Erős várunk a gyárunk
Sződd a (hab)selymet elvtárs,
(Hab)selyemből lobogót,
Az vezesse harcra
A magyar dolgozót
Nézegetem a Facebookot, látom, volt kollégáim sorra nosztalgiáznak azokról a régvolt munkás időkről a Habselyem Kötöttárugyárban. Emlékezni nekem is van jogom, elvégre jó tíz évet húztam le ott.
Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett, - harsogta az induló akkoriban, bár én korántsem ilyen heroikus szándékkal kopogtattam a Váci úti gyár személyzeti osztályán. Csupán dolgozni akartam valahol, az egyetem előtt, és lehetőleg nem nagyon messze újpesti otthonunktól. Választhattam volna más vállalatot is, hiszen minden gyárkapun ott virított a „Felvétel” táblácska. Lámpással keresték a dolgozókat akkoriban. De mivel minden fiatal kötelességszerűen lázad a családi tradíciók ellen, így én is figyelmen kívül hagytam minden olyan céget, amelynek köze volt a nehéziparhoz – nehogy apám nyomdokaiba lépjek. Szóba sem jöhetett tehát a Csavargyár, a Hajó és Darugyár, a Láng gépgyár és társaik. Tény, hogy ez a Habselyem nem hangzott túl férfiasan, de legalább valamiféle humán hangulattal bírt.
Segédmunkás lettem tehát e nagynevű cégnél. A raktárba kerültem, ahol mindjárt megtanítottak a ládák szegelésére. Napi nyolc órában használhattam a munkásosztály jelképének számító szerszámot. Két alacsony kisöreg tüsténkedett ott, apró sámlit eszkábáltak maguknak, hogy azon állva püfölhessék a magasabbnak számító láda elemeket. Nagyon gondosan dolgoztak, tudták külföldre kerülnek a ládák, nem szerették volna, ha arrafelé megszólják őket.
A munka sajnos elég monotonnak tűnt, így csak az ebédszünettől várhattam némi változatosságot. Faggatni kezdtem az egyik nyugdíj előtt álló kollégát, hogy merre is dolgozott korábban. Mire Jani bácsi mosolyogva kijelentette, hogy ő az egész életét ebben a raktárban töltötte. Akkor az én törzsgárda tagságom még kissé odébb van. – állapítottam meg.
Megváltást jelentett, mikor kikerülhettem a csomagoló részlegbe. Itt már nők is dolgoztak. Szerény kárpótlás volt ez azért, hogy sohasem járhattam koedukált osztályba.
A nyloning volt a sláger akkoriban. A futószalagról lekerült darabok élénk színű lapos dobozokba kerültek, amiket a raktárban tornyoztak fel. A hazai piacra szánt mennyiséget csak átkötöttük, hogy felkapható legyen, és már mehettek is a teherautóra. A külföldre szánt árú faládákba került. Némi fejtörést jelentett a rendelések elosztása, mert nem volt szerencsés, ha lötyögtek a dobozok ezekben a ládákban, de beletaposni sem illett a terméket. Lajos úr ellenőrizte a tételeket csomagolás előtt, és ha az nem egyezett a szállítási adatokkal, már üvöltötte is:
- Ráverés!
Kezdetben Rudas kartárs volt a főnökünk. Nyugdíj előtt álló, mackós mozgású, lassú beszédű öregúr, aki a világért nem hagyta volna, hogy dolgozói a napot lopják. Ha épp nem volt csomagolnivaló, akkor egy kis áru átcsoportosítással kötötte le a melósok energiáját. Őt Irénke követte, akinek már nem volt szüksége efféle alibi tevékenységekre. Szelíd volt és kedves, és ezekkel a tulajdonságokkal is szépen boldogult a vezetői poszton.
Egy ízben rendkívüli értekezletet hívtak össze. Ott, a raktárban gyülekeztünk, néhányan széket kerítettek, vártuk az újabb útmutatásokat a hatékonyabb termelés érdekében. De aztán elénk állt a főnöknőnk és bejelentette, hogy nagyon érdekes programban lesz részünk. Ugyanis az egyik vezetőnk külföldön járt és élménybeszámolót fog tartani. Meg is jelent Schein kartárs, egy jól ápolt, elegáns, gyérülő hajú, őszes úriember és Londonról mesélt. Szájtátva hallgattam. A hatvanas évek végén jártunk, egy ilyen kaland akkoriban olyan figyelmet érdemelt, mint manapság egy űrutazás. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy és is részese lehessek ilyesminek, hogy valaha is áthidalhatom a Szekszárdi utca és a Trafalgar tér közötti távolságot.
