5. fejezet
Szakszervezet! Hát igen! Mi ugrik be a szó hallatán? Először Usztics Mátyás kabaréjelenete, ahol a részeg dadogva emlegeti, hogy „A cselekményt, aztat a szakszervezet nevű szervezet vállalta magára.” A „cselekmény” azonban a hazai gyakorlatban nem volt több, mint SZOT beutalók osztogatása a vállalati üdülőkbe..
Amíg odahaza egy vállrándítással elintézhettük a szakszervezet szerepét, addig ideát más szelek fújnak. Itt köztudott, hogy ez az egyetlen fórum, mely a melósok érdekeit képviseli a munkáltatóval szemben. És mint a Biography tévécsatorna szorgalmas nézője azt is láthattam, hogy mítoszok, legendák övezik ezeket a szervezeteket, a harcaikat és a vezetőiket. Jimmy Hoffa tevékenységéről és kapcsolatairól évekig cikkezett a sajtó. A teherautó sofőrök szakszervezeti vezetője nyomtalanul tűnt el 75-ben. Máig sem sikerült a nyomára bukkanni. Egyesek maffia kapcsolatokról suttogtak, de a rémtörténeteken és a meséken túl kirajzolódott egy hatalmas és erős szervezet képe melyre számíthatott a dolgozó.
Ez nincs másként most sem, mert a szakmák szerint tömörülő szervezetekre oda kell figyelni. Mi és a szakszervezet?! Két szerencsétlen házmester és a szakmunkások egységbe tömörített serege? Ugyan kérem! Előbb feltételezném, hogy a szövőgyári segédmunkások tagjai a Lordok Házának, mint azt, hogy a mi szakmánknak legyen egy ilyen képviselete. Mert a tapasztalataim is csak megerősítenek abban, hogy a házmesterekkel nem törődik senki.
Kételkedve ingatom a fejem, amikor Rita leendő mentorunkat emlegeti. Néhány telefon után valóban egyértelmű, hogy nincs ilyen szervezet. De az úr erősen bíztat, hogy csak idő kérdése, mert nagyon sok az elégedetlenkedő.
Hosszas nyomozást követően Rita csak kideríti, hogy más szakszervezet is felvehet a tagjai sorába. Ám akitől információt kaphatnánk, nagyon ráérősen intézkedik. Nem csoda, ő már szakszervezeti tag, védett dolgozó, nincs oka kapkodni. Az ő fizetése nem a teljesítményétől függ. Semmitmondó válaszait többhetes hallgatások követik, kilátástalannak tűnik bármiféle információt kihúzni belőle. Legtöbbször el sem érjük, csak üzenetet hagyhatunk. Amikor végül Rita kilátásba helyezi, hogy a képviselőjéhez fordul, ha nem kap választ, az illető perceken belül visszahív minket és bediktálja a várva várt címet.
A kiválasztott szakszervezet az ácsokat tömöríti, és ha akarom, még némi távoli rokonságot is fel tudok fedezni köztünk. Végtére is ők akkor szenvednek az épülettel, amíg készül, mi meg utána.
Hasonló megpróbáltatásokra számítunk, amíg tárcsázzuk a számot, de csodák csodája, azonnal kapcsolják az illetékest és a rokonszenves férfihang máris személyes találkozót javasol. Még azt is felajánlja, hogy a lakásunkon látogat meg minket, így legalább egy kicsit megismerheti a környezetünket - magyarázza.
Én igen ódzkodom egy ilyen vizittől, mert attól félek, hogy elvesztem az illető jóindulatát, ha meglátja tisztességesen berendezett lakásunkat. Mert segítséget a rászorulóknak szoktak nyújtani, mi pedig tökéletes komfortban, egy remek kilátású nappaliban rágjuk körmeinket a jövőnk feletti aggodalmunkban.
