Ha meg kell állni
‒ Apu, pisilni kell!
‒ Biztos a sok üdítő... Jól van, nemsokára lesz itt egy benzinkút, addig bírd ki!
‒ Nem kellett volna elhoznom. ‒ ingatta a fejét. ‒ De otthon sem hagyhatom a muterral.
A fia csak kéthetente van nála, nem teheti meg, hogy olyankor eltűnjön egy teljes napra. Mondta ugyan annak a bunkó főnökének, hogy nem jó a szombat, de ha elhangzik, hogy mennyit kap a fuvarért, nem tud nemet mondani.
Bence nem rossz gyerek. Ahhoz képest, hogy milyen viharosan váltak, még nem is rontott sokat a jegyein. Vézna kiskölyök, aki inkább a számítógép előtt ül, mintsem rohangálna a labda után. Az előbb a farkasokról tartott kiselőadást, elámult, hogy milyen tájékozott a gyerek. Állatorvos akar lenni.
Jó is az, legalább többre viszi, mint ő, aki még harminc felett sem tudja, mit kezdjen az életével.
Nem tervezte ezt az újabb megállást, de az az egy-két perc igazán nem számít. Legalább ő is kinyújtózik, bekap egy kávét, elég fáradt már, majdnem kétszáz kilométer van mögöttük.
A gyerekre nézett. Hirtelen megsajnálta. Olyan védtelen. Látszólag elfogadta, hogy ma szerszámokat kell szállítani az apjának vidékre, de biztos jobban örült volna, ha pecázni mennek, vagy ha azt a kis hajómodellt irányíthatná a tavon.
Nagyon szeretne jó szülő lenni, talán azért, mert az apja sosem volt az. Még a kutyával sem tudott bánni. Tíz éves lehetett, mikor hozzájuk került az a jópofa kis jószág. Egy kopott külsejű férfi ajándékozta nekik, mikor a fajtáját tudakolták, csak annyit mondott:
- Ez egy U.V. kutya. Utcai vegyes.
Az apja úgy érezte, egy újabb taggal gyarapodott azok listája, akiknek dirigálhat. A tornácon üldögélve mást se tett, csak a szegény jószágot fegyelmezte:
- Nem kapar a kutya... nem morog a kutya... nem ugrál a kutya... ereszti a kutya... ereszti a kutya...
Az utcabeli srácok gyakran belestek a kerítés résein. Röhögve utánozták az apját, aztán elnevezték Ereszti bácsinak.
Nem csoda, hogy a kutya nevére sem emlékszik, és arra sem, hogyan tűnt el az életükből. Tán magához vette valamelyik rokon. Azzal nyugtatta magát, hogy mindenképpen jobban járt az a szerencsétlen.
Keserűen, gyűlölködve váltak. Néha azért megérti a feleségét, hogy elege lett. Nem engedhették meg maguknak a saját lakást, hazavitte a nejét a szülői házba. Kissé viharvert volt az épület, de a lakrészük legalább külön bejáratú volt. Mégsem lehettek kettesben. Az apja állandóan átjárt, ellenőrizte őket. Akkor is körülnézett a lakásban, ha ők nem voltak otthon. Nyitogatta a fiókokat, a ruhásszekrényt, a hűtőt. Ez a magatartás már a betegségre utalt. Később egyre jobban elhatalmasodott rajta az Alzheimer kór. Gonosz lett és gyanakvó. Nem is értette, miféle betegség az ilyen, ami a rossz tulajdonságokat felerősíti, a jókat kiiktatja. Gyakran arra mentek haza, hogy az apja felforgatta az egész lakást és ha felelősségre vonták, még neki állt feljebb. Kulcsot cseréltek, akkor felfeszítette a kerti ablakot. Mindenféle ellopott holmikat kért számon rajtuk. Benyitott mindenhová, rég elhalt rokonok nevét kiabálva. Egyszer kirámolta a frizsidert és cipőkkel tömte tele. Hónapok teltek el így. Az apja állapota rosszabbra fordult, már nem lehetett egyedül hagyni. Félő volt, hogy kárt tesz magában. Orvost hívtak, kórházba került az öreg. A kórteremben mintha kicserélték volna. A kis fiatal doktornőnek elmagyarázta, hogy ő egy összeesküvés áldozata. Semmi baja, csak meg akarnak szabadulni tőle. A friss diplomás doktornő elhitte minden szavát, beadványt szerkesztett ellenük, hiszen ez egy szegény, kiszolgáltatott, békés öregúr. Másnap kellett volna bemenniük a kórházba, hogy felelősségre vonják őket. De aznap délelőtt a papa a botjával úgy megverte az ágyban fekvő szobatársát, hogy az majdnem belehalt.
