Adós fizess!
Van nekem egy bátyám, ha valaki nem tudná... Egyesek állítják, hogy akár össze is lehet téveszteni minket. Az egyik barátja a legjobb példa erre, aki a lakásukba lépve rám förmedt:
‒ Te itt ülsz?! Hát nem megbeszéltük, hogy a piacon találkozunk?!
Magyarázhattam aztán neki, hogy optikai csalódás áldozata.
Ha én vizsgálom őt, nekem nem a hasonlóság ötlik szembe. Nekem elsőre a több mint ötven munkás év maradandó nyomai tűnnek fel. A ráncok, a fáradt, fénytelen tekintet, a kézfejeken dagadó erek, a meggörnyedő váll, az ínszakadás nyomait viselő láb, a pacemaker. Az ember, aki betegre dolgozta magát.
Bátyám különleges terheket cipel. Először is, nem tud késni. Ez még nem lenne baj, sőt ‒ gondolják mások, de a külső szemlélő nem számol a kínnal, amit egy találkozó időpontja jelent. Mivel a késés valósággal fizikai fájdalmat jelent neki, így nem kockáztat. Mindenhová jóval előbb érkezik, ami viszont felesleges várakozást eredményez. Sokszor dühöng is emiatt, megfogadja, hogy legközelebb később indul, de mindig ott motoszkál benne, hogy te jó ég, közbejöhet valami és akkor... A pontosság nála nemcsak udvariasság kérdése. Inkább egy gesztus, amivel bizonyítja, hogy megbecsüli azt, akivel találkozója van.
Ha dolgozni kezd, valamiféle belső kényszer hajtja. Megcsinálni, elvégezni, befejezni! ‒ űzi egy ismeretlen erő, ami előtt értetlenül állnak a kollégák. Őket bezzeg nem gyötri efféle belső láz.
Rendmániás. A levetett cipő álljon párhuzamosan, orral a fal felé. Rend mindenütt, polcokon, fiókokban egyaránt. Az apró dísztárgyak glédában, poharak egyenlő távolságban, az italosüvegek címkéi katonás sorrendben szemeznek a látogatóval.
A házuk előtt fejcsóválva szedegeti az eldobált szemetet. Hiszen a rend és tisztaságigénye nemcsak otthon érvényes. Fel nem foghatja, hogy egyesek képesek így elcsúfítani az utca képét. Rendületlenül hajlong, a cigizőknek konzervdobozokból pirosra festett hamutartókat fabrikál a kerti padok oldalára. A szomszédság flegmán tűri a kényeztetést.
Laci komoly melós múltat tud maga mögött. Legfényesebb éveiben az NSZK-ban dolgozott, egy csomagoló brigádot vezetett, akik gyárakban, kikötőkben készítették elő szállításra a legkülönfélébb termékeket. Volt, hogy egy kombájnt kellett fakerettel ellátni, hogy a daru beemelhesse a hajó gyomrába. Erre a munkára akkor hívták őket, mikor két másik cég már felsült a faváz megépítésével. Máskor egy komplett óragyárat szedtek szét a tetőtől a padlóig, hogy mindent konténerekbe pakoljanak. A smucig indiai gazda még az esztergagépek alatti vashulladékot is becsomagoltatta. Dolgozott, mint egy megszállott, pontosabban ina szakadásig, mert az is előfordult. Aztán egy furcsa bevérzés a szemében, ami már sosem fog meggyógyulni.
A tétlen nyugdíjas éveket nem neki találták ki. Ha otthon kifogy a teendőkből, akkor irány a ház előtti park, mert ott mindig van tennivaló. Egy ilyen szemétcsipkedés közben szólt át az utca túloldalán cigarettázó hölgy:
‒ Nem lenne kedve ugyanezt pénzért csinálni?
