Nélküle
Kétségbeesetten figyelte a megállóba érkező villamost. Nincs ideje a zebránál várakozni, ha el akarja érni. Nekiiramodott és átrohant az úttesten, nem törődve a dudáló autókkal. Végre elérte a megállót. Az ajtó már zárva volt, de szerencsére engedelmeskedett a gombnyomásnak. Megkönnyebbült sóhajjal indult el a szerelvény belsejében. Lehuppant az első szabad ülésre. Ölébe húzta a táskáját, míg kifújta magát. Önkéntelenül végigtapogatta a zsebeit.
– Jesszusom! Hol a telefonom?! Csak nem hagytam el?! Kiesett futás közben? - jajdult bele a gondolatba. – Elvesztettem, te jó ég, elvesztettem! - markolt bele a félelem.
– De nem! Otthon maradt! - most már határozottan emlékezett, hogy a készüléket a töltőn felejtette. Persze, ez a rohadt kapkodás! Ünnepek után mindig olyan mint egy holdkóros, képtelen időben elkészülni. Tessék, most itt áll telefon nélkül. Vissza nem fordulhat, mert nincs annál szörnyűbb, mint végiggyalogolni elkésve az íróasztalok sorfala előtt. A főnöke is értésére adta már, hogy elvárja a pontosságot. Na, ezt a napot aztán jól elcseszte! Meg egyáltalán! Mi lesz vele telefon nélkül?! Biztos már azóta is kapott néhány e-mailt. Lehet, hogy keresték is már. De nem csak ezért érzi a hiányát. Más reggeleken ilyenkor már önfeledten játszik a készülékén. Legutóbb az a kis piros gömböt kellett végigvezetni egy mértani ábrán, és ha sikerült, diadalmas trombitaszó harsant és valóságos kis tűzijáték szikrázott a képernyőn.
Körbenézett a kocsiban. Lám csak, majd minden utas a telefonjába mélyed. De jó nekik! A szemben ülő fiatal nő zenét hallgat, az érces hangzás a fülhallgató dugóit kicselezve árad körülötte. Az a borostás férfi valósággal belegörnyed a készülék nyomogatásába. Az a szemüveges önfeledten tologatja mutatóujját a masinán. Kicsit az abrakoló lovakat idézik ezek a lehajló, telefonokba merülő fejek.
Sóhajtva kibámult az ablakon. Hányszor utazott már erre, te jó ég! Milyen furcsa, hiszen itt egy használtruha bolt nyílt az írószerüzlet helyén. Vajon mikor? Ott meg egy antikvárium volt, orra még ma is fel tudja idézni a bolt könyvszagát. Ez a sarokház meg semmit sem változott. Jó párszor álldogáltak itt Zsuzsával, míg végre felmehetett hozzájuk. Persze otthon volt az egész család. A papa kedvesnek mutatkozott, cigarettával kínálta. Szabadkozott, hogy nem dohányzik. Előkerült egy konyakos üveg is, hevesen rázta a fejét, hogy ő soha... Aztán a kávé következett. Arra is nemet mondott. A papa megvetően végigmérte:
– Az ilyen ember minek él?!
Azóta kávézik. De a cigi meg a pia nem tudott fontos lenni. Különösen azok után nem, hogy Zsuzsa apja olyan váratlanul meghalt.
–Valósággal felrobbant az egyik szívhez vezető koszorúér, úgy el volt meszesedve - szipogta Zsuzsa.
Okos lány volt, izgalmas jelenség, és nagyon szép volt akkoriban. Bár, a fene tudja! Egyszer betoppant hozzájuk váratlanul, Zsuzsa nyitott ajtót, a megszokott smink nélkül. Elcsodálkozott, hogy milyen aprók azok a szemek valójában. Volt egy kutyája is, egy aranyos kis tacskó, annyira megszerette, hogy szakítás után szinte jobban hiányzott, mint a lány.
Zsuzsa már rég nem itt lakik, ki tudja merre vetette a sors. Állítólag férjnél van, két gyerekes anya, de sosem vette a fáradságot, hogy utána járjon.
A villamos újabb megállókat hagyott maga mögött. A következő állomásnál volt ideje megbámulni azt a palota-szerű házat, melynek a homlokzatát egy dombormű díszítette. Milyen furcsa, hogy eddig észre sem vette ezt az épületet. De nem is olyan meglepő, hisz nem szokott kinézni az ablakon. Most elcsodálkozott az alkotók igényességén. Az ötödik emelet magasságában telt nőalakok és daliás férfiak táncolnak, ókori mulatozást idézve. Micsoda munka lehetett mindezt összehozni! A jelek szerint az sem szegte kedvét az alkotóknak, hogy ez a dombormű nem lesz a járókelők szeme előtt.
