Az alibi
Dobai egészen odavolt ezért a lakóparkért. Három hónappal ezelőtt költöztek ide a füstös belvárosból, és azóta minden nap, mikor hazatért, áhítat, és csendes boldogság járta át. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer része lesz ilyen luxusban. Elismeréssel pillant körbe az utcácska két oldalán díszelgő egyforma sorházakon. Az összhangot semmi sem zavarja. Itt minden idilli, hangulatos, és hívogató tökéletesség. A tervező ezúttal csodát művelt a praktikusság és az esztétika ötvözetével. Az épületek egységét jól kiemeli a világosbarna szín. A kétszintes házak tetői egyformán magasodnak, semmiféle egyéni kezdeményezés nem rombolja az összhatást. Sehol egy antenna-lavór, madáretető, vagy zászlórúd, semmi sem háborítja ezt a tökéletes összhangot.
Még a garázsok közötti keskeny földnyelv bokrait is mértani pontossággal vágták egyformára. Parkolni tilos a házak előtt, így az érkező kocsikat sorra elnyelik a hangtalanul nyíló garázskapuk. De így, a járművek nélküli, kihalt utcácskákon, még jobban érvényesül a természettel harmonizáló csendesség.
Dobai békét, időtlenséget, és biztonságot érez ebben a tökéletes rendben. Minden csendes, szinte élettelen, és ez olyan jó. Erre vágyott világéletében. A szomszédokat nem ismeri, nem is óhajt velük kapcsolatba kerülni. Megtanulta már, hogy még az ártalmatlannak tűnő üdvözlések is magukban rejtik a később levakarhatatlan látogatókat. Szerencsére a neje is hasonló elveket vall, így maradéktalanul élvezhetik a lakópark háborítatlan nyugalmát. Inkább a régi ismerőseivel találkozik, és büszkeséggel zsebeli be csodálatukat egy-egy látogatás után.
A nappali ablakából a szomszéd házsorra láthat, és amikor csapnivaló a tévéműsor, inkább az üvegen bámészkodik kifelé. Ez a rendezettség mindig rabul ejti. Módosabb emberek lakhatnak errefelé, akik a pénzükért élvezni akarják mindazt, amit már nem képes megadni a piszkos és zűrzavaros nagyváros.
Egy pénteki napon vette észre a széket. Hitetlenkedve hunyorgott, még a szemét is becsukta, azt remélve, hogy eltűnik az a tárgy, ott a túloldalon. De semmi kétség, a szemközti ház garázs ajtaja mellett, a pázsiton egy szék árválkodott, kissé félrebillenve a domború talajon. Az ablakhoz hívta a feleségét. Együtt bámulták az összhang és a tökéletesség elleni merényletet. Az asszony nyugtatni próbálta.
- Biztos csak kitette előre, aztán majd bepakolja a csomagtartóba - legyintett, de úgy tűnt, hogy ő is átérezte, valamitől megfosztották őket. Nehezen ült vissza a foteljába, még tévézés közben is ki-kipillantott a nappali ablakán, hátha eltűnik ez a rendbontást jelentő bútordarab.
Napok teltek el, a szék változatlanul ott csúfította környezetét. Egyenes támlájú fából készült ebédlői bútordarab volt, tán nem is szemétre való, hiszen hibátlannak látszott. Szitkokat mormolt a foga között, és hol a szék tulajdonosára haragudott, hol önmagára, hogy képtelen túltenni magát egy ilyen apróságon.
Az asszony unta meg előbb férje örökös morgásait és álldogálásait az ablaknál. Pár sort írt egy papírra, átsétált a túloldalra és egy darab ragasztószalaggal a székhez erősítette üzenetét. Nem volt ez több mint egy udvarias felszólítás, hogy ne hagyja közös területen a tulajdonosa a bútorát.
Dobai megint az ablaknál állt, amikor végre megpillantotta a szomszédot. A garázsajtó ezúttal nem csukódott le azonnal, a tulaj kijött a székhez, és elolvasta a cédulát. Nagydarab, kopaszra borotvált férfi, öltönyben, nyakkendőben, a fülén azzal a különös szerkezettel, melyet telefonáláshoz használnak. Akkor is gyűlölte volna ezt a hústömeget, ha nincs köztük ez a szék–ügy. A férfi átfutotta az üzenetet, vizslató tekintettel körülnézett, majd visszament a garázsba. Dobai nem volt biztos benne, hogy észrevétlen maradt a függöny mögött. Aztán a garázsajtó is lecsukódott. A cédula a széken maradt. Talán ez fájt legjobban, ez a közöny, mellyel túltette magát a szomszéd az udvarias kérésen.