Másnap már a szomszédos Springday Health Club alkalmazottja volt. Törölközőket cserélt, tisztítószereket rámolt, szappantartályokat töltött fel, takarított, vigyázta a rendet. A tulaj a tenyerét dörzsölte. Egy pontos, lelkiismeretes melóst nyert. Végre valaki, aki nem késik, nem lóg, nem nyafog a rengeteg munka miatt. Míg mások menetrendszerűen baktattak a kijelölt dohányzóhely felé, ahol fél órákat pöfékeltek, addig ő dolgozott, mert természetesen nem cigizik. És elvan a munka előtt bekapott reggelivel egész nap, így az elnyújtott ebédidőkben sem vesz részt. És abban sem, amikor a kolléga kiugrik a patikába, mert hirtelen megfájdult a feje. Aztán csak úgy dől belőle a piaszag, mikor visszatér. Ő dolgozik, mert így tanulta, mert ezt tartja normálisnak, mert ha meló van, akkor azt el kell végezni. Az viszont nem fér a fejébe, hogy egyes kollégák már munkakezdéskor kijelentik, hogy hulla fáradtak, ma ne is szóljanak hozzájuk.
A főnök úgy meg volt vele elégedve, hogy szabadnapot sem akart adni. Míg a nagy átlag szinte kéthavonta cserélődött, főleg a pénz miatt, addig az új szerzemény dolgozott rendületlenül. Aztán a tulaj a másik telepre is átküldözgette, ha ott is fuldokoltak a melósok a munkában. De a fizetéséről csak nem akart kiderülni, hogy mindenessé nőtte ki magát. Nem háborgott. Vállat vont és hajtott tovább. Majdcsak belátja a főnök, hogy ki a legjobb embere...
A konditerembe járó vendégek is tisztelettel néztek erre a megbízhatóan működő öreg motorra. Karácsony előtt egy fiatal férfi megállította. Bemutatkozott és megérdeklődte, hogy volna-e kedve szerepelni egy reklámfilmben, amit ő rendez, és épp egy ilyen jóságos öregurat keres. Bátyám igent bólintott és főnöki engedéllyel elment a forgatásra. Egy rádióműsort reklámoztak, a kis történet szerint a magányos úr egyedül téblábol a lakásában, majd a szomszédok észreveszik és osztóznak vele a karácsonyi szeretetben, áhítatban. Gyors átöltözés a forgatás előtt, majd a rendező kiadja az utasítást, hogy a bácsi feküdjön az ágyra és ott olvasgasson. Bátyám felkapja a fejét:
‒ Ágyjelenet is lesz?! Erről nem volt szó! Ennyi gázsiért?!
Általános derű, aztán csak összeálltak a dolgok. A tévé nem győzte sugározni azt a kellemes, zenével fűszerezett, hangulatos pár percet.
Amikor újra találkozunk, gratulálok, majd sétálni hívom.
‒ Szerinted hány tollat vigyek magammal? ‒ kérdi hamiskás mosollyal.
‒ Tollat? Milyen tollat?! ‒ értetlenkedem.
‒ Hát az autogram kérők miatt...
De persze nem szállt fejébe a siker. Dolgozott tovább, ami kapóra jött a főnökének, mert igencsak megszaporodtak a hiányzások.
Az új évtizedbe léptünk, közeledett a tavasz és vele karöltve a koronavírus. A felsőbb utasításnak engedelmeskedve a konditerem is bezárt. Mindenkit elért a kényszerű tétlenség, a bezártság.
Bátyámat azonban nemcsak a becsukott létesítmény aggasztotta. A ledolgozott hónapját nem fizették ki a sürgős távozásban. Hetekig várt türelemmel, majd hívta a főnökét. Az váltig állította, hogy elküldték a bankba a fizetését. A számlán azonban nem volt ott az összeg. Bátyám újra próbálkozott a tulajnál, akit egyre nehezebb volt elérni. Aztán már fel se vette a telefont. Ekkor trükkhöz folyamodott. A lánya telefonján hívta az adósát, aki ezúttal gyanútlanul beleszólt a készülékbe. Mikor megtudta, ki a hívó, szitkozódások és fenyegetések után lecsapta a készüléket.
