Amíg egy utas megérkezik. . .
Álmatlanul forgolódott a szokatlan fekhelyen. Néha ugyan elszunnyadt, de ezekben a fél-bódulatokban sem engedett fel a feszültsége. Végigpergette magában a tegnap estét. Beáta nem tett újabb szemrehányásokat, beletörődő lemondással ölelte át, és csak legyintett, amikor azzal bíztatta, hogy hamarosan követheti. Mindketten tudták, hogy ez hazugság. A nő soha nem fogja elhagyni szülőföldjét, azért, hogy idegen világban, ismeretlen nyelven kezdjen új életet. A férfi is szerette a kisváros nyugalmát, álmos békéjét, de be kellett látnia, hogy képtelen talpon maradni. A rendszerváltás után megszűnt a környék egyetlen üzeme, azóta alkalmi munkákból élt. Negyven éves, és a nyugodt öregség alapozása helyett, a teljes bizonytalanságban lesi a holnapot. Hát persze, hogy a kivándorlás az egyetlen megoldás. Anyja már évek óta hívogatja, rokonai is fűt-fát ígérnek. Majdcsak lesz valahogy! Kanadában majd lesz állandó munkája, még az is lehet, hogy Beátát is sikerül jobb belátásra bírni. Igaz, többet kellett volna forgatnia az angol nyelvkönyvet, de esténként, holtfáradtan a munka után, már csak a tévézéshez volt ereje.
A kutyáért is majd megszakad a szíve. Januszt három éve kapta a születésnapjára, azóta vele van ez a kedves, minden bolondozásra kapható drótszőrű foxi. Most oda kellett adnia a volt kollégájának. Vajon milyen sora lesz ott? Zbigniew nem egy nagy állatbarát, a sört többre becsüli, mint az esti sétákat egy kutya társaságában.
Mennyi áldozatot hozott máris! Eladta a lakását, megvált a bútoraitól, kedvenc magnókazettáitól, megszokott apróságaitól. Ezen az utolsó éjszakán már a rokonánál húzta meg magát. Az önsajnálat elgyengítette, a várható megpróbáltatások riadalommal töltötték el.
Aztán végre megszólalt a vekker. Bezörgött a nagybátyja is, kapkodva öltözködni kezdett. Szótlanul reggeliztek, az öreg is inkább hallgatott, úgy érezte, ilyen utazás előtt ostobaság semmiségekről tárgyalni.
Bepakoltak a kopott személyautóba, a néptelen úton hamar eljutottak az állomásig. Szuszogva emelte át a két hatalmas bőröndöt a hordárkocsira. Elköszönt az öregtől, mert nem akarta, hogy a huzatos peronig kísérje. A betonszigeten várakozott, fázósan toporogva. Idegesen figyelte az állomás hatalmas óráját. A vonat késett. Rémület fogta el. Minden csatlakozás, átszállás veszélybe kerül, ha most, az első akadályon elbukik. Végre begördült a szerelvény. Sietve feldobálta a csomagjait, azt se bánta, hogy állnia kell a folyosón, csak végre induljanak már. A vonat meglódult, a csomagjait rendezve alig volt ideje arra, hogy egy búcsúpillantást vessen az állomás épületén díszelgő városnévre. Pieszice - motyogja félhangosan, mielőtt végleg eltűnik a felírat a távolban.
Öt órát zötykölődött Varsóig. Később ugyan le tudott ülni, de a nehéz szagok és a zsúfoltság miatt úgy érezte, hogy az utazás legnehezebb szakaszában van része.
A vonat nagyot rázkódva megállt. A hatalmas pályaudvaron a zaj és a tömeg bántóan figyelmeztette tévedésére. Nagy küzdelem után jutott csak hordárkocsihoz. Míg a bőröndjeit tolta, igyekezett válltáskáját is biztonságba helyezni az emberáradatban. Újabb csata árán jutott taxihoz. A reptéri fuvar hallatán a sofőrnek felcsillant a szeme. Elindultak. A férfi járt már Varsóban, tudta, hogy a pilóta kerülő utakon közelíti meg a repteret, de nem merte szóvá tenni. Nem a többletköltség bosszantotta, inkább attól félt, hogy lekésheti a járatát.