Nehéz megmagyarázni, hogy miféle programozás sugallja két ember között a rokonszenvet, vagy az ellenérzést, amikor először látják egymást. De nem hiszem, hogy csak a külső, mert hiába a bokszolóból és melósból gyúrt gyűrött fizimiska, azonnal mély szimpátiát érzek vendégünk iránt, amint belép otthonunkba. Bár talán épp a megjelenésével nyert csatát, mert egy hivatalnokot vártam.
Norman nem szentel nagy figyelmet otthonunknak, rögtön az asztalhoz telepedik és a tárgyra tér. Kérdésekkel áraszt el minket és szorgalmasan jegyzetel. Szemügyre veszem az asztalon pihenő bal kezét. Roncsolt körmök és egy hiányzó ujj utalnak egy valamikori balesetre. Gondolom ez a szakszervezeti pozíció is annak eredménye volt, hogy nem végezhetett többé fizikai munkát. De becsülettel helyt állhatott új beosztásában, mert kapásból sorolja a szervezet jogszabályait és tévedés nélkül húzza elő kopott táskájából azokat a brosúrákat, melyek a hasznunkra lehetnek. Külön meglepetés nekem, hogy nem langyos érdeklődéssel kezeli ügyünket, hanem teljes figyelemmel mélyed el a részletekben. Nagyon jól esik ez, hiszen korábban még abban sem lehettünk biztosak, hogy befogadnak-e az ácsok maguk közé.
Norman alapossága azt is kideríti, hogy ha felvételünket kérjük a szervezetbe, a ház minden bizonnyal megszorításokkal válaszol majd. Elvesztünk minden kedvezményt és akármilyen furcsa, de még a hét végi munka is ezek közé tartozik, hiszen hoz valamit a konyhára. Csak akkor kezdjük ebbe az egészbe, ha úgy érezzük, nincs vesztenivalónk - tanácsolja.
Norman látogatása után kicsit tisztább lett a kép. Küzdelemre számíthatunk és megtorlásra, ha ezt az utat akarjuk járni.
Mi mérlegelünk és várunk. Nehéz kiadni a jelszót, hogy ma indulunk a sárkány ellen. Nem akarjuk kockára tenni a hétvégi munkát sem, hiszen az a pénz emeli jövedelmünket az átlag felé. Igaz, kegyetlenül sok a heti hét napos munka, de legalább a szabadság kárpótol minket azokkal a helyekkel, melyek korábban elérhetetlenek voltak.
Különben is, megvan nekünk a magunk baja. A megszokott napi munkánkat mindig tetézi valami meglepetés. Ellen legutóbb azt találta ki, hogy ráfér a ház külsejére az újrafestés. Nem mondom, még a gyanútlan vándor is tévedés nélkül felismeri az épület északi oldalát, a zöld, mohaszerű lerakódásról, mely az erkélyek kőpárkányát csúfítja, de ettől még igen jó állapotban van a többi rész. Egy alaposabb lemosás is megtette volna, de a bizottság egyhangúlag igen bólint a javaslatra.
Így aztán felvonulnak a mesterek megtárgyalni a munka részleteit, majd később az ipari tanulók, hogy el is végezzék azt. Kötelekkel ereszkednek alá és mázolják nagy buzgalommal a falakat az ablaküvegeket és egymást. El lehet képzelni, hogy mit hagynak maguk után, mikor átvonulnak az épületen szerszámért, anyagért, vagy a munkatársat kutatva.
Körömszakadtáig dolgozunk, hogy elfogadható állapotban tartsuk a közös területeket. Két hónapos rémálom és néhány visszatérő reklamáció után újrafestve tündököl a két épület. Az avatatlan szemlélő nemigen érzékeli a különbséget, mert a mestereknek sikerült megtalálni ugyanazt az árnyalatot, mint amely a festés előtt volt a falakon. A rosszmájúak szerint így kevésbé feltűnő egy-egy kihagyott rész.
Ellen a nagy munka után un. „Survivor” vagyis túlélő partit szervez a lakóknak. Hidegtálak és italok várják a betérőket, lehet ünnepelni, hogy olyan türelemmel viselték a munka megpróbáltatásait. Mi nem szerepelünk a meghívottak között.