Számomra más csodálkoznivalót is tartogatott ez a munkahely. A varrodában fiatalasszonyok százai dolgoztak, itt találkoztam először azzal az érzéssel, hogy a kisebbséghez tartozom. Nem mintha bántam volna! Szinte szédítő volt a sok fiatal nő közelsége. Törődtem is már a Habselyem névvel, ez tényleg jobb volt, mint a vasipar.
Aztán kiderült, hogy fejlődünk, és a raktár Óbudára költözik. Bánatos szívvel hagytam ott a Váci utat és vele a nyüzsgő gyári életet, a sok ismerős arcot, az üzemi konyha kényelmét és persze vállalnom kellett a bumlizást is a szinte néptelen környékre.
Az új helyen, kezdetben kaotikus állapotok uralkodtak. A vállalat akkori vezetői hosszas fejtörés árán próbálták megoldani a gépesített raktározás feltételeit. Hatalmas, modern csarnokban dolgoztunk, négy emelet magasságba emelte az áruszállító lift a raklapokra tett dobozokat. Képtelenség lett volna bármit megtalálni, ha a nyilvántartás nincs a helyzet magaslatán.
Rólam meg kiderült, hogy érett fiatalember vagyok, így megkínáltak egy irodai munkával az új helyen. Beültem hát az üvegkalitkába, de azért nem ragadtam a székhez. Valahogy természetes volt, hogy ez a pozíció nem jár kiváltságokkal. És később a raktárvezető-helyettes beosztás sem. Együtt melóztam a srácokkal, lovagoltam a liftet, szögeltem a ládákat, festettem rájuk a címeket, pakoltam a hatalmas hullámkarton dobozokat, - hiszen akkoriban már ilyenekben is szállítottunk.
Itt aztán zajlott az élet, nem hiába voltunk a Zay utcában. Minden évben harci feladatnak számított az export-terv teljesítése. Az őrület félévkor és évvégén csúcsosodott ki. Mindig az utolsó percben érkezett az áru, amit még illett dobozokba vagy ládákba csomagolni, hogy vagonokba kerüljenek, és a határidő lejárta előtt átlökhessék ezeket a határon. Előfordult, hogy haza se mentünk, az egész brigád bennmaradt éjszakára, munkásruhában, a kartondobozokon aludtunk, hogy másnap kora reggel folytathassuk a csatát az exportterv teljesítésért. De nagyon együtt volt a csapat! Nagy, életre szóló barátságok, házasságok, véd és dacszövetségek születtek e falak között. Teljesen természetes volt a munkaidő utáni kapcsolat köztünk.
Az emberanyag enyhén szólva, elég vegyes volt. A vadóc, Pomázról bejáró suhancoktól kezdve, az idős, arisztokratikus tulajdonságokkal rendelkező úriasszonyig, szinte mindenki képviselve volt ebben a mezőnyben. Még amatőr rockzenészek is előfordultak itt. De eltűntek a különbségek, soha nem tapasztalt összhang jellemezte ezt a gárdát. Nem esett nehezemre munkába járni.
Hatalmas karakterek vonultak fel ezen a munkahelyen. Az ő életükben is csak egy állomás volt ez a raktár, de tán senki sem tudta lezárni ezt a fejezetet véglegesen.
Gergely Pali barátságát is ennek a helynek köszönhetem. Ez a kapcsolat túlélte a munkahely, sőt az ország elhagyását is.
De nekem nemcsak a raktár jutott. Állandóan beiskoláztak valamilyen ki nem hagyható, sőt életbevágó tanfolyamra, egyetemi kurzusra, és egyéb fejtágítókra. Így aztán elég szépen eltántorogtam eredeti álmaimtól.
Jó néhány évet húztam le ott. Még megéltem a változásokat is. Például a csarnok végében kialakított kelme raktár megjelenését, aminek Turós Gyuri lett a főnöke. Ha betolatott az áruval tömött teherkocsi a rámpához, Gyuri teli torokkal kiáltotta világgá:
- Végünk van!
Aztán a központban kerestek valakit, akire rá lehet bízni a cég vámügyeit. Persze, egy újabb szaktanfolyam után. Rám gondoltak…
Így hát az erzsébeti gyárban folytattam a munkát, az export osztályon.