Végre célhoz értek. Újabb roham a tömegen keresztül, a végtelenül hosszú csarnokban, végre felfedezi a légitársaság nevét a színes üvegtáblán. Lassú araszolgatás után jut az ügyintéző elé, aki fontoskodva vizsgálja iratait. Átkeveredik a biztonsági kapun, megadóan tűri a motozást és a tiszt turkálását a kézitáskájában. Megérkezik a váróba, megnyugodva látja, hogy időben érkezett. Olvasni próbál, majd járkálni kezd, de egyre türelmetlenebb, a gépnek már itt kéne lennie. Feszült várakozással telnek az órák, egy alkalmazott nyugtatgatja a tömeget a késés miatt. A képernyőkön szaporán cserélődnek a járatszámok, de az övé még nincs sehol. Izgatottan magyarázza a tisztviselőnek, hogy le fogja késni a frankfurti csatlakozást. A hölgy gépiesen sajnálkozik és megígéri, hogy igazolást adnak a késésről. Ez feljogosítja, hogy másik géppel utazhasson. Ideges toporgással lesi az üvegablakon keresztül a reptéri forgalmat, míg végre az ablak elé gurul a várva várt gép.
Még eltart egy darabig, míg beszállhat, már szinte vánszorog a helye felé. Három órás késéssel szállnak fel, de végre úton vannak. Pár napja még úgy képzelte, hogy rácsodálkozik a világra az utazás alatt, de ebből már nem maradt más, mint elfojtott szitkok és átkozódás. Éhségét nem csillapítja a szerény adag, a szomjúságát sem űzi el a parányi dobozos üdítő. Amikor újra inni kér, a stewardess képtelen leplezni rosszallását. A vihar kicsit megdobálja a gépet, de ez már nem vált ki reakciót belőle.
Aztán Frankfurt. Leszálláskor kezébe nyomják a késést igazoló cédulát. Elveszetten téblábol a hosszú folyosókon, fogalma sincs, merre induljon. Belegabalyodik a terminálok számozásába, csak két sikertelen kísérlet után fedezi fel a Lufthansa járatát. A pultnál leadja az igazolást a késésről, a tisztviselő németül magyaráz valamit. Ő tehetetlenül tárja szét a karját. A szóáradat végén számlát nyomnak a kezébe. Nincs ereje vitatkozni, megadóan nyújtja át a bankkártyáját.
A járatát valóban lekéste, az újabb gépre hat órát kell várni. Meg sem kíséreli, hogy megtudakolja bőröndjei sorsát. Téblábol a várócsarnokban, aztán eszébe jut, hogy értesíteni kéne a kanadai rokonokat a késésről. Tanácstalanul álldogál a telefonkészülék előtt, nem boldogul a német nyelvű használati utasítással. Lemondóan legyint. Rövid sétákkal próbálja erősíteni magát a rá váró 12 órás repülőút előtt. A bódító fásultságot feszültség váltja. Végre elindulhat a belső váróterem felé. Átkeveredik az ellenőrzésen, de a két spenót egyenruhás tiszt félrehívja őt és egy fülkében alaposan megmotozzák. Arrogáns fölényüket látva, a férfi hangtalanul motyogja magában:
– Ezek úgy viselkednek, mintha megnyerték volna a második világháborút.
A hatalmas gép a levegőbe emelkedik. Csigalassúsággal múlik az idő, a vetítés sem oldja az unalmat, nem érti sem a német, sem az angol szöveget. Az ülés is kezd nagyon kényelmetlenné válni, de kimenni sem tud, kövér szomszédja békésen hortyog mellette. A szűk folyosón kocsikat tologatnak az utaskísérők, a mosdó előtt legalább fél tucat utas várakozik. Gyereksírás keveredik a gép monoton zúgásával, a levegőtlen utastérben légszomjjal küzd. Már minden póz kényelmetlen, elgémberedett végtagjain nem segít a dörzsölgetés. Lüktető, véreres szemekkel bámul a semmibe, reménye sincs az alvásra.
