I. RÉSZ
Az előzmények 1989-ig nyúlnak vissza, pontosabban korábbra, hiszen az elégedetlenség, jövőtlenség érzése már évek óta körülvett. Átlagos negyvenesként éldegéltem Pesten, az átlagos lakótelepi lakásunkban, átlagos kocsival (Polski Fiat), átlagfizetésből, az átlagosnál csinosabb feleségemmel. Az ő külseje és adottságai is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az átlagosnál nyomorultabbnak érezzem magam: lám, nem tudom megadni neki mindazt, ami megilletné. Persze elsősorban itthon próbáltam boldogulni - nem sok sikerrel. Van, aki képtelen átlépni azt a bűvös vonalat, ami felosztja az embereket élőkre és jól élőkre.
1988 nyarán összefutottunk a Vidám Parkban Feri barátommal, aki meglepő bejelentést tett. Disszidálni készül Svédországba, feleségével és három gyermekével. Azért is volt elképesztő a hír, mert saját házban éldegélt és megbecsült állásban volt.
Azon kívül már ő sem tartozott a szorosan vett fiatalember kategóriába: a negyedik x felé kacsingatott ő is. Gyerekkorunkban elválaszthatatlan barátok voltunk. A szemközti házban lakott és bár néhány évvel fiatalabb volt nálam, rendkívül sokat játszottunk együtt. Ijesztő soványsága miatt igyekezett kerülni minden verekedős, vagy komoly fizikai igénybevételt jelentő játékot. Sokat olvasott, úgyszólván mindenevő volt a könyvek terén. Később sem tévesztettük szem elől egymást, így már családos emberként beavatott egy nagy titkába, nevezetesen, hogy egy találmány birtokosa. Az általa vector processusnak nevezett matematikai elmélet, egy x és y tengelyen megjelenő alakulatot volt képes növeszteni önfejlesztő módon. Ez első hallásra elég bonyolultan hangzik, másodikra is az, bevallom sosem értettem igazán, csak láttam, hogy komputer híján a kézzel rajzolt alakzatok milyen csodás rendszerességgel növekednek, valami különleges geometriai törvénynek engedelmeskedve. Az elmélet alkalmasnak látszott különféle minták gépi tervezésére, kémiai molekulák modellezésére és még bizonyára számtalan területen lehetett volna alkalmazni, ha valaki hajlandó beprogramozni egy komputerbe az egészet.
Feri megkezdte a legtöbb feltalálónak kijáró sziszifuszi küzdelmet a hivatalos fórumokkal. Az egyhelyben topogást látva, segítséget ajánlottam neki: körbetelefonáltam a fél várost és végül az ELTE egyik matematika professzoránál találtunk meghallgatást. A beszélgetésen én is jelen voltam, mint valami nem hivatalos menedzser. A professzor nyitott:
- Nos, olvastam a találmánya leírását, nagyon érdekesnek tartom. Úgy emlékszem, Graham foglalkozott hasonló témával. . .
- Igen, - vágott közbe Feri - de ő a geometriai modellezésig nem jut el, hiszen elméleti fokon tárgyalja a reflexezhető közös tengelyre vitt objektumok helyzetét.
- Ivancsenkónak van egy tanulmánya, hasonló témakörben - jegyezte meg ismét a tanár.
- Mindkét, Magyarországon megjelent könyvét olvastam, - vett nagy levegőt Feri barátom - de azok az elméletek nem foglalkoznak vertikális és horizontális reflexiók paralel kivetítődésével.
- Milyen végzettsége van magának? - ámuldozott az egyetemi tanár.
- Szakközépben érettségiztem - vont vállat a barátom.
Még jó félóráig tartott a ping-pong meccs a két fél között és végül úgy álltunk fel az asztaltól, hogy a professzor megpróbál helyet szerezni a komputerlaborban, hogy végre kiderüljön, mennyire működőképes az egész, programozás után.
Nem sokkal később a tanár külföldi megbízást kapott, így kútba esett az egész próbálkozás.
Feri írt az IPM-nek, ahonnan azt a választ kapta, hogy nagyon érdekes az egész, de nemigen értik. Még megpróbálkoztunk közösen egy-két vállalattal, amelyek akkoriban létesültek komputeres profillal, de reményvesztetten csomagoltunk, amikor a minket fogadó osztályvezető elmélyülten tanulmányozta a mellékelt rajzokat, fordítva.
Végül megszületett a nagy ötletem: a Rubikhoz kell menni, ő biztosan felkarolja, esze is van hozzá, hogy megértse. A nagy akadályt az jelentette, hogy miképpen férkőzzünk a közelébe, hiszen akkor már a bűvös kocka révén befutott milliomos volt. Az általa beindított újságot lapozgattam és megakadt a szemem a névsoron: a szerkesztőség tagjai között szerepelt bizonyos Rubik Anna. Felhívtam az újságot és a hölgyet kértem a telefonhoz. Amikor bejelentkezett, a legnagyobb természetességgel a keresztnevén szólítottam, mint valami régi ismerőst és a lapzártára hivatkozva a segítségét kértem, miszerint az Ernővel kellene beszélnem, de elkevertem a telefonszámát az íróasztalomon.
A következő percben már a titkos Rubik telefonszámot hívhattam. Kicsöng. Férfihang a vonalban:
- Ki az?
Bemutatkoztam.
- Honnan tudta meg a telefonszámomat?
- Elnézést, - válaszoltam - hadd bizonyítsa ez is az életrevalóságunkat, egy barátom találmányához szeretném az erkölcsi támogatását kérni.
- Hogy képzeli, hogy háborgatni merészel! - dörögte - Álmomból vert fel!
- Elnézést, - hebegtem - délután két óra van, igazán nem gondol. ..
- Nem érdekel, hagyjanak békén, kikérem magamnak ezt a szemtelenséget. . . - és szórta, szórta a szidalmait.
Csak azért nem tettem le a kagylót, mert pillantásom a Feri szemére tévedt: a remény utolsó szalmaszála volt ez a telefon és én vadul reméltem, hogy a szidalmak szünetében talán még egy szót szólhatok, de végül is megszakadt a vonal és megszakadt a Feri további próbálkozása is.
Ezután már nem is találkoztunk itthon többet.
Amikor egy alkalommal kiutaztunk Vác környéki házukhoz, a szomszéd már azzal fogadott, hogy kérem, azok disszidáltak. Eladták mindenüket, kiléptek a gyárból, csak éppen az újságban nem tették közzé, hogy hányadikán hagyják el az országot.
Később kezdtek érkezni az első levelek tőlük. Persze minket minden érdekelt: kicsit a saját sorsunkat kopíroztuk az övékre és lestük a híreket, hogyan boldogulnak. Minden levél egy irodalmi csemege volt, karosszék-filozófusi eszmefuttatásokkal, de a konkrét valóság hiányzott belőlük. Jóformán még azt sem tudtuk kideríteni, hogy megérte-e a nagy ugrás. Azért egy-egy félmondat utalt arra, hogy nem alakulnak rosszul a dolgok, pl. az itthoni, kézzel festett Trabant után Volvót vásárolt a családnak, még ha használtat is.
Mi épp akkor kaptuk az értesítést a Merkúrtól, hogy a 86 ezer forintos Polski 124 ezerre emelkedik, és ha igényt tartunk a néhány év múlva érkező kocsira, akkor fizessük be a nem kamatozó (helyesbítek, 2%-kal kamatozó) összegre a különbözetet.
Milyen érdekes összjátéka a sorsnak, hogy épp ebben az időben ismerkedtem meg azzal a rokonnal, akinek a lánya a sikertelen házassága után nem a hazaköltözést választotta a két lányával, hanem Svédországot. Az öreg ódákat zengett a lánya anyagi körülményeiről, annak ellenére, hogy kinn már megszületett a harmadik gyerek, és bár férjnek híre hamva sem volt, a család ötszobás lakásban lakott, Malmőben.
Megszületett az ötlet: meglátogatjuk az unokatestvért és kiderítjük, hogy is van valójában, érdemes-e újrakezdeni mindent.
Svédország egyébként egy nagy kérdőjel volt számunkra. Ismereteim nem terjedtek túl a svédasztal, svédzseb, svédcsavar körén, de kétségtelenül vonzóbb volt ismeretlenségével, mint a traiskircheni lágerről kapott számtalan részletes információ. Némi fogalmat még leginkább az itthon bemutatott svéd filmekből meríthettem az ottani életről. Bár egyik sem tartozott abba a tárgykörbe, ami bővebb felvilágosítást jelentett volna.