Az öreg nem került ki a kórházból, nemsokára meg is halt, de a házasságuk végképp tönkre ment. Azóta kéthetenként láthatja a fiát. Maradt a családi házban, a mamával, aki sokkal elviselhetőbb. Segít ahol tud, az unokát is imádja, de ha a fiára néz, kiolvasható a tekintetéből a sajnálat. És ez borzasztó! Ezért is vállalja a fuvarokat, mert ki akar törni a pénztelenségből.
Feltűnt a benzinkút, lehúzódott az autóútról. Csínos kis töltőállomás előtt lassított. Alighogy megállt, a gyerek már rohant is az épületbe.
Nem most akart tankolni, de végül is, mindegy! Szórakozottan bámészkodott, amíg telt a tank. Olyan békés minden. Ilyenkor szinte el sem hiszi, hogy a tilosban jár. De nem szabad ilyesmire gondolni! Nagyon reméli, hogy most is megússza, mint már annyiszor. Ja, és arra is ügyelni kell, hogy amikor kipakolják a melósok a csomagtartót, a gyerek ne legyen ott. Nem kell látnia, hogy játszi könnyedséggel dobálják ki a kartonokat. A fia szerszámokról tud, a cigaretta meg jóval könnyebb. Nagy hülyeség volt ebbe belerángatni a gyerekét! Meghalna a szégyentől, ha most csapnának le rájuk a vámosok. De meglepő módon a főnöke sem ellenezte, hogy vele jöjjön a gyerek. Persze, hogy nem, hiszen egy közúti ellenőrzéskor nem fogják kinyittatni egy ártalmatlan, gyerekével utazgató apukával a csomagtartót.
Befejezte a tankolást, gondosan lezárta a kocsit, elindult fizetni. Már jött is felé a fia, boldogan lobogtatva egy újságot. Hetek óta vadászik erre a folyóiratra, amihez a celofán borításban még egy kisautót is mellékelnek. Lehörpintette a kávét, fizetett és elindultak a kocsihoz. Átragadt rá is a gyerek öröme.
Fejcsóválva vette észre, hogy valaki elé parkolt. Nincs más hátra, majd kitolat. Begyújtotta a motort, ránézett a tolató kamerára, majd óvatosan indított. A jármű megmozdult. Hirtelen egy csattanás, lökés és fémzaj tódult az agyába. Azonnal a fiára pillantott. A gyerek riadtan bámult vissza rá. De legalább sértetlen!
‒ Belém jött valami barom! ‒ borította el az indulat. Még csak ez hiányzott!
Kipattant a kocsiból. A másik autó ajtaja is nyílt már.
Egy pillantással felmérte ellenfelét. Ezt az alakot akkor is utálná, ha egy boltban, bevásárló kocsikkal koccannának össze. Testes, de izmos alkat, fekete, rövid ujjú pólóban, amitől jól látszanak a karjait elborító tetoválások. Oldalt felnyírt haj, azzal a nevetséges konttyal a feje búbján. A sofőr már támad.
‒ Mi van faszikám, észnél vagy?! Beletolatsz az emberbe?!
‒ Én?! ‒ háborodik fel. ‒ Hát te jöttél, mint az állat!
Mindkettő a saját kocsiját méregeti, megállapítják, hogy szinte észrevétlen a kár, de ez nem enyhíti az indulatokat.
Egymásnak feszülnek, vörösödő fejjel méregetik egymást, pillanatokon belül verekedés lesz.
Szeme sarkából észleli az ijedten rámeredő fiát. Sosem sportolt, tudja, hogy nincs esélye, de nem hátrálhat meg. Kullogjon el szégyenszemre, és viselje a gyávaság bélyegét a saját fia előtt?!
‒ Ne játszd az eszedet, mert betöröm a pofád! ‒ arcába liheg az idegen.
‒ Apu, ott a kamera! ‒ hallatszik a vékony gyerekhang a háttérből.
A kontyos is felnéz, megtalálja tekintete a fekete félgömböt. A kamera mindent vesz! Le sem tagadhatná, hogy túl nagy sebességgel kanyarodott be. Ha bunyóba keveredik, abból rendőrségi ügy lesz. Arra meg semmi szükség!
‒ Na jó, nem kell itt műsort rendezni! Nem érek rá ilyen szarságokra, kamera, meg ilyesmi. Húzz el szépen a sunyiba! ‒ megfordul és visszasiet a kocsijához.
Neki is így a legjobb! A fia előtt sem járatta le magát, rendőrt se hívtak, úgy látszik, szerencséje van.
A kontyos már a tanksapkával babrál. Jobb lesz minél előbb eltűnni innen. Még hogy rendőrség! Körbejárják a kocsit, vizsgálódnak, aztán egyszerre csak kiszúrják, hogy valakik mocorognak a furgon belsejében.
Jobb elintézni a dolgokat úriember módjára!
