Talált, süllyed…
Kapcsolgatom a tévét. A jólfésült, enyhén nagyfejű műsorvezető felolvassa a vetélkedő részvevőinek a megfejtésre váró kérdést: - Na, ki volt az közületek, aki megette a taknyát az óvodában?
Nem, nem a műsort nézem, ez csak előzetes kedvcsináló, hogy másnap le ne maradjak e mókás, szellemes, minden igény kielégítő, humorban gazdag programról. Itt tartunk bizony! Ugyanis ez nem egyedi jelenség. A képernyőn teret nyert a trágárság, az olcsó, hatásvadászó szórakoztatás. Veregethetik egymás vállát az efféle műsorok kiagyalói. Az évek során kitartóan végzett ízlésromboló munkájuk meghozta gyümölcsét.
Na meg ott vannak a reklámok! A hasmenés és a hüvelygomba versenyt futnak a figyelmünkért, de a kaki baki biztos befutónak számit. Percenként ostromolnak a gyógyszergyártók újabb és újabb csodaszerekkel, amiből csak egy dolog szűrhető le teljes bizonyossággal: olyan átkozottul túlárazottak a termékeik, hogy azokból bőségesen futja a reklámkiadásokra.
Ezt sem értem! Ha nekem hüvelygombám lenne, kikérném kezelőorvosom, gyógyszerészem véleményét, vagy az interneten tájékozódnék a megfelelő orvosság után, de nem a reklámoktól várnám a megoldást, főleg nem vacsoraidőben.
De a műsorismertető is harcol a figyelmünkért. Nyomozás Velencébe hirdetik a filmsorozat következő darabját. Úgy tűnik, a címet lepötyögő dolgozónak meghaladja a képességeit a toldalékos főnevek használata, ami egyébként harmadikos tananyag az általánosban.
Elábrándozom egy olyan televízióról, ahol nem a haszonszerzés, hanem a kultúra terjesztése a cél. Ahol azokból lesz celeb, akik okosabbak másoknál. Ahol a megkérdezettek tudják, hogy nincs tenger Csehországban és Kárpátalja nem egy szomszédos ország. Mert ezek a kérdések korunk egyetemistáinak is komoly kihívást jelentenek. Sőt az is, ha el kell dönteni, hogy két vonat közül melyik ér hamarabb a célállomásra, ha az egyik 80 perc alatt, a másik pedig 1 óra 20 perc alatt teszi meg a távot. Nem, nem az a helyes válasz, hogy az Intercity a győztes.
Sötétség van és egyre terjed. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy e primitívség áldozatai vagyunk az utakon is. A szabályokat nem ismerő, félanalfabéta, indulataikat kezelni képtelen ámokfutókkal van dolgunk szinte minden percben. Más kárán tanul az okos - tartja a mondás. Mit lehet ahhoz hozzátenni, ha az Árpád hídi szörnyű baleset után néhány nappal, egy másik felelőtlen gazember ugyanott 171 km-es sebességgel veszélyezteti mások életét.
Az országos felháborodást követő tragédia után a rendőrség is kénytelen volt megszólalni. Az utcai versenyzések kapcsán sajnálkozva közölte az illetékes tiszt úr, hogy ők ugyan megkapják a fülest, hogy hol lesz a következő verseny a városban, de mire szirénázva-villogva odaérnek, a résztvevők szétszélednek és másik helyszínt keresnek. Oh, micsoda pech! Mily reménytelen helyzet, amit képtelenség megoldani - tárom szét a karom. De hát végleg kiveszett világunkból a józan paraszti ész?! Mert ha ezt az ügyet a földművelő Józsi bácsira bíznák, akkor ő a helyszínre küldene néhány civilruhás rendőrt, akik feltünés nélkül elvegyülnének a tömegben és szorgalmasan filmeznék a résztvevőket, akárcsak a többi néző. Aztán a bizonyítékok alapján már csak be kéne gyűjteni a vétkeseket. Jöhet a büntetés, bár tudjuk, a pénzbírság nem sokat ér. Aki a harmincmilliós mercédeszét másik tízmillióból tuningolja, annak smafu a pár tízezres befizetni való. Ne reménykedjünk abban, hogy a RACE O1 rendszámmal felvágó autós egy szerény bírság hatására megfontolt vezetővé válik.
Ésszerű megoldás lenne, ha a vétkes jövedelméhez szabnák a csekk nagyságát. Ez jó néhány nyugati országban remekül működik. Ott nem röhög a markába a milliárdos, hiszen nem annyit fizet be, mint egy kisnyugdíjas.
De igazából csak egyetlen hatásos büntetés van. El kell venni az autót! Hiába ágálnak egyesek a magántulajdon szentségére hivatkozva, itt arról van szó, hogy a rendőrség az emberölés eszközét kobozná el. A gyilkos ámokfutó sem kapja vissza szabadulásakor a véres konyhakést.
Mi magyarok előszeretettel tanulmányozzuk a külföldi módszereket. Más kérdés, hogy mennyit veszünk át ezekből. Pedig ebben az esetben jó lenne a kanadai példát követni, ahol a közúton történő versenyzésért, vagy az ittas vezetésért a kocsijától is elköszönhet az elkövető. Ha nem is mindig végleg, de jó hosszú időre és közben fizetheti a büntetések és a megemelt biztosítás mellett a kocsi tárolási díját is. Ha ez idehaza is gyakorlat lenne, akkor nem fordulhatott volna elő az az eset, mikor a rendőrség aznap kétszer is elengedte az ittas sofőrt, aki pár órával később halálra gázolta a zebrán szabályosan közlekedő gyalogost.
Sokan legyintenek és állítják, hogy egy megszállott versenyző, vagy rendszeresen iszogató vezető nem fog megváltozni a büntetések hatására sem. Ha nem is, de legalább jó időre ki lesz vonva a forgalomból. Mert nem lehet mindig kölcsönkérni a szomszéd kocsiját.
A család is visszatartó erő lehet. Nem azért, mert imádnak a szabályoknak engedelmeskedni, hanem azért, mert ők is szenvedhetnek a döntés miatt. Egy kanadai ismerősömet ittas vezetésen kapták. Elkobozta a rendőrség a férfi kocsiját, ami nagy érvágás volt, mert a kis furgonnal járt a szerelési munkáira, szerte