Később kiderült, hogy egy kisebb csapat várja az elmaradt bérét. Olyanok, akik fizetéstől fizetésig élnek, akiknek minden fillér számít. A tulajdonost viszont nem rázta meg a kényszerszünet. Nem kellett lemondania sem a hatalmas, benzinfaló sportkocsijáról, sem a hétköznapi szaladgálásokhoz használt furgonjáról. A zárás alatt felújításokba kezdett. Arra is volt esze, hogy néhány edzeni vágyónak megnyissa a termeit, jó pénzért, a biztonsági előírásokra ügyelve. Ha valaki egyedül akarta használni az egész emeletet, jöhetett nyugodtan, de annak ára volt. Egyesek megengedhették maguknak ezt a luxust, a főnök meg pénzhez jutott a bezárt ajtók mellett is. Őt tehát nem kell félteni.
Itt csak azok a vesztesek akik hiába várnak a fizetésükre. És ezt megteheti ma Magyarországon egy vállalkozó, büntetlenül.
Bátyám nyeli a mérgét és megpróbálja elfogadni, hogy meglopták.
De mintha ez nem lenne elég, telefonhívást kap. A beszélgetés lényege, hogy tartozik a banknak ötvenezer forinttal. Az első ijedség után rémülten bizonygatja, hogy soha nem lépte túl a számlán lévő keretet. Ezt a bankot egyébként a munkahelyének köszönheti, mert hiába állította, hogy van OTP számlája, a főnök ragaszkodott hozzá, hogy a fizetését a K&H bankba utalják át. Ez elég szokatlan, hiszen minden dolgozónak szíve joga bankot választani. De ez a wellness központ kivétel! Itt a tulajdonos határozza meg, hogy hová menjen a pénz. Abban biztosak lehetünk, hogy a bank a maga módján meghálálja a főnök úrnak ezeket az új kuncsaftokat.
Bátyámmal közlik, hogy tavaly átlépte a hitelkeretét, és most, hogy lezárni készül a számlát, ideje törleszteni. Esküdözik, hogy ő aztán soha! Mindig odafigyelt rá, hogy el ne adósodjon. Soha nem költekezett hitelből.
Szédelegve teszi le a telefont. Ő soha nem tartozott! Soha nem kérne kölcsönt, tudja jól, hogy milyen magas százalékra nagylelkűsködik a bank.
Idegesen elrohan az újpesti bankfiókba. A tisztviselő nő közönyösen bámulja a számítógépét, majd kijelenti, hogy az ügy a váci fiókhoz tartozik, ott kell reklamálni. Bátyám nem érti, soha nem járt a váci irodán, vele a munkahelyén íratott alá egy papírt valami ügynöknő. Most meg Vácra?!
A nő az üvegfal mögött nagyképűen oktatni kezdi, hogy ez az ötvenezer forint egy felhasználható kölcsönnek számít, ami hozzá lett csapva a fizetéséhez, és bizonyára fel sem tűnt, hogy már nem a sajátját költi. Kinyomtat egy papírt ott kopogtatja a bátyám orra előtt a pontozott vonalnál.
‒ Ez a maga aláírása ugye?!
Bátyám bólogat megszégyenülten. Igen, a munkahelyén aláirt valami papírt, az ügynök erősködött, hogy ez a szerződéshez kell, ideje sem volt átolvasni a rossz szemével... De ő soha nem vett ki többet a saját fizetésénél.
De nincs más hátra, csak a vereség beismerése. A pénztárhoz baktat, hogy befizesse a hiányzó ötvenezret.
‒ Akkor most kvittek vagyunk? Le van zárva a számla? ‒ kérdi egy sóhaj kíséretében.
‒ Jaj nem! ‒ fuvolázza a hölgy. ‒ Még lesz valami kezelési költség, két nap múlva be lehet jönni rendezni.
Bátyám elkullog. Ezen az ügyön rágódik. A bank soha nem jelezte a havi elszámolások alkalmával, hogy tartozna. Hogy is van ez akkor?!
Otthon tovább emészti magát. Róla feltételezik, hogy nem akart valamit kifizetni?! Róla, aki eddig csak pénz adott másoknak?! A kollégának, aki neki sírta el, hogy a kamaszfia hetvenezer forintért hívogatta a szexvonalat. Az asszony ha megtudja, leharapja a fejét, hogy nem figyelt a srácra.
