Vegasi vázlatok
Kellér Dezső, a hajdan oly népszerű konferanszié mesélte a közönségnek, hogy Amerikában járva beült egy színdarabra, amiben az összes szereplő meztelenül játszott. Nem győzött háborogni az erkölcsi züllés ilyen mélységén, a kapitalista kiszolgáltatottság szörnyűségén, az egész ügy felháborító sekélyességén. – Hogy akkor miért ültem be másnap, meg harmadnap is a darabra? – morfondírozott.
Valahogy így vagyok én is ezzel a Las Vegasszal. Csicsás, vásári, alpári, cicomás, zajos, zsúfolt, harsány és hivalkodó ‒ hogy akkor miért mentem megint oda, immár ötödször, a jó ég tudja.
Az első figyelemre méltó dologgal már a reptéren találkozom. Fiatal pár várakozott mellettem a bőröndöket szállító fekete gumiszalag mellett. Amikor felfedezik a sajátjukat, a férfi mozdulatlanul bűvöli a közeledő poggyászt, az asszony meg a futószalaghoz lép és szuszogva leemeli a hatalmas koffert.
‒ Na ugye! Csak elértük a női egyenjogúságot! ‒ állapítom meg elégedetten.
Eltaxizunk a szállodáig, a kertek alatt hamar el is érjük az objektumot. Ez sem új már számunkra, hiszen két éve is itt adtunk a mámornak. A Tuscany hotel ugyan nincs a főúton, de akkora szobákat kínál, hogy ez a főúri kényelem megér öt perc gyaloglást a látványosságokig.
És persze a szerencsejátékok. Mindenütt játékgépekbe botlunk, de itt kelletik magukat a kártya és rulett asztalok is. Megállunk az egyik mellett, majd megbököm az asszony karját.
‒ Te melyik színre tennél?
‒ A feketére – válaszolja.
‒ Érdekes, én is. – bólogatok.
Nézzük a hatalmas forgó kereket és a golyó száguldását. Kis idő múlva a fehér golyóbis bukdácsolva beesik az egyik rekeszbe. Piros 18. Na ugye! Megint spóroltunk egy csomó pénzt az óvatossággal. Játékszenvedély letudva.
De még az automata rulett asztal sem tud lázba hozni, ahol már a képernyőt nyomogatva kell megtenni a téteket és egy masina intézi üveg alatt a krupié tevékenységét. Ezeket az új gépeket is körülülik páran, de innen sem állnak fel lelkesebben a vendégek.
Az utcai hőmérséklet egy nyitott kemence melegét idézi, de sebaj! Legalább biztosítva van a melengető érzés míg a főúton mászkálunk. Ami azt illeti, szépen lekoppintották a világ építészeti kincseit. Egy kis ókor a piramissal, némi középkor a lovagvárral, New York, Párizs és Itália csodái, modern, világvárosi üvegpaloták - lehet bámulni ezt a szemérmetlen harácsolást. Bár, az igazsághoz tartozik, hogy van itt egyéni stílus is, a hatezer szobás szállodákkal és a csak Las Vegasra jellemző, fényben fürdő különlegességekkel.
A régi, elavult szállodák nem számíthatnak műemléki rangra és az új nemzedék kegyelmére. Sorra dőlnek a porba. Mi a Riviera hotel lerobbantásának lehettünk tanúi, amit az éjszaka közepére időzítettek, abban a reményben, hogy ne nagyon háborgassák a főút forgalmát.
Az egykori Dunes Hotel helyén ma a Bellagio impozáns épülete magasodik, előtte a világszenzációnak számító zenélő, színes vízsugarakat lövellő szökőkúttal. Itt valaha egy golfpálya terpeszkedett, mely több vizet igényelt, mint ez az egyedi látványosság.
A szállodák belseje fényűző luxust kínál, látszik, nem spóroltak a legapróbb részleteken sem. A csillogó üzletekben elegáns öltönyökben feszítenek az eladók. Nincs sok dolguk, mert nemigen tiporják egymást a vevők ezekben a boltokban. De nem kell aggódnunk a bevételért. Egy eladott karóra vagy gyűrű is fedezni tudja a havi bérleti díjat.
Ahol nem a pompa uralkodik, ott a látvány leginkább egy filmgyári díszletre emlékeztet. Ezért is olyan jó a Paris vagy a Bellagio üzletsorai között sétálni, mert tényleg olyan, mintha egy filmforgatásba csöppentünk volna. Már csak valamelyik filmsztárnak kéne befordulni a sarkon...