Újabb napok teltek el, szinte már hipnotikus állapotban vonult az ablakhoz és bámulta a széket. Közben a megoldáson töprengett. Egy éjszaka felragadja a széket és valami néptelen helyen darabokra töri. De teljesen kizárt, hogy a fényesen kivilágított telepen baktasson a lopott székkel. Igen, ez a legnagyobb probléma, hogy ebben a világításban nem lehet észrevétlen maradni. Az újabb felszólítás is reménytelen, leszűrhette ezt a kopasz első reakciójából. Talán a telep gondnoksága tudna tenni valamit. De azok még őt utasítanák rendre, rásütve, hogy okvetetlenkedik, és mások ügyeibe avatkozik.
Korholta magát, hogy így szívére vesz ilyen nevetséges, és kicsinyes problémát, de mégsem tudott felengedni. Már nem érezte azt az eufóriás örömöt, ha bekanyarodott kocsijával a házsor elé. Pillantása a széket kereste, a bizonyosságot, hogy valaki büntetlenül tehet tönkre egy tökéletes világot. Keserűen állapította meg, hogy a többi szomszéd szó nélkül tűri egyetlen ember önkényességét.
Aztán egy méretes kartondoboz került a szék mellé, melyből színes ruhadarabok kandikáltak ki a hanyagul lezárt fedőlapok között. Dobai tehetetlenül nézte az ablakából az újabb kihívást.
A telep főbejáratánál a levélszekrényt zárta éppen, amikor árnyék vetült rá. Felegyenesedett és megfordult. A kopasz állt előtte. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a férfi tenyérrel mellbe lökte, miközben rámordult:
– Mi nem teszik neked itt kisapám?!
Dobai nem ijedt meg. Hetek óta elfojtott indulatai végre szabad utat nyerhettek.
– Ki vagy te?! Ki vagy te?! Mit képzelsz te magadról, hogy felelősségre mersz vonni?! Hogy mersz hozzám érni te senki?!
A kopasz keze villámgyorsan ütésre lendült, ökle ellenfele nyakát érte. A karatéban ikken hitsatsunak hívják az ilyen csapást, mely egy ütéssel képes kioltani az ellenfél életét. Dobai még hallotta csontja reccsenését, átjárta az elviselhetetlen fájdalom, aztán élettelenül esett össze. A kopasz körülnézett, a kocsijához sietett és elhajtott.
A lakóparkban nagy port vert fel a gyilkosság. Az emberek igazolva látták, hogy már sehol sincsenek biztonságban. A rendőrség nagy erőkkel fogott a nyomozáshoz, kihallgattak minden lakót, a kopaszra is sor került. A testes férfi egykedvűen és kissé szemtelenül válaszolgatott a nyomozó kérdéseire. Majd, mint egy bűvész, aki nyulat húz elő a cilinderéből, átnyújtotta a nyomozónak a főnöke telefonszámát. A számon a miniszter titkársága jelentkezett, ahol rövid várattatás után közölték, hogy a kopasz a kérdéses időben szolgálatban volt.
A titkárnő aztán beszólt a miniszter úrhoz, hogy az imént igazolták az egyik testőr alibijét. Úgy, ahogy azt a miniszter úr meghagyta.
A miniszter gondterhelten dőlt hátra hatalmas foteljében. Természetesen tudott a gyilkosságról. Az a szerencsétlen hozzá rohant az eset után, és a segítségéért könyörgött. A miniszter habozni látszott. Fedezzen egy gyilkosságot? Ha megtagadja az alkalmazott kérését, és a férfi börtönbe kerül, ő nem veszít semmit, bármikor kaphat ilyen kigyúrt külsejű gorillát. De az áldozat életét nem adja vissza semmiféle ítélet. Ha lebukik a testőre, akkor az újságok azt is szétkürtölik, hogy nála volt alkalmazásban. Jönnek majd a firkászok, hogy színes riportokat készítsenek a tettes előéletéről. Aztán a lapok első oldalán már nagyobb betűkkel lesz szedve az ő neve, mint a gyilkosé. Jobb, ha nem szaglászik itt senki. Még majd újra előveszik azt a tavalyi vesztegetési ügyet, amiből alig tudott kimászni. Nem kér az ilyen népszerűségből!
De ha mégis kiderülne, hogy hamis az alibi, akkor joggal hivatkozhat arra, hogy nem tudott semmiről. Elvégre nem az ő dolga számon tartani a testőrei beosztását. És ha a titkárnő fecsegne? Képtelenség! Csak nagyobb súlya lenne az ő szavának, ha állítja, hogy nem tudott semmiről.
Másrészt, ha most falaz ennek az embernek, akkor örökre lekötelezi őt. Olyan manapság a világ, hogy néha meg kell kerülni a törvényes utat. Erre rábízhat mindent a jövőben.
Márpedig, minden áldozatra kész beosztottakra bármikor szüksége lehet.