A "Jelenetek egy házasságból" c. Bergman film, egy intellektuel házaspár életét mutatja be és szinte felhördül az egész mozi, mikor a főhős összecsomagol és elköltözik: képes azonnal másik lakást kapni és fizetni a bérét. Hát akkor egyáltalán mi a baja ennek az embernek, ha ilyen jól megy neki? - tanakodtunk.
Bo Wideberg filmjeire emlékszem még: megszállott mozilátogatóként egy nap végignéztem három filmjét a Toldi moziban. Nem mondhatom, hogy azok közelebb vittek volna a svéd valósághoz.
Az "Adelen 31" egy kisvárosi munkássztrájk hátterét mutatja be, költői szépséggel, humorral és mindazzal, amitől egy film nagyon jó tud lenni.
Az "Elvira Madigan” lírai költemény egy halálos mélységű szerelemről, csodálatos Mozart zenével. Torokszorítóan szép film volt.
A "Gyerekkocsi" egy napjainkban játszódó történet, kismama főhőssel - mit mondjak, ez sem egy útikalauz disszidenseknek.
Tehát következett a levelezés, majd a meghívólevél megérkezése után a gyors csomagolás, hiszen majdnem 100 százalékig biztosak voltunk benne, hogy távollétünk két hétre szól. Ilyen előkészületlenül, anyagilag megalapozatlanul, vajon melyik őrült hagyja el az országot?
Nos, mi vonatra ültünk március 9-én, gyors búcsúval elköszönve az otthoniaktól, hiszen úgyis egykettőre visszatérünk.
Magyarország egy kis bürokratikus közjátékkal búcsúztatott. Pirospozsgás vámtiszt lépett a fülkébe és azonnal felmutatott a poggyásztartóban lévő gyerekkocsira.
- Erre van kiviteli engedély? Az 5000 forintot meghaladó tárgyak kiviteléhez MNB engedélyt kell csatolni! - dörögte.
- Ez a kis semmiség 5000 forint?! - álmélkodtam. - Nem tudtam, de nem érdekes, vigye el nyugodtan, csak adjon róla egy elismervényt!
Rögtön nem volt olyan kívánatos az összecsukható kocsival végigaraszolni a vonaton.
- Legközelebb figyeljenek erre! - korholt minket, de már távozóban. Elgondolkodtam azon, hogy mi ér 5000 forintot Magyarországon 1989-ben. Négy kerék, némi vászon és pár hajlított alumínium cső. Hova jutottunk?
A vonat végigzötyögött fél Európán és meglehetősen lomhán hagyta maga mögött azokat az országokat, amelyeket már volt szerencsém korábban is megcsodálni. Újra meglepett, hogy az NDK mennyire visszaidézi azt a hangulatot, amelyet a háborús Németországról szóló filmek alkalmával éreztem: a színtelen, rideg városképek maradtak bennem, meg a nevetséges méretű hétvégi telkek a vasút mentén.
Kétnapos kábulat után érkezett a kompon levő vonatunk a határra. Hallomásból tudtuk, hogy a svéd határőrség igyekszik kiszűrni a beutazni szándékozókat és sokakat visszafordítanak a határról. A fáradtság és a tudat, hogy igazat mondok, közönyössé tett: az angolul elhangzó érdeklődésre meglehetős lazasággal válaszolgattam. Az én angoltudásomról még lesz szó, itt csak annyit, hogy amikor megkérdezték, meddig maradunk, a válaszom a kívánt 2-3 hét helyett 2-3 év volt. Nos, majdnem ráhibáztam. Ez némi homlokráncolást jelentett a vámtisztnek, még azért meg kellett mutatni a meghívólevelet és ezután már nem volt akadálya az út folytatásának.
Feltűntek az első svéd feliratok és nem valami nagy lelkesedéssel böngésztem őket. Avgĺende tĺg, dĺlig vägsträcka, (induló vonatok, útjavítás). Ilyesmit se sokat láttam, de legalább ő betűjük van, mint a mi nyelvünkben. Trelleborg után már csak 30 km vonatozás és végre Malmö.
A pályaudvar imponálóan csillogó és meglepően tiszta. Ez a tisztaság később is az egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága maradt egész Svédországnak.
A peronon Ditta integetett, karján a hat hónap körüli kisfiával. A találkozásra rányomta a bélyegét az idegeskedés, mivel vendéglátónk a slusszkulcsot a kocsiban felejtette és minden ajtót bezárt. A kis szürke Ford Tempó ott parkolt az állomás előtt, Ditta elrohant segítségért telefonálni, mi pedig csomagjainkkal a kocsi körül várakoztunk. Nagyon szerettem volna a mentőangyal szerepében bemutatkozni és olyan megoldhatónak tűnt a feladat. Elszántan próbálkoztam zsebkéssel, körömmel, de aztán visszahőköltem; öt perce vagyok svéd földön és máris gyanakodva méregetnek a járókelők, mint holmi elszánt kocsitolvajt.
A következő percben már meg is érkezett az Autóklub kocsija és a szerelő már nyitotta is az ajtót. A számla megírása több időt vett igénybe, mint a beavatkozás, ennek ellenére az összeg elég borsosnak tűnt, főleg, ha átszoroztam forintra. Lelkiismeret-furdalásunkat csak az enyhítette, hogy Ditta bevallása szerint ez a harmadik eset volt a héten. Mint említette, már tervezi, hogy pótkulcsokat fog hordani magával. A későbbiekben szinte lenyűgözött, hogy ez a nő milyen elképesztő módon képtelen a hétköznapi dolgok rendezésére. Vártam a hírt, hogy mikor felejti valahol a fiát. A külseje nem árulkodott erről a szétszórtságról, bár megállapíthattam, hogy a szülőknél látott fényképen alapos munkát végzett a retusőr.
Megérkeztünk az ötszobás lakásba, ahol a nagymama és a két nagyobbik lány fogadott minket. A nagyi legálisan tartózkodott a lányánál, jelenlétével próbálta segíteni a harmadik gyerek ellátását. Ez a valóságban úgy festett, hogy Ditta, a kisfiúval és az alkalmi barátjával a város másik pontján élt, míg a nagymama a két nagylányt felügyelte. Igazán nem volt helyprobléma, így két szoba közül is választhattunk, csak a földön heverő ruhákat kellett egy kupacba hánynunk. Valami matrac is akadt, így a szállás a rendelkezésünkre állt, ahogy a meghívólevélben ígérték.
Megkezdtük az ajándékok kipakolását és az ebédlőasztal megtelt mindazzal, amiről mi és néhány közelebbi rokon azt hitte, hogy örömet szerezhetünk az ittenieknek. Édesség, ital, könyvek, fényképek, az elmaradhatatlan pirospaprika, vegeta, szalámi, mák, dió, gyerekruhák és nem utolsósorban a gyerekkocsi. A készlet kipakolása után elégedetten néztünk körül, de csak egykedvű, közömbös, mással nem törődő arcokat láttunk. A nagyi átérezte zavarunkat és kapacitálni kezdte a nagylányokat, hogy legalább a fényképeket nézzék át, amin a nagyapjuk és más rokon látható. Ühüm - volt a kényszeredett válasz és már ki is viharzottak a lakásból. Ditta hosszas unszolásra beleültette a gyermeket a kocsiba, de rögtön ki is kapta belőle és közölte, hogy nem jó a kicsinek, nem ül benne egyenesen, rossz a szerkezete, hibás a felépítése, rossz helyen vannak a kerekei, ormótlan a fogantyúja és csúnya a színe. Feleségem bátortalanul jegyezte meg:
- Talán még túl kicsi a baba az efféle ülve kocsiztatáshoz. - de csak legyintés volt a válasz.
A következő napokat arra szántuk, hogy ismerkedjünk a várossal, így csak esténként tértünk a szállásunkra. Igyekeztünk minél kevesebb gondot okozni. Az étkezésünket is próbáltuk megoldani házon kívül, hogy ez se jelentsen terhet a háziaknak.
Én Malmőről korábban annyit tudtam, hogy az Újpesti Dózsa játszott a város futballcsapata ellen valami kupában és miután láttam a mérkőzést, meggyőződhettem róla, hogy arrafelé is kétlábú emberek élnek és ismerik a futballt. Ezek után üdítően hatott ránk, hogy a kis folyóktól, jobban mondva csatornáktól körülvett városközpont milyen csillogó és élénk forgalmú. Újra és újra meglepett a tisztaság. Csodáltuk a hatalmas plakátokat, amelyek akkor még nem voltak divatban Pesten. Az időjárás nem volt túl barátságos, így inkább csak elképzelni tudtuk, hogy milyen pompás lehet a sok park a város minden részén, ha jön a jó idő.
