Az ajtó mellett, a huzatban
Három huszonéves került a négyágyasba. Alig néhány nap különbséggel érkeztek, súlyos, kivizsgálásra váró problémákkal, de egy dologban biztosan: gyógyultan fognak távozni innen, hiszen fiatalok. Nem sokat rágódtak a limfociták és trombociták számain, a lázgörbén, meg a vérsüllyedésen, fontosabb volt, hogy jól kijöttek egymással.
Annyi közös téma akadt, hogy a betegség szinte háttérbe szorult. Ezt a nyaralás hangulatot csak fokozta a fiatal nővérke jelenléte, aki egyidős lehetett velük. Kigúvadt szemmel bámulták, a rajongásnak az sem tudta kedvét szegni, hogy a frissen végzett leányzó nagyon ügyetlen volt. Rettegve várták a vérvételt, és ilyenkor csak az jelentett némi vigaszt, hogy karjukat Márta nővér ölébe helyezhették. Ráadásul az a határon túlról hozott szókincs!
‒ Kinél van még hőmérce?! ‒ kérdezősködött a fiúktól a reggeli vizit során.
Egyik alkalommal az orvosi műszer vezetékét olyan bőszen rángatta, hogy a konnektort is kitépte a falból. De nem ez volt a fontos, hanem a rakoncátlanul csapkodó lófarok, a bájos külső, a klumpában klaffogó izmos, hosszú lábak. A rajongó tekintetek nem akarták tudomásul venni sem lábak görbületét, sem az egykori pattanások nyomait a kedves arcon. A bezártság kiváló sminkmesternek bizonyult.
Karcsi volt a rangidős, magassága, robusztus külseje kétséget sem hagytak afelől, hogy itt ő a legkülönb. Csalódottan tapasztalta, hogy Márta nővér nincs ezen a véleményen. Ő Feri ágyánál időzött a legtöbbet. Igazgatta a párnáját, tapogatta a pulzusát, mérte a vérnyomását. A kék szemek eleinte gyanakodva fogadták a gondoskodást. Feri úgy vélte, súlyos betegsége miatt kapja az extra figyelmet. Végül a szobatársak világosították fel. Péter is irigyelte Feri szerencséjét, de neki ott volt a barátnője, aki minden látogatást végigült és tukmálta belé az őszibarack befőtteket.
A három fiú barátságát nem kezdte ki a nővérke választása. Karcsi hamar megbékélt, és az éjszakás nővérnél próbált vigaszt találni.
A hetvenes években járunk, szó sincs arról, hogy a kórházi unalmat az internet enyhítse. Maradt a beszélgetés, a rádiózás, és néhány könyv, amikbe belekezdtek, de nem volt türelmük végigolvasni.
A tavasz erőre kapott, a kórház kertjében álló fák szinte gongütésre zöldre váltottak. A fiúk állapota látványosan javult, egyre nehezebbé vált a semmittevés. Már mindent kitárgyaltak, elmesélték rövid életük eseményeit, sokszor füllentettek is. Lassan elfogytak a viccek, ismétlődtek az ugratások. Az unalom úgy tört rájuk, mint egy második, még alattomosabb betegség. Már civakodások is előfordultak, akár az öreg házasoknál, akik csak azért bántják egymást, hogy történjen valami.
Az egyik eseménytelen hétköznapon új beteget toltak a kórterembe. Egy elnehezült testű öregember zihált a gurulós kocsin, a betegszállítók nagy nehézségek árán emelték át az ágyra. Az öreget egy meglepően elegáns, ápolt, idős hölgy kísérte. Az asszony azonnal igyekezett hasznossá tenni magát. Amíg nyugtatta az öreget, gyors mozdulatokkal átpakolta a táska tartalmát az éjjeli szekrénybe.
A fiúk érdeklődve nézték a különös párt. A mackós külsejű öreg szinte nem is tud magáról, mellette pedig ez az elegáns asszony sürög-forog és néhány kedves szóra is telik tőle. Még a betegtársakat is üdvözli, aztán minden figyelme újra a férje felé fordul. Hamarosan észreveszi a nyitott ajtó átkát: a folyosó felől húzat áramlik az öreg ágya felé. Becsukja az ajtót és a fiúkhoz fordul:
‒ Kérem, legyenek tekintettel a férjemre! Amíg itt fekszik, tartsák az ajtót csukva. Ugye megoldható?