‒ Apu, pisilni kell!
‒ Biztos a sok üdítő... Jól van, nemsokára lesz itt egy benzinkút, addig bírd ki!
‒ Nem kellett volna elhoznom. ‒ ingatta a fejét. ‒ De otthon sem hagyhatom a muterral.
A fia csak kéthetente van nála, nem teheti meg, hogy olyankor eltűnjön egy teljes napra. Mondta ugyan annak a bunkó főnökének, hogy nem jó a szombat, de ha elhangzik, hogy mennyit kap a fuvarért, nem tud nemet mondani.
Bence nem rossz gyerek. Ahhoz képest, hogy milyen viharosan váltak, még nem is rontott sokat a jegyein. Vézna kiskölyök, aki inkább a számítógép előtt ül, mintsem rohangálna a labda után. Az előbb a farkasokról tartott kiselőadást, elámult, hogy milyen tájékozott a gyerek. Állatorvos akar lenni.
Jó is az, legalább többre viszi, mint ő, aki még harminc felett sem tudja, mit kezdjen az életével.
Nem tervezte ezt az újabb megállást, de az az egy-két perc igazán nem számít. Legalább ő is kinyújtózik, bekap egy kávét, elég fáradt már, majdnem kétszáz kilométer van mögöttük.
A gyerekre nézett. Hirtelen megsajnálta. Olyan védtelen. Látszólag elfogadta, hogy ma szerszámokat kell szállítani az apjának vidékre, de biztos jobban örült volna, ha pecázni mennek, vagy ha azt a kis hajómodellt irányíthatná a tavon.
Nagyon szeretne jó szülő lenni, talán azért, mert az apja sosem volt az. Még a kutyával sem tudott bánni. Tíz éves lehetett, mikor hozzájuk került az a jópofa kis jószág. Egy kopott külsejű férfi ajándékozta nekik, mikor a fajtáját tudakolták, csak annyit mondott:
- Ez egy U.V. kutya. Utcai vegyes.
Az apja úgy érezte, egy újabb taggal gyarapodott azok listája, akiknek dirigálhat. A tornácon üldögélve mást se tett, csak a szegény jószágot fegyelmezte:
- Nem kapar a kutya... nem morog a kutya... nem ugrál a kutya... ereszti a kutya... ereszti a kutya...
Az utcabeli srácok gyakran belestek a kerítés résein. Röhögve utánozták az apját, aztán elnevezték Ereszti bácsinak.
Nem csoda, hogy a kutya nevére sem emlékszik, és arra sem, hogyan tűnt el az életükből. Tán magához vette valamelyik rokon. Azzal nyugtatta magát, hogy mindenképpen jobban járt az a szerencsétlen.
Keserűen, gyűlölködve váltak. Néha azért megérti a feleségét, hogy elege lett. Nem engedhették meg maguknak a saját lakást, hazavitte a nejét a szülői házba. Kissé viharvert volt az épület, de a lakrészük legalább külön bejáratú volt. Mégsem lehettek kettesben. Az apja állandóan átjárt, ellenőrizte őket. Akkor is körülnézett a lakásban, ha ők nem voltak otthon. Nyitogatta a fiókokat, a ruhásszekrényt, a hűtőt. Ez a magatartás már a betegségre utalt. Később egyre jobban elhatalmasodott rajta az Alzheimer kór. Gonosz lett és gyanakvó. Nem is értette, miféle betegség az ilyen, ami a rossz tulajdonságokat felerősíti, a jókat kiiktatja. Gyakran arra mentek haza, hogy az apja felforgatta az egész lakást és ha felelősségre vonták, még neki állt feljebb. Kulcsot cseréltek, akkor felfeszítette a kerti ablakot. Mindenféle ellopott holmikat kért számon rajtuk. Benyitott mindenhová, rég elhalt rokonok nevét kiabálva. Egyszer kirámolta a frizsidert és cipőkkel tömte tele. Hónapok teltek el így. Az apja állapota rosszabbra fordult, már nem lehetett egyedül hagyni. Félő volt, hogy kárt tesz magában. Orvost hívtak, kórházba került az öreg. A kórteremben mintha kicserélték volna. A kis fiatal doktornőnek elmagyarázta, hogy ő egy összeesküvés áldozata. Semmi baja, csak meg akarnak szabadulni tőle. A friss diplomás doktornő elhitte minden szavát, beadványt szerkesztett ellenük, hiszen ez egy szegény, kiszolgáltatott, békés öregúr. Másnap kellett volna bemenniük a kórházba, hogy felelősségre vonják őket. De aznap délelőtt a papa a botjával úgy megverte az ágyban fekvő szobatársát, hogy az majdnem belehalt.