Esténként sajátos színjátéknak lehettünk tanúi. A nagymama egymaga próbált megbirkózni a két teenager leány nevelésével. A kisebbik, 13 éves forma, fekete hajjal, sűrű, majd összenőtt szemöldökkel, a nagyobbik, 15 évesen, elmélázó, hízásra hajlamos külsővel. Vacsoránál a nagyanyja felé vakkant a kisebbik:
- Adjál sót!!
- Nem értem kislányom, mit KÉRTÉL? - próbálja az emberi normák felé terelni a nagyi. ..
- Sót!!! S. Ó. T. - szótagolja üvöltve a gyermek.
A nagyobbik lány felkiált a tv előtt:
- Juj, ma éjjel 3-kor adják azt a filmet, amit két éve meg akarok nézni! Nagyi keltsél fel, ezt nem lehet kihagyni!
- De kicsim, holnap iskola! - védekezik az öregasszony.
- Nem baj, ezt akkor is látni akarom! - zárja le a vitát a nagylány.
Persze a nagyi felkelt, átcsoszogott az unokához, rázogatta, de az akkor már inkább az alvást választotta.
Két nap múlva értesítést hozott a postás, a Pestről jött csomag átvehető a hivatalban. Hosszas unszolásra a lányok elindultak a posta felé. Hazaérkezésükkor egy felismerhetetlen alakú, ronggyá szakadt, papír - sütemény - spárga egyveleget dobtak az asztalra.
- Jött két srác velünk szemben az utcán. Olyan ciki volt, hogy mi meg csomagot cipelünk. Ledobtuk a földre, ez a hülye meg már nem akarta felvenni, így elrugdostuk hazáig. - magyarázta a nagyobbik.
Az öregasszony visszanyelte a könnyeit:
- Mit dolgozott ezen a húgom és mennyi pénzébe került, hogy elküldje nekik ezt a születésnapi tortát időre. - sóhajtotta.
Más alkalommal azonban ő sem fogta fel olyan tragikusan a nevelési kudarcait.
- Ezek a bestiák bezártak a szobámba - panaszolta egyik reggel - órákig dörömböltem. Még be is pisiltem. - tette hozzá suttogva.
Tehetetlenül tártam szét a karomat. Akkor már hallottunk valamit a svéd társadalom állásfoglalásáról a gyermeknevelésben. " Man kan slĺ inte barn" - Nem ütheted meg a gyereket! Ez a gyermekvédelem átcsapott egy olyan helyzetbe, ahol a fegyelmezésnek semmilyen formáját nem tartják kívánatosnak.
Mindenkinek volt egy-két olyan története, ahol elvette a hatóság a szülőktől a gyereket és inkább állami gondozásba helyezte, mert elcsattant egy pofon. Magam sem vagyok híve a testi fenyítésnek - megalázónak érzem, hogy a felnőtt, a fizikai fölényét használja ki céljai elérésére. De sok esetben a szigor, büntetés tarthatja csak vissza a gyereket olyantól, ami elsősorban neki káros vagy rá veszélyes. Sokszor csak a lehetőségeik határát méregetik. Ha ilyenkor nem fékezi őket semmi, eljuthatunk a "lekvár teszi el a nagymamát" felálláshoz.
Amikor pár hónappal később ez a téma volt terítéken egy ismerős családnál, a kissrác suttogva érdeklődött tőlem:
- Hogy mondják svédül, hogy ver az apám?
Kirobbant belőlünk a nevetés. Az apuka odahajolt a gyermekéhez:
- Na, látod pupák, ez a te világod, itt biztonságban leszel! - mondta, egy rutinos nyakleves kíséretében.
Kinn tartózkodásunk harmadik napján megkértük Dittát, hogy vigyen el bennünket Markarydbe, hogy meglátogathassuk Feriéket a táborban.
Néhány órás autózás után megtaláltuk azt a kisvárost, ahol barátom és a családja várta a boldogító igent a svéd hatóságoktól.
A tábort egy kissé divatjamúlt, de még jó állapotban lévő épületegyüttesben helyezték el, külsejével leginkább egy kórházhoz hasonlított. A folyosókról nyíló szobák egy-egy családnak adtak szállást. A tisztálkodásra, mosásra közös helyiségek szolgáltak. Mindenfelé, többnyelvű feliratok adtak utasítást az ott lakóknak.
Végül megtaláltuk a keresett szobaszámot. Feriék kitörő örömmel fogadtak minket és ezúttal az ajándékok is kedvezőbb fogadtatásra találtak. Feri megjegyezte a gyerekeknek:
- Na, mit szóltok, idén márciusban jött a Mikulás!
A szobában a rend és tisztaság Barbara keze munkáját dicsérte. Az igazi háziasszony, ház híján is háziasszony - gondoltam.
A szoba jelentős méreteit az öt fekvőhely tette próbára.
Órákig tartó beszélgetés kezdődött, de nem éreztem okosabbnak magam, mikor búcsúzkodni kezdtünk. A Feriék helyzete is nagyon bizonytalannak látszott, féléves várakozás után a három gyerekkel még bármelyik nap várhatta, hogy megjelenik a rendőrség és vonatra rakják őket. Egyetlen dolgot hangsúlyozott ki, amiben igazat kellett adnom neki: ha a kinn maradásra gondolunk, még a minimális esélyeinket is rontjuk azzal, ha hazautazunk és néhány hónap múlva újra próbálkozunk. Milyen menekült az, aki ki-be járhat az országba?
Minket természetesen nem nagyon vonzott a táborélet, még ilyen formában sem és az, hogy esetleg az egész áldozat hiábavaló lesz. Gondterhelten köszöntünk el egymástól.
Másnap, Ditta nyíltan nekünk szegezte a kérdést:
- Mi az, kint akartok maradni? Mert márciusban nemigen jönnek az emberek üdülni Svédországba. A ti dolgotok, de én nem tudok segíteni!
Az utóbbi kijelentés nem okozott meglepetést, de igazából még nem tudtam, hogy mit is szeretnénk.
Lefekvés előtt le-fel járkáltam a szobánkban, mint egy fegyenc. Alvás helyett a mennyezetet bámultam. A redőny rései fénycsíkokat rajzoltak a plafonra, én meg csak bámultam felfelé, és közben sorakoztattam az érveket hol az egyik, hol a másik oldalon.
Anyám és a lányom! Nem tehetem meg, hogy otthagyom őket! Anyám három éve özvegy, egyedül van, beteges, nemigen számíthatok arra, hogy a bátyám komolyan gondját viselné. Apám betegségekor sem jelentett segítséget. Szegény anyámnak olyan sokat számít, ha meglátogatom. Mióta apám meghalt és mi sem lakunk otthon, feleslegesnek érzi magát. Örök életében dolgozott, most a tétlenségbe betegedett bele.
Ági lányom 2 éves kora óta az anyjával lakik, de kéthetenként, péntektől vasárnap estig csak egymásnak éltünk. Most, 11 évesen, szörnyű lenne neki, ha megszűnne ez a kapcsolat. Nem beszélve rólam, aki már csak abban láttam a múló napok értelmét, hogy a gyermekem nagyobb, erősebb, ügyesebb, okosabb.
Ugyanakkor ott van az elfuserált életem! Negyven múltán, egy maszeknak gürcölök és olyan pimaszul alacsony fizetés szerepel az adóbevallásomon, hogy ha azután kapnám a nyugdíjam, még egy kalapot se tudnék venni belőle a kolduláshoz.
Sokszor megkísértett otthon az érzés, hogy velem már nem fog történni semmi. Mint egy könyv, amiben kétszáz oldallal később is ugyanazt írják.
Közben meg egyre nehezebb megoldani a fizetésből nem az előrelépést, hanem a szinten tartást. Körülöttünk a barátok, ismerősök, akiknek sikerült: a maszek cipész, vásározó, butikos, a külföldre nősült sportoló és az osztály hülyéje, aki müncheni rendszámú sportkocsival érkezik az érettségi találkozóra.
És itt alszik mellettem Rita, mit sem sejtve. Igaz, hogy ő minden nagy válságát átvészelte ezzel a csodálatos képességével. Öt éve vagyunk együtt, ő is egy válással a háta mögött. Remek teremtés, fantasztikus alakkal, sokaknak komoly meglepetést jelentett, hogy esze is van hozzá. Persze ő az örök elégedetlen. Kevesebb kötelékkel, 11 évvel fiatalabban, ő könnyebben vállalkozna a nagy kalandra.