A nagyszabású eseményre másnap már csak a sok üres üveg és némi ételmaradék emlékeztet. Ellen is itt szorgoskodik hű csatlósai körében, hogy eltüntesse a parti nyomait. Amikor észrevesz bennünket kedvesen felajánlja nekünk a tegnap elfogyasztott hús alatti szósz maradékát.
Ellen mostanában jobban ráér. Leépítések voltak a munkahelyén és tőle is megváltak. Igaz, csinos kis summát kapott végkielégítésként, de azért csak kísérti a kudarc, hogy nincs rá szükség. Így nem csak sebzett lelkével kell számolni, de ott fenyeget minket a tény, hogy ezentúl mindig rá fog érni, ha a háznak szüksége lesz rá.
Nagy meglepetésünkre azonban Ellen nem az otthon ülést választja, hanem elszegődik egy állatkereskedésbe kisegíteni. Ha a helyzet úgy kívánja, macskákat mosdat. Greg, a férj pedig otthon fekszik és várja haza a nejét.
A betegség egyre inkább erőt vesz a férfin. Az esték sem hozzák a megváltást. Míg Ellen valahol szomszédol, vagy halaszthatatlan ügyeit intézi, addig a férj magányosan vívja csatáját az egyre erősödő fájdalmakkal.
A közelgő karácsony sem változtat a helyzeten. Mindig van a házban egyedülálló lakó, aki szívesen fogadja Ellen látogatásait. Csak a férj marad egyedül a családi ünnepen.
Greg úgy dönt, hogy nem érdemes tovább élni. A gondosan összegyűjtött altatókból olyan mennyiséget vesz be, hogy remény sem lehet az életben maradására.
Futótűzként terjed a halálhír a házban. A gyász mellett az emberek Ellen reakcióira kíváncsiak. Vajon észre téríti-e a végzetes lépés, rádöbben-e felelősségére férje halálával kapcsolatban?
Az egyik szomszéd telefonon fejezi ki részvétét a haláleset kapcsán. Ellen magabiztosan válaszol a sopánkodó hívónak:
- Túl fogom élni!
Nem tudom, hogy van ez odahaza manapság, mennyire „divat” még a gyász feketéje, de itt Kanadában mindez ismeretlen. Ha közéleti személyiség távozik örökre, akkor sem fekete zászló jelzi a gyászt, csupán a félárbocra eresztett nemzeti lobogó. De a hétköznapi élet sem ismeri a gyász megkülönböztető, ünnepélyes, fekete komolyságát. Még egy karszalag sem üzeni a külvilágnak, hogy elvesztettünk valakit. Ellen esetében pedig valósággal meghökkentő társításnak tűnik az özvegy szó. Még a műmosoly sem tűnik el az arcáról. Néhány héten belül kocsit cserél, a nagy fekete hathengeres Fordot felváltja egy vidámabb színű japán középkocsi.
Aztán egy újabb hét és Ellen bejelenti lemondását. Sok lakó most úgy véli, hogy mégiscsak összeroppantotta a gyász és nem akar többé közszereplést vállalni. Mások viszont arra tippelnek, hogy most már nincs szükség arra, hogy a ház ügyeire hivatkozva elszökdössön hazulról.
A legutolsó bizottsági ülésén még ő elnököl, hiszen még nem találták meg az utódját. Itt értesül róla, hogy a rengeteg panasz hatására a vezetőség megválni készül jelöltjétől, Pamelától.
A következő napok pedig újabb meglepetést tartogatnak. Ellen meghirdeti a lakását, mely rövidesen vevőre talál.
Aztán megjelenik a bútorszállító teherautó és a hivatalos intéznivalók kapcsán Ellen még belátogat az irodába. Lead néhány kulcsot Ritának, melyekre már nem lesz többet szüksége. Semmi nem árulkodik érzelmeiről, a mozdulat mégis nagyképű összehasonlításra ragadtat engem.
A meghódolt városok polgármesterei adhatták át így a város kulcsait a győztes hadvezéreknek.
