Az igazi
Feltuszkolta magát a metróra, majd egykedvűen toporgott a tömegben. Két megálló után ritkulni kezdett a sokaság. Végre leülhetett. Nem a fáradság miatt örült a helynek, hanem azért, mert így zavartalanul keresgélhetett a telefonján. De még a zsebében halászott a készülék után, amikor egy testes alak arrébb lépett előle és így megláthatta a lányt.
A mellkasában egy lökéshullám feszítését érezte. A hirtelen nyomást bódulat váltotta. Áhítattal bámulta ezt a tüneményt. Rabul ejtette ez a tökéletesség. Mintha múzeumban álldogálna egy nagy mester képe előtt, csodálva az alkotás makulátlan szépségét. Erőtlenül, az elérhetetlenségből fakadó szomorúsággal nézte a lányt. Gyönyörű, hibátlan arc, enyhén kreol bőr, mélytüzű nagy barna szemek, fitos orr és a gesztenyebarna hajzuhatag, mókásan egy kötött sapka alá tuszkolva. Mosoly bujkál az arcon, ragyogó, hófehér fogakkal. Kecses, királynői alkat, a rövid szövetkabát alatt meg azok a csodálatos formájú fekete harisnyás lábak. A sportos fekete félcipő nem kihívó, de mégis vonzza a tekintetet. A lány finom, vékony ujjai a kézitáskán táncolnak. Ó, ha ezek az ujjak egyszer hozzá érnének! Micsoda boldogság lehet egy ilyen lányt ölelni! A lényéből áradó szelíd nyugalom, a tisztaság, a felhőtlen boldogság mámorában élni! Naponta nézni egy ilyen arcot! Egy ilyen szempárba mélyedni! Lefekvéskor ezt a hajat simogatni, egy ilyen testhez simulni!
Oda kéne menni! Oda kell menni! - próbált erőt gyűjteni a férfi. Odamenni, mert tán leszáll a következőnél és kisétál az életéből, örökre. Nem, nem szabad most az esélyeket latolgatni, mert sosem lehet tudni. Hátha szimpatikus lesz ennek a csodálatos teremtésnek. Legalább pár mondatot váltani vele, hogy kapjon belőle valamit! A hangját, a mosolyát, a tudatot, hogy ez a szépség tud a létezéséről.
A lány most megigazította a kötött sapka alól kikandikáló hajfürtjeit. Mennyi szépség, természetesség van egy ilyen mozdulatban! Miért teszi próbára a Természet a gyarló férfiakat ilyen tökéletes lények teremtésével⁈
Idegesen fészkelődni kezdett. Nem halogathatja tovább! De mit mondjon⁈ Egy rossz kezdés tönkre tehet mindent! Nem most kéne ezen morfondírozni. Lehetne annyi esze, hogy felkészülten várjon a csodára. Nem állhat oda valamiféle másoktól kölcsönvett hülye szöveggel:
‒ Nagyon megütötted magad⁇
‒ Mikor⁇
‒‒ Hát amikor leestél a mennyből!
Micsoda baromság! El is menne a kedve az egésztől, ha erre a süket szövegre a lány hálásan vihorászna. Mi lenne, ha csak megszólítaná és találkozót kérne⁈ Jobb, sokkal jobb, mint bármiféle ökörködés.
Ha nem lenne ilyen távol tőle, akkor átadhatná neki az ülőhelyét. De képtelenség odamenni, megszólítani és a helyet ajánlgatni, mint valami rászoruló nyomoréknak. Egy ilyen fiatal nőt csak akkor szoktak hellyel kínálni, ha állapotos. Nem valami jó kezdés a terhességet feltételezni róla.