Mindent látni kell, vagy legalábbis újra felfedezni, esetleg szemrevételezni a frissen átadott nevezetességeket. A harmadik napon megdöntjük gyaloglási rekordunkat: a telefon lépésszámlálója estére 18 km-t mutat.
Az épületek látványosságaival csak az emberáradat furcsaságai vetélkedhetnek. Természetesen még mindig szép számmal akadnak koldusok, vagy inkább csak tarhálók, mert kifizetődő foglalkozásnak tűnik a turistákat adakozásra bírni. Ehhez a művelethez kis kartonpapír dukál, amin a kéregető tudtára adja a világnak, hogy miért számít a segítségünkre. Sajnos a „Minek hazudjak, sörre kell a pénz‟ még mindig nem ment ki a divatból, pedig már húsz éve sem számított friss poénnak. Eredetibbnek tűnik az a felirat amely ezt adja tudtunkra: „A feleségem férfivé operáltatta magát és megszökött a barátnőmmel. Adakozzatok!‟ De az a hölgy is a jóindulatunkban bízik, aki a következő szöveggel álldogál a sarkon: „Túl ronda vagyok prostinak, marad a kéregetés‟. Egy rokonszenves fiatalember a következő ajánlatot vetette kartonra: „Tökön rúghatsz!‟ A szűkszavú közlemény nem tért ki arra, hogy mindezért mennyit kell fizetni, de elképzelhető, hogy akciós árat is tudott volna ajánlani seggberúgással kombinálva.
Ezen a téren is létezik öntudat, mert egy ápolatlan öregúr simán starving artist ‒nak, vagyis éhező művésznek titulálta önmagát.
Szép számmal vannak olyanok is, akik nem bíznak az írott szó erejében és inkább jelmezekbe bújva tartják a markukat. Egész komoly választék volt Pókemberből, Elvis Presleyből, Michael Jacksonból, a Star Wars hőseiből, de még a „Másnaposok‟ című film hibbant szakállas fickójából is, a mellére kötözött csecsemővel. Marilyn Monroe is képviseltette magát, két alakban is. Az egyik egy hetvenes matróna volt, aki az ikonikus fehér ruhában ácsorgott egy szellőzőrács felett az áramlatra várva. A másik pedig ‒ már a kor szellemének engedelmeskedve ‒ egy szakállas fickó, ugyancsak az elhíresült ruhácskában, szőke parókában, tornacipőben, csábmosollyal. Nem állíthatnám, hogy oda voltak értük. Az amerikaiak nem szeretik, ha a bálványaikat gúnyolják.
A kavalkád a Fremont streeten is folytatódik, ami kissé odébb van, de nem kevésbé népszerű, mint a szállodák sora. Itt gyorsan kiderül, hogy egyesek nem ismerik a szégyenérzetet. Például az a hasas utcai zenész sem, akinek egyetlen öltözéke a cipőfűző szélességű fürdőnadrág. De az a kisöreg sem megy a szomszédba egy kis magamutogatásért, aki apró angyalszárnyakkal, tűzpiros tangában alakította Cupidót.
A kéregetők mellett akadnak a járdán zenészek, artisták, bűvészek, portréfestők, karikatúristák, sőt már agyagszobrászok is, akik egy negyvenesért fazonra gyúrják az öklömnyi agyaggömböt ami még hasonlít is a megrendelőre. Még egy hittérítő is itt üvöltözik a sarkon, kőtábla helyett furnérlapon hirdetve a szent igéket.
Amíg a gyalogjárón egymást tapossa a nép, addig az úttesten a kocsik áradatában gyönyörködhetünk. A személyautók között teherkocsik araszolnak. Ezek nem szállítanak semmit, hiszen az üres rakodóteret csak két egymásnak döntött óriási hirdetőtábla uralja. Több tucat ilyen teherkocsi rója egésznapos útját a belváros zsúfoltságában. Megéri ez a hirdetőnek?! Vagy ilyen olcsó lenne a benzin?!
Ha az utca kezd az agyunkra menni, akkor ott vannak a souvenir boltok, fullasztó árubőséggel, na meg a Coca Cola, Hershey's, M&M, Harley Davidson és más márkák üzletei. De éhezni sem kell az éttermek, büfék, bárok, szalonok, utcai árusok sorát látva.
Nemes szórakozásnak pedig a színházak, revük, kabarék, varieték, zenés- táncos klubok és minden, amit emberi elme kitalálhat. Nem gond sem a helikopterezés a város felett, sem a lőtér izgalma, ahol akár géppisztollyal is... Tegye fel a kezét, aki itt unatkozni mer!