Az öreg nem került ki a kórházból, nemsokára meg is halt, de a házasságuk végképp tönkre ment. Azóta kéthetenként láthatja a fiát. Maradt a családi házban, a mamával, aki sokkal elviselhetőbb. Segít ahol tud, az unokát is imádja, de ha a fiára néz, kiolvasható a tekintetéből a sajnálat. És ez borzasztó! Ezért is vállalja a fuvarokat, mert ki akar törni a pénztelenségből.
Feltűnt a benzinkút, lehúzódott az autóútról. Csínos kis töltőállomás előtt lassított. Alighogy megállt, a gyerek már rohant is az épületbe.
Nem most akart tankolni, de végül is, mindegy! Szórakozottan bámészkodott, amíg telt a tank. Olyan békés minden. Ilyenkor szinte el sem hiszi, hogy a tilosban jár. De nem szabad ilyesmire gondolni! Nagyon reméli, hogy most is megússza, mint már annyiszor. Ja, és arra is ügyelni kell, hogy amikor kipakolják a melósok a csomagtartót, a gyerek ne legyen ott. Nem kell látnia, hogy játszi könnyedséggel dobálják ki a kartonokat. A fia szerszámokról tud, a cigaretta meg jóval könnyebb. Nagy hülyeség volt ebbe belerángatni a gyerekét! Meghalna a szégyentől, ha most csapnának le rájuk a vámosok. De meglepő módon a főnöke sem ellenezte, hogy vele jöjjön a gyerek. Persze, hogy nem, hiszen egy közúti ellenőrzéskor nem fogják kinyittatni egy ártalmatlan, gyerekével utazgató apukával a csomagtartót.
Befejezte a tankolást, gondosan lezárta a kocsit, elindult fizetni. Már jött is felé a fia, boldogan lobogtatva egy újságot. Hetek óta vadászik erre a folyóiratra, amihez a celofán borításban még egy kisautót is mellékelnek. Lehörpintette a kávét, fizetett és elindultak a kocsihoz. Átragadt rá is a gyerek öröme.
Fejcsóválva vette észre, hogy valaki elé parkolt. Nincs más hátra, majd kitolat. Begyújtotta a motort, ránézett a tolató kamerára, majd óvatosan indított. A jármű megmozdult. Hirtelen egy csattanás, lökés és fémzaj tódult az agyába. Azonnal a fiára pillantott. A gyerek riadtan bámult vissza rá. De legalább sértetlen!
‒ Belém jött valami barom! ‒ borította el az indulat. Még csak ez hiányzott!
Kipattant a kocsiból. A másik autó ajtaja is nyílt már.
Egy pillantással felmérte ellenfelét. Ezt az alakot akkor is utálná, ha egy boltban, bevásárló kocsikkal koccannának össze. Testes, de izmos alkat, fekete, rövid ujjú pólóban, amitől jól látszanak a karjait elborító tetoválások. Oldalt felnyírt haj, azzal a nevetséges konttyal a feje búbján. A sofőr már támad.
‒ Mi van faszikám, észnél vagy?! Beletolatsz az emberbe?!
‒ Én?! ‒ háborodik fel. ‒ Hát te jöttél, mint az állat!
Mindkettő a saját kocsiját méregeti, megállapítják, hogy szinte észrevétlen a kár, de ez nem enyhíti az indulatokat.
Egymásnak feszülnek, vörösödő fejjel méregetik egymást, pillanatokon belül verekedés lesz.
Szeme sarkából észleli az ijedten rámeredő fiát. Sosem sportolt, tudja, hogy nincs esélye, de nem hátrálhat meg. Kullogjon el szégyenszemre, és viselje a gyávaság bélyegét a saját fia előtt?!
‒ Ne játszd az eszedet, mert betöröm a pofád! ‒ arcába liheg az idegen.
‒ Apu, ott a kamera! ‒ hallatszik a vékony gyerekhang a háttérből.
A kontyos is felnéz, megtalálja tekintete a fekete félgömböt. A kamera mindent vesz! Le sem tagadhatná, hogy túl nagy sebességgel kanyarodott be. Ha bunyóba keveredik, abból rendőrségi ügy lesz. Arra meg semmi szükség!
‒ Na jó, nem kell itt műsort rendezni! Nem érek rá ilyen szarságokra, kamera, meg ilyesmi. Húzz el szépen a sunyiba! ‒ megfordul és visszasiet a kocsijához.
Neki is így a legjobb! A fia előtt sem járatta le magát, rendőrt se hívtak, úgy látszik, szerencséje van.
A kontyos már a tanksapkával babrál. Jobb lesz minél előbb eltűnni innen. Még hogy rendőrség! Körbejárják a kocsit, vizsgálódnak, aztán egyszerre csak kiszúrják, hogy valakik mocorognak a furgon belsejében.
Jobb elintézni a dolgokat úriember módjára!