez is épp elég volt az üdvösséghez.
Lenyomtam a gyakornoki időt, aztán a Tündér moziba kerültem, a szomszéd utcába, kívánni sem lehetett volna szebbet. Ezerszer ültem már a mozi nézőterén, most végre birtokba vehettem a tiltott területeket is. Beköszöntem a főnöki irodába, egy magas fiatalember barátságosan fogadott, hellyel kínált és azonnal belekezdett egy monológba, melyben a Tündér mozi biztató jövőjét vázolta.
– Na, - gondoltam, - még egy álmodozó. De az ilyen legalább nem nyaggatja a melósokat.
Távozóban azért még utánam szólt, hogy számít rám, ha lámpát kell cserélni az előcsarnokban.
Aztán felbotorkáltam a lépcsőn, kopogtam a vasajtón, egy barátságos dörmögés volt a válasz. Tisztelettudóan beléptem a szentélybe és szembe találkoztam Moha bácsival, a törpével. Na, nem volt azért olyan alacsony, de a rádiójátékok után valahogy ilyen ráncos, kedves, töpörödött vénembernek képzeltem a mesehőst is. Kezet ráztunk, én meg csak nem tudtam levenni a szemem a fonnyadt, barázdált arcról. Többhetes kialvatlansága ellenére is igen barátságosan mutogatta a látnivalókat. Én meg kissé fájó szívvel konstatáltam, hogy a helyiség leginkább egy műhelyre hasonlít, és nem valamiféle irodalmi szalonra. A kőpadlón két hatalmas szerkezet, mindkettő olyan, mintha most akarnának orra esni. Arra azért rájöttem magamtól is, hogy nem véletlen ez a póz, hiszen a masinából kijövő fénysugarakat lefelé kell irányítani a toronyban székelő gépházakból. A vetítők legjellemzőbb tartozéka a két hatalmas dob. A felsőből tekereg a filmszalag, olyan kacskaringósan, hogy útja egy vitézkötéshez hasonlít. Persze, hiszen mindenféle hurkok próbálják csillapítani a perforációba kapaszkodó fémfogak rángatását. A fényforrás előtt kissé szaggatottan rohan a filmszalag, hiszen csak így tudja becsapni a szemet. Huszonnégy filmkocka szalad át a kivetítő lencséje előtt egy másodperc alatt, és szemünk, az a tökéletlen, ezt folyamatos mozgásnak érzékeli. Egyszer valaki azt mondta, hogy ha egy optikus olyan vacakot akarna ránk sózni, mint a szemünk, akkor felháborodva tiltakoznánk. De pontosan ennek a tökéletlen bigyónak köszönhetjük a mozizás élményét.
De nemcsak nézünk a moziban! A vetítőgépen kissé lejjebb, ahol a hangcsíkot tapogatja le a gép, ott már egyenletesen fut a filmszalag. És ha már túljutott a különféle görgők során, akkor irány az alsó dob, ahol szépen feltekeredik ez az egész.
Két ilyen monstrum uralta a csöppnyi helyiséget, és felváltva üzemeltek. Egy tekercs kb. húsz perc műsoridőt jelentett, ha ez lefutott, akkor a másik gép vetített tovább. Moha bácsi – aki a polgári életben a György névre hallgatott, - még nem engedte meg, hogy kibontakozzam, inkább gondosan megmutogatott mindent. Azt is elárulta, hogy nem egyedül dolgozik, hiszen abban az időben két géphez két ember dukált. És egyáltalán, akkoriban mindenhez több ember kellett, mint manapság. A logika ugyan azt diktálná, hogy most, amikor ennyi ember él a Földön, most kéne a több munkahely, de sajna nem így van. Akkoriban, a jóval szerényebb lélekszám mellett is, magától értetődő volt, hogy két sofőr vezet egy kamiont, kalauzok ülnek a buszokon, villamosokon, eladók szolgálnak ki a boltokban, kocsikísérők kísérik a szállítmányt, és egyáltalán, hogy mindenütt kell a munkáskéz. Felemelő érzés volt akkoriban azzal a tudattal élni, hogy szükség van ránk. Más kérdés, hogy a fizetés viszont igencsak lehangoló volt.
György barát, alias Moha bácsi, tovább ügyködött a masinákkal. Egyértelmű volt, hogy egyedül is remekül elboldogul a feladatokkal, de hát az ember társas lény, nem árt, ha van mellettünk valaki. Lassan azért csak nekifogtam a dolgoknak és láttam, hogy azért van itt feladat bőven. Nemcsak a filmszalagokat kellett a gépekbe fűzni, de a visszatekercselés is a gépészre várt. Ilyenkor érdemes volt figyelni a szalagot, mert előfordulhattak különféle sérülések. Az elszakadt filmet gondosan meg kellett ragasztani egy kis gép segítségével, mely nem volt nagyobb, mint egy irodai lyukasztó. A tekercs fémdobozba került, majd egy sorszámozott rekeszbe. Ajánlatos volt ügyelni a számozásra. Ha elkeverte a gépész a tekercseket, akkor nagyon avantgarde művet láthatott a közönség. Olyasmit, ahol előbb ítélik el a gyilkost és csak utána kergeti a nagykéssel az áldozatát.
De lehetett babrálni az optikákkal is. Kiskép, nagykép, keskenyvászon, szélesvászon, takarásos, meg amit akartok. Előzetesek, kisfilmek, – mind egy - egy feladat a gépész boldogítására.