A szerelvény újabb megállóhoz érkezett. Szerencsére a lány nem mozdult. De a másik ajtónál egy csapat jókedvű fiatal nyomult a kocsiba. Két lány volt az ötfős csapatban. Az egyik olyan jelentéktelen, hogy az agya azonnal kiradírozott minden vele kapcsolatos információt. De a másik felért egy áramütéssel. A lány egy testre simuló fekete bőrnadrágot viselt, ami ráncok, gyűrődések nélkül mutatta hibátlan alakját. A finom bőr harisnyaként ölelte a testét. Még a bugyi vonala is látszott, merészen, kihívón a formás domborulatok felett. A kocsi megindult, a lány egy félfordulatot tett, hogy elérje a kapaszkodót, miközben vidáman csevegett társaival. A mozdulat miatt szétnyílt a bőrdzsekije és láttatni engedte a fehér selyemblúz alatti formás melleket. Most az arcát is szemügyre vehette. Kislányos jókedv uralta a vonásokat, a szemöldök csodálkozó ívét, a gyönyörű szempárt, az orr hibátlan vonalát, és a telt ajkakat. Sötét, súlyos haja a válláig ért, és mint valami nemes, ritka természeti kincs keretezte a műalkotást. Micsoda tökéletesség! Milyen csodás ajándéka lehet a sorsnak egy ilyen lány közelségét élvezni, felfedezni a teste rugalmasságát, játszani a hajával, a bőrét érinteni, elveszni az ölelés mámorában!
Újra ez a semmihez sem hasonlítható, bordákat feszítő érzés!
A férfi tekintete visszaugrott az első lányhoz, aki telefonálni kezdett. Kissé félrehajtott fejjel tartotta fülénél a készüléket, rövid válaszaiból nem lehetett érzelmeket kiolvasni. Szép volt, kissé szomorú, esendő.
A másik lányra pillantott, aki éppen jókedvűen magyarázott valamit, a hallgatóság szájtátva figyelte, majd kirobbant a nevetés. De ez valamiféle búcsúpoén lehetett, mert a társaság a következő megállónál leszállt, és a lány egyedül maradt.
A férfi pillantása cikázott a két nő között.
– Döntenem kéne – dühöngött magában. – Hogy lehetek ilyen gyáva! – szapulta önmagát. – De melyikhez menjek oda⁈
Tekintete újra ugrálni kezdett.
Hirtelen megcsörrent a mobilja. A készülék hangja bántóan csapott a gondolatai közé. A szokottnál kissé hevesebb mozdulattal kapott a zsebéhez. A telefonba hallózott, majd szaporán bólogatni kezdett.
‒ Jól van, veszek tejfölt is. ‒ mondta egykedvűen, majd készülődni kezdett a leszálláshoz.
Feltuszkolta magát a metróra, majd egykedvűen toporgott a tömegben. Két megálló után ritkulni kezdett a sokaság. Végre leülhetett. Nem a fáradság miatt örült a helynek, hanem azért, mert így zavartalanul keresgélhetett a telefonján. De még a zsebében halászott a készülék után, amikor egy testes alak arrébb lépett előle és így megláthatta a lányt.
A mellkasában egy lökéshullám feszítését érezte. A hirtelen nyomást bódulat váltotta. Áhítattal bámulta ezt a tüneményt. Rabul ejtette ez a tökéletesség. Mintha múzeumban álldogálna egy nagy mester képe előtt, csodálva az alkotás makulátlan szépségét. Erőtlenül, az elérhetetlenségből fakadó szomorúsággal nézte a lányt. Gyönyörű, hibátlan arc, enyhén kreol bőr, mélytüzű nagy barna szemek, fitos orr és a gesztenyebarna hajzuhatag, mókásan egy kötött sapka alá tuszkolva. Mosoly bujkál az arcon, ragyogó, hófehér fogakkal. Kecses, királynői alkat, a rövid szövetkabát alatt meg azok a csodálatos formájú fekete harisnyás lábak. A sportos fekete félcipő nem kihívó, de mégis vonzza a tekintetet. A lány finom, vékony ujjai a kézitáskán táncolnak. Ó, ha ezek az ujjak egyszer hozzá érnének! Micsoda boldogság lehet egy ilyen lányt ölelni! A lényéből áradó szelíd nyugalom, a tisztaság, a felhőtlen boldogság mámorában élni! Naponta nézni egy ilyen arcot! Egy ilyen szempárba mélyedni! Lefekvéskor ezt a hajat simogatni, egy ilyen testhez simulni!
Oda kéne menni! Oda kell menni! - próbált erőt gyűjteni a férfi. Odamenni, mert tán leszáll a következőnél és kisétál az életéből, örökre. Nem, nem szabad most az esélyeket latolgatni, mert sosem lehet tudni. Hátha szimpatikus lesz ennek a csodálatos teremtésnek. Legalább pár mondatot váltani vele, hogy kapjon belőle valamit! A hangját, a mosolyát, a tudatot, hogy ez a szépség tud a létezéséről.