Dobai egészen odavolt ezért a lakóparkért. Három hónappal ezelőtt költöztek ide a füstös belvárosból, és azóta minden nap, mikor hazatért, áhítat, és csendes boldogság járta át. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer része lesz ilyen luxusban. Elismeréssel pillant körbe az utcácska két oldalán díszelgő egyforma sorházakon. Az összhangot semmi sem zavarja. Itt minden idilli, hangulatos, és hívogató tökéletesség. A tervező ezúttal csodát művelt a praktikusság és az esztétika ötvözetével. Az épületek egységét jól kiemeli a világosbarna szín. A kétszintes házak tetői egyformán magasodnak, semmiféle egyéni kezdeményezés nem rombolja az összhatást. Sehol egy antenna-lavór, madáretető, vagy zászlórúd, semmi sem háborítja ezt a tökéletes összhangot.
Még a garázsok közötti keskeny földnyelv bokrait is mértani pontossággal vágták egyformára. Parkolni tilos a házak előtt, így az érkező kocsikat sorra elnyelik a hangtalanul nyíló garázskapuk. De így, a járművek nélküli, kihalt utcácskákon, még jobban érvényesül a természettel harmonizáló csendesség.
Dobai békét, időtlenséget, és biztonságot érez ebben a tökéletes rendben. Minden csendes, szinte élettelen, és ez olyan jó. Erre vágyott világéletében. A szomszédokat nem ismeri, nem is óhajt velük kapcsolatba kerülni. Megtanulta már, hogy még az ártalmatlannak tűnő üdvözlések is magukban rejtik a később levakarhatatlan látogatókat. Szerencsére a neje is hasonló elveket vall, így maradéktalanul élvezhetik a lakópark háborítatlan nyugalmát. Inkább a régi ismerőseivel találkozik, és büszkeséggel zsebeli be csodálatukat egy-egy látogatás után.
A nappali ablakából a szomszéd házsorra láthat, és amikor csapnivaló a tévéműsor, inkább az üvegen bámészkodik kifelé. Ez a rendezettség mindig rabul ejti. Módosabb emberek lakhatnak errefelé, akik a pénzükért élvezni akarják mindazt, amit már nem képes megadni a piszkos és zűrzavaros nagyváros.
Egy pénteki napon vette észre a széket. Hitetlenkedve hunyorgott, még a szemét is becsukta, azt remélve, hogy eltűnik az a tárgy, ott a túloldalon. De semmi kétség, a szemközti ház garázs ajtaja mellett, a pázsiton egy szék árválkodott, kissé félrebillenve a domború talajon. Az ablakhoz hívta a feleségét. Együtt bámulták az összhang és a tökéletesség elleni merényletet. Az asszony nyugtatni próbálta.
- Biztos csak kitette előre, aztán majd bepakolja a csomagtartóba - legyintett, de úgy tűnt, hogy ő is átérezte, valamitől megfosztották őket. Nehezen ült vissza a foteljába, még tévézés közben is ki-kipillantott a nappali ablakán, hátha eltűnik ez a rendbontást jelentő bútordarab.
Napok teltek el, a szék változatlanul ott csúfította környezetét. Egyenes támlájú fából készült ebédlői bútordarab volt, tán nem is szemétre való, hiszen hibátlannak látszott. Szitkokat mormolt a foga között, és hol a szék tulajdonosára haragudott, hol önmagára, hogy képtelen túltenni magát egy ilyen apróságon.
Az asszony unta meg előbb férje örökös morgásait és álldogálásait az ablaknál. Pár sort írt egy papírra, átsétált a túloldalra és egy darab ragasztószalaggal a székhez erősítette üzenetét. Nem volt ez több mint egy udvarias felszólítás, hogy ne hagyja közös területen a tulajdonosa a bútorát.
Dobai megint az ablaknál állt, amikor végre megpillantotta a szomszédot. A garázsajtó ezúttal nem csukódott le azonnal, a tulaj kijött a székhez, és elolvasta a cédulát. Nagydarab, kopaszra borotvált férfi, öltönyben, nyakkendőben, a fülén azzal a különös szerkezettel, melyet telefonáláshoz használnak. Akkor is gyűlölte volna ezt a hústömeget, ha nincs köztük ez a szék–ügy. A férfi átfutotta az üzenetet, vizslató tekintettel körülnézett, majd visszament a garázsba. Dobai nem volt biztos benne, hogy észrevétlen maradt a függöny mögött. Aztán a garázsajtó is lecsukódott. A cédula a széken maradt. Talán ez fájt legjobban, ez a közöny, mellyel túltette magát a szomszéd az udvarias kérésen.