‒ Lacikám, ki tudnál segíteni?! Pár héten belül megadom!
És akkor ő a zsebébe nyúlt. Majd megadja! Ennek már harmincöt éve.
A másik kollégának háromszázezret hagyott itt, telekvásárlásra. A német út után kiderült, hogy az összegnek lába kelt. Jelentse fel a havert?! Még elismervényt sem íratott. És tódulnak az emlékek kölcsönökről, baráti szívességekről, soha meg nem adott segítségekről. Az ő élete erről szólt, nem az adósságokról.
Pénteken újra a bankban. A pénztárnál álldogál, hogy végre lezárhassa ezt az ügyet. A hölgy az üveg mögött alaposan megnézi, feláll, elmegy. Kis idő múlva visszatér, majd újra el. Telnek a percek, idegesítően hosszúra nyúlik a várakozás. Végül egy férfi kolléga jön az ablakhoz.
‒ Az a helyzet, ‒ krákogja a bankos ‒ Szóval az van, hogy ön nem tartozik és nem is tartozott semmivel. Valami tévedés történt. Visszaadjuk az ötvenezret.
Bátyám nem emlékszik, hogy hogyan keveredett ki az ajtón. Lassan gyalogol hazafelé, és azon gondolkodik, hogy vajon hányszor tévedhetett már ez a bank. És talán úgy is, hogy nem volt happy end.
‒ Két nappal ezelőtt bebizonyítják, hogy tartozom, két nap múlva meg az ellenkezőjét?! Miféle nyilvántartás ez?! Ide be nem teszem többé a lábam! ‒ úgy érzi magát, mint akit arcul ütnek, aztán közlik, hogy tévedés volt.
Szép lassan csak szétárad benne a megkönnyebbülés.
Amikor befordul az utcájukba, egy gyűrött újságpapírt sodor felé a szél. A megszokás nagy úr, már hajolna le érte. De félúton megtorpan.
Felegyenesedve halad tovább.
Van nekem egy bátyám, ha valaki nem tudná... Egyesek állítják, hogy akár össze is lehet téveszteni minket. Az egyik barátja a legjobb példa erre, aki a lakásukba lépve rám förmedt:
‒ Te itt ülsz?! Hát nem megbeszéltük, hogy a piacon találkozunk?!
Magyarázhattam aztán neki, hogy optikai csalódás áldozata.
Ha én vizsgálom őt, nekem nem a hasonlóság ötlik szembe. Nekem elsőre a több mint ötven munkás év maradandó nyomai tűnnek fel. A ráncok, a fáradt, fénytelen tekintet, a kézfejeken dagadó erek, a meggörnyedő váll, az ínszakadás nyomait viselő láb, a pacemaker. Az ember, aki betegre dolgozta magát.
Bátyám különleges terheket cipel. Először is, nem tud késni. Ez még nem lenne baj, sőt ‒ gondolják mások, de a külső szemlélő nem számol a kínnal, amit egy találkozó időpontja jelent. Mivel a késés valósággal fizikai fájdalmat jelent neki, így nem kockáztat. Mindenhová jóval előbb érkezik, ami viszont felesleges várakozást eredményez. Sokszor dühöng is emiatt, megfogadja, hogy legközelebb később indul, de mindig ott motoszkál benne, hogy te jó ég, közbejöhet valami és akkor... A pontosság nála nemcsak udvariasság kérdése. Inkább egy gesztus, amivel bizonyítja, hogy megbecsüli azt, akivel találkozója van.
Ha dolgozni kezd, valamiféle belső kényszer hajtja. Megcsinálni, elvégezni, befejezni! ‒ űzi egy ismeretlen erő, ami előtt értetlenül állnak a kollégák. Őket bezzeg nem gyötri efféle belső láz.
Rendmániás. A levetett cipő álljon párhuzamosan, orral a fal felé. Rend mindenütt, polcokon, fiókokban egyaránt. Az apró dísztárgyak glédában, poharak egyenlő távolságban, az italosüvegek címkéi katonás sorrendben szemeznek a látogatóval.