Végre földet érnek. Úgy érzi, mázsás terhektől szabadult, itt majd minden rendben lesz, várja a mama, várja a család.
Kanyargós útvesztőn jutnak el a csarnokig, ahol az útlevélvizsgálat folyik. A leszálló gépekből egyre áramlanak az utasok, hosszú, tömött sorok araszolnak az üvegfülkék felé. Maradék erejét összeszedve toporog a sorban. Beletelik egy órába, mire elfogynak előle. Már lépne a fülke elé, de az egyenruhás szigorúan magyaráz valamit, a földre mutogatva. Végre megérti, hogy a sárga vonal előtt kell várakoznia. Aztán, a tiszt intésére az üvegablak elé járulhat. A pultra teregeti okmányait. A tiszt hosszasan tanulmányozza az iratokat, majd kérdez valamit. Ő riadtan rakja össze a begyakorlott angol mondatokat:
- I from Poland. My mom here. Dokuments . . dokuments . . - itt elakad.
Az egyenruhás felemeli a telefont, megjelenik egy férfi, hang nélkül int, hogy kövesse. Egy apró helyiségben találja magát, a kényelmetlen széken üldögél, majd idegesen járkálni kezd. A fáradság kezdi valószínűtlenné változtatni a környezetét. Szomjúság gyötri, szédülni kezd. Már nem érzékeli az idő múlását. Végre benyit valaki, átadja a papírjait, pár mondat kíséretében. Ő a fejét rázza, ingerülten kérdezősködik az anyanyelvén. Átirányítják egy váróterembe, itt magára hagyják. Nem tudja, nem érti, mi történik vele. Dühödten járkálni kezd, lesi, hogy feltűnik–e valaki, aki megmondaná, hogy elmehet-e már, vagy még maradnia kell. A megszólított reptéri alkalmazottak sietve odébb állnak, nem értik kérdéseit. Múlik az idő, egyre nő benne a feszültség. Órák telnek el ebben az őrjítő tétlenségben. Amikor egy újabb egyenruhás rohan el mellette válasz nélkül, vérhullám önti el. Kiabálni kezd, az utasok ijedten rebbennek szét. Felkap egy bútordarabot, de ekkor megakad a szeme egy nőn, aki nyugalomra inti. Zavartan arrébb vonul, majd dühe újra felerősödik, és az üvegablakhoz vágja az apró asztalkát. A bútor darabokra törik a kemény üvegen. A reptéri biztonságiak meg sem próbálják csitítani, erősítésért telefonálnak. Perceken belül feltűnik a folyosón négy futólépésben közeledő rendőr. Átugorják a korlátot, benyomják a lengőajtót, és körbeveszik a férfit. Ő magadóan magasba lendíti a karjait. Még valamiféle megkönnyebbülést is érez, hiszen végre észre vétette magát, most már megoldódik minden. A pultnak támaszkodva magyaráz, tán elég lesz a lengyel szó is ide, hogy megértsék kálváriáját. Hirtelen éles, elviselhetetlen erejű, égető fájdalom járja át. Felordít a kíntól. Az idegen ismeretlen erő összerántja izmait, még pár lépést botorkál, de végtagjai nem engedelmeskednek többé, térdre esik, majd arcra borulva végigzuhan a földön. Lábai görcsösen megrándulnak. A földre zuhanó test jeladás a közös támadásra. A rendőrök áldozatukra vetik magukat. Egyikük lead még egy lövést a magatehetetlenül rángatózó férfira. Teljes erővel nyomják, tapossák, préselik a padlón vonagló testet. Csendesül a férfi nyöszörgése, de csak akkor enged szorításuk, amikor áldozatuk mozdulatlanná dermed. Egy civil alkalmazott leguggolva ujjával a férfi nyaki ütőerét tapintja. Telefonján a mentőket hívja. Többen odaugranak, megkísérlik az újraélesztést, de pár perc múlva feladják a reménytelen küzdelmet. Néma csöndben állják körül a testet.