A többiek zavartan bólintanak.
A betegápolók távoztak, a nővér is elsietett, az asszony kettesben marad a férjével. Igazgatja a párnát, a pizsama gombjaival matat.
‒Jaj, van itt egy kis kaksi. ‒ jelenti ki, szinte közömbösen. Nem kiált segítségért. A sarokban álló paravánt az ágy mellé tolja, már csak a motozás hallatszik, majd megcsapja a fiúk orrát az átható bűz. Néhány másodperc az egész, zacskó zizeg, az ágy nyikorgása hallatszik. Hamarosan minden helyre áll, a paraván is visszakerül a sarokba, az elegáns úriasszony úgy áll ott az elkötött nylonzacskóval, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy tisztába tette a férjét. A fiúkon különös, megmagyarázhatatlan szégyenérzet lesz úrrá.
Az asszony még órákig marad, a nővér megnyugodva veszi tudomásul, hogy szinte nincs is dolga az új beteggel. Az öreg fél-bódulatban tűri a gyengéd erőszakot és hajlandó pár falatot enni.
Már alaposan besötétedik, mire az asszony elköszön. A fiúk zavarban vannak és rosszkedvűek. Nem ilyen szobatársra vágytak. Milyen jó lett volna egy hasonló korú srác, tele mesélnivaló élményekkel. Ez az öreg meg csak fujtat és zihál.
Éjszaka beteljesedik a rémálom. Az öreg horkol, köhög, néha félrebeszél, aztán megint az a sípolás, ahogy kapkodja a levegőt. A nővér is belátogat, injekcióval enyhíti az öreg szenvedését.
Karcsi nem bírja tovább, a folyosón keres nyugalmat. Péter is követi.
‒ Minek vergődnek még az ilyennel? ‒ teszi fel a kérdést. ‒ Miért nem hagyják meghalni? Csak a vak nem látja, hogy reménytelen!
Péter szaporán bólogat. Feri is megérkezik, együtt átkozzák a balszerencséjüket a szobatárs miatt. Karcsi megjegyzi:
‒ Remélem, holnap nem az ebédidő alatt lesz egy kis kaksi...
Összenevetnek a cinkosok.
A szép napoknak menthetetlenül vége. Az öreg felesége rendszeres látogató lesz, ha ő is a kórteremben van, képtelenség figyelmen kívül hagyni őket.
Az öreg szorgalmasan szedi a gyógyszereket, jó beteg, nem rigolyás. Meglepő hallani, milyen kedvesen beszél a feleségéhez. Az asszony is csupa jóindulat. A fiúk értetlenül szembesülnek a nő odaadó gondoskodásával. Ez lenne, mikor két ember összetartozik?! Amikor nem számít sem a formátlan test, sem a ráncoktól elváltozott arc, sem a ziháló, köhögésbe fúló mondat, csak az, hogy együtt csinálták végig?!
Az öreg bűntudattal figyeli szobatársait. Tudja jól, hogy a horkolós éjszakái miatt a pokolba kívánják. Igyekszik meghúzni magát, szótlanul fekszik az ágyán, a plafont bámulva.
A fiúk unatkoznak. Péter felkap egy rejtvényújságot és a ceruza végét rágcsálva elmélyed a keresztrejtvényben.
‒ Fog ez menni? ‒ évődik vele Karcsi. ‒ Aztán nehogy olyan sötét legyél, mint a KISZ táborban az egyik csávó.
‒ Mért az mit csinált? ‒fordul felé Péter.
‒ Olvassa nekünk a feladatot: énekel. Gondolkodik, gondolkodik, aztán beírja: madár. Remélem te nem vagy ekkora kretén.
‒ Na szállj le rólam, jó?! ‒ Péter elmerül az újságban.
Pár perc múlva már sóhajtozik.
‒ Hát ez mi a franc lehet? Similis.... és utána még 12 betű...
‒ Szerintem te vak vagy! Simlis lesz az! Még olvasni se tudsz! ‒ tromfolja le Karcsi. ‒Simlis fazon izé...
‒ Similis simile gaudet ‒ szólal meg az öreg a sarokból. ‒ Hasonló hasonlónak örül. Latin. ‒ teszi hozzá szinte bocsánat kérően.
‒ Szóval mi? Simile... ‒ kérdezi Péter meglepetten.
Az öreg készséggel lebetűzi.