Sikertelenségünkért nem magunkat okoljuk elsősorban, hanem a körülményeinket. Szeretnénk bebizonyítani, hogy más feltételek között jobban vizsgázunk.
A másnap délelőttünk feszült várakozással telt, magunk sem tudtuk, mit tegyünk. Csengett a telefon. Rita mamája a vonalban. Pár perces semmitmondó diskurzus után elköszöntünk egymástól.
Az öregasszony nagy levegőt vett:
- A lányom nem szereti, ha telefonálgatnak a lakására, egyáltalán, ki adta meg az anyádnak a telefonszámunkat? A lányom nem szereti, hogy ... - és folytatta, folytatta, kéjesen kiélvezve azt a lehetőséget, hogy végre valaki kénytelen végighallgatni.
Megfogtam Rita karját.
- Gyere, menjünk innen! - sziszegtem dühösen és elhagytuk a lakást.
- Megyünk, lejelentkezünk! - mondtam és indulatosan megindultam a belváros felé. Félig felszabadultan, hogy már túl vagyunk a döntésen, félig izgatottan a várható körülményektől, folytattuk utunkat.
Közben erősítettem magam: pár hónap alatt elintéződik minden. Meglátogathatom anyámat, ki tud utazni hozzánk a gyermek, hiszen nem a világ vége. Nem akarom hallani a szemrehányást, hogy élhetetlen vagyok, nincs bátorságom ahhoz, amihez tízezreknek volt.
- Hol van itt egy rendőrség vagy mi, ahol szólni kell, hogy kinn akarunk maradni!? - tanakodtunk.
A rendőrség előtt rendőrautók állnak, jutott eszembe a hazai gyakorlat, de ezúttal ez csődöt mondott. Mint később kiderült, a földalatti parkolók miatt. Végül egy felirat igazított útba. Beléptünk az előtérbe és a bejáratnál álldogáló egyenruháshoz szóltam angolul:
- Mi szeretnénk itt maradni!
Legnagyobb csodálkozásomra nem tartotta a tenyerét a füléhez, nem csapkodta a térdét a röhögéstől, hanem egy cetlire címet firkantott és átadta. Jó jelnek véltük, hogy nem kezdett el lebeszélni minket a szándékunkról.
A megadott cím egy irodaépület volt, semmilyen formában nem idézte előttem az otthoni rendőrkapitányságokat. Némi útbaigazítás után feljutottunk a hatodik emeletre. A terem közepén rengeteg ember, hátrébb üvegfülkék. Akárcsak egy IBUSZ iroda. Sorszámot tépve várakoztunk és én fogalmaztam magamban, hogy mit is fogok mondani. Mi tagadás, magam is szerénynek éreztem érveimet, hogy miért akarok hazát cserélni. Tanakodásunk közepette hozzánk lépett egy jól öltözött hölgy.
- Magyarok vagytok? - kérdezte. - Csak nem lejelentkezni akartok? - hüledezett. Mint kiderült, ő valami útlevél ügyben volt ott és már több mint két éve élt Svédországban. Később megérkezett a férje is. Öltözékük láttán kimondatlanul is megfogalmazódott bennünk: lám, itt lehet tartani két év után, Svédországban. Mindketten esztelen vakmerőségnek tartották szándékunkat.
- Az utolsó hajóval mi jöttünk - ismételgette a férfi. A nő eltöprengett:
- Itt már csak az segíthetne, ha valami fegyveres akciót vallanál be, csak annak van súlya, ha fegyver van a dologban! Nem dolgoztál véletlenül a fegyvergyárban?
- nézett rám reménykedve.
A következő percben a mi sorszámunk villant fel a táblán. Újdonsült ismerősünk a pultig kísért és közölte a hölggyel, hogy mi járatban vagyunk, majd sok szerencsét kívánva, magunkra hagyott minket. Újabb hosszú várakozás következett, mint később megtudtuk, magyar tolmácsot kerítettek valahonnan.
Próbáltam összerakni magamban a mondandómat, de mindig elakadtam valahol. Végül legyintettem. Vakon bíztam abban, hogy talán az adott pillanatban összeáll valami elfogadható kerek egész. A középiskolai magyar tanárom egyszer megjegyezte rólam:
- Fiam, te többet tudsz itt a katedránál, mint előtte a helyeden!
Ebben bíztam most is, hogy talán a feszültség, vagy az adott helyzet kitermel valami hasznosat. Mindenesetre a tét nem volt kicsi: azt már tudtuk, hogy ha itt megmérettetünk és kevésnek találtatunk, talán már ki sem engednek innen, rendőrök visznek ki a komphoz.
Végre szólítottak és egy irodába kísértek. Az íróasztal mögött magas, erősen kopaszodó, elsőre rokonszenves benyomást keltő férfi ült. Az asztal előtt ülő hölgy a magyar tolmács volt. Amíg a férfi az írógépet készítette elő és az iratait rendezgette, a matróna hozzám hajolt:
- Magyarországról jött? - kérdezte. Igenlően bólintottam.
- Erdélyi vagyok, már harminc éve élek kinn. Nem is értem, miért kell manapság elhagyni Magyarországot. Nyilván semmi oka sincs rá, itt meg nem osztogatják egykönnyen a letelepedést!
Na, ez fogja tolmácsolni a szavaimat, megpróbálva rokonszenvet kelteni irántam - gondoltam. Eszembe jutott az a filmvígjáték, amely a francia forradalom idején játszódott és a főhős a törvényszék előtt állt.
- A védelemé a szó! - mondja a bíró.
- Az ilyen elvetemült gazember nem érdemel mást, csak kötelet! - harsogja az ügyvéd.
A tiszt megkezdte az adatfelvételt. Születési helyem, az útlevél szerint Újpest. (48-ban még nem tartozott a fővároshoz. )
- Újpesti Dózsa - szótagolta, teljesen elfogadhatóan. - Jó kis csapat - tette hozzá angolul.
Fellélegeztem.
Legelőször arra volt kíváncsi, milyen úton érkeztünk Svédországba. Mint később kiderült, ennek azért volt jelentősége, mert az első kapitalista államban köteles lejelentkezni a disszidens. Ha nem, a második államnak joga van visszarakni őket az előzőbe. Mi minden megfontolás nélkül választottuk az NDK-s útvonalat és ez most nagyon jól jött.
Az egész interjú alatt érezhető volt a tiszt rokonszenve. Pedig a tolmács megtett mindent, hogy helyzetemet drámaivá tegye. Mondatrészeket nyelt el, amit fontosnak ítéltem, elképesztő dadogással törte darabokra mondandómat. Meglepő tájékozatlanságról tett tanúbizonyságot. Megkérdezte tőlem, hogy miért ünnepeljük március 15-ét, mi az a munkásőrség, stb... Már nem is a rendőrtiszt tájékoztatása volt a cél, hanem az övé.
Végül is a jegyzőkönyv elkészült, mely szerint az otthoni hatóságok azzal vádolnak, hogy a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok ellen akartam fegyveres támadást szervezni, a munkásőrség fegyvereinek felhasználásával.
Amikor a tolmácsnő aláírás előtt visszafordította svédről magyarra a leírtakat, szinte elborzadtam.
- Úristen, nem lehetne visszaforgatni az időt fél órával és kisétálni innen, mintha mi sem történt volna!? Mibe keveredtem??
Kész, aláírás, mehetek, következik a feleség.
A folyóson izzadtam, hogy a Rita végig tudja-e csinálni ezt a cirkuszt. De néhány perc múlva nyílt az ajtó, mint kiderült, nála megelégedtek az adatfelvétellel, most behívtak mindkettőnket, majd a tiszt így szólt:
- Nyugodjanak meg, itt biztonságban vannak! Itt ez az igazolás, menjenek át a malmői táborunkba és a következő kihallgatásig ott gondoskodnak magukról. Vegyes érzelmekkel hagytam el a szobát. Nagyon szégyelltem magam, de némi megkönnyebbülést is éreztem. Az első lépést megtettük.
Visszamentünk a szállásunkra, összecsomagoltunk, megnéztük a tábor címét a térképen. Nagy megkönnyebbülésünkre, mindössze kétutcányira volt eddigi szállásunktól. Elköszöntünk a rokonoktól, akik megkönnyebbülten búcsúzkodtak, majd elindultunk.