A házuk előtt fejcsóválva szedegeti az eldobált szemetet. Hiszen a rend és tisztaságigénye nemcsak otthon érvényes. Fel nem foghatja, hogy egyesek képesek így elcsúfítani az utca képét. Rendületlenül hajlong, a cigizőknek konzervdobozokból pirosra festett hamutartókat fabrikál a kerti padok oldalára. A szomszédság flegmán tűri a kényeztetést.
Laci komoly melós múltat tud maga mögött. Legfényesebb éveiben az NSZK-ban dolgozott, egy csomagoló brigádot vezetett, akik gyárakban, kikötőkben készítették elő szállításra a legkülönfélébb termékeket. Volt, hogy egy kombájnt kellett fakerettel ellátni, hogy a daru beemelhesse a hajó gyomrába. Erre a munkára akkor hívták őket, mikor két másik cég már felsült a faváz megépítésével. Máskor egy komplett óragyárat szedtek szét a tetőtől a padlóig, hogy mindent konténerekbe pakoljanak. A smucig indiai gazda még az esztergagépek alatti vashulladékot is becsomagoltatta. Dolgozott, mint egy megszállott, pontosabban ina szakadásig, mert az is előfordult. Aztán egy furcsa bevérzés a szemében, ami már sosem fog meggyógyulni.
A tétlen nyugdíjas éveket nem neki találták ki. Ha otthon kifogy a teendőkből, akkor irány a ház előtti park, mert ott mindig van tennivaló. Egy ilyen szemétcsipkedés közben szólt át az utca túloldalán cigarettázó hölgy:
‒ Nem lenne kedve ugyanezt pénzért csinálni?
Másnap már a szomszédos Springday Health Club alkalmazottja volt. Törölközőket cserélt, tisztítószereket rámolt, szappantartályokat töltött fel, takarított, vigyázta a rendet. A tulaj a tenyerét dörzsölte. Egy pontos, lelkiismeretes melóst nyert. Végre valaki, aki nem késik, nem lóg, nem nyafog a rengeteg munka miatt. Míg mások menetrendszerűen baktattak a kijelölt dohányzóhely felé, ahol fél órákat pöfékeltek, addig ő dolgozott, mert természetesen nem cigizik. És elvan a munka előtt bekapott reggelivel egész nap, így az elnyújtott ebédidőkben sem vesz részt. És abban sem, amikor a kolléga kiugrik a patikába, mert hirtelen megfájdult a feje. Aztán csak úgy dől belőle a piaszag, mikor visszatér. Ő dolgozik, mert így tanulta, mert ezt tartja normálisnak, mert ha meló van, akkor azt el kell végezni. Az viszont nem fér a fejébe, hogy egyes kollégák már munkakezdéskor kijelentik, hogy hulla fáradtak, ma ne is szóljanak hozzájuk.
A főnök úgy meg volt vele elégedve, hogy szabadnapot sem akart adni. Míg a nagy átlag szinte kéthavonta cserélődött, főleg a pénz miatt, addig az új szerzemény dolgozott rendületlenül. Aztán a tulaj a másik telepre is átküldözgette, ha ott is fuldokoltak a melósok a munkában. De a fizetéséről csak nem akart kiderülni, hogy mindenessé nőtte ki magát. Nem háborgott. Vállat vont és hajtott tovább. Majdcsak belátja a főnök, hogy ki a legjobb embere...
A konditerembe járó vendégek is tisztelettel néztek erre a megbízhatóan működő öreg motorra. Karácsony előtt egy fiatal férfi megállította. Bemutatkozott és megérdeklődte, hogy volna-e kedve szerepelni egy reklámfilmben, amit ő rendez, és épp egy ilyen jóságos öregurat keres. Bátyám igent bólintott és főnöki engedéllyel elment a forgatásra. Egy rádióműsort reklámoztak, a kis történet szerint a magányos úr egyedül téblábol a lakásában, majd a szomszédok észreveszik és osztóznak vele a karácsonyi szeretetben, áhítatban. Gyors átöltözés a forgatás előtt, majd a rendező kiadja az utasítást, hogy a bácsi feküdjön az ágyra és ott olvasgasson. Bátyám felkapja a fejét:
‒ Ágyjelenet is lesz?! Erről nem volt szó! Ennyi gázsiért?!