Ezen a másik házon félmeztelen nőalakok tartják az erkélyt. Izmos, telt keblű amazonok, örök mozdulatlanságra ítélve. De a ház szinte életre kel ezektől a domborulatoktól.
Most a kocsi belsejében kószált a tekintete. Ni csak, milyen rongyos fazon ül ott az ajtónál. Na, ilyet se látott még! Nagyon elhanyagolt és piszkos a kisöreg. A bal lábán nylonzacskó, dróttal átkötve. Nem csoda, hogy ijedten húzódik arrébb az a miniszoknyás tinédzser. Az a hosszú pasas meg milyen mókásan áll a térde közé szorított táskával. Két hüvelykujjával szélsebesen pötyögi üzenetét a készüléken. Mekkorát fog ez esni, ha hirtelen fékez a kocsi!
A következő megállóban hosszabb ideig állt a villamos a szabad jelzésre várva. Újra az utcát bámulta. Micsoda nyüzsgés! Izgalmas ez a forgatag. Mennyi érdekes arc. Egyesek sorsát nem lenne nehéz kitalálni. Az ott biztosan egy nagyképű zsarnok a nagy hasával, aki mellett engedelmesen cipeli a szatyrot az a kopott külsejű asszony. Az a srác a gitárral talán még nem is evett ma. Ott két összetapadó csóró andalog, akik azt hiszik, hogy attól egyéniségek, ha zöld a hajuk. Az a selyemöltönyös férfi azt sem tudja hol jár, olyan hevesen magyaráz a telefonjába. Lehet, hogy a tőzsdeárfolyamok izgatják.
Arról a kigyúrt, tetovált fickóról messziről árulkodik, hogy sosem volt munkahelye. Egész napját az edzőteremben töltheti. Ha egyáltalán befér az ajtón...
A kocsi újra elindult. Lassan készülődhetett a leszálláshoz. Könnyedén felpattant, meglepve észlelte, hogy milyen frissnek érzi magát. Nem hunyorog és a nyaka sincs elmerevedve. Persze, hiszen elő sem kellett vennie a szemüvegét.
Leszállt a járműről és átvágott a téren. A szökőkút vízsugarai egy nyújtózkodó női aktot öleltek körbe. A bronzszínű test csillogott a fényben és a vízpárában. Lelassítva gyönyörködött a látványban.
– Érdekes! Mióta lehet itt ez a szobor? Vagy a szökőkút nem működött eddig... - morfondírozott.
A sétány padján egy nő lángost evett, nagy élvezettel.
– Itt lehet lángost kapni?! Hol? - forgatta a fejét.
Hirtelen egy lökést érzett hátulról. Dühödten megfordult. Egy kövér férfi ripakodott rá:
– Nem tud vigyázni?! - a testes alak meglepő gyorsasággal hajolt le a telefonjáért. Megkönnyebbült sóhajjal emelte fel a készüléket.
– Hát... De hát maga jött nekem! Mi van, nem lát?! Vak maga?!
De a tettes már el is viharzott.
– Megy mint egy eszelős, nem figyel, mert azt a szart nyomogatja ész nélkül. - dühöngött félhangosan.
Pár lépés után feltűnt az irodaház üvegtornya. Átvágott a parkolón, a főbejárat felé. Észrevette a kocsiból kiszálló kollégáját. Ráköszönt. Egy kelletlen morgás volt a válasz.
– Mi van öreg?! Nem akarsz megismerni?!
A férfi kimérten végignézte.
– Hát... Szerintem neked van valami bajod velem.
– Miért? Honnan veszed ezt a baromságot?
– Küldtem neked egy sms-t és semmi válasz. Nem esett valami jól, hogy egy sort sem írtál. Pedig átküldtem pár képet is. Vezetés közben tettem fel őket, gondolhatod! Te meg válaszra se méltatsz!
– Mikor volt ez?
– Ma reggel. Kb. negyed órája, húsz perce...
– Ja, vagy úgy! Nem kaptam meg, mert otthon felejtettem a telefonom.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Értem. - enyhült meg az másik. – Hű, az nagyon ciki! Egyszer velem is előfordult. Azt hittem megőrülök! A nejem meg a múltkor beejtette a kádba. Majdnem orvost kellett hívni hozzá. Hát, nem irigyellek öregem! Szörnyű!
A kolléga megfogta a karját:
– Várj, ne rohanj úgy! Nézd meg most! Ezen a képen szemből látszik az új grillsütőm... tegnap vettem... itt oldalról... itt felnyitva... ezen meg... - hirtelen megtorpant:
- Most mi lesz veled, telefon nélkül?!
Várt néhány másodpercet a válasszal, majd legyintve közölte:
– Nyugi, nem fogok belehalni!