Nem volt egy leányálom bejárni oda, a város másik végéről, de nem minden a kényelem…
Tanulhattam ezúttal a vámügyeket. Ehhez viszont rengeteget kellett számolni, amiért sosem rajongtam. Hatalmas lepedőkön sorakozó anyaghányadokat, árufajták szerint, tételesen, két tizedesig. A manapság divatos zsebszámológépeknek híre-hamva sem volt, a piros kijelzős dobozkát még csak nyugati újságok hirdetéseiben láthattuk.
Elkunyeráltam hát a cég dögnehéz, kézzel tekerhető monstrumát. Idegenkedve szemléltem az ismeretlen szörnyet, majd megpróbáltam birtokba venni. Tekergettem, tologattam, úgy tűnt, nem is hiába. De az osztás sehogy sem ment. Rákérdeztem hát, hogy azt meg hogyan kell. Főnöknőm nem késett a válasszal:
- Osztani ezzel a géppel csak a főkönyvelő elvtárs tud.
Egy évbe is beletelt, mire hozzánk is eljutott az elektromos zsebszámológép. Igaz, csak egyetlen darab, azt kéregettük kölcsön, vigyázva rá, mint egy koronaékszerre.
De nem kellett mindig számolni. Értekezletekre jártam, minisztériumokban kilincselgettem, export-import irodákban lobogtattam a kimutatásainkat. Nem is értem, hogyan tud boldogulni manapság a világ ekkora adminisztráció nélkül.
Aztán felbukkant egy milánói cég a vállalat életében. Kapóra jött, hogy éppen olaszul tanultam a középiskolában, így legalább szót értettem Daniellával, a fiatal, csínos minőség ellenőrrel, akit az olasz partner küldött ide. A leány bámulatos gyorsasággal haladt a magyar nyelvvel, így nem sokáig volt szükség szolgálataimra. De azért szívesen vette, ha hétvégére valamiféle közös programot szerveztünk. Feleségem nem bánta ennek a csacsogó olasz lánynak a társaságát, így hármasban jártuk a várost. Úgy éreztem magam, mint egy operett bonviván. A világért se hagytuk volna, hogy Daniella fizessen. Hogyisne, még a végén ránk sütné, hogy potyázni akarunk. Ezekről a közös ebédekről, vacsorákról azonban nem maradt kézzelfogható emlékem, mert Daniella minden esetben elkérte a számlákat, hogy leadhassa a vállalatánál, üzleti költségekre hivatkozva.
Aztán megérkezett a főnöke, kivételesen egy német, aki úgy is nézett ki, mint a náci tisztek a szovjet filmekben. Ellentmondást nem tűrve kritizálta a látottakat, és amikor valaki bátortalanul megjegyezte, hogy a meós mindent rendben talált, gőgösen odavágta: - Sie ist ein Niemand!
Ezek után már azon sem csodálkoztam, amikor olasz barátnőnk az utcai fagylaltostól is számlát akart kérni.
Az erzsébeti központ élete leginkább egy jól működő méhkasra emlékeztetett. Mindenki tudta a dolgát és mindenki meg volt róla győződve, hogy fontos és nélkülözhetetlen feladatot végez. A létszámcsökkentés réme még nem fenyegetett, önfeledten merültünk el ebben a látszat-biztonságban.
Ami azt illeti, itt sem lehetett panasz a kollektív szellemre. Nagyon sok fiatal dolgozott ott akkoriban, szinte természetes volt, hogy munka után is kerestük egymás társaságát. Még közös színházlátogatásra is futotta. Az egyik ilyen előadás után beültünk a közeli sörözőbe, leöblíteni a látottakat. A szomszédos bokszban egy alaposan beszívott katonatiszt énekelgetett egymagában. Mikor meglátott minket, azonnal odabotorkált az asztalunkhoz. Rágyújtott egy nótára, mi is bekapcsolódtunk, rögtön le is huppant mellénk. Majd megkérdezte, hogy honnan ismerjük egymást. Mondtuk, hogy egy helyen dolgozunk. Mindnyájan? Igen. És hol? Hát a Habselyem Kötöttárugyárban. A tiszt iszonyatosan zavarba jött, valósággal kijózanodott. Látszott, amint átfut rajta, hogy őt akkor egy csapat szakbarbárral verte meg a sors. Miről lehet ezekkel egyáltalán beszélni?!
- Izé, ööö, hát, szóval, meg tudnák mondani – krákogta – hogy miért gyűrődik annyira a mosásban a nylon ing?
Akkor megéreztem, hogy ideje innen is tovább állni.
