Simán, egyszerűen
Már világos volt a szobában. A napsugarak átfurakodtak a redőny résein és sápadt vonalakat rajzoltak a falra. Résnyire nyitott szemmel szűrte a fényeket.
– Jól elaludtam! – nézett az órára. – Na és?! Nincs semmi dolgom!
Felült, de ezúttal elmaradt a megszokott nyögés. Nem fájt semmije. Elcsodálkozott. Nem így szokott felkelni. De most nem nyílalt a dereka, s a karjai is engedelmeskedtek. Forgatni kezdte a fejét. Semmi! Nincs az a tompa fájdalom sem a tarkó táján. Ruganyos léptekkel vonult a fürdőszobába.
Rendbe szedte magát. A könnyedség nem tűnt el. Olyan derűs lett minden.
Neje már megterített a reggelihez.
– Nem is értem, hogy tudsz ilyen sokáig aludni? – kérdezte, de nem volt rosszallás a hangjában.
Átölelte hitvesét és sután arcon csókolta.
– Megy ez, ha szorgalmasan gyakorol az ember. – évődött. A macska a lábához dörgölőzött. Gyengéden végigsimította a selymes bundát. A jószág elégedetten vonult arrébb.
Asztalhoz ültek. Jó étvággyal evett. Az asszony néha rápillantott. Örömmel nyugtázta ezt a szótlan békességet.
Elkortyolták a kávét, majd a kis asztalkához ment és kinyitotta a komputert. A lapos monitorról ömlöttek a képek.
– Van valami? – kérdezte a feleség a csészéket pakolva.
– Csak a szokásos... elkapták azt a késelőt... drágul az üzemanyag... Nem tudnak megegyezni... fenyegetőzik az az őrült... – lezárta a gépet, a neje felé fordult.
– Nem érdemes mellre szívni! Ha meggondolom, annak van esze, aki nem is figyeli a híreket. Ha én annak idején a kubai válság alatt néztem volna a híradót, akár öngyilkos is lehettem volna. Mindenki biztosra vette, hogy kirobban a harmadik világháború. De én nem tudtam az egészről semmit, mert akkor a csajok fontosabbak voltak, mint az orosz rakéták. A helyzet megoldódott nélkülem is. Kár idegeskedni.
– Ezt a Kubát már elmondtad néhányszor... – figyelmeztette az asszony.
Igen, igaza van a nejének! Érdekes, képtelen megjegyezni, hogy ki is a hallgatósága, ha mond valamit. Így aztán nem csoda, ha ismételgeti magát. Ezt az öregséggel magyarázzák. – vállat vont. – Ez van! Másoktól is elviseli, ha nem először hall valamit. Ki lehet bírni!
Elindult a sarki üzletbe pár apróságért. Már szinte magától értetődő volt, hogy ma az a néhány lépcső sem okozott nehézséget.
Dudorászva nyitott be a lakásba. Lehuppant a fotelbe és bekapcsolta a tévét. Egy tengerparti üdülő túlszínezett képei áradtak a képernyőről.
– Utazzunk el valahová! – kiáltott ki az asszonynak, aki még mindig a konyhában babrált.
Megnézni újra Párizst! Vagy Londont! Esetleg egy csendes alpesi falucska? Vagy a horvát tengerpart? Ahogy születtek az ötletek, úgy pattantak elő a kifogások. Fárasztó repülőutak, várakozás, idegen szállodák szaga, ismeretlen ízek, nyelvi problémák, a közlekedés gondjai - arányban áll mindez a várható élményekkel?! Fiatalon ezek a kihívások jelentették az utazás értelmét, manapság meg inkább a kételyeket erősítik: nem érdemes feladni a nyugalmat.
Talán egy hajóút? Ott semmi dolguk, pihenhet mint otthon, de azért megvan a teljesítmény öröme is, hiszen az úszó monstrum szeli az óceánt, együtt haladnak a cél felé. Ez való már nekik! A kényelem és a tudat, hogy eljuthat még idegen helyekre.
– Anyukám, fizessünk be egy társas útra! Hajókázzunk egyet! – kiáltott az asszony felé.
Neje rögtön megjelent előtte.
– Igen?! És nem mondanád meg mikor? A csípőműtétem előtt, vagy után?