‒ Hát ez kijött! ‒ dől hátra a fiú elégedetten. Mindnyájan az öregre néznek.
‒ Hát ez nagyon baró! Köszi!
Karcsi nem tudja feledni az éjszakákat.
‒ Latin! Mire jó az egyáltalán?! Latinul nem beszél senki! Holt nyelv.
‒ Az. ‒ hagyja rá az öreg.
‒ Nem jó semmire! ‒ erősködik Karcsi.
‒ Esetleg keresztrejtvényhez?‒ kérdezi az öreg, de már mosolyog.
A fiúk is elnevetik magukat.
‒ De kapóra jöhet, mert ha például angolul akarnak tanulni, ott a szavak harminc százaléka latin eredetű. A másik harminc százalék meg francia, ami szintén a latinból... ‒ a magyarázat köhögésbe fullad.
‒Töltsek egy kis üdítőt? ‒ ugrik fel Péter.
‒ Megköszönném. ‒ bólogat az öreg.
Az új szobatárs különös szerzet. Meglepően tájékozott minden témában. Szívesen válaszol ha kérdezik, de nem tart kiselőadásokat. Hagyja a fiúkat is beszélni, és kíváncsi a véleményükre. Észre sem veszik ahogy elröppen a délután.
Másnap újra megjelenik a feleség. Pusmognak az öreggel, aztán pillantása végigfut a fiúkon, mintha megsimogatná őket. A szokásosnál korábban távozik. Ez kapóra jön, mert így az öreg el tudja mesélni azt a délutánt, amikor egy orosz tisztet kellett elvinnie motoron a főparancsnokságra. De nem akar leragadni a háborús élményeknél. A fiúkat faggatja a terveikről.
Aztán Péterből kibukik a vallomás. Szakítani akar a barátnőjével, mert terhére van az anyáskodó magatartás. A látogatás során már nincs is miről beszélgetni vele. Az öreg sóhajt egyet.
‒ Ne kapkodd el! Persze, hogy nincs miről beszélgetni! Nem történik veled semmi itt a négy fal között. Ha majd kinn leszel, jönnek az élmények, a közös programok, minden más lesz. Mondd meg a lánynak, hogy nem kötelező minden héten kétszer itt ülni órákig! És ha nem fog jönni, legalább te is megtudod, hogy mennyire hiányzik.
Péter szót fogad. A lány mintha megkönnyebbülne, hogy szabadságot kapott. A fiú már az első kihagyott látogatás után sóvárogni kezd a barátnője után. Végül akadozva megköszöni az öregnek, hogy nem hamarkodta el a szakítást.
A másik két fiú vidéki, őket csak hébe-hóba látogatják a családtagok. De nincs hiányérzetük, a kis csapat nagyon jól megvan egymás társaságában. Az öreg a kábelhidakról mesél, Karcsinak fogalma sincs ilyen dolgokról. Hirtelen szégyellni kezdi tudatlanságát. A másik két fiú is tátott szájjal figyel.
Másnap az öreg minden mondata köhögésbe fullad. Péter tartja a poharát, míg megpróbál a szívószállal inni néhány kortyot. A betegnek már nincs ereje megköszönni a szívességet.
Eltelik egy újabb nap. Az orvosok egyre gyakrabban jelennek meg a beteg ágya körül. A nővérke is sűrűbben vonul a hőmércével. A délután szendergéssel telik, csupán a feleségével próbál néhány szót váltani. A következő délelőttön az asszony csomagolni kezd. A fiúk riadtan figyelik a változást. A nő hozzájuk fordul.
‒ Hazamegyünk! A férjemnek az a kívánsága, hogy... ‒ elfullad a mondat.
‒ De hát otthon a gyógyulás... ‒ méltatlankodik Karcsi, aztán hirtelen megért mindent.
Az öreg erőtlenül próbál búcsút inteni, mikor kitolják a kórteremből. A feleség visszafordul az ajtóból.
‒ Köszönöm fiúk! Kívánom, hogy gyógyuljanak meg minél hamarabb!
Meg se várja a választ, már csukódik az ajtó.
A fiúk döbbenten nézik az üres ágyat.
‒ Még azt se tudjuk, hány éves volt az öreg... ‒ mereng Péter.
‒ Mi az, hogy volt?! Hogyhogy volt?! De nagy barom vagy te! ‒ rivall rá Karcsi.
De nem folytatja. Nem lehet úgy veszekedni, ha az embert a sírás kerülgeti.