Kétségbeesetten figyelte a megállóba érkező villamost. Nincs ideje a zebránál várakozni, ha el akarja érni. Nekiiramodott és átrohant az úttesten, nem törődve a dudáló autókkal. Végre elérte a megállót. Az ajtó már zárva volt, de szerencsére engedelmeskedett a gombnyomásnak. Megkönnyebbült sóhajjal indult el a szerelvény belsejében. Lehuppant az első szabad ülésre. Ölébe húzta a táskáját, míg kifújta magát. Önkéntelenül végigtapogatta a zsebeit.
– Jesszusom! Hol a telefonom?! Csak nem hagytam el?! Kiesett futás közben? - jajdult bele a gondolatba. – Elvesztettem, te jó ég, elvesztettem! - markolt bele a félelem.
– De nem! Otthon maradt! - most már határozottan emlékezett, hogy a készüléket a töltőn felejtette. Persze, ez a rohadt kapkodás! Ünnepek után mindig olyan mint egy holdkóros, képtelen időben elkészülni. Tessék, most itt áll telefon nélkül. Vissza nem fordulhat, mert nincs annál szörnyűbb, mint végiggyalogolni elkésve az íróasztalok sorfala előtt. A főnöke is értésére adta már, hogy elvárja a pontosságot. Na, ezt a napot aztán jól elcseszte! Meg egyáltalán! Mi lesz vele telefon nélkül?! Biztos már azóta is kapott néhány e-mailt. Lehet, hogy keresték is már. De nem csak ezért érzi a hiányát. Más reggeleken ilyenkor már önfeledten játszik a készülékén. Legutóbb az a kis piros gömböt kellett végigvezetni egy mértani ábrán, és ha sikerült, diadalmas trombitaszó harsant és valóságos kis tűzijáték szikrázott a képernyőn.
Körbenézett a kocsiban. Lám csak, majd minden utas a telefonjába mélyed. De jó nekik! A szemben ülő fiatal nő zenét hallgat, az érces hangzás a fülhallgató dugóit kicselezve árad körülötte. Az a borostás férfi valósággal belegörnyed a készülék nyomogatásába. Az a szemüveges önfeledten tologatja mutatóujját a masinán. Kicsit az abrakoló lovakat idézik ezek a lehajló, telefonokba merülő fejek.
Sóhajtva kibámult az ablakon. Hányszor utazott már erre, te jó ég! Milyen furcsa, hiszen itt egy használtruha bolt nyílt az írószerüzlet helyén. Vajon mikor? Ott meg egy antikvárium volt, orra még ma is fel tudja idézni a bolt könyvszagát. Ez a sarokház meg semmit sem változott. Jó párszor álldogáltak itt Zsuzsával, míg végre felmehetett hozzájuk. Persze otthon volt az egész család. A papa kedvesnek mutatkozott, cigarettával kínálta. Szabadkozott, hogy nem dohányzik. Előkerült egy konyakos üveg is, hevesen rázta a fejét, hogy ő soha... Aztán a kávé következett. Arra is nemet mondott. A papa megvetően végigmérte:
– Az ilyen ember minek él?!
Azóta kávézik. De a cigi meg a pia nem tudott fontos lenni. Különösen azok után nem, hogy Zsuzsa apja olyan váratlanul meghalt.
–Valósággal felrobbant az egyik szívhez vezető koszorúér, úgy el volt meszesedve - szipogta Zsuzsa.
Okos lány volt, izgalmas jelenség, és nagyon szép volt akkoriban. Bár, a fene tudja! Egyszer betoppant hozzájuk váratlanul, Zsuzsa nyitott ajtót, a megszokott smink nélkül. Elcsodálkozott, hogy milyen aprók azok a szemek valójában. Volt egy kutyája is, egy aranyos kis tacskó, annyira megszerette, hogy szakítás után szinte jobban hiányzott, mint a lány.
Zsuzsa már rég nem itt lakik, ki tudja merre vetette a sors. Állítólag férjnél van, két gyerekes anya, de sosem vette a fáradságot, hogy utána járjon.
A villamos újabb megállókat hagyott maga mögött. A következő állomásnál volt ideje megbámulni azt a palota-szerű házat, melynek a homlokzatát egy dombormű díszítette. Milyen furcsa, hogy eddig észre sem vette ezt az épületet. De nem is olyan meglepő, hisz nem szokott kinézni az ablakon. Most elcsodálkozott az alkotók igényességén. Az ötödik emelet magasságában telt nőalakok és daliás férfiak táncolnak, ókori mulatozást idézve. Micsoda munka lehetett mindezt összehozni! A jelek szerint az sem szegte kedvét az alkotóknak, hogy ez a dombormű nem lesz a járókelők szeme előtt.