Valahonnan pokrócot kerítenek, letakarják a halottat. Az idősebb rendőr félrevonja kollégáit. Óvatosan körülnéz, majd érzelmek nélkül oktatja őket:
- Ha felveszik a jegyzőkönyvet, majd azt mondjuk, hogy egy lövést adtunk le. Egyet! Akárki kérdezi! Ez elektromos pisztoly, nincsenek nyomok. Egyébként, mi mindent megpróbáltunk, de nem lehetett megfékezni.
- Támadni akart! Mindenki látta! – állítja a fiatalabb, és társai szaporán bólogatnak.
- Jogos fegyverhasználat. Mindennapos ügy. – dünnyögi a harmadik.
A váróteremben csend van. Néhány utas szeli át a helyiséget. Egy asszony két gyerekkel közeledik. Kézenfogva vezeti a két fiúcskát, mikor meglátja a vörös pokróccal letakart holttestet, ijedten rántja arrébb a gyerekeket. A nagyobbik megbabonázva mered a különös csomagra, a filmekből már tudja, mit rejtegethet a pokróc. A kisebbik észre sem veszi a riasztó látványt. Áhítattal bámul egy hatalmas plakátot, melyen egy csinos fiatal nő tárt karokkal csalogatja a szemlélőt. A kép alatt felirat virít:
WELCOME TO CANADA
Újsághír: 2007. október 14-én, a Vancouveri Nemzetközi repülőtéren, a rendőrség elektromos pisztollyal tett ártalmatlanná egy garázdálkodó utast. Robert Dziekanski, negyven éves lengyel állampolgár a helyszínen életét vesztette. Az akciónál használt, un. Taser gun, mely 50 000 volttal működik, az utóbbi öt évben több mint kétszáz esetben okozott halálos sérülést.
Álmatlanul forgolódott a szokatlan fekhelyen. Néha ugyan elszunnyadt, de ezekben a fél-bódulatokban sem engedett fel a feszültsége. Végigpergette magában a tegnap estét. Beáta nem tett újabb szemrehányásokat, beletörődő lemondással ölelte át, és csak legyintett, amikor azzal bíztatta, hogy hamarosan követheti. Mindketten tudták, hogy ez hazugság. A nő soha nem fogja elhagyni szülőföldjét, azért, hogy idegen világban, ismeretlen nyelven kezdjen új életet. A férfi is szerette a kisváros nyugalmát, álmos békéjét, de be kellett látnia, hogy képtelen talpon maradni. A rendszerváltás után megszűnt a környék egyetlen üzeme, azóta alkalmi munkákból élt. Negyven éves, és a nyugodt öregség alapozása helyett, a teljes bizonytalanságban lesi a holnapot. Hát persze, hogy a kivándorlás az egyetlen megoldás. Anyja már évek óta hívogatja, rokonai is fűt-fát ígérnek. Majdcsak lesz valahogy! Kanadában majd lesz állandó munkája, még az is lehet, hogy Beátát is sikerül jobb belátásra bírni. Igaz, többet kellett volna forgatnia az angol nyelvkönyvet, de esténként, holtfáradtan a munka után, már csak a tévézéshez volt ereje.
A kutyáért is majd megszakad a szíve. Januszt három éve kapta a születésnapjára, azóta vele van ez a kedves, minden bolondozásra kapható drótszőrű foxi. Most oda kellett adnia a volt kollégájának. Vajon milyen sora lesz ott? Zbigniew nem egy nagy állatbarát, a sört többre becsüli, mint az esti sétákat egy kutya társaságában.
Mennyi áldozatot hozott máris! Eladta a lakását, megvált a bútoraitól, kedvenc magnókazettáitól, megszokott apróságaitól. Ezen az utolsó éjszakán már a rokonánál húzta meg magát. Az önsajnálat elgyengítette, a várható megpróbáltatások riadalommal töltötték el.