Három huszonéves került a négyágyasba. Alig néhány nap különbséggel érkeztek, súlyos, kivizsgálásra váró problémákkal, de egy dologban biztosan: gyógyultan fognak távozni innen, hiszen fiatalok. Nem sokat rágódtak a limfociták és trombociták számain, a lázgörbén, meg a vérsüllyedésen, fontosabb volt, hogy jól kijöttek egymással.
Annyi közös téma akadt, hogy a betegség szinte háttérbe szorult. Ezt a nyaralás hangulatot csak fokozta a fiatal nővérke jelenléte, aki egyidős lehetett velük. Kigúvadt szemmel bámulták, a rajongásnak az sem tudta kedvét szegni, hogy a frissen végzett leányzó nagyon ügyetlen volt. Rettegve várták a vérvételt, és ilyenkor csak az jelentett némi vigaszt, hogy karjukat Márta nővér ölébe helyezhették. Ráadásul az a határon túlról hozott szókincs!
‒ Kinél van még hőmérce?! ‒ kérdezősködött a fiúktól a reggeli vizit során.
Egyik alkalommal az orvosi műszer vezetékét olyan bőszen rángatta, hogy a konnektort is kitépte a falból. De nem ez volt a fontos, hanem a rakoncátlanul csapkodó lófarok, a bájos külső, a klumpában klaffogó izmos, hosszú lábak. A rajongó tekintetek nem akarták tudomásul venni sem lábak görbületét, sem az egykori pattanások nyomait a kedves arcon. A bezártság kiváló sminkmesternek bizonyult.
Karcsi volt a rangidős, magassága, robusztus külseje kétséget sem hagytak afelől, hogy itt ő a legkülönb. Csalódottan tapasztalta, hogy Márta nővér nincs ezen a véleményen. Ő Feri ágyánál időzött a legtöbbet. Igazgatta a párnáját, tapogatta a pulzusát, mérte a vérnyomását. A kék szemek eleinte gyanakodva fogadták a gondoskodást. Feri úgy vélte, súlyos betegsége miatt kapja az extra figyelmet. Végül a szobatársak világosították fel. Péter is irigyelte Feri szerencséjét, de neki ott volt a barátnője, aki minden látogatást végigült és tukmálta belé az őszibarack befőtteket.
A három fiú barátságát nem kezdte ki a nővérke választása. Karcsi hamar megbékélt, és az éjszakás nővérnél próbált vigaszt találni.
A hetvenes években járunk, szó sincs arról, hogy a kórházi unalmat az internet enyhítse. Maradt a beszélgetés, a rádiózás, és néhány könyv, amikbe belekezdtek, de nem volt türelmük végigolvasni.
A tavasz erőre kapott, a kórház kertjében álló fák szinte gongütésre zöldre váltottak. A fiúk állapota látványosan javult, egyre nehezebbé vált a semmittevés. Már mindent kitárgyaltak, elmesélték rövid életük eseményeit, sokszor füllentettek is. Lassan elfogytak a viccek, ismétlődtek az ugratások. Az unalom úgy tört rájuk, mint egy második, még alattomosabb betegség. Már civakodások is előfordultak, akár az öreg házasoknál, akik csak azért bántják egymást, hogy történjen valami.
Az egyik eseménytelen hétköznapon új beteget toltak a kórterembe. Egy elnehezült testű öregember zihált a gurulós kocsin, a betegszállítók nagy nehézségek árán emelték át az ágyra. Az öreget egy meglepően elegáns, ápolt, idős hölgy kísérte. Az asszony azonnal igyekezett hasznossá tenni magát. Amíg nyugtatta az öreget, gyors mozdulatokkal átpakolta a táska tartalmát az éjjeli szekrénybe.
A fiúk érdeklődve nézték a különös párt. A mackós külsejű öreg szinte nem is tud magáról, mellette pedig ez az elegáns asszony sürög-forog és néhány kedves szóra is telik tőle. Még a betegtársakat is üdvözli, aztán minden figyelme újra a férje felé fordul. Hamarosan észreveszi a nyitott ajtó átkát: a folyosó felől húzat áramlik az öreg ágya felé. Becsukja az ajtót és a fiúkhoz fordul:
‒ Kérem, legyenek tekintettel a férjemre! Amíg itt fekszik, tartsák az ajtót csukva. Ugye megoldható?
A többiek zavartan bólintanak.