Ezen a másik házon félmeztelen nőalakok tartják az erkélyt. Izmos, telt keblű amazonok, örök mozdulatlanságra ítélve. De a ház szinte életre kel ezektől a domborulatoktól.
Most a kocsi belsejében kószált a tekintete. Ni csak, milyen rongyos fazon ül ott az ajtónál. Na, ilyet se látott még! Nagyon elhanyagolt és piszkos a kisöreg. A bal lábán nylonzacskó, dróttal átkötve. Nem csoda, hogy ijedten húzódik arrébb az a miniszoknyás tinédzser. Az a hosszú pasas meg milyen mókásan áll a térde közé szorított táskával. Két hüvelykujjával szélsebesen pötyögi üzenetét a készüléken. Mekkorát fog ez esni, ha hirtelen fékez a kocsi!
A következő megállóban hosszabb ideig állt a villamos a szabad jelzésre várva. Újra az utcát bámulta. Micsoda nyüzsgés! Izgalmas ez a forgatag. Mennyi érdekes arc. Egyesek sorsát nem lenne nehéz kitalálni. Az ott biztosan egy nagyképű zsarnok a nagy hasával, aki mellett engedelmesen cipeli a szatyrot az a kopott külsejű asszony. Az a srác a gitárral talán még nem is evett ma. Ott két összetapadó csóró andalog, akik azt hiszik, hogy attól egyéniségek, ha zöld a hajuk. Az a selyemöltönyös férfi azt sem tudja hol jár, olyan hevesen magyaráz a telefonjába. Lehet, hogy a tőzsdeárfolyamok izgatják.
Arról a kigyúrt, tetovált fickóról messziről árulkodik, hogy sosem volt munkahelye. Egész napját az edzőteremben töltheti. Ha egyáltalán befér az ajtón...
A kocsi újra elindult. Lassan készülődhetett a leszálláshoz. Könnyedén felpattant, meglepve észlelte, hogy milyen frissnek érzi magát. Nem hunyorog és a nyaka sincs elmerevedve. Persze, hiszen elő sem kellett vennie a szemüvegét.
Leszállt a járműről és átvágott a téren. A szökőkút vízsugarai egy nyújtózkodó női aktot öleltek körbe. A bronzszínű test csillogott a fényben és a vízpárában. Lelassítva gyönyörködött a látványban.
– Érdekes! Mióta lehet itt ez a szobor? Vagy a szökőkút nem működött eddig... - morfondírozott.
A sétány padján egy nő lángost evett, nagy élvezettel.
– Itt lehet lángost kapni?! Hol? - forgatta a fejét.
Hirtelen egy lökést érzett hátulról. Dühödten megfordult. Egy kövér férfi ripakodott rá:
– Nem tud vigyázni?! - a testes alak meglepő gyorsasággal hajolt le a telefonjáért. Megkönnyebbült sóhajjal emelte fel a készüléket.
– Hát... De hát maga jött nekem! Mi van, nem lát?! Vak maga?!
De a tettes már el is viharzott.
– Megy mint egy eszelős, nem figyel, mert azt a szart nyomogatja ész nélkül. - dühöngött félhangosan.
Pár lépés után feltűnt az irodaház üvegtornya. Átvágott a parkolón, a főbejárat felé. Észrevette a kocsiból kiszálló kollégáját. Ráköszönt. Egy kelletlen morgás volt a válasz.
– Mi van öreg?! Nem akarsz megismerni?!
A férfi kimérten végignézte.
– Hát... Szerintem neked van valami bajod velem.
– Miért? Honnan veszed ezt a baromságot?
– Küldtem neked egy sms-t és semmi válasz. Nem esett valami jól, hogy egy sort sem írtál. Pedig átküldtem pár képet is. Vezetés közben tettem fel őket, gondolhatod! Te meg válaszra se méltatsz!
– Mikor volt ez?
– Ma reggel. Kb. negyed órája, húsz perce...
– Ja, vagy úgy! Nem kaptam meg, mert otthon felejtettem a telefonom.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Értem. - enyhült meg az másik. – Hű, az nagyon ciki! Egyszer velem is előfordult. Azt hittem megőrülök! A nejem meg a múltkor beejtette a kádba. Majdnem orvost kellett hívni hozzá. Hát, nem irigyellek öregem! Szörnyű!
A kolléga megfogta a karját:
– Várj, ne rohanj úgy! Nézd meg most! Ezen a képen szemből látszik az új grillsütőm... tegnap vettem... itt oldalról... itt felnyitva... ezen meg... - hirtelen megtorpant:
- Most mi lesz veled, telefon nélkül?!
Várt néhány másodpercet a válasszal, majd legyintve közölte:
– Nyugi, nem fogok belehalni!