A lány most megigazította a kötött sapka alól kikandikáló hajfürtjeit. Mennyi szépség, természetesség van egy ilyen mozdulatban! Miért teszi próbára a Természet a gyarló férfiakat ilyen tökéletes lények teremtésével⁈
Idegesen fészkelődni kezdett. Nem halogathatja tovább! De mit mondjon⁈ Egy rossz kezdés tönkre tehet mindent! Nem most kéne ezen morfondírozni. Lehetne annyi esze, hogy felkészülten várjon a csodára. Nem állhat oda valamiféle másoktól kölcsönvett hülye szöveggel:
‒ Nagyon megütötted magad⁇
‒ Mikor⁇
‒‒ Hát amikor leestél a mennyből!
Micsoda baromság! El is menne a kedve az egésztől, ha erre a süket szövegre a lány hálásan vihorászna. Mi lenne, ha csak megszólítaná és találkozót kérne⁈ Jobb, sokkal jobb, mint bármiféle ökörködés.
Ha nem lenne ilyen távol tőle, akkor átadhatná neki az ülőhelyét. De képtelenség odamenni, megszólítani és a helyet ajánlgatni, mint valami rászoruló nyomoréknak. Egy ilyen fiatal nőt csak akkor szoktak hellyel kínálni, ha állapotos. Nem valami jó kezdés a terhességet feltételezni róla.
A szerelvény újabb megállóhoz érkezett. Szerencsére a lány nem mozdult. De a másik ajtónál egy csapat jókedvű fiatal nyomult a kocsiba. Két lány volt az ötfős csapatban. Az egyik olyan jelentéktelen, hogy az agya azonnal kiradírozott minden vele kapcsolatos információt. De a másik felért egy áramütéssel. A lány egy testre simuló fekete bőrnadrágot viselt, ami ráncok, gyűrődések nélkül mutatta hibátlan alakját. A finom bőr harisnyaként ölelte a testét. Még a bugyi vonala is látszott, merészen, kihívón a formás domborulatok felett. A kocsi megindult, a lány egy félfordulatot tett, hogy elérje a kapaszkodót, miközben vidáman csevegett társaival. A mozdulat miatt szétnyílt a bőrdzsekije és láttatni engedte a fehér selyemblúz alatti formás melleket. Most az arcát is szemügyre vehette. Kislányos jókedv uralta a vonásokat, a szemöldök csodálkozó ívét, a gyönyörű szempárt, az orr hibátlan vonalát, és a telt ajkakat. Sötét, súlyos haja a válláig ért, és mint valami nemes, ritka természeti kincs keretezte a műalkotást. Micsoda tökéletesség! Milyen csodás ajándéka lehet a sorsnak egy ilyen lány közelségét élvezni, felfedezni a teste rugalmasságát, játszani a hajával, a bőrét érinteni, elveszni az ölelés mámorában!
Újra ez a semmihez sem hasonlítható, bordákat feszítő érzés!
A férfi tekintete visszaugrott az első lányhoz, aki telefonálni kezdett. Kissé félrehajtott fejjel tartotta fülénél a készüléket, rövid válaszaiból nem lehetett érzelmeket kiolvasni. Szép volt, kissé szomorú, esendő.
A másik lányra pillantott, aki éppen jókedvűen magyarázott valamit, a hallgatóság szájtátva figyelte, majd kirobbant a nevetés. De ez valamiféle búcsúpoén lehetett, mert a társaság a következő megállónál leszállt, és a lány egyedül maradt.
A férfi pillantása cikázott a két nő között.
– Döntenem kéne – dühöngött magában. – Hogy lehetek ilyen gyáva! – szapulta önmagát. – De melyikhez menjek oda⁈
Tekintete újra ugrálni kezdett.
Hirtelen megcsörrent a mobilja. A készülék hangja bántóan csapott a gondolatai közé. A szokottnál kissé hevesebb mozdulattal kapott a zsebéhez. A telefonba hallózott, majd szaporán bólogatni kezdett.
‒ Jól van, veszek tejfölt is. ‒ mondta egykedvűen, majd készülődni kezdett a leszálláshoz.