Mi egy színdarabra szavaztunk, jobban mondva, egy zenés játékra, (Menopause, the musical) ahol négy nő dalolva próbál gúnyt űzni az öregedésből. Valljuk be, sikerrel! A közönség is nagyon díjazta ezt a profi teljesítményt, hiszen önfeledt szórakozást biztosított a dinamikus négyes fogat.
Csak a tévét nem lett volna szabad bekapcsolni időnként a szobánkban. Mert a valóság igencsak igyekezett fejbe vágni. A híradó a floridai merényletet őrölte, és akármilyen rémisztő is volt ez a 49 halálos áldozattal járó lövöldözés, mégis úgy tűnt, hogy az USA lassan beletörődik abba, hogy a belföld is hadszíntérré válik. A két évvel korábbi vizitünk alkalmával is történt egy utcai lövöldözés. És közben még számtalan... Most a legnagyobb kérdőjel az elkövető személye, akiről azért szállt le az FBI, mert meg voltak győződve róla, hogy családot alapítva megállapodott és kötelességtudó állampolgárrá vált. Közben a kollégája négyszer jelezte a főnökei felé, hogy az illető haragtól elfúlva fenyegetőzik mindenféle büntető akciókkal. De nem akarták felelősségre vonni, mert az ilyesmi kényes ügy. Ugyanis muszlim az illető... A faji kártyát könnyen előkaphatja a megvádolt dolgozó.
De akkor sem jártunk jobban, ha arrébb kapcsoltunk. A szomorú szenzáció annak a két éves kisgyereknek a tragédiája, akit a floridai Disneylandben ért halálos aligátor támadás. Gondolom, az ügyvédek már sorban állnak a gyászoló család ajtaja előtt, hogy felajánlják szolgálataikat a híres szórakoztató központ ellen.
Aztán már vége is az egész kalandnak. Kaptunk egy kis színt, – ahogy a művelt olasz mondja – és nélkülözni sem kellett. Pedig komolyan aggódtam, mikor a párom már az első este kissé töprengve megérdeklődte:
‒ Mit gondolsz, hány napig bírja ki az ember élelem nélkül?
(2016)
Kellér Dezső, a hajdan oly népszerű konferanszié mesélte a közönségnek, hogy Amerikában járva beült egy színdarabra, amiben az összes szereplő meztelenül játszott. Nem győzött háborogni az erkölcsi züllés ilyen mélységén, a kapitalista kiszolgáltatottság szörnyűségén, az egész ügy felháborító sekélyességén. – Hogy akkor miért ültem be másnap, meg harmadnap is a darabra? – morfondírozott.
Valahogy így vagyok én is ezzel a Las Vegasszal. Csicsás, vásári, alpári, cicomás, zajos, zsúfolt, harsány és hivalkodó ‒ hogy akkor miért mentem megint oda, immár ötödször, a jó ég tudja.
Az első figyelemre méltó dologgal már a reptéren találkozom. Fiatal pár várakozott mellettem a bőröndöket szállító fekete gumiszalag mellett. Amikor felfedezik a sajátjukat, a férfi mozdulatlanul bűvöli a közeledő poggyászt, az asszony meg a futószalaghoz lép és szuszogva leemeli a hatalmas koffert.
‒ Na ugye! Csak elértük a női egyenjogúságot! ‒ állapítom meg elégedetten.
Eltaxizunk a szállodáig, a kertek alatt hamar el is érjük az objektumot. Ez sem új már számunkra, hiszen két éve is itt adtunk a mámornak. A Tuscany hotel ugyan nincs a főúton, de akkora szobákat kínál, hogy ez a főúri kényelem megér öt perc gyaloglást a látványosságokig.
És persze a szerencsejátékok. Mindenütt játékgépekbe botlunk, de itt kelletik magukat a kártya és rulett asztalok is. Megállunk az egyik mellett, majd megbököm az asszony karját.
‒ Te melyik színre tennél?
‒ A feketére – válaszolja.
‒ Érdekes, én is. – bólogatok.
Nézzük a hatalmas forgó kereket és a golyó száguldását. Kis idő múlva a fehér golyóbis bukdácsolva beesik az egyik rekeszbe. Piros 18. Na ugye! Megint spóroltunk egy csomó pénzt az óvatossággal. Játékszenvedély letudva.