– Semmi gond szívem! Ezek a hajók tele vannak orvosokkal. A sok öreg miatt... Majd megműtenek ott. Ügyes fiúk azok! Csak fekszel a nyugágyban és elintézik... – mosolygott a nejére.
Az asszony legyintett egyet mielőtt otthagyta.
– Bolond vagy! – rá is átragadt a férje jókedve.
Hamarosan túl voltak az ebéden is. Párja előásta a varrógépet, hogy felhajtson egy szoknyát. Ő az ablak melletti fotelba ült, egy könyvvel a kezében. A macska azonnal az ölébe ugrott. Kicsit körülményes volt tartani a könyvet és az állat kényelmére vigyázni, de most is levette a lábáról ez a ragaszkodás.
A regényben két kamasz állt szemben egymással. Az apjuk pék volt, aki rengeteget dolgozott a családért. A nagyobbik fiú hajnalban kelt, szorgalmasan segített a kemencénél, mindent megtett, hogy kivívja apja dicséretét. A kisebbik be sem tette a lábát a pékségbe. Állandóan balhézott, utcai verekedésekbe keveredett. Az apa közömbösen fogadta a nagyobbik igyekezetét, de a kisebbnek mindent megbocsátott, mert ő volt a kedvence.
Felnézett a könyv lapjaiból. Ő egészen másként élt. Ő szövetségben volt az öccsével a részeges apjukkal szemben. Nem is emlékszik semmi rosszra a testvérével kapcsolatban. Néhány civódás igazán nem számít. De mégis! Egy iskolai rendezvényen voltak, a sok fehéringes gyerek között. Valami műsorhoz terelték össze őket. Ő rázogatta az előtte álló testvére vállát, mert úgy látta, eszik valamit és nem akart kimaradni belőle. De kiderült, hogy egy másik fiút rángat. Az öccse épp akkor érkezett, kárörvendve nevetett rajta, mikor a srác pofonokkal fenyegette. Fogalma sincs miért égett a lelkébe ez a sérelem, mikor jóval jelentősebb dolgokra már nem is emlékszik. Az eset szereplői sem élnek már, őt kivéve. Miért ilyen apró hülyeségek terhelik a memóriáját?
Szórakozottan tovább olvasott. Hirtelen furcsa nyomás nehezedett a mellkasára. Sértődötten vette tudomásul, hogy nem lehet tökéletes a napja. Nem szólt a nejének, nem akarta idegesíti ilyen apróságokkal. Elgyengítette a szétsugárzó fájdalom. Minden lebegni kezdett, elhomályosodott a könyv, távolodni kezdett az ablak, aztán el is tűnt. Majd, mintha valami ismeretlen sötétségbe csúszott volna... A szürkeség forgott, akadálytalanul ölelte körbe.
Három óra húsz perckor halt meg.
Az asszony felnézett a varrógép mellől, mert megállt előtte a macska. Különös, eddig nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. Elindult a fotel felé.
Ránézett férje arcára és tudta, hogy megtörtént. Alig hallhatóan felsikoltott. A félrebillent fejet vizsgálta. Idegen vonások uralták az arcot. A fotel mellé térdelt. Megérintette a mozdulatlan kezet. Megborzongott. Lassan körülnézett. Hirtelen megváltozott a szoba is. Eltűnt a barátságos otthon, minden egy ismeretlen, magányos élet tartozéka lett.
Kapkodva a telefonjáért nyúlt. Remegő kezével alig tudott megbirkózni a számokkal. Dadogva kért segítséget. Pár perc múlva már képtelen lett volna bármit is felidézni a beszélgetésből.
Újra a halottra nézett. Idegesen megrándult. A férje elment valahová, csak ezt az idegen testet hagyta itt.
– Ó Istenem! Szörnyű! Szörnyű! Szegénykém! Ilyen hirtelen! Miért?! El se tudtam köszönni tőle! Nem vettem észre semmit... Ilyen hirtelen... ilyen hirtelen...
Elborította a fájdalom, a félelem, az önsajnálat.
Óvatosan kifejtette a halott kezéből a könyvet. A kisasztalról felvette a könyvjelzőt és elhelyezte ott, ahol férje tartott az olvasásban.
Megtorpant, megmerevedett. Hirtelen ráeszmélt a cselekvés értelmetlenségére.
Nézte a könyvet, és rázni kezdte a zokogás.