A betegápolók távoztak, a nővér is elsietett, az asszony kettesben marad a férjével. Igazgatja a párnát, a pizsama gombjaival matat.
‒Jaj, van itt egy kis kaksi. ‒ jelenti ki, szinte közömbösen. Nem kiált segítségért. A sarokban álló paravánt az ágy mellé tolja, már csak a motozás hallatszik, majd megcsapja a fiúk orrát az átható bűz. Néhány másodperc az egész, zacskó zizeg, az ágy nyikorgása hallatszik. Hamarosan minden helyre áll, a paraván is visszakerül a sarokba, az elegáns úriasszony úgy áll ott az elkötött nylonzacskóval, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy tisztába tette a férjét. A fiúkon különös, megmagyarázhatatlan szégyenérzet lesz úrrá.
Az asszony még órákig marad, a nővér megnyugodva veszi tudomásul, hogy szinte nincs is dolga az új beteggel. Az öreg fél-bódulatban tűri a gyengéd erőszakot és hajlandó pár falatot enni.
Már alaposan besötétedik, mire az asszony elköszön. A fiúk zavarban vannak és rosszkedvűek. Nem ilyen szobatársra vágytak. Milyen jó lett volna egy hasonló korú srác, tele mesélnivaló élményekkel. Ez az öreg meg csak fujtat és zihál.
Éjszaka beteljesedik a rémálom. Az öreg horkol, köhög, néha félrebeszél, aztán megint az a sípolás, ahogy kapkodja a levegőt. A nővér is belátogat, injekcióval enyhíti az öreg szenvedését.
Karcsi nem bírja tovább, a folyosón keres nyugalmat. Péter is követi.
‒ Minek vergődnek még az ilyennel? ‒ teszi fel a kérdést. ‒ Miért nem hagyják meghalni? Csak a vak nem látja, hogy reménytelen!
Péter szaporán bólogat. Feri is megérkezik, együtt átkozzák a balszerencséjüket a szobatárs miatt. Karcsi megjegyzi:
‒ Remélem, holnap nem az ebédidő alatt lesz egy kis kaksi...
Összenevetnek a cinkosok.
A szép napoknak menthetetlenül vége. Az öreg felesége rendszeres látogató lesz, ha ő is a kórteremben van, képtelenség figyelmen kívül hagyni őket.
Az öreg szorgalmasan szedi a gyógyszereket, jó beteg, nem rigolyás. Meglepő hallani, milyen kedvesen beszél a feleségéhez. Az asszony is csupa jóindulat. A fiúk értetlenül szembesülnek a nő odaadó gondoskodásával. Ez lenne, mikor két ember összetartozik?! Amikor nem számít sem a formátlan test, sem a ráncoktól elváltozott arc, sem a ziháló, köhögésbe fúló mondat, csak az, hogy együtt csinálták végig?!
Az öreg bűntudattal figyeli szobatársait. Tudja jól, hogy a horkolós éjszakái miatt a pokolba kívánják. Igyekszik meghúzni magát, szótlanul fekszik az ágyán, a plafont bámulva.
A fiúk unatkoznak. Péter felkap egy rejtvényújságot és a ceruza végét rágcsálva elmélyed a keresztrejtvényben.
‒ Fog ez menni? ‒ évődik vele Karcsi. ‒ Aztán nehogy olyan sötét legyél, mint a KISZ táborban az egyik csávó.
‒ Mért az mit csinált? ‒fordul felé Péter.
‒ Olvassa nekünk a feladatot: énekel. Gondolkodik, gondolkodik, aztán beírja: madár. Remélem te nem vagy ekkora kretén.
‒ Na szállj le rólam, jó?! ‒ Péter elmerül az újságban.
Pár perc múlva már sóhajtozik.
‒ Hát ez mi a franc lehet? Similis.... és utána még 12 betű...
‒ Szerintem te vak vagy! Simlis lesz az! Még olvasni se tudsz! ‒ tromfolja le Karcsi. ‒Simlis fazon izé...
‒ Similis simile gaudet ‒ szólal meg az öreg a sarokból. ‒ Hasonló hasonlónak örül. Latin. ‒ teszi hozzá szinte bocsánat kérően.
‒ Szóval mi? Simile... ‒ kérdezi Péter meglepetten.
Az öreg készséggel lebetűzi.
‒ Hát ez kijött! ‒ dől hátra a fiú elégedetten. Mindnyájan az öregre néznek.