Szakszervezet! Hát igen! Mi ugrik be a szó hallatán? Először Usztics Mátyás kabaréjelenete, ahol a részeg dadogva emlegeti, hogy „A cselekményt, aztat a szakszervezet nevű szervezet vállalta magára.” A „cselekmény” azonban a hazai gyakorlatban nem volt több, mint SZOT beutalók osztogatása a vállalati üdülőkbe..
Amíg odahaza egy vállrándítással elintézhettük a szakszervezet szerepét, addig ideát más szelek fújnak. Itt köztudott, hogy ez az egyetlen fórum, mely a melósok érdekeit képviseli a munkáltatóval szemben. És mint a Biography tévécsatorna szorgalmas nézője azt is láthattam, hogy mítoszok, legendák övezik ezeket a szervezeteket, a harcaikat és a vezetőiket. Jimmy Hoffa tevékenységéről és kapcsolatairól évekig cikkezett a sajtó. A teherautó sofőrök szakszervezeti vezetője nyomtalanul tűnt el 75-ben. Máig sem sikerült a nyomára bukkanni. Egyesek maffia kapcsolatokról suttogtak, de a rémtörténeteken és a meséken túl kirajzolódott egy hatalmas és erős szervezet képe melyre számíthatott a dolgozó.
Ez nincs másként most sem, mert a szakmák szerint tömörülő szervezetekre oda kell figyelni. Mi és a szakszervezet?! Két szerencsétlen házmester és a szakmunkások egységbe tömörített serege? Ugyan kérem! Előbb feltételezném, hogy a szövőgyári segédmunkások tagjai a Lordok Házának, mint azt, hogy a mi szakmánknak legyen egy ilyen képviselete. Mert a tapasztalataim is csak megerősítenek abban, hogy a házmesterekkel nem törődik senki.
Kételkedve ingatom a fejem, amikor Rita leendő mentorunkat emlegeti. Néhány telefon után valóban egyértelmű, hogy nincs ilyen szervezet. De az úr erősen bíztat, hogy csak idő kérdése, mert nagyon sok az elégedetlenkedő.
Hosszas nyomozást követően Rita csak kideríti, hogy más szakszervezet is felvehet a tagjai sorába. Ám akitől információt kaphatnánk, nagyon ráérősen intézkedik. Nem csoda, ő már szakszervezeti tag, védett dolgozó, nincs oka kapkodni. Az ő fizetése nem a teljesítményétől függ. Semmitmondó válaszait többhetes hallgatások követik, kilátástalannak tűnik bármiféle információt kihúzni belőle. Legtöbbször el sem érjük, csak üzenetet hagyhatunk. Amikor végül Rita kilátásba helyezi, hogy a képviselőjéhez fordul, ha nem kap választ, az illető perceken belül visszahív minket és bediktálja a várva várt címet.
A kiválasztott szakszervezet az ácsokat tömöríti, és ha akarom, még némi távoli rokonságot is fel tudok fedezni köztünk. Végtére is ők akkor szenvednek az épülettel, amíg készül, mi meg utána.
Hasonló megpróbáltatásokra számítunk, amíg tárcsázzuk a számot, de csodák csodája, azonnal kapcsolják az illetékest és a rokonszenves férfihang máris személyes találkozót javasol. Még azt is felajánlja, hogy a lakásunkon látogat meg minket, így legalább egy kicsit megismerheti a környezetünket - magyarázza.
Én igen ódzkodom egy ilyen vizittől, mert attól félek, hogy elvesztem az illető jóindulatát, ha meglátja tisztességesen berendezett lakásunkat. Mert segítséget a rászorulóknak szoktak nyújtani, mi pedig tökéletes komfortban, egy remek kilátású nappaliban rágjuk körmeinket a jövőnk feletti aggodalmunkban.