Már világos volt a szobában. A napsugarak átfurakodtak a redőny résein és sápadt vonalakat rajzoltak a falra. Résnyire nyitott szemmel szűrte a fényeket.
– Jól elaludtam! – nézett az órára. – Na és?! Nincs semmi dolgom!
Felült, de ezúttal elmaradt a megszokott nyögés. Nem fájt semmije. Elcsodálkozott. Nem így szokott felkelni. De most nem nyílalt a dereka, s a karjai is engedelmeskedtek. Forgatni kezdte a fejét. Semmi! Nincs az a tompa fájdalom sem a tarkó táján. Ruganyos léptekkel vonult a fürdőszobába.
Rendbe szedte magát. A könnyedség nem tűnt el. Olyan derűs lett minden.
Neje már megterített a reggelihez.
– Nem is értem, hogy tudsz ilyen sokáig aludni? – kérdezte, de nem volt rosszallás a hangjában.
Átölelte hitvesét és sután arcon csókolta.
– Megy ez, ha szorgalmasan gyakorol az ember. – évődött. A macska a lábához dörgölőzött. Gyengéden végigsimította a selymes bundát. A jószág elégedetten vonult arrébb.
Asztalhoz ültek. Jó étvággyal evett. Az asszony néha rápillantott. Örömmel nyugtázta ezt a szótlan békességet.
Elkortyolták a kávét, majd a kis asztalkához ment és kinyitotta a komputert. A lapos monitorról ömlöttek a képek.
– Van valami? – kérdezte a feleség a csészéket pakolva.
– Csak a szokásos... elkapták azt a késelőt... drágul az üzemanyag... Nem tudnak megegyezni... fenyegetőzik az az őrült... – lezárta a gépet, a neje felé fordult.
– Nem érdemes mellre szívni! Ha meggondolom, annak van esze, aki nem is figyeli a híreket. Ha én annak idején a kubai válság alatt néztem volna a híradót, akár öngyilkos is lehettem volna. Mindenki biztosra vette, hogy kirobban a harmadik világháború. De én nem tudtam az egészről semmit, mert akkor a csajok fontosabbak voltak, mint az orosz rakéták. A helyzet megoldódott nélkülem is. Kár idegeskedni.
– Ezt a Kubát már elmondtad néhányszor... – figyelmeztette az asszony.
Igen, igaza van a nejének! Érdekes, képtelen megjegyezni, hogy ki is a hallgatósága, ha mond valamit. Így aztán nem csoda, ha ismételgeti magát. Ezt az öregséggel magyarázzák. – vállat vont. – Ez van! Másoktól is elviseli, ha nem először hall valamit. Ki lehet bírni!
Elindult a sarki üzletbe pár apróságért. Már szinte magától értetődő volt, hogy ma az a néhány lépcső sem okozott nehézséget.
Dudorászva nyitott be a lakásba. Lehuppant a fotelbe és bekapcsolta a tévét. Egy tengerparti üdülő túlszínezett képei áradtak a képernyőről.
– Utazzunk el valahová! – kiáltott ki az asszonynak, aki még mindig a konyhában babrált.
Megnézni újra Párizst! Vagy Londont! Esetleg egy csendes alpesi falucska? Vagy a horvát tengerpart? Ahogy születtek az ötletek, úgy pattantak elő a kifogások. Fárasztó repülőutak, várakozás, idegen szállodák szaga, ismeretlen ízek, nyelvi problémák, a közlekedés gondjai - arányban áll mindez a várható élményekkel?! Fiatalon ezek a kihívások jelentették az utazás értelmét, manapság meg inkább a kételyeket erősítik: nem érdemes feladni a nyugalmat.
Talán egy hajóút? Ott semmi dolguk, pihenhet mint otthon, de azért megvan a teljesítmény öröme is, hiszen az úszó monstrum szeli az óceánt, együtt haladnak a cél felé. Ez való már nekik! A kényelem és a tudat, hogy eljuthat még idegen helyekre.
– Anyukám, fizessünk be egy társas útra! Hajókázzunk egyet! – kiáltott az asszony felé.
Neje rögtön megjelent előtte.
– Igen?! És nem mondanád meg mikor? A csípőműtétem előtt, vagy után?