Általános derű, aztán csak összeálltak a dolgok. A tévé nem győzte sugározni azt a kellemes, zenével fűszerezett, hangulatos pár percet.
Amikor újra találkozunk, gratulálok, majd sétálni hívom.
‒ Szerinted hány tollat vigyek magammal? ‒ kérdi hamiskás mosollyal.
‒ Tollat? Milyen tollat?! ‒ értetlenkedem.
‒ Hát az autogram kérők miatt...
De persze nem szállt fejébe a siker. Dolgozott tovább, ami kapóra jött a főnökének, mert igencsak megszaporodtak a hiányzások.
Az új évtizedbe léptünk, közeledett a tavasz és vele karöltve a koronavírus. A felsőbb utasításnak engedelmeskedve a konditerem is bezárt. Mindenkit elért a kényszerű tétlenség, a bezártság.
Bátyámat azonban nemcsak a becsukott létesítmény aggasztotta. A ledolgozott hónapját nem fizették ki a sürgős távozásban. Hetekig várt türelemmel, majd hívta a főnökét. Az váltig állította, hogy elküldték a bankba a fizetését. A számlán azonban nem volt ott az összeg. Bátyám újra próbálkozott a tulajnál, akit egyre nehezebb volt elérni. Aztán már fel se vette a telefont. Ekkor trükkhöz folyamodott. A lánya telefonján hívta az adósát, aki ezúttal gyanútlanul beleszólt a készülékbe. Mikor megtudta, ki a hívó, szitkozódások és fenyegetések után lecsapta a készüléket.
Később kiderült, hogy egy kisebb csapat várja az elmaradt bérét. Olyanok, akik fizetéstől fizetésig élnek, akiknek minden fillér számít. A tulajdonost viszont nem rázta meg a kényszerszünet. Nem kellett lemondania sem a hatalmas, benzinfaló sportkocsijáról, sem a hétköznapi szaladgálásokhoz használt furgonjáról. A zárás alatt felújításokba kezdett. Arra is volt esze, hogy néhány edzeni vágyónak megnyissa a termeit, jó pénzért, a biztonsági előírásokra ügyelve. Ha valaki egyedül akarta használni az egész emeletet, jöhetett nyugodtan, de annak ára volt. Egyesek megengedhették maguknak ezt a luxust, a főnök meg pénzhez jutott a bezárt ajtók mellett is. Őt tehát nem kell félteni.
Itt csak azok a vesztesek akik hiába várnak a fizetésükre. És ezt megteheti ma Magyarországon egy vállalkozó, büntetlenül.
Bátyám nyeli a mérgét és megpróbálja elfogadni, hogy meglopták.
De mintha ez nem lenne elég, telefonhívást kap. A beszélgetés lényege, hogy tartozik a banknak ötvenezer forinttal. Az első ijedség után rémülten bizonygatja, hogy soha nem lépte túl a számlán lévő keretet. Ezt a bankot egyébként a munkahelyének köszönheti, mert hiába állította, hogy van OTP számlája, a főnök ragaszkodott hozzá, hogy a fizetését a K&H bankba utalják át. Ez elég szokatlan, hiszen minden dolgozónak szíve joga bankot választani. De ez a wellness központ kivétel! Itt a tulajdonos határozza meg, hogy hová menjen a pénz. Abban biztosak lehetünk, hogy a bank a maga módján meghálálja a főnök úrnak ezeket az új kuncsaftokat.
Bátyámmal közlik, hogy tavaly átlépte a hitelkeretét, és most, hogy lezárni készül a számlát, ideje törleszteni. Esküdözik, hogy ő aztán soha! Mindig odafigyelt rá, hogy el ne adósodjon. Soha nem költekezett hitelből.