Nehéz megmagyarázni, hogy miféle programozás sugallja két ember között a rokonszenvet, vagy az ellenérzést, amikor először látják egymást. De nem hiszem, hogy csak a külső, mert hiába a bokszolóból és melósból gyúrt gyűrött fizimiska, azonnal mély szimpátiát érzek vendégünk iránt, amint belép otthonunkba. Bár talán épp a megjelenésével nyert csatát, mert egy hivatalnokot vártam.
Norman nem szentel nagy figyelmet otthonunknak, rögtön az asztalhoz telepedik és a tárgyra tér. Kérdésekkel áraszt el minket és szorgalmasan jegyzetel. Szemügyre veszem az asztalon pihenő bal kezét. Roncsolt körmök és egy hiányzó ujj utalnak egy valamikori balesetre. Gondolom ez a szakszervezeti pozíció is annak eredménye volt, hogy nem végezhetett többé fizikai munkát. De becsülettel helyt állhatott új beosztásában, mert kapásból sorolja a szervezet jogszabályait és tévedés nélkül húzza elő kopott táskájából azokat a brosúrákat, melyek a hasznunkra lehetnek. Külön meglepetés nekem, hogy nem langyos érdeklődéssel kezeli ügyünket, hanem teljes figyelemmel mélyed el a részletekben. Nagyon jól esik ez, hiszen korábban még abban sem lehettünk biztosak, hogy befogadnak-e az ácsok maguk közé.
Norman alapossága azt is kideríti, hogy ha felvételünket kérjük a szervezetbe, a ház minden bizonnyal megszorításokkal válaszol majd. Elvesztünk minden kedvezményt és akármilyen furcsa, de még a hét végi munka is ezek közé tartozik, hiszen hoz valamit a konyhára. Csak akkor kezdjük ebbe az egészbe, ha úgy érezzük, nincs vesztenivalónk - tanácsolja.
Norman látogatása után kicsit tisztább lett a kép. Küzdelemre számíthatunk és megtorlásra, ha ezt az utat akarjuk járni.
Mi mérlegelünk és várunk. Nehéz kiadni a jelszót, hogy ma indulunk a sárkány ellen. Nem akarjuk kockára tenni a hétvégi munkát sem, hiszen az a pénz emeli jövedelmünket az átlag felé. Igaz, kegyetlenül sok a heti hét napos munka, de legalább a szabadság kárpótol minket azokkal a helyekkel, melyek korábban elérhetetlenek voltak.
Különben is, megvan nekünk a magunk baja. A megszokott napi munkánkat mindig tetézi valami meglepetés. Ellen legutóbb azt találta ki, hogy ráfér a ház külsejére az újrafestés. Nem mondom, még a gyanútlan vándor is tévedés nélkül felismeri az épület északi oldalát, a zöld, mohaszerű lerakódásról, mely az erkélyek kőpárkányát csúfítja, de ettől még igen jó állapotban van a többi rész. Egy alaposabb lemosás is megtette volna, de a bizottság egyhangúlag igen bólint a javaslatra.
Így aztán felvonulnak a mesterek megtárgyalni a munka részleteit, majd később az ipari tanulók, hogy el is végezzék azt. Kötelekkel ereszkednek alá és mázolják nagy buzgalommal a falakat az ablaküvegeket és egymást. El lehet képzelni, hogy mit hagynak maguk után, mikor átvonulnak az épületen szerszámért, anyagért, vagy a munkatársat kutatva.
Körömszakadtáig dolgozunk, hogy elfogadható állapotban tartsuk a közös területeket. Két hónapos rémálom és néhány visszatérő reklamáció után újrafestve tündököl a két épület. Az avatatlan szemlélő nemigen érzékeli a különbséget, mert a mestereknek sikerült megtalálni ugyanazt az árnyalatot, mint amely a festés előtt volt a falakon. A rosszmájúak szerint így kevésbé feltűnő egy-egy kihagyott rész.
Ellen a nagy munka után un. „Survivor” vagyis túlélő partit szervez a lakóknak. Hidegtálak és italok várják a betérőket, lehet ünnepelni, hogy olyan türelemmel viselték a munka megpróbáltatásait. Mi nem szerepelünk a meghívottak között.