Az előzmények 1989-ig nyúlnak vissza, pontosabban korábbra, hiszen az elégedetlenség, jövőtlenség érzése már évek óta körülvett. Átlagos negyvenesként éldegéltem Pesten, az átlagos lakótelepi lakásunkban, átlagos kocsival (Polski Fiat), átlagfizetésből, az átlagosnál csinosabb feleségemmel. Az ő külseje és adottságai is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az átlagosnál nyomorultabbnak érezzem magam: lám, nem tudom megadni neki mindazt, ami megilletné. Persze elsősorban itthon próbáltam boldogulni - nem sok sikerrel. Van, aki képtelen átlépni azt a bűvös vonalat, ami felosztja az embereket élőkre és jól élőkre.
1988 nyarán összefutottunk a Vidám Parkban Feri barátommal, aki meglepő bejelentést tett. Disszidálni készül Svédországba, feleségével és három gyermekével. Azért is volt elképesztő a hír, mert saját házban éldegélt és megbecsült állásban volt.
Azon kívül már ő sem tartozott a szorosan vett fiatalember kategóriába: a negyedik x felé kacsingatott ő is. Gyerekkorunkban elválaszthatatlan barátok voltunk. A szemközti házban lakott és bár néhány évvel fiatalabb volt nálam, rendkívül sokat játszottunk együtt. Ijesztő soványsága miatt igyekezett kerülni minden verekedős, vagy komoly fizikai igénybevételt jelentő játékot. Sokat olvasott, úgyszólván mindenevő volt a könyvek terén. Később sem tévesztettük szem elől egymást, így már családos emberként beavatott egy nagy titkába, nevezetesen, hogy egy találmány birtokosa. Az általa vector processusnak nevezett matematikai elmélet, egy x és y tengelyen megjelenő alakulatot volt képes növeszteni önfejlesztő módon. Ez első hallásra elég bonyolultan hangzik, másodikra is az, bevallom sosem értettem igazán, csak láttam, hogy komputer híján a kézzel rajzolt alakzatok milyen csodás rendszerességgel növekednek, valami különleges geometriai törvénynek engedelmeskedve. Az elmélet alkalmasnak látszott különféle minták gépi tervezésére, kémiai molekulák modellezésére és még bizonyára számtalan területen lehetett volna alkalmazni, ha valaki hajlandó beprogramozni egy komputerbe az egészet.
Feri megkezdte a legtöbb feltalálónak kijáró sziszifuszi küzdelmet a hivatalos fórumokkal. Az egyhelyben topogást látva, segítséget ajánlottam neki: körbetelefonáltam a fél várost és végül az ELTE egyik matematika professzoránál találtunk meghallgatást. A beszélgetésen én is jelen voltam, mint valami nem hivatalos menedzser. A professzor nyitott:
- Nos, olvastam a találmánya leírását, nagyon érdekesnek tartom. Úgy emlékszem, Graham foglalkozott hasonló témával. . .
- Igen, - vágott közbe Feri - de ő a geometriai modellezésig nem jut el, hiszen elméleti fokon tárgyalja a reflexezhető közös tengelyre vitt objektumok helyzetét.
- Ivancsenkónak van egy tanulmánya, hasonló témakörben - jegyezte meg ismét a tanár.
- Mindkét, Magyarországon megjelent könyvét olvastam, - vett nagy levegőt Feri barátom - de azok az elméletek nem foglalkoznak vertikális és horizontális reflexiók paralel kivetítődésével.
- Milyen végzettsége van magának? - ámuldozott az egyetemi tanár.
- Szakközépben érettségiztem - vont vállat a barátom.
Még jó félóráig tartott a ping-pong meccs a két fél között és végül úgy álltunk fel az asztaltól, hogy a professzor megpróbál helyet szerezni a komputerlaborban, hogy végre kiderüljön, mennyire működőképes az egész, programozás után.
Nem sokkal később a tanár külföldi megbízást kapott, így kútba esett az egész próbálkozás.
Feri írt az IPM-nek, ahonnan azt a választ kapta, hogy nagyon érdekes az egész, de nemigen értik. Még megpróbálkoztunk közösen egy-két vállalattal, amelyek akkoriban létesültek komputeres profillal, de reményvesztetten csomagoltunk, amikor a minket fogadó osztályvezető elmélyülten tanulmányozta a mellékelt rajzokat, fordítva.
Végül megszületett a nagy ötletem: a Rubikhoz kell menni, ő biztosan felkarolja, esze is van hozzá, hogy megértse. A nagy akadályt az jelentette, hogy miképpen férkőzzünk a közelébe, hiszen akkor már a bűvös kocka révén befutott milliomos volt. Az általa beindított újságot lapozgattam és megakadt a szemem a névsoron: a szerkesztőség tagjai között szerepelt bizonyos Rubik Anna. Felhívtam az újságot és a hölgyet kértem a telefonhoz. Amikor bejelentkezett, a legnagyobb természetességgel a keresztnevén szólítottam, mint valami régi ismerőst és a lapzártára hivatkozva a segítségét kértem, miszerint az Ernővel kellene beszélnem, de elkevertem a telefonszámát az íróasztalomon.
A következő percben már a titkos Rubik telefonszámot hívhattam. Kicsöng. Férfihang a vonalban:
- Ki az?
Bemutatkoztam.
- Honnan tudta meg a telefonszámomat?
- Elnézést, - válaszoltam - hadd bizonyítsa ez is az életrevalóságunkat, egy barátom találmányához szeretném az erkölcsi támogatását kérni.
- Hogy képzeli, hogy háborgatni merészel! - dörögte - Álmomból vert fel!
- Elnézést, - hebegtem - délután két óra van, igazán nem gondol. ..
- Nem érdekel, hagyjanak békén, kikérem magamnak ezt a szemtelenséget. . . - és szórta, szórta a szidalmait.
Csak azért nem tettem le a kagylót, mert pillantásom a Feri szemére tévedt: a remény utolsó szalmaszála volt ez a telefon és én vadul reméltem, hogy a szidalmak szünetében talán még egy szót szólhatok, de végül is megszakadt a vonal és megszakadt a Feri további próbálkozása is.
Ezután már nem is találkoztunk itthon többet.
Amikor egy alkalommal kiutaztunk Vác környéki házukhoz, a szomszéd már azzal fogadott, hogy kérem, azok disszidáltak. Eladták mindenüket, kiléptek a gyárból, csak éppen az újságban nem tették közzé, hogy hányadikán hagyják el az országot.
Később kezdtek érkezni az első levelek tőlük. Persze minket minden érdekelt: kicsit a saját sorsunkat kopíroztuk az övékre és lestük a híreket, hogyan boldogulnak. Minden levél egy irodalmi csemege volt, karosszék-filozófusi eszmefuttatásokkal, de a konkrét valóság hiányzott belőlük. Jóformán még azt sem tudtuk kideríteni, hogy megérte-e a nagy ugrás. Azért egy-egy félmondat utalt arra, hogy nem alakulnak rosszul a dolgok, pl. az itthoni, kézzel festett Trabant után Volvót vásárolt a családnak, még ha használtat is.
Mi épp akkor kaptuk az értesítést a Merkúrtól, hogy a 86 ezer forintos Polski 124 ezerre emelkedik, és ha igényt tartunk a néhány év múlva érkező kocsira, akkor fizessük be a nem kamatozó (helyesbítek, 2%-kal kamatozó) összegre a különbözetet.
Milyen érdekes összjátéka a sorsnak, hogy épp ebben az időben ismerkedtem meg azzal a rokonnal, akinek a lánya a sikertelen házassága után nem a hazaköltözést választotta a két lányával, hanem Svédországot. Az öreg ódákat zengett a lánya anyagi körülményeiről, annak ellenére, hogy kinn már megszületett a harmadik gyerek, és bár férjnek híre hamva sem volt, a család ötszobás lakásban lakott, Malmőben.
Megszületett az ötlet: meglátogatjuk az unokatestvért és kiderítjük, hogy is van valójában, érdemes-e újrakezdeni mindent.
Svédország egyébként egy nagy kérdőjel volt számunkra. Ismereteim nem terjedtek túl a svédasztal, svédzseb, svédcsavar körén, de kétségtelenül vonzóbb volt ismeretlenségével, mint a traiskircheni lágerről kapott számtalan részletes információ. Némi fogalmat még leginkább az itthon bemutatott svéd filmekből meríthettem az ottani életről. Bár egyik sem tartozott abba a tárgykörbe, ami bővebb felvilágosítást jelentett volna.