Aztán végre megszólalt a vekker. Bezörgött a nagybátyja is, kapkodva öltözködni kezdett. Szótlanul reggeliztek, az öreg is inkább hallgatott, úgy érezte, ilyen utazás előtt ostobaság semmiségekről tárgyalni.
Bepakoltak a kopott személyautóba, a néptelen úton hamar eljutottak az állomásig. Szuszogva emelte át a két hatalmas bőröndöt a hordárkocsira. Elköszönt az öregtől, mert nem akarta, hogy a huzatos peronig kísérje. A betonszigeten várakozott, fázósan toporogva. Idegesen figyelte az állomás hatalmas óráját. A vonat késett. Rémület fogta el. Minden csatlakozás, átszállás veszélybe kerül, ha most, az első akadályon elbukik. Végre begördült a szerelvény. Sietve feldobálta a csomagjait, azt se bánta, hogy állnia kell a folyosón, csak végre induljanak már. A vonat meglódult, a csomagjait rendezve alig volt ideje arra, hogy egy búcsúpillantást vessen az állomás épületén díszelgő városnévre. Pieszice - motyogja félhangosan, mielőtt végleg eltűnik a felírat a távolban.
Öt órát zötykölődött Varsóig. Később ugyan le tudott ülni, de a nehéz szagok és a zsúfoltság miatt úgy érezte, hogy az utazás legnehezebb szakaszában van része.
A vonat nagyot rázkódva megállt. A hatalmas pályaudvaron a zaj és a tömeg bántóan figyelmeztette tévedésére. Nagy küzdelem után jutott csak hordárkocsihoz. Míg a bőröndjeit tolta, igyekezett válltáskáját is biztonságba helyezni az emberáradatban. Újabb csata árán jutott taxihoz. A reptéri fuvar hallatán a sofőrnek felcsillant a szeme. Elindultak. A férfi járt már Varsóban, tudta, hogy a pilóta kerülő utakon közelíti meg a repteret, de nem merte szóvá tenni. Nem a többletköltség bosszantotta, inkább attól félt, hogy lekésheti a járatát.
Végre célhoz értek. Újabb roham a tömegen keresztül, a végtelenül hosszú csarnokban, végre felfedezi a légitársaság nevét a színes üvegtáblán. Lassú araszolgatás után jut az ügyintéző elé, aki fontoskodva vizsgálja iratait. Átkeveredik a biztonsági kapun, megadóan tűri a motozást és a tiszt turkálását a kézitáskájában. Megérkezik a váróba, megnyugodva látja, hogy időben érkezett. Olvasni próbál, majd járkálni kezd, de egyre türelmetlenebb, a gépnek már itt kéne lennie. Feszült várakozással telnek az órák, egy alkalmazott nyugtatgatja a tömeget a késés miatt. A képernyőkön szaporán cserélődnek a járatszámok, de az övé még nincs sehol. Izgatottan magyarázza a tisztviselőnek, hogy le fogja késni a frankfurti csatlakozást. A hölgy gépiesen sajnálkozik és megígéri, hogy igazolást adnak a késésről. Ez feljogosítja, hogy másik géppel utazhasson. Ideges toporgással lesi az üvegablakon keresztül a reptéri forgalmat, míg végre az ablak elé gurul a várva várt gép.
Még eltart egy darabig, míg beszállhat, már szinte vánszorog a helye felé. Három órás késéssel szállnak fel, de végre úton vannak. Pár napja még úgy képzelte, hogy rácsodálkozik a világra az utazás alatt, de ebből már nem maradt más, mint elfojtott szitkok és átkozódás. Éhségét nem csillapítja a szerény adag, a szomjúságát sem űzi el a parányi dobozos üdítő. Amikor újra inni kér, a stewardess képtelen leplezni rosszallását. A vihar kicsit megdobálja a gépet, de ez már nem vált ki reakciót belőle.