A nagyszabású eseményre másnap már csak a sok üres üveg és némi ételmaradék emlékeztet. Ellen is itt szorgoskodik hű csatlósai körében, hogy eltüntesse a parti nyomait. Amikor észrevesz bennünket kedvesen felajánlja nekünk a tegnap elfogyasztott hús alatti szósz maradékát.
Ellen mostanában jobban ráér. Leépítések voltak a munkahelyén és tőle is megváltak. Igaz, csinos kis summát kapott végkielégítésként, de azért csak kísérti a kudarc, hogy nincs rá szükség. Így nem csak sebzett lelkével kell számolni, de ott fenyeget minket a tény, hogy ezentúl mindig rá fog érni, ha a háznak szüksége lesz rá.
Nagy meglepetésünkre azonban Ellen nem az otthon ülést választja, hanem elszegődik egy állatkereskedésbe kisegíteni. Ha a helyzet úgy kívánja, macskákat mosdat. Greg, a férj pedig otthon fekszik és várja haza a nejét.
A betegség egyre inkább erőt vesz a férfin. Az esték sem hozzák a megváltást. Míg Ellen valahol szomszédol, vagy halaszthatatlan ügyeit intézi, addig a férj magányosan vívja csatáját az egyre erősödő fájdalmakkal.
A közelgő karácsony sem változtat a helyzeten. Mindig van a házban egyedülálló lakó, aki szívesen fogadja Ellen látogatásait. Csak a férj marad egyedül a családi ünnepen.
Greg úgy dönt, hogy nem érdemes tovább élni. A gondosan összegyűjtött altatókból olyan mennyiséget vesz be, hogy remény sem lehet az életben maradására.
Futótűzként terjed a halálhír a házban. A gyász mellett az emberek Ellen reakcióira kíváncsiak. Vajon észre téríti-e a végzetes lépés, rádöbben-e felelősségére férje halálával kapcsolatban?
Az egyik szomszéd telefonon fejezi ki részvétét a haláleset kapcsán. Ellen magabiztosan válaszol a sopánkodó hívónak:
- Túl fogom élni!
Nem tudom, hogy van ez odahaza manapság, mennyire „divat” még a gyász feketéje, de itt Kanadában mindez ismeretlen. Ha közéleti személyiség távozik örökre, akkor sem fekete zászló jelzi a gyászt, csupán a félárbocra eresztett nemzeti lobogó. De a hétköznapi élet sem ismeri a gyász megkülönböztető, ünnepélyes, fekete komolyságát. Még egy karszalag sem üzeni a külvilágnak, hogy elvesztettünk valakit. Ellen esetében pedig valósággal meghökkentő társításnak tűnik az özvegy szó. Még a műmosoly sem tűnik el az arcáról. Néhány héten belül kocsit cserél, a nagy fekete hathengeres Fordot felváltja egy vidámabb színű japán középkocsi.
Aztán egy újabb hét és Ellen bejelenti lemondását. Sok lakó most úgy véli, hogy mégiscsak összeroppantotta a gyász és nem akar többé közszereplést vállalni. Mások viszont arra tippelnek, hogy most már nincs szükség arra, hogy a ház ügyeire hivatkozva elszökdössön hazulról.
A legutolsó bizottsági ülésén még ő elnököl, hiszen még nem találták meg az utódját. Itt értesül róla, hogy a rengeteg panasz hatására a vezetőség megválni készül jelöltjétől, Pamelától.
A következő napok pedig újabb meglepetést tartogatnak. Ellen meghirdeti a lakását, mely rövidesen vevőre talál.
Aztán megjelenik a bútorszállító teherautó és a hivatalos intéznivalók kapcsán Ellen még belátogat az irodába. Lead néhány kulcsot Ritának, melyekre már nem lesz többet szüksége. Semmi nem árulkodik érzelmeiről, a mozdulat mégis nagyképű összehasonlításra ragadtat engem.
A meghódolt városok polgármesterei adhatták át így a város kulcsait a győztes hadvezéreknek.