A "Jelenetek egy házasságból" c. Bergman film, egy intellektuel házaspár életét mutatja be és szinte felhördül az egész mozi, mikor a főhős összecsomagol és elköltözik: képes azonnal másik lakást kapni és fizetni a bérét. Hát akkor egyáltalán mi a baja ennek az embernek, ha ilyen jól megy neki? - tanakodtunk.
Bo Wideberg filmjeire emlékszem még: megszállott mozilátogatóként egy nap végignéztem három filmjét a Toldi moziban. Nem mondhatom, hogy azok közelebb vittek volna a svéd valósághoz.
Az "Adelen 31" egy kisvárosi munkássztrájk hátterét mutatja be, költői szépséggel, humorral és mindazzal, amitől egy film nagyon jó tud lenni.
Az "Elvira Madigan” lírai költemény egy halálos mélységű szerelemről, csodálatos Mozart zenével. Torokszorítóan szép film volt.
A "Gyerekkocsi" egy napjainkban játszódó történet, kismama főhőssel - mit mondjak, ez sem egy útikalauz disszidenseknek.
Tehát következett a levelezés, majd a meghívólevél megérkezése után a gyors csomagolás, hiszen majdnem 100 százalékig biztosak voltunk benne, hogy távollétünk két hétre szól. Ilyen előkészületlenül, anyagilag megalapozatlanul, vajon melyik őrült hagyja el az országot?
Nos, mi vonatra ültünk március 9-én, gyors búcsúval elköszönve az otthoniaktól, hiszen úgyis egykettőre visszatérünk.
Magyarország egy kis bürokratikus közjátékkal búcsúztatott. Pirospozsgás vámtiszt lépett a fülkébe és azonnal felmutatott a poggyásztartóban lévő gyerekkocsira.
- Erre van kiviteli engedély? Az 5000 forintot meghaladó tárgyak kiviteléhez MNB engedélyt kell csatolni! - dörögte.
- Ez a kis semmiség 5000 forint?! - álmélkodtam. - Nem tudtam, de nem érdekes, vigye el nyugodtan, csak adjon róla egy elismervényt!
Rögtön nem volt olyan kívánatos az összecsukható kocsival végigaraszolni a vonaton.
- Legközelebb figyeljenek erre! - korholt minket, de már távozóban. Elgondolkodtam azon, hogy mi ér 5000 forintot Magyarországon 1989-ben. Négy kerék, némi vászon és pár hajlított alumínium cső. Hova jutottunk?
A vonat végigzötyögött fél Európán és meglehetősen lomhán hagyta maga mögött azokat az országokat, amelyeket már volt szerencsém korábban is megcsodálni. Újra meglepett, hogy az NDK mennyire visszaidézi azt a hangulatot, amelyet a háborús Németországról szóló filmek alkalmával éreztem: a színtelen, rideg városképek maradtak bennem, meg a nevetséges méretű hétvégi telkek a vasút mentén.
Kétnapos kábulat után érkezett a kompon levő vonatunk a határra. Hallomásból tudtuk, hogy a svéd határőrség igyekszik kiszűrni a beutazni szándékozókat és sokakat visszafordítanak a határról. A fáradtság és a tudat, hogy igazat mondok, közönyössé tett: az angolul elhangzó érdeklődésre meglehetős lazasággal válaszolgattam. Az én angoltudásomról még lesz szó, itt csak annyit, hogy amikor megkérdezték, meddig maradunk, a válaszom a kívánt 2-3 hét helyett 2-3 év volt. Nos, majdnem ráhibáztam. Ez némi homlokráncolást jelentett a vámtisztnek, még azért meg kellett mutatni a meghívólevelet és ezután már nem volt akadálya az út folytatásának.
Feltűntek az első svéd feliratok és nem valami nagy lelkesedéssel böngésztem őket. Avgĺende tĺg, dĺlig vägsträcka, (induló vonatok, útjavítás). Ilyesmit se sokat láttam, de legalább ő betűjük van, mint a mi nyelvünkben. Trelleborg után már csak 30 km vonatozás és végre Malmö.
A pályaudvar imponálóan csillogó és meglepően tiszta. Ez a tisztaság később is az egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága maradt egész Svédországnak.
A peronon Ditta integetett, karján a hat hónap körüli kisfiával. A találkozásra rányomta a bélyegét az idegeskedés, mivel vendéglátónk a slusszkulcsot a kocsiban felejtette és minden ajtót bezárt. A kis szürke Ford Tempó ott parkolt az állomás előtt, Ditta elrohant segítségért telefonálni, mi pedig csomagjainkkal a kocsi körül várakoztunk. Nagyon szerettem volna a mentőangyal szerepében bemutatkozni és olyan megoldhatónak tűnt a feladat. Elszántan próbálkoztam zsebkéssel, körömmel, de aztán visszahőköltem; öt perce vagyok svéd földön és máris gyanakodva méregetnek a járókelők, mint holmi elszánt kocsitolvajt.
A következő percben már meg is érkezett az Autóklub kocsija és a szerelő már nyitotta is az ajtót. A számla megírása több időt vett igénybe, mint a beavatkozás, ennek ellenére az összeg elég borsosnak tűnt, főleg, ha átszoroztam forintra. Lelkiismeret-furdalásunkat csak az enyhítette, hogy Ditta bevallása szerint ez a harmadik eset volt a héten. Mint említette, már tervezi, hogy pótkulcsokat fog hordani magával. A későbbiekben szinte lenyűgözött, hogy ez a nő milyen elképesztő módon képtelen a hétköznapi dolgok rendezésére. Vártam a hírt, hogy mikor felejti valahol a fiát. A külseje nem árulkodott erről a szétszórtságról, bár megállapíthattam, hogy a szülőknél látott fényképen alapos munkát végzett a retusőr.
Megérkeztünk az ötszobás lakásba, ahol a nagymama és a két nagyobbik lány fogadott minket. A nagyi legálisan tartózkodott a lányánál, jelenlétével próbálta segíteni a harmadik gyerek ellátását. Ez a valóságban úgy festett, hogy Ditta, a kisfiúval és az alkalmi barátjával a város másik pontján élt, míg a nagymama a két nagylányt felügyelte. Igazán nem volt helyprobléma, így két szoba közül is választhattunk, csak a földön heverő ruhákat kellett egy kupacba hánynunk. Valami matrac is akadt, így a szállás a rendelkezésünkre állt, ahogy a meghívólevélben ígérték.
Megkezdtük az ajándékok kipakolását és az ebédlőasztal megtelt mindazzal, amiről mi és néhány közelebbi rokon azt hitte, hogy örömet szerezhetünk az ittenieknek. Édesség, ital, könyvek, fényképek, az elmaradhatatlan pirospaprika, vegeta, szalámi, mák, dió, gyerekruhák és nem utolsósorban a gyerekkocsi. A készlet kipakolása után elégedetten néztünk körül, de csak egykedvű, közömbös, mással nem törődő arcokat láttunk. A nagyi átérezte zavarunkat és kapacitálni kezdte a nagylányokat, hogy legalább a fényképeket nézzék át, amin a nagyapjuk és más rokon látható. Ühüm - volt a kényszeredett válasz és már ki is viharzottak a lakásból. Ditta hosszas unszolásra beleültette a gyermeket a kocsiba, de rögtön ki is kapta belőle és közölte, hogy nem jó a kicsinek, nem ül benne egyenesen, rossz a szerkezete, hibás a felépítése, rossz helyen vannak a kerekei, ormótlan a fogantyúja és csúnya a színe. Feleségem bátortalanul jegyezte meg:
- Talán még túl kicsi a baba az efféle ülve kocsiztatáshoz. - de csak legyintés volt a válasz.
A következő napokat arra szántuk, hogy ismerkedjünk a várossal, így csak esténként tértünk a szállásunkra. Igyekeztünk minél kevesebb gondot okozni. Az étkezésünket is próbáltuk megoldani házon kívül, hogy ez se jelentsen terhet a háziaknak.
Én Malmőről korábban annyit tudtam, hogy az Újpesti Dózsa játszott a város futballcsapata ellen valami kupában és miután láttam a mérkőzést, meggyőződhettem róla, hogy arrafelé is kétlábú emberek élnek és ismerik a futballt. Ezek után üdítően hatott ránk, hogy a kis folyóktól, jobban mondva csatornáktól körülvett városközpont milyen csillogó és élénk forgalmú. Újra és újra meglepett a tisztaság. Csodáltuk a hatalmas plakátokat, amelyek akkor még nem voltak divatban Pesten. Az időjárás nem volt túl barátságos, így inkább csak elképzelni tudtuk, hogy milyen pompás lehet a sok park a város minden részén, ha jön a jó idő.