‒ Hát ez nagyon baró! Köszi!
Karcsi nem tudja feledni az éjszakákat.
‒ Latin! Mire jó az egyáltalán?! Latinul nem beszél senki! Holt nyelv.
‒ Az. ‒ hagyja rá az öreg.
‒ Nem jó semmire! ‒ erősködik Karcsi.
‒ Esetleg keresztrejtvényhez?‒ kérdezi az öreg, de már mosolyog.
A fiúk is elnevetik magukat.
‒ De kapóra jöhet, mert ha például angolul akarnak tanulni, ott a szavak harminc százaléka latin eredetű. A másik harminc százalék meg francia, ami szintén a latinból... ‒ a magyarázat köhögésbe fullad.
‒Töltsek egy kis üdítőt? ‒ ugrik fel Péter.
‒ Megköszönném. ‒ bólogat az öreg.
Az új szobatárs különös szerzet. Meglepően tájékozott minden témában. Szívesen válaszol ha kérdezik, de nem tart kiselőadásokat. Hagyja a fiúkat is beszélni, és kíváncsi a véleményükre. Észre sem veszik ahogy elröppen a délután.
Másnap újra megjelenik a feleség. Pusmognak az öreggel, aztán pillantása végigfut a fiúkon, mintha megsimogatná őket. A szokásosnál korábban távozik. Ez kapóra jön, mert így az öreg el tudja mesélni azt a délutánt, amikor egy orosz tisztet kellett elvinnie motoron a főparancsnokságra. De nem akar leragadni a háborús élményeknél. A fiúkat faggatja a terveikről.
Aztán Péterből kibukik a vallomás. Szakítani akar a barátnőjével, mert terhére van az anyáskodó magatartás. A látogatás során már nincs is miről beszélgetni vele. Az öreg sóhajt egyet.
‒ Ne kapkodd el! Persze, hogy nincs miről beszélgetni! Nem történik veled semmi itt a négy fal között. Ha majd kinn leszel, jönnek az élmények, a közös programok, minden más lesz. Mondd meg a lánynak, hogy nem kötelező minden héten kétszer itt ülni órákig! És ha nem fog jönni, legalább te is megtudod, hogy mennyire hiányzik.
Péter szót fogad. A lány mintha megkönnyebbülne, hogy szabadságot kapott. A fiú már az első kihagyott látogatás után sóvárogni kezd a barátnője után. Végül akadozva megköszöni az öregnek, hogy nem hamarkodta el a szakítást.
A másik két fiú vidéki, őket csak hébe-hóba látogatják a családtagok. De nincs hiányérzetük, a kis csapat nagyon jól megvan egymás társaságában. Az öreg a kábelhidakról mesél, Karcsinak fogalma sincs ilyen dolgokról. Hirtelen szégyellni kezdi tudatlanságát. A másik két fiú is tátott szájjal figyel.
Másnap az öreg minden mondata köhögésbe fullad. Péter tartja a poharát, míg megpróbál a szívószállal inni néhány kortyot. A betegnek már nincs ereje megköszönni a szívességet.
Eltelik egy újabb nap. Az orvosok egyre gyakrabban jelennek meg a beteg ágya körül. A nővérke is sűrűbben vonul a hőmércével. A délután szendergéssel telik, csupán a feleségével próbál néhány szót váltani. A következő délelőttön az asszony csomagolni kezd. A fiúk riadtan figyelik a változást. A nő hozzájuk fordul.
‒ Hazamegyünk! A férjemnek az a kívánsága, hogy... ‒ elfullad a mondat.
‒ De hát otthon a gyógyulás... ‒ méltatlankodik Karcsi, aztán hirtelen megért mindent.
Az öreg erőtlenül próbál búcsút inteni, mikor kitolják a kórteremből. A feleség visszafordul az ajtóból.
‒ Köszönöm fiúk! Kívánom, hogy gyógyuljanak meg minél hamarabb!
Meg se várja a választ, már csukódik az ajtó.
A fiúk döbbenten nézik az üres ágyat.
‒ Még azt se tudjuk, hány éves volt az öreg... ‒ mereng Péter.
‒ Mi az, hogy volt?! Hogyhogy volt?! De nagy barom vagy te! ‒ rivall rá Karcsi.
De nem folytatja. Nem lehet úgy veszekedni, ha az embert a sírás kerülgeti.