Aztán Frankfurt. Leszálláskor kezébe nyomják a késést igazoló cédulát. Elveszetten téblábol a hosszú folyosókon, fogalma sincs, merre induljon. Belegabalyodik a terminálok számozásába, csak két sikertelen kísérlet után fedezi fel a Lufthansa járatát. A pultnál leadja az igazolást a késésről, a tisztviselő németül magyaráz valamit. Ő tehetetlenül tárja szét a karját. A szóáradat végén számlát nyomnak a kezébe. Nincs ereje vitatkozni, megadóan nyújtja át a bankkártyáját.
A járatát valóban lekéste, az újabb gépre hat órát kell várni. Meg sem kíséreli, hogy megtudakolja bőröndjei sorsát. Téblábol a várócsarnokban, aztán eszébe jut, hogy értesíteni kéne a kanadai rokonokat a késésről. Tanácstalanul álldogál a telefonkészülék előtt, nem boldogul a német nyelvű használati utasítással. Lemondóan legyint. Rövid sétákkal próbálja erősíteni magát a rá váró 12 órás repülőút előtt. A bódító fásultságot feszültség váltja. Végre elindulhat a belső váróterem felé. Átkeveredik az ellenőrzésen, de a két spenót egyenruhás tiszt félrehívja őt és egy fülkében alaposan megmotozzák. Arrogáns fölényüket látva, a férfi hangtalanul motyogja magában:
– Ezek úgy viselkednek, mintha megnyerték volna a második világháborút.
A hatalmas gép a levegőbe emelkedik. Csigalassúsággal múlik az idő, a vetítés sem oldja az unalmat, nem érti sem a német, sem az angol szöveget. Az ülés is kezd nagyon kényelmetlenné válni, de kimenni sem tud, kövér szomszédja békésen hortyog mellette. A szűk folyosón kocsikat tologatnak az utaskísérők, a mosdó előtt legalább fél tucat utas várakozik. Gyereksírás keveredik a gép monoton zúgásával, a levegőtlen utastérben légszomjjal küzd. Már minden póz kényelmetlen, elgémberedett végtagjain nem segít a dörzsölgetés. Lüktető, véreres szemekkel bámul a semmibe, reménye sincs az alvásra.
Végre földet érnek. Úgy érzi, mázsás terhektől szabadult, itt majd minden rendben lesz, várja a mama, várja a család.
Kanyargós útvesztőn jutnak el a csarnokig, ahol az útlevélvizsgálat folyik. A leszálló gépekből egyre áramlanak az utasok, hosszú, tömött sorok araszolnak az üvegfülkék felé. Maradék erejét összeszedve toporog a sorban. Beletelik egy órába, mire elfogynak előle. Már lépne a fülke elé, de az egyenruhás szigorúan magyaráz valamit, a földre mutogatva. Végre megérti, hogy a sárga vonal előtt kell várakoznia. Aztán, a tiszt intésére az üvegablak elé járulhat. A pultra teregeti okmányait. A tiszt hosszasan tanulmányozza az iratokat, majd kérdez valamit. Ő riadtan rakja össze a begyakorlott angol mondatokat:
- I from Poland. My mom here. Dokuments . . dokuments . . - itt elakad.