Esténként sajátos színjátéknak lehettünk tanúi. A nagymama egymaga próbált megbirkózni a két teenager leány nevelésével. A kisebbik, 13 éves forma, fekete hajjal, sűrű, majd összenőtt szemöldökkel, a nagyobbik, 15 évesen, elmélázó, hízásra hajlamos külsővel. Vacsoránál a nagyanyja felé vakkant a kisebbik:
- Adjál sót!!
- Nem értem kislányom, mit KÉRTÉL? - próbálja az emberi normák felé terelni a nagyi. ..
- Sót!!! S. Ó. T. - szótagolja üvöltve a gyermek.
A nagyobbik lány felkiált a tv előtt:
- Juj, ma éjjel 3-kor adják azt a filmet, amit két éve meg akarok nézni! Nagyi keltsél fel, ezt nem lehet kihagyni!
- De kicsim, holnap iskola! - védekezik az öregasszony.
- Nem baj, ezt akkor is látni akarom! - zárja le a vitát a nagylány.
Persze a nagyi felkelt, átcsoszogott az unokához, rázogatta, de az akkor már inkább az alvást választotta.
Két nap múlva értesítést hozott a postás, a Pestről jött csomag átvehető a hivatalban. Hosszas unszolásra a lányok elindultak a posta felé. Hazaérkezésükkor egy felismerhetetlen alakú, ronggyá szakadt, papír - sütemény - spárga egyveleget dobtak az asztalra.
- Jött két srác velünk szemben az utcán. Olyan ciki volt, hogy mi meg csomagot cipelünk. Ledobtuk a földre, ez a hülye meg már nem akarta felvenni, így elrugdostuk hazáig. - magyarázta a nagyobbik.
Az öregasszony visszanyelte a könnyeit:
- Mit dolgozott ezen a húgom és mennyi pénzébe került, hogy elküldje nekik ezt a születésnapi tortát időre. - sóhajtotta.
Más alkalommal azonban ő sem fogta fel olyan tragikusan a nevelési kudarcait.
- Ezek a bestiák bezártak a szobámba - panaszolta egyik reggel - órákig dörömböltem. Még be is pisiltem. - tette hozzá suttogva.
Tehetetlenül tártam szét a karomat. Akkor már hallottunk valamit a svéd társadalom állásfoglalásáról a gyermeknevelésben. " Man kan slĺ inte barn" - Nem ütheted meg a gyereket! Ez a gyermekvédelem átcsapott egy olyan helyzetbe, ahol a fegyelmezésnek semmilyen formáját nem tartják kívánatosnak.
Mindenkinek volt egy-két olyan története, ahol elvette a hatóság a szülőktől a gyereket és inkább állami gondozásba helyezte, mert elcsattant egy pofon. Magam sem vagyok híve a testi fenyítésnek - megalázónak érzem, hogy a felnőtt, a fizikai fölényét használja ki céljai elérésére. De sok esetben a szigor, büntetés tarthatja csak vissza a gyereket olyantól, ami elsősorban neki káros vagy rá veszélyes. Sokszor csak a lehetőségeik határát méregetik. Ha ilyenkor nem fékezi őket semmi, eljuthatunk a "lekvár teszi el a nagymamát" felálláshoz.
Amikor pár hónappal később ez a téma volt terítéken egy ismerős családnál, a kissrác suttogva érdeklődött tőlem:
- Hogy mondják svédül, hogy ver az apám?
Kirobbant belőlünk a nevetés. Az apuka odahajolt a gyermekéhez:
- Na, látod pupák, ez a te világod, itt biztonságban leszel! - mondta, egy rutinos nyakleves kíséretében.
Kinn tartózkodásunk harmadik napján megkértük Dittát, hogy vigyen el bennünket Markarydbe, hogy meglátogathassuk Feriéket a táborban.
Néhány órás autózás után megtaláltuk azt a kisvárost, ahol barátom és a családja várta a boldogító igent a svéd hatóságoktól.
A tábort egy kissé divatjamúlt, de még jó állapotban lévő épületegyüttesben helyezték el, külsejével leginkább egy kórházhoz hasonlított. A folyosókról nyíló szobák egy-egy családnak adtak szállást. A tisztálkodásra, mosásra közös helyiségek szolgáltak. Mindenfelé, többnyelvű feliratok adtak utasítást az ott lakóknak.
Végül megtaláltuk a keresett szobaszámot. Feriék kitörő örömmel fogadtak minket és ezúttal az ajándékok is kedvezőbb fogadtatásra találtak. Feri megjegyezte a gyerekeknek:
- Na, mit szóltok, idén márciusban jött a Mikulás!
A szobában a rend és tisztaság Barbara keze munkáját dicsérte. Az igazi háziasszony, ház híján is háziasszony - gondoltam.
A szoba jelentős méreteit az öt fekvőhely tette próbára.
Órákig tartó beszélgetés kezdődött, de nem éreztem okosabbnak magam, mikor búcsúzkodni kezdtünk. A Feriék helyzete is nagyon bizonytalannak látszott, féléves várakozás után a három gyerekkel még bármelyik nap várhatta, hogy megjelenik a rendőrség és vonatra rakják őket. Egyetlen dolgot hangsúlyozott ki, amiben igazat kellett adnom neki: ha a kinn maradásra gondolunk, még a minimális esélyeinket is rontjuk azzal, ha hazautazunk és néhány hónap múlva újra próbálkozunk. Milyen menekült az, aki ki-be járhat az országba?
Minket természetesen nem nagyon vonzott a táborélet, még ilyen formában sem és az, hogy esetleg az egész áldozat hiábavaló lesz. Gondterhelten köszöntünk el egymástól.
Másnap, Ditta nyíltan nekünk szegezte a kérdést:
- Mi az, kint akartok maradni? Mert márciusban nemigen jönnek az emberek üdülni Svédországba. A ti dolgotok, de én nem tudok segíteni!
Az utóbbi kijelentés nem okozott meglepetést, de igazából még nem tudtam, hogy mit is szeretnénk.
Lefekvés előtt le-fel járkáltam a szobánkban, mint egy fegyenc. Alvás helyett a mennyezetet bámultam. A redőny rései fénycsíkokat rajzoltak a plafonra, én meg csak bámultam felfelé, és közben sorakoztattam az érveket hol az egyik, hol a másik oldalon.
Anyám és a lányom! Nem tehetem meg, hogy otthagyom őket! Anyám három éve özvegy, egyedül van, beteges, nemigen számíthatok arra, hogy a bátyám komolyan gondját viselné. Apám betegségekor sem jelentett segítséget. Szegény anyámnak olyan sokat számít, ha meglátogatom. Mióta apám meghalt és mi sem lakunk otthon, feleslegesnek érzi magát. Örök életében dolgozott, most a tétlenségbe betegedett bele.
Ági lányom 2 éves kora óta az anyjával lakik, de kéthetenként, péntektől vasárnap estig csak egymásnak éltünk. Most, 11 évesen, szörnyű lenne neki, ha megszűnne ez a kapcsolat. Nem beszélve rólam, aki már csak abban láttam a múló napok értelmét, hogy a gyermekem nagyobb, erősebb, ügyesebb, okosabb.
Ugyanakkor ott van az elfuserált életem! Negyven múltán, egy maszeknak gürcölök és olyan pimaszul alacsony fizetés szerepel az adóbevallásomon, hogy ha azután kapnám a nyugdíjam, még egy kalapot se tudnék venni belőle a kolduláshoz.
Sokszor megkísértett otthon az érzés, hogy velem már nem fog történni semmi. Mint egy könyv, amiben kétszáz oldallal később is ugyanazt írják.
Közben meg egyre nehezebb megoldani a fizetésből nem az előrelépést, hanem a szinten tartást. Körülöttünk a barátok, ismerősök, akiknek sikerült: a maszek cipész, vásározó, butikos, a külföldre nősült sportoló és az osztály hülyéje, aki müncheni rendszámú sportkocsival érkezik az érettségi találkozóra.
És itt alszik mellettem Rita, mit sem sejtve. Igaz, hogy ő minden nagy válságát átvészelte ezzel a csodálatos képességével. Öt éve vagyunk együtt, ő is egy válással a háta mögött. Remek teremtés, fantasztikus alakkal, sokaknak komoly meglepetést jelentett, hogy esze is van hozzá. Persze ő az örök elégedetlen. Kevesebb kötelékkel, 11 évvel fiatalabban, ő könnyebben vállalkozna a nagy kalandra.