– Semmi gond szívem! Ezek a hajók tele vannak orvosokkal. A sok öreg miatt... Majd megműtenek ott. Ügyes fiúk azok! Csak fekszel a nyugágyban és elintézik... – mosolygott a nejére.
Az asszony legyintett egyet mielőtt otthagyta.
– Bolond vagy! – rá is átragadt a férje jókedve.
Hamarosan túl voltak az ebéden is. Párja előásta a varrógépet, hogy felhajtson egy szoknyát. Ő az ablak melletti fotelba ült, egy könyvvel a kezében. A macska azonnal az ölébe ugrott. Kicsit körülményes volt tartani a könyvet és az állat kényelmére vigyázni, de most is levette a lábáról ez a ragaszkodás.
A regényben két kamasz állt szemben egymással. Az apjuk pék volt, aki rengeteget dolgozott a családért. A nagyobbik fiú hajnalban kelt, szorgalmasan segített a kemencénél, mindent megtett, hogy kivívja apja dicséretét. A kisebbik be sem tette a lábát a pékségbe. Állandóan balhézott, utcai verekedésekbe keveredett. Az apa közömbösen fogadta a nagyobbik igyekezetét, de a kisebbnek mindent megbocsátott, mert ő volt a kedvence.
Felnézett a könyv lapjaiból. Ő egészen másként élt. Ő szövetségben volt az öccsével a részeges apjukkal szemben. Nem is emlékszik semmi rosszra a testvérével kapcsolatban. Néhány civódás igazán nem számít. De mégis! Egy iskolai rendezvényen voltak, a sok fehéringes gyerek között. Valami műsorhoz terelték össze őket. Ő rázogatta az előtte álló testvére vállát, mert úgy látta, eszik valamit és nem akart kimaradni belőle. De kiderült, hogy egy másik fiút rángat. Az öccse épp akkor érkezett, kárörvendve nevetett rajta, mikor a srác pofonokkal fenyegette. Fogalma sincs miért égett a lelkébe ez a sérelem, mikor jóval jelentősebb dolgokra már nem is emlékszik. Az eset szereplői sem élnek már, őt kivéve. Miért ilyen apró hülyeségek terhelik a memóriáját?
Szórakozottan tovább olvasott. Hirtelen furcsa nyomás nehezedett a mellkasára. Sértődötten vette tudomásul, hogy nem lehet tökéletes a napja. Nem szólt a nejének, nem akarta idegesíti ilyen apróságokkal. Elgyengítette a szétsugárzó fájdalom. Minden lebegni kezdett, elhomályosodott a könyv, távolodni kezdett az ablak, aztán el is tűnt. Majd, mintha valami ismeretlen sötétségbe csúszott volna... A szürkeség forgott, akadálytalanul ölelte körbe.
Három óra húsz perckor halt meg.
Az asszony felnézett a varrógép mellől, mert megállt előtte a macska. Különös, eddig nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. Elindult a fotel felé.
Ránézett férje arcára és tudta, hogy megtörtént. Alig hallhatóan felsikoltott. A félrebillent fejet vizsgálta. Idegen vonások uralták az arcot. A fotel mellé térdelt. Megérintette a mozdulatlan kezet. Megborzongott. Lassan körülnézett. Hirtelen megváltozott a szoba is. Eltűnt a barátságos otthon, minden egy ismeretlen, magányos élet tartozéka lett.
Kapkodva a telefonjáért nyúlt. Remegő kezével alig tudott megbirkózni a számokkal. Dadogva kért segítséget. Pár perc múlva már képtelen lett volna bármit is felidézni a beszélgetésből.
Újra a halottra nézett. Idegesen megrándult. A férje elment valahová, csak ezt az idegen testet hagyta itt.
– Ó Istenem! Szörnyű! Szörnyű! Szegénykém! Ilyen hirtelen! Miért?! El se tudtam köszönni tőle! Nem vettem észre semmit... Ilyen hirtelen... ilyen hirtelen...
Elborította a fájdalom, a félelem, az önsajnálat.
Óvatosan kifejtette a halott kezéből a könyvet. A kisasztalról felvette a könyvjelzőt és elhelyezte ott, ahol férje tartott az olvasásban.
Megtorpant, megmerevedett. Hirtelen ráeszmélt a cselekvés értelmetlenségére.
Nézte a könyvet, és rázni kezdte a zokogás.