De még az automata rulett asztal sem tud lázba hozni, ahol már a képernyőt nyomogatva kell megtenni a téteket és egy masina intézi üveg alatt a krupié tevékenységét. Ezeket az új gépeket is körülülik páran, de innen sem állnak fel lelkesebben a vendégek.
Az utcai hőmérséklet egy nyitott kemence melegét idézi, de sebaj! Legalább biztosítva van a melengető érzés míg a főúton mászkálunk. Ami azt illeti, szépen lekoppintották a világ építészeti kincseit. Egy kis ókor a piramissal, némi középkor a lovagvárral, New York, Párizs és Itália csodái, modern, világvárosi üvegpaloták - lehet bámulni ezt a szemérmetlen harácsolást. Bár, az igazsághoz tartozik, hogy van itt egyéni stílus is, a hatezer szobás szállodákkal és a csak Las Vegasra jellemző, fényben fürdő különlegességekkel.
A régi, elavult szállodák nem számíthatnak műemléki rangra és az új nemzedék kegyelmére. Sorra dőlnek a porba. Mi a Riviera hotel lerobbantásának lehettünk tanúi, amit az éjszaka közepére időzítettek, abban a reményben, hogy ne nagyon háborgassák a főút forgalmát.
Az egykori Dunes Hotel helyén ma a Bellagio impozáns épülete magasodik, előtte a világszenzációnak számító zenélő, színes vízsugarakat lövellő szökőkúttal. Itt valaha egy golfpálya terpeszkedett, mely több vizet igényelt, mint ez az egyedi látványosság.
A szállodák belseje fényűző luxust kínál, látszik, nem spóroltak a legapróbb részleteken sem. A csillogó üzletekben elegáns öltönyökben feszítenek az eladók. Nincs sok dolguk, mert nemigen tiporják egymást a vevők ezekben a boltokban. De nem kell aggódnunk a bevételért. Egy eladott karóra vagy gyűrű is fedezni tudja a havi bérleti díjat.
Ahol nem a pompa uralkodik, ott a látvány leginkább egy filmgyári díszletre emlékeztet. Ezért is olyan jó a Paris vagy a Bellagio üzletsorai között sétálni, mert tényleg olyan, mintha egy filmforgatásba csöppentünk volna. Már csak valamelyik filmsztárnak kéne befordulni a sarkon...
Mindent látni kell, vagy legalábbis újra felfedezni, esetleg szemrevételezni a frissen átadott nevezetességeket. A harmadik napon megdöntjük gyaloglási rekordunkat: a telefon lépésszámlálója estére 18 km-t mutat.
Az épületek látványosságaival csak az emberáradat furcsaságai vetélkedhetnek. Természetesen még mindig szép számmal akadnak koldusok, vagy inkább csak tarhálók, mert kifizetődő foglalkozásnak tűnik a turistákat adakozásra bírni. Ehhez a művelethez kis kartonpapír dukál, amin a kéregető tudtára adja a világnak, hogy miért számít a segítségünkre. Sajnos a „Minek hazudjak, sörre kell a pénz‟ még mindig nem ment ki a divatból, pedig már húsz éve sem számított friss poénnak. Eredetibbnek tűnik az a felirat amely ezt adja tudtunkra: „A feleségem férfivé operáltatta magát és megszökött a barátnőmmel. Adakozzatok!‟ De az a hölgy is a jóindulatunkban bízik, aki a következő szöveggel álldogál a sarkon: „Túl ronda vagyok prostinak, marad a kéregetés‟. Egy rokonszenves fiatalember a következő ajánlatot vetette kartonra: „Tökön rúghatsz!‟ A szűkszavú közlemény nem tért ki arra, hogy mindezért mennyit kell fizetni, de elképzelhető, hogy akciós árat is tudott volna ajánlani seggberúgással kombinálva.
Ezen a téren is létezik öntudat, mert egy ápolatlan öregúr simán starving artist ‒nak, vagyis éhező művésznek titulálta önmagát.
Szép számmal vannak olyanok is, akik nem bíznak az írott szó erejében és inkább jelmezekbe bújva tartják a markukat. Egész komoly választék volt Pókemberből, Elvis Presleyből, Michael Jacksonból, a Star Wars hőseiből, de még a „Másnaposok‟ című film hibbant szakállas fickójából is, a mellére kötözött csecsemővel. Marilyn Monroe is képviseltette magát, két alakban is. Az egyik egy hetvenes matróna volt, aki az ikonikus fehér ruhában ácsorgott egy szellőzőrács felett az áramlatra várva. A másik pedig ‒ már a kor szellemének engedelmeskedve ‒ egy szakállas fickó, ugyancsak az elhíresült ruhácskában, szőke parókában, tornacipőben, csábmosollyal. Nem állíthatnám, hogy oda voltak értük. Az amerikaiak nem szeretik, ha a bálványaikat gúnyolják.