Az egyenruhás felemeli a telefont, megjelenik egy férfi, hang nélkül int, hogy kövesse. Egy apró helyiségben találja magát, a kényelmetlen széken üldögél, majd idegesen járkálni kezd. A fáradság kezdi valószínűtlenné változtatni a környezetét. Szomjúság gyötri, szédülni kezd. Már nem érzékeli az idő múlását. Végre benyit valaki, átadja a papírjait, pár mondat kíséretében. Ő a fejét rázza, ingerülten kérdezősködik az anyanyelvén. Átirányítják egy váróterembe, itt magára hagyják. Nem tudja, nem érti, mi történik vele. Dühödten járkálni kezd, lesi, hogy feltűnik–e valaki, aki megmondaná, hogy elmehet-e már, vagy még maradnia kell. A megszólított reptéri alkalmazottak sietve odébb állnak, nem értik kérdéseit. Múlik az idő, egyre nő benne a feszültség. Órák telnek el ebben az őrjítő tétlenségben. Amikor egy újabb egyenruhás rohan el mellette válasz nélkül, vérhullám önti el. Kiabálni kezd, az utasok ijedten rebbennek szét. Felkap egy bútordarabot, de ekkor megakad a szeme egy nőn, aki nyugalomra inti. Zavartan arrébb vonul, majd dühe újra felerősödik, és az üvegablakhoz vágja az apró asztalkát. A bútor darabokra törik a kemény üvegen. A reptéri biztonságiak meg sem próbálják csitítani, erősítésért telefonálnak. Perceken belül feltűnik a folyosón négy futólépésben közeledő rendőr. Átugorják a korlátot, benyomják a lengőajtót, és körbeveszik a férfit. Ő magadóan magasba lendíti a karjait. Még valamiféle megkönnyebbülést is érez, hiszen végre észre vétette magát, most már megoldódik minden. A pultnak támaszkodva magyaráz, tán elég lesz a lengyel szó is ide, hogy megértsék kálváriáját. Hirtelen éles, elviselhetetlen erejű, égető fájdalom járja át. Felordít a kíntól. Az idegen ismeretlen erő összerántja izmait, még pár lépést botorkál, de végtagjai nem engedelmeskednek többé, térdre esik, majd arcra borulva végigzuhan a földön. Lábai görcsösen megrándulnak. A földre zuhanó test jeladás a közös támadásra. A rendőrök áldozatukra vetik magukat. Egyikük lead még egy lövést a magatehetetlenül rángatózó férfira. Teljes erővel nyomják, tapossák, préselik a padlón vonagló testet. Csendesül a férfi nyöszörgése, de csak akkor enged szorításuk, amikor áldozatuk mozdulatlanná dermed. Egy civil alkalmazott leguggolva ujjával a férfi nyaki ütőerét tapintja. Telefonján a mentőket hívja. Többen odaugranak, megkísérlik az újraélesztést, de pár perc múlva feladják a reménytelen küzdelmet. Néma csöndben állják körül a testet.
Valahonnan pokrócot kerítenek, letakarják a halottat. Az idősebb rendőr félrevonja kollégáit. Óvatosan körülnéz, majd érzelmek nélkül oktatja őket:
- Ha felveszik a jegyzőkönyvet, majd azt mondjuk, hogy egy lövést adtunk le. Egyet! Akárki kérdezi! Ez elektromos pisztoly, nincsenek nyomok. Egyébként, mi mindent megpróbáltunk, de nem lehetett megfékezni.
- Támadni akart! Mindenki látta! – állítja a fiatalabb, és társai szaporán bólogatnak.
- Jogos fegyverhasználat. Mindennapos ügy. – dünnyögi a harmadik.
A váróteremben csend van. Néhány utas szeli át a helyiséget. Egy asszony két gyerekkel közeledik. Kézenfogva vezeti a két fiúcskát, mikor meglátja a vörös pokróccal letakart holttestet, ijedten rántja arrébb a gyerekeket. A nagyobbik megbabonázva mered a különös csomagra, a filmekből már tudja, mit rejtegethet a pokróc. A kisebbik észre sem veszi a riasztó látványt. Áhítattal bámul egy hatalmas plakátot, melyen egy csinos fiatal nő tárt karokkal csalogatja a szemlélőt. A kép alatt felirat virít:
WELCOME TO CANADA
Újsághír: 2007. október 14-én, a Vancouveri Nemzetközi repülőtéren, a rendőrség elektromos pisztollyal tett ártalmatlanná egy garázdálkodó utast. Robert Dziekanski, negyven éves lengyel állampolgár a helyszínen életét vesztette. Az akciónál használt, un. Taser gun, mely 50 000 volttal működik, az utóbbi öt évben több mint kétszáz esetben okozott halálos sérülést.