Újabb napok teltek el, szinte már hipnotikus állapotban vonult az ablakhoz és bámulta a széket. Közben a megoldáson töprengett. Egy éjszaka felragadja a széket és valami néptelen helyen darabokra töri. De teljesen kizárt, hogy a fényesen kivilágított telepen baktasson a lopott székkel. Igen, ez a legnagyobb probléma, hogy ebben a világításban nem lehet észrevétlen maradni. Az újabb felszólítás is reménytelen, leszűrhette ezt a kopasz első reakciójából. Talán a telep gondnoksága tudna tenni valamit. De azok még őt utasítanák rendre, rásütve, hogy okvetetlenkedik, és mások ügyeibe avatkozik.
Korholta magát, hogy így szívére vesz ilyen nevetséges, és kicsinyes problémát, de mégsem tudott felengedni. Már nem érezte azt az eufóriás örömöt, ha bekanyarodott kocsijával a házsor elé. Pillantása a széket kereste, a bizonyosságot, hogy valaki büntetlenül tehet tönkre egy tökéletes világot. Keserűen állapította meg, hogy a többi szomszéd szó nélkül tűri egyetlen ember önkényességét.
Aztán egy méretes kartondoboz került a szék mellé, melyből színes ruhadarabok kandikáltak ki a hanyagul lezárt fedőlapok között. Dobai tehetetlenül nézte az ablakából az újabb kihívást.
A telep főbejáratánál a levélszekrényt zárta éppen, amikor árnyék vetült rá. Felegyenesedett és megfordult. A kopasz állt előtte. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a férfi tenyérrel mellbe lökte, miközben rámordult:
– Mi nem teszik neked itt kisapám?!
Dobai nem ijedt meg. Hetek óta elfojtott indulatai végre szabad utat nyerhettek.
– Ki vagy te?! Ki vagy te?! Mit képzelsz te magadról, hogy felelősségre mersz vonni?! Hogy mersz hozzám érni te senki?!
A kopasz keze villámgyorsan ütésre lendült, ökle ellenfele nyakát érte. A karatéban ikken hitsatsunak hívják az ilyen csapást, mely egy ütéssel képes kioltani az ellenfél életét. Dobai még hallotta csontja reccsenését, átjárta az elviselhetetlen fájdalom, aztán élettelenül esett össze. A kopasz körülnézett, a kocsijához sietett és elhajtott.
A lakóparkban nagy port vert fel a gyilkosság. Az emberek igazolva látták, hogy már sehol sincsenek biztonságban. A rendőrség nagy erőkkel fogott a nyomozáshoz, kihallgattak minden lakót, a kopaszra is sor került. A testes férfi egykedvűen és kissé szemtelenül válaszolgatott a nyomozó kérdéseire. Majd, mint egy bűvész, aki nyulat húz elő a cilinderéből, átnyújtotta a nyomozónak a főnöke telefonszámát. A számon a miniszter titkársága jelentkezett, ahol rövid várattatás után közölték, hogy a kopasz a kérdéses időben szolgálatban volt.
A titkárnő aztán beszólt a miniszter úrhoz, hogy az imént igazolták az egyik testőr alibijét. Úgy, ahogy azt a miniszter úr meghagyta.
A miniszter gondterhelten dőlt hátra hatalmas foteljében. Természetesen tudott a gyilkosságról. Az a szerencsétlen hozzá rohant az eset után, és a segítségéért könyörgött. A miniszter habozni látszott. Fedezzen egy gyilkosságot? Ha megtagadja az alkalmazott kérését, és a férfi börtönbe kerül, ő nem veszít semmit, bármikor kaphat ilyen kigyúrt külsejű gorillát. De az áldozat életét nem adja vissza semmiféle ítélet. Ha lebukik a testőre, akkor az újságok azt is szétkürtölik, hogy nála volt alkalmazásban. Jönnek majd a firkászok, hogy színes riportokat készítsenek a tettes előéletéről. Aztán a lapok első oldalán már nagyobb betűkkel lesz szedve az ő neve, mint a gyilkosé. Jobb, ha nem szaglászik itt senki. Még majd újra előveszik azt a tavalyi vesztegetési ügyet, amiből alig tudott kimászni. Nem kér az ilyen népszerűségből!
De ha mégis kiderülne, hogy hamis az alibi, akkor joggal hivatkozhat arra, hogy nem tudott semmiről. Elvégre nem az ő dolga számon tartani a testőrei beosztását. És ha a titkárnő fecsegne? Képtelenség! Csak nagyobb súlya lenne az ő szavának, ha állítja, hogy nem tudott semmiről.
Másrészt, ha most falaz ennek az embernek, akkor örökre lekötelezi őt. Olyan manapság a világ, hogy néha meg kell kerülni a törvényes utat. Erre rábízhat mindent a jövőben.
Márpedig, minden áldozatra kész beosztottakra bármikor szüksége lehet.