Sződd a (hab)selymet elvtárs,
(Hab)selyemből lobogót,
Az vezesse harcra
A magyar dolgozót
Nézegetem a Facebookot, látom, volt kollégáim sorra nosztalgiáznak azokról a régvolt munkás időkről a Habselyem Kötöttárugyárban. Emlékezni nekem is van jogom, elvégre jó tíz évet húztam le ott.
Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett, - harsogta az induló akkoriban, bár én korántsem ilyen heroikus szándékkal kopogtattam a Váci úti gyár személyzeti osztályán. Csupán dolgozni akartam valahol, az egyetem előtt, és lehetőleg nem nagyon messze újpesti otthonunktól. Választhattam volna más vállalatot is, hiszen minden gyárkapun ott virított a „Felvétel” táblácska. Lámpással keresték a dolgozókat akkoriban. De mivel minden fiatal kötelességszerűen lázad a családi tradíciók ellen, így én is figyelmen kívül hagytam minden olyan céget, amelynek köze volt a nehéziparhoz – nehogy apám nyomdokaiba lépjek. Szóba sem jöhetett tehát a Csavargyár, a Hajó és Darugyár, a Láng gépgyár és társaik. Tény, hogy ez a Habselyem nem hangzott túl férfiasan, de legalább valamiféle humán hangulattal bírt.
Segédmunkás lettem tehát e nagynevű cégnél. A raktárba kerültem, ahol mindjárt megtanítottak a ládák szegelésére. Napi nyolc órában használhattam a munkásosztály jelképének számító szerszámot. Két alacsony kisöreg tüsténkedett ott, apró sámlit eszkábáltak maguknak, hogy azon állva püfölhessék a magasabbnak számító láda elemeket. Nagyon gondosan dolgoztak, tudták külföldre kerülnek a ládák, nem szerették volna, ha arrafelé megszólják őket.
A munka sajnos elég monotonnak tűnt, így csak az ebédszünettől várhattam némi változatosságot. Faggatni kezdtem az egyik nyugdíj előtt álló kollégát, hogy merre is dolgozott korábban. Mire Jani bácsi mosolyogva kijelentette, hogy ő az egész életét ebben a raktárban töltötte. Akkor az én törzsgárda tagságom még kissé odébb van. – állapítottam meg.
Megváltást jelentett, mikor kikerülhettem a csomagoló részlegbe. Itt már nők is dolgoztak. Szerény kárpótlás volt ez azért, hogy sohasem járhattam koedukált osztályba.
A nyloning volt a sláger akkoriban. A futószalagról lekerült darabok élénk színű lapos dobozokba kerültek, amiket a raktárban tornyoztak fel. A hazai piacra szánt mennyiséget csak átkötöttük, hogy felkapható legyen, és már mehettek is a teherautóra. A külföldre szánt árú faládákba került. Némi fejtörést jelentett a rendelések elosztása, mert nem volt szerencsés, ha lötyögtek a dobozok ezekben a ládákban, de beletaposni sem illett a terméket. Lajos úr ellenőrizte a tételeket csomagolás előtt, és ha az nem egyezett a szállítási adatokkal, már üvöltötte is:
- Ráverés!
Kezdetben Rudas kartárs volt a főnökünk. Nyugdíj előtt álló, mackós mozgású, lassú beszédű öregúr, aki a világért nem hagyta volna, hogy dolgozói a napot lopják. Ha épp nem volt csomagolnivaló, akkor egy kis áru átcsoportosítással kötötte le a melósok energiáját. Őt Irénke követte, akinek már nem volt szüksége efféle alibi tevékenységekre. Szelíd volt és kedves, és ezekkel a tulajdonságokkal is szépen boldogult a vezetői poszton.
Egy ízben rendkívüli értekezletet hívtak össze. Ott, a raktárban gyülekeztünk, néhányan széket kerítettek, vártuk az újabb útmutatásokat a hatékonyabb termelés érdekében. De aztán elénk állt a főnöknőnk és bejelentette, hogy nagyon érdekes programban lesz részünk. Ugyanis az egyik vezetőnk külföldön járt és élménybeszámolót fog tartani. Meg is jelent Schein kartárs, egy jól ápolt, elegáns, gyérülő hajú, őszes úriember és Londonról mesélt. Szájtátva hallgattam. A hatvanas évek végén jártunk, egy ilyen kaland akkoriban olyan figyelmet érdemelt, mint manapság egy űrutazás. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy és is részese lehessek ilyesminek, hogy valaha is áthidalhatom a Szekszárdi utca és a Trafalgar tér közötti távolságot.