Sikertelenségünkért nem magunkat okoljuk elsősorban, hanem a körülményeinket. Szeretnénk bebizonyítani, hogy más feltételek között jobban vizsgázunk.
A másnap délelőttünk feszült várakozással telt, magunk sem tudtuk, mit tegyünk. Csengett a telefon. Rita mamája a vonalban. Pár perces semmitmondó diskurzus után elköszöntünk egymástól.
Az öregasszony nagy levegőt vett:
- A lányom nem szereti, ha telefonálgatnak a lakására, egyáltalán, ki adta meg az anyádnak a telefonszámunkat? A lányom nem szereti, hogy ... - és folytatta, folytatta, kéjesen kiélvezve azt a lehetőséget, hogy végre valaki kénytelen végighallgatni.
Megfogtam Rita karját.
- Gyere, menjünk innen! - sziszegtem dühösen és elhagytuk a lakást.
- Megyünk, lejelentkezünk! - mondtam és indulatosan megindultam a belváros felé. Félig felszabadultan, hogy már túl vagyunk a döntésen, félig izgatottan a várható körülményektől, folytattuk utunkat.
Közben erősítettem magam: pár hónap alatt elintéződik minden. Meglátogathatom anyámat, ki tud utazni hozzánk a gyermek, hiszen nem a világ vége. Nem akarom hallani a szemrehányást, hogy élhetetlen vagyok, nincs bátorságom ahhoz, amihez tízezreknek volt.
- Hol van itt egy rendőrség vagy mi, ahol szólni kell, hogy kinn akarunk maradni!? - tanakodtunk.
A rendőrség előtt rendőrautók állnak, jutott eszembe a hazai gyakorlat, de ezúttal ez csődöt mondott. Mint később kiderült, a földalatti parkolók miatt. Végül egy felirat igazított útba. Beléptünk az előtérbe és a bejáratnál álldogáló egyenruháshoz szóltam angolul:
- Mi szeretnénk itt maradni!
Legnagyobb csodálkozásomra nem tartotta a tenyerét a füléhez, nem csapkodta a térdét a röhögéstől, hanem egy cetlire címet firkantott és átadta. Jó jelnek véltük, hogy nem kezdett el lebeszélni minket a szándékunkról.
A megadott cím egy irodaépület volt, semmilyen formában nem idézte előttem az otthoni rendőrkapitányságokat. Némi útbaigazítás után feljutottunk a hatodik emeletre. A terem közepén rengeteg ember, hátrébb üvegfülkék. Akárcsak egy IBUSZ iroda. Sorszámot tépve várakoztunk és én fogalmaztam magamban, hogy mit is fogok mondani. Mi tagadás, magam is szerénynek éreztem érveimet, hogy miért akarok hazát cserélni. Tanakodásunk közepette hozzánk lépett egy jól öltözött hölgy.
- Magyarok vagytok? - kérdezte. - Csak nem lejelentkezni akartok? - hüledezett. Mint kiderült, ő valami útlevél ügyben volt ott és már több mint két éve élt Svédországban. Később megérkezett a férje is. Öltözékük láttán kimondatlanul is megfogalmazódott bennünk: lám, itt lehet tartani két év után, Svédországban. Mindketten esztelen vakmerőségnek tartották szándékunkat.
- Az utolsó hajóval mi jöttünk - ismételgette a férfi. A nő eltöprengett:
- Itt már csak az segíthetne, ha valami fegyveres akciót vallanál be, csak annak van súlya, ha fegyver van a dologban! Nem dolgoztál véletlenül a fegyvergyárban?
- nézett rám reménykedve.
A következő percben a mi sorszámunk villant fel a táblán. Újdonsült ismerősünk a pultig kísért és közölte a hölggyel, hogy mi járatban vagyunk, majd sok szerencsét kívánva, magunkra hagyott minket. Újabb hosszú várakozás következett, mint később megtudtuk, magyar tolmácsot kerítettek valahonnan.
Próbáltam összerakni magamban a mondandómat, de mindig elakadtam valahol. Végül legyintettem. Vakon bíztam abban, hogy talán az adott pillanatban összeáll valami elfogadható kerek egész. A középiskolai magyar tanárom egyszer megjegyezte rólam:
- Fiam, te többet tudsz itt a katedránál, mint előtte a helyeden!
Ebben bíztam most is, hogy talán a feszültség, vagy az adott helyzet kitermel valami hasznosat. Mindenesetre a tét nem volt kicsi: azt már tudtuk, hogy ha itt megmérettetünk és kevésnek találtatunk, talán már ki sem engednek innen, rendőrök visznek ki a komphoz.
Végre szólítottak és egy irodába kísértek. Az íróasztal mögött magas, erősen kopaszodó, elsőre rokonszenves benyomást keltő férfi ült. Az asztal előtt ülő hölgy a magyar tolmács volt. Amíg a férfi az írógépet készítette elő és az iratait rendezgette, a matróna hozzám hajolt:
- Magyarországról jött? - kérdezte. Igenlően bólintottam.
- Erdélyi vagyok, már harminc éve élek kinn. Nem is értem, miért kell manapság elhagyni Magyarországot. Nyilván semmi oka sincs rá, itt meg nem osztogatják egykönnyen a letelepedést!
Na, ez fogja tolmácsolni a szavaimat, megpróbálva rokonszenvet kelteni irántam - gondoltam. Eszembe jutott az a filmvígjáték, amely a francia forradalom idején játszódott és a főhős a törvényszék előtt állt.
- A védelemé a szó! - mondja a bíró.
- Az ilyen elvetemült gazember nem érdemel mást, csak kötelet! - harsogja az ügyvéd.
A tiszt megkezdte az adatfelvételt. Születési helyem, az útlevél szerint Újpest. (48-ban még nem tartozott a fővároshoz. )
- Újpesti Dózsa - szótagolta, teljesen elfogadhatóan. - Jó kis csapat - tette hozzá angolul.
Fellélegeztem.
Legelőször arra volt kíváncsi, milyen úton érkeztünk Svédországba. Mint később kiderült, ennek azért volt jelentősége, mert az első kapitalista államban köteles lejelentkezni a disszidens. Ha nem, a második államnak joga van visszarakni őket az előzőbe. Mi minden megfontolás nélkül választottuk az NDK-s útvonalat és ez most nagyon jól jött.
Az egész interjú alatt érezhető volt a tiszt rokonszenve. Pedig a tolmács megtett mindent, hogy helyzetemet drámaivá tegye. Mondatrészeket nyelt el, amit fontosnak ítéltem, elképesztő dadogással törte darabokra mondandómat. Meglepő tájékozatlanságról tett tanúbizonyságot. Megkérdezte tőlem, hogy miért ünnepeljük március 15-ét, mi az a munkásőrség, stb... Már nem is a rendőrtiszt tájékoztatása volt a cél, hanem az övé.
Végül is a jegyzőkönyv elkészült, mely szerint az otthoni hatóságok azzal vádolnak, hogy a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok ellen akartam fegyveres támadást szervezni, a munkásőrség fegyvereinek felhasználásával.
Amikor a tolmácsnő aláírás előtt visszafordította svédről magyarra a leírtakat, szinte elborzadtam.
- Úristen, nem lehetne visszaforgatni az időt fél órával és kisétálni innen, mintha mi sem történt volna!? Mibe keveredtem??
Kész, aláírás, mehetek, következik a feleség.
A folyóson izzadtam, hogy a Rita végig tudja-e csinálni ezt a cirkuszt. De néhány perc múlva nyílt az ajtó, mint kiderült, nála megelégedtek az adatfelvétellel, most behívtak mindkettőnket, majd a tiszt így szólt:
- Nyugodjanak meg, itt biztonságban vannak! Itt ez az igazolás, menjenek át a malmői táborunkba és a következő kihallgatásig ott gondoskodnak magukról. Vegyes érzelmekkel hagytam el a szobát. Nagyon szégyelltem magam, de némi megkönnyebbülést is éreztem. Az első lépést megtettük.
Visszamentünk a szállásunkra, összecsomagoltunk, megnéztük a tábor címét a térképen. Nagy megkönnyebbülésünkre, mindössze kétutcányira volt eddigi szállásunktól. Elköszöntünk a rokonoktól, akik megkönnyebbülten búcsúzkodtak, majd elindultunk.