A kavalkád a Fremont streeten is folytatódik, ami kissé odébb van, de nem kevésbé népszerű, mint a szállodák sora. Itt gyorsan kiderül, hogy egyesek nem ismerik a szégyenérzetet. Például az a hasas utcai zenész sem, akinek egyetlen öltözéke a cipőfűző szélességű fürdőnadrág. De az a kisöreg sem megy a szomszédba egy kis magamutogatásért, aki apró angyalszárnyakkal, tűzpiros tangában alakította Cupidót.
A kéregetők mellett akadnak a járdán zenészek, artisták, bűvészek, portréfestők, karikatúristák, sőt már agyagszobrászok is, akik egy negyvenesért fazonra gyúrják az öklömnyi agyaggömböt ami még hasonlít is a megrendelőre. Még egy hittérítő is itt üvöltözik a sarkon, kőtábla helyett furnérlapon hirdetve a szent igéket.
Amíg a gyalogjárón egymást tapossa a nép, addig az úttesten a kocsik áradatában gyönyörködhetünk. A személyautók között teherkocsik araszolnak. Ezek nem szállítanak semmit, hiszen az üres rakodóteret csak két egymásnak döntött óriási hirdetőtábla uralja. Több tucat ilyen teherkocsi rója egésznapos útját a belváros zsúfoltságában. Megéri ez a hirdetőnek?! Vagy ilyen olcsó lenne a benzin?!
Ha az utca kezd az agyunkra menni, akkor ott vannak a souvenir boltok, fullasztó árubőséggel, na meg a Coca Cola, Hershey's, M&M, Harley Davidson és más márkák üzletei. De éhezni sem kell az éttermek, büfék, bárok, szalonok, utcai árusok sorát látva.
Nemes szórakozásnak pedig a színházak, revük, kabarék, varieték, zenés- táncos klubok és minden, amit emberi elme kitalálhat. Nem gond sem a helikopterezés a város felett, sem a lőtér izgalma, ahol akár géppisztollyal is... Tegye fel a kezét, aki itt unatkozni mer!
Mi egy színdarabra szavaztunk, jobban mondva, egy zenés játékra, (Menopause, the musical) ahol négy nő dalolva próbál gúnyt űzni az öregedésből. Valljuk be, sikerrel! A közönség is nagyon díjazta ezt a profi teljesítményt, hiszen önfeledt szórakozást biztosított a dinamikus négyes fogat.
Csak a tévét nem lett volna szabad bekapcsolni időnként a szobánkban. Mert a valóság igencsak igyekezett fejbe vágni. A híradó a floridai merényletet őrölte, és akármilyen rémisztő is volt ez a 49 halálos áldozattal járó lövöldözés, mégis úgy tűnt, hogy az USA lassan beletörődik abba, hogy a belföld is hadszíntérré válik. A két évvel korábbi vizitünk alkalmával is történt egy utcai lövöldözés. És közben még számtalan... Most a legnagyobb kérdőjel az elkövető személye, akiről azért szállt le az FBI, mert meg voltak győződve róla, hogy családot alapítva megállapodott és kötelességtudó állampolgárrá vált. Közben a kollégája négyszer jelezte a főnökei felé, hogy az illető haragtól elfúlva fenyegetőzik mindenféle büntető akciókkal. De nem akarták felelősségre vonni, mert az ilyesmi kényes ügy. Ugyanis muszlim az illető... A faji kártyát könnyen előkaphatja a megvádolt dolgozó.
De akkor sem jártunk jobban, ha arrébb kapcsoltunk. A szomorú szenzáció annak a két éves kisgyereknek a tragédiája, akit a floridai Disneylandben ért halálos aligátor támadás. Gondolom, az ügyvédek már sorban állnak a gyászoló család ajtaja előtt, hogy felajánlják szolgálataikat a híres szórakoztató központ ellen.
Aztán már vége is az egész kalandnak. Kaptunk egy kis színt, – ahogy a művelt olasz mondja – és nélkülözni sem kellett. Pedig komolyan aggódtam, mikor a párom már az első este kissé töprengve megérdeklődte:
‒ Mit gondolsz, hány napig bírja ki az ember élelem nélkül?
(2016)