Szédelegve teszi le a telefont. Ő soha nem tartozott! Soha nem kérne kölcsönt, tudja jól, hogy milyen magas százalékra nagylelkűsködik a bank.
Idegesen elrohan az újpesti bankfiókba. A tisztviselő nő közönyösen bámulja a számítógépét, majd kijelenti, hogy az ügy a váci fiókhoz tartozik, ott kell reklamálni. Bátyám nem érti, soha nem járt a váci irodán, vele a munkahelyén íratott alá egy papírt valami ügynöknő. Most meg Vácra?!
A nő az üvegfal mögött nagyképűen oktatni kezdi, hogy ez az ötvenezer forint egy felhasználható kölcsönnek számít, ami hozzá lett csapva a fizetéséhez, és bizonyára fel sem tűnt, hogy már nem a sajátját költi. Kinyomtat egy papírt ott kopogtatja a bátyám orra előtt a pontozott vonalnál.
‒ Ez a maga aláírása ugye?!
Bátyám bólogat megszégyenülten. Igen, a munkahelyén aláirt valami papírt, az ügynök erősködött, hogy ez a szerződéshez kell, ideje sem volt átolvasni a rossz szemével... De ő soha nem vett ki többet a saját fizetésénél.
De nincs más hátra, csak a vereség beismerése. A pénztárhoz baktat, hogy befizesse a hiányzó ötvenezret.
‒ Akkor most kvittek vagyunk? Le van zárva a számla? ‒ kérdi egy sóhaj kíséretében.
‒ Jaj nem! ‒ fuvolázza a hölgy. ‒ Még lesz valami kezelési költség, két nap múlva be lehet jönni rendezni.
Bátyám elkullog. Ezen az ügyön rágódik. A bank soha nem jelezte a havi elszámolások alkalmával, hogy tartozna. Hogy is van ez akkor?!
Otthon tovább emészti magát. Róla feltételezik, hogy nem akart valamit kifizetni?! Róla, aki eddig csak pénz adott másoknak?! A kollégának, aki neki sírta el, hogy a kamaszfia hetvenezer forintért hívogatta a szexvonalat. Az asszony ha megtudja, leharapja a fejét, hogy nem figyelt a srácra.
‒ Lacikám, ki tudnál segíteni?! Pár héten belül megadom!
És akkor ő a zsebébe nyúlt. Majd megadja! Ennek már harmincöt éve.
A másik kollégának háromszázezret hagyott itt, telekvásárlásra. A német út után kiderült, hogy az összegnek lába kelt. Jelentse fel a havert?! Még elismervényt sem íratott. És tódulnak az emlékek kölcsönökről, baráti szívességekről, soha meg nem adott segítségekről. Az ő élete erről szólt, nem az adósságokról.
Pénteken újra a bankban. A pénztárnál álldogál, hogy végre lezárhassa ezt az ügyet. A hölgy az üveg mögött alaposan megnézi, feláll, elmegy. Kis idő múlva visszatér, majd újra el. Telnek a percek, idegesítően hosszúra nyúlik a várakozás. Végül egy férfi kolléga jön az ablakhoz.
‒ Az a helyzet, ‒ krákogja a bankos ‒ Szóval az van, hogy ön nem tartozik és nem is tartozott semmivel. Valami tévedés történt. Visszaadjuk az ötvenezret.
Bátyám nem emlékszik, hogy hogyan keveredett ki az ajtón. Lassan gyalogol hazafelé, és azon gondolkodik, hogy vajon hányszor tévedhetett már ez a bank. És talán úgy is, hogy nem volt happy end.
‒ Két nappal ezelőtt bebizonyítják, hogy tartozom, két nap múlva meg az ellenkezőjét?! Miféle nyilvántartás ez?! Ide be nem teszem többé a lábam! ‒ úgy érzi magát, mint akit arcul ütnek, aztán közlik, hogy tévedés volt.
Szép lassan csak szétárad benne a megkönnyebbülés.
Amikor befordul az utcájukba, egy gyűrött újságpapírt sodor felé a szél. A megszokás nagy úr, már hajolna le érte. De félúton megtorpan.
Felegyenesedve halad tovább.