Számomra más csodálkoznivalót is tartogatott ez a munkahely. A varrodában fiatalasszonyok százai dolgoztak, itt találkoztam először azzal az érzéssel, hogy a kisebbséghez tartozom. Nem mintha bántam volna! Szinte szédítő volt a sok fiatal nő közelsége. Törődtem is már a Habselyem névvel, ez tényleg jobb volt, mint a vasipar.
Aztán kiderült, hogy fejlődünk, és a raktár Óbudára költözik. Bánatos szívvel hagytam ott a Váci utat és vele a nyüzsgő gyári életet, a sok ismerős arcot, az üzemi konyha kényelmét és persze vállalnom kellett a bumlizást is a szinte néptelen környékre.
Az új helyen, kezdetben kaotikus állapotok uralkodtak. A vállalat akkori vezetői hosszas fejtörés árán próbálták megoldani a gépesített raktározás feltételeit. Hatalmas, modern csarnokban dolgoztunk, négy emelet magasságba emelte az áruszállító lift a raklapokra tett dobozokat. Képtelenség lett volna bármit megtalálni, ha a nyilvántartás nincs a helyzet magaslatán.
Rólam meg kiderült, hogy érett fiatalember vagyok, így megkínáltak egy irodai munkával az új helyen. Beültem hát az üvegkalitkába, de azért nem ragadtam a székhez. Valahogy természetes volt, hogy ez a pozíció nem jár kiváltságokkal. És később a raktárvezető-helyettes beosztás sem. Együtt melóztam a srácokkal, lovagoltam a liftet, szögeltem a ládákat, festettem rájuk a címeket, pakoltam a hatalmas hullámkarton dobozokat, - hiszen akkoriban már ilyenekben is szállítottunk.
Itt aztán zajlott az élet, nem hiába voltunk a Zay utcában. Minden évben harci feladatnak számított az export-terv teljesítése. Az őrület félévkor és évvégén csúcsosodott ki. Mindig az utolsó percben érkezett az áru, amit még illett dobozokba vagy ládákba csomagolni, hogy vagonokba kerüljenek, és a határidő lejárta előtt átlökhessék ezeket a határon. Előfordult, hogy haza se mentünk, az egész brigád bennmaradt éjszakára, munkásruhában, a kartondobozokon aludtunk, hogy másnap kora reggel folytathassuk a csatát az exportterv teljesítésért. De nagyon együtt volt a csapat! Nagy, életre szóló barátságok, házasságok, véd és dacszövetségek születtek e falak között. Teljesen természetes volt a munkaidő utáni kapcsolat köztünk.
Az emberanyag enyhén szólva, elég vegyes volt. A vadóc, Pomázról bejáró suhancoktól kezdve, az idős, arisztokratikus tulajdonságokkal rendelkező úriasszonyig, szinte mindenki képviselve volt ebben a mezőnyben. Még amatőr rockzenészek is előfordultak itt. De eltűntek a különbségek, soha nem tapasztalt összhang jellemezte ezt a gárdát. Nem esett nehezemre munkába járni.
Hatalmas karakterek vonultak fel ezen a munkahelyen. Az ő életükben is csak egy állomás volt ez a raktár, de tán senki sem tudta lezárni ezt a fejezetet véglegesen.
Gergely Pali barátságát is ennek a helynek köszönhetem. Ez a kapcsolat túlélte a munkahely, sőt az ország elhagyását is.
De nekem nemcsak a raktár jutott. Állandóan beiskoláztak valamilyen ki nem hagyható, sőt életbevágó tanfolyamra, egyetemi kurzusra, és egyéb fejtágítókra. Így aztán elég szépen eltántorogtam eredeti álmaimtól.
Jó néhány évet húztam le ott. Még megéltem a változásokat is. Például a csarnok végében kialakított kelme raktár megjelenését, aminek Turós Gyuri lett a főnöke. Ha betolatott az áruval tömött teherkocsi a rámpához, Gyuri teli torokkal kiáltotta világgá:
- Végünk van!
Aztán a központban kerestek valakit, akire rá lehet bízni a cég vámügyeit. Persze, egy újabb szaktanfolyam után. Rám gondoltak…
Így hát az erzsébeti gyárban folytattam a munkát, az export osztályon.