A vetítőgépekben szénrudak égtek, vehemens lángolásuk biztosította a kellő fényt a vásznon, koptak is a rudak rendesen. Kombinált fogóval lehetett csak kirángatni a forró csutkákat a helyükről, hogy újabbakkal váltsuk. És bizony nagyon hamar eltelt az a húsz perc, lehetett cserélni a gépeket, újrafűzni a vetítőt.
Ha akadt egy szusszanásnyi idő, akkor nem ártott kitekinteni a lőrés méretű ablakon, hogy hunyorgó tekintettel ellenőrizzük a kép élességét. Ha fárasztó volt az ácsorgás, a gép mellé lehetett húzni egy bárszékhez hasonló, támla nélküli ülőalkalmatosságot. Hát ehhez képest, a nézőtéren még a legutolsó sor is fejedelmi helynek számított.
Kezdtem rájönni, hogy itt aztán nem fogok elmélyedni a filmművészetben. De ez csak nekem lehetett probléma. Kollégámat ugyanis nemigen érdekelte, hogy mit játszunk. Hamarosan bevallotta, hogy csak kereset kiegészítésnek szánta ezt az állást.
- Kirakatrendező és mozigépész vagyok – jelentette ki büszkén.
Vagyis reggeltől késő éjszakáig dolgozott. Kezdtem megérteni a ráncait. Aztán elárulta az is, hogy negyvenhat éves. Még jó, hogy nem kapacitált arra, hogy tippeljem meg az életkorát. Már nem csodálkoztam a sápadtságán sem, hiszen ez az ember csak addig látott napfényt, míg az egyik melóból átért a másikba. Három gyerek meg egy türelmes feleség várta odahaza. Na hiszen várhatták. Éjfél is elmúlt, mire hazakeveredett, aztán reggel már csörgött az óra.
Előfordultak ott más gépészek is, sőt egy hölgy is felbukkant a csapatban. Ő egy korosabb teremtés volt, stílusa alapján arra tippeltem, hogy markotányosnő lehetett valamelyik porosz hadjáratban.
Azért csak ott ragadtam a mozinál. Ha már ilyen komoly szakmám van, akkor használjam is, nem igaz?! Meg aztán, volt ennek a melónak némi varázsa is. Az emberek mindig felnéznek arra, aki kezelni tud valamilyen masinát. Gépész úr lettem nagy hirtelen. Lestem a trükköket a nagyoktól, hogy rászolgáljak a címre. Megtanultam a filmváltást két géppel, de azért nem kell rám fogni, hogy miattam csökkentették a gépészek létszámát. A mai rafinált masinák már önmaguknak adagolják a filmszalagot egy lapos korongról és emberi beavatkozás nélkül fel is tekercselik egy másikra.
Megtanultam azt is, hogy hogyan lehet hamarabb befejezni egy rossz filmet. A trükk a következő: az első vetítő még javában dolgozik, mi meg már elindítjuk a másodikat, természetesen fény nélkül. Jó néhányszor érte el így az előző járatot kedves kollégám. Legalább hamarabb ágyba kerülhetett. Igazán ráfért. És a nézőkre is, hogy ne szenvedjenek annyit, ha szovjet filmet adtak.
A gépházban jöttem rá, hogy mennyire felesleges a nézőtéri füttyöngetés, hiszen úgy sem hallatszik fel a gondos szigetelés miatt. Ha elmulasztottunk kinézni az ablakon, és életlen lett a kép, arról a nézőtéren ücsörgő jegyszedő néni értesített a telefonon:
- Kedveském, nagyon homályos a Páger Antal, a Kiss Manyi meg pláne! – mondta, szinte bocsánatkérően.
Na, akkor elkezdtünk fókuszálni.
Megtanulta az ember azt is, hogy kiszámítsa a szénrudak élettartamát. Mert nem volt nagy dicsőség, ha szivar nagyságú darab került a fémvödörbe, de az sem, ha menet közben sötétedett el a kép. Egy öntudatos gépész ilyenkor jobban égett, mint a szénrúd.
A legcikibb tán az volt, ha a zavartalanul folyó vetítést kellett félbeszakítani, mert a filmszalag ugyan kifogástalanul végigfutott a lencse előtt, de utána siralmasan begyűrődött a görgők közé. Ilyenkor azonnali leállás, teremvilágítás fel, filmet kifűzni a gépből, kivágni a sérült részt, összeragasztani a szalagot, közben gyors válasz a személyzetnek a telefonba, hogy miért is szakítottuk meg a hibátlan vetítést, tekerccsel vissza a géphez, újrafűzés, szénrudak begyújtása, védőlemez felcsapása, indítani a gépet, teremvilágítás le. A következő előadáson meg nem tudja a néző, hogy miért kapja Belmondo azt a baromi nagy pofont. Persze, mert a szemétkosárba került az a rész, ahol a bandafőnök csaját próbálja fogdosni. Aztán fél év múlva lehet, hogy már a pofonos jelenet is áldozatul esik egy filmszakadásnak.
A mozigépész úgy néz filmet, hogy egyes részeket több tucatszor lát, másokat viszont soha. Mielőtt lefut egy tekercs, árgus szemmel kell figyelni a vásznat, mert csak néhány pillanatig látható az a jel, amire indítani kell a másik gépet. Ha viszont már az elsőt lekapcsolta, akkor nincs ideje kibámulni az ablakon, hiszen babrálnia kell a lefutott tekerccsel.
Rá kellett jönnöm, hogy ha az effajta filmnézésre hagyatkozom, akkor csak nagy kihagyásokkal tudom elmesélni, hogy miről szólt a mozi. Tudtam, hogy előbb-utóbb ott kell hagynom a gépházat.
De hosszantartó jegyességem a mozival itt még nem ért véget.