Nem volt egy leányálom bejárni oda, a város másik végéről, de nem minden a kényelem…
Tanulhattam ezúttal a vámügyeket. Ehhez viszont rengeteget kellett számolni, amiért sosem rajongtam. Hatalmas lepedőkön sorakozó anyaghányadokat, árufajták szerint, tételesen, két tizedesig. A manapság divatos zsebszámológépeknek híre-hamva sem volt, a piros kijelzős dobozkát még csak nyugati újságok hirdetéseiben láthattuk.
Elkunyeráltam hát a cég dögnehéz, kézzel tekerhető monstrumát. Idegenkedve szemléltem az ismeretlen szörnyet, majd megpróbáltam birtokba venni. Tekergettem, tologattam, úgy tűnt, nem is hiába. De az osztás sehogy sem ment. Rákérdeztem hát, hogy azt meg hogyan kell. Főnöknőm nem késett a válasszal:
- Osztani ezzel a géppel csak a főkönyvelő elvtárs tud.
Egy évbe is beletelt, mire hozzánk is eljutott az elektromos zsebszámológép. Igaz, csak egyetlen darab, azt kéregettük kölcsön, vigyázva rá, mint egy koronaékszerre.
De nem kellett mindig számolni. Értekezletekre jártam, minisztériumokban kilincselgettem, export-import irodákban lobogtattam a kimutatásainkat. Nem is értem, hogyan tud boldogulni manapság a világ ekkora adminisztráció nélkül.
Aztán felbukkant egy milánói cég a vállalat életében. Kapóra jött, hogy éppen olaszul tanultam a középiskolában, így legalább szót értettem Daniellával, a fiatal, csínos minőség ellenőrrel, akit az olasz partner küldött ide. A leány bámulatos gyorsasággal haladt a magyar nyelvvel, így nem sokáig volt szükség szolgálataimra. De azért szívesen vette, ha hétvégére valamiféle közös programot szerveztünk. Feleségem nem bánta ennek a csacsogó olasz lánynak a társaságát, így hármasban jártuk a várost. Úgy éreztem magam, mint egy operett bonviván. A világért se hagytuk volna, hogy Daniella fizessen. Hogyisne, még a végén ránk sütné, hogy potyázni akarunk. Ezekről a közös ebédekről, vacsorákról azonban nem maradt kézzelfogható emlékem, mert Daniella minden esetben elkérte a számlákat, hogy leadhassa a vállalatánál, üzleti költségekre hivatkozva.
Aztán megérkezett a főnöke, kivételesen egy német, aki úgy is nézett ki, mint a náci tisztek a szovjet filmekben. Ellentmondást nem tűrve kritizálta a látottakat, és amikor valaki bátortalanul megjegyezte, hogy a meós mindent rendben talált, gőgösen odavágta: - Sie ist ein Niemand!
Ezek után már azon sem csodálkoztam, amikor olasz barátnőnk az utcai fagylaltostól is számlát akart kérni.
Az erzsébeti központ élete leginkább egy jól működő méhkasra emlékeztetett. Mindenki tudta a dolgát és mindenki meg volt róla győződve, hogy fontos és nélkülözhetetlen feladatot végez. A létszámcsökkentés réme még nem fenyegetett, önfeledten merültünk el ebben a látszat-biztonságban.
Ami azt illeti, itt sem lehetett panasz a kollektív szellemre. Nagyon sok fiatal dolgozott ott akkoriban, szinte természetes volt, hogy munka után is kerestük egymás társaságát. Még közös színházlátogatásra is futotta. Az egyik ilyen előadás után beültünk a közeli sörözőbe, leöblíteni a látottakat. A szomszédos bokszban egy alaposan beszívott katonatiszt énekelgetett egymagában. Mikor meglátott minket, azonnal odabotorkált az asztalunkhoz. Rágyújtott egy nótára, mi is bekapcsolódtunk, rögtön le is huppant mellénk. Majd megkérdezte, hogy honnan ismerjük egymást. Mondtuk, hogy egy helyen dolgozunk. Mindnyájan? Igen. És hol? Hát a Habselyem Kötöttárugyárban. A tiszt iszonyatosan zavarba jött, valósággal kijózanodott. Látszott, amint átfut rajta, hogy őt akkor egy csapat szakbarbárral verte meg a sors. Miről lehet ezekkel egyáltalán beszélni?!
- Izé, ööö, hát, szóval, meg tudnák mondani – krákogta – hogy miért gyűrődik annyira a mosásban a nylon ing?
Akkor megéreztem, hogy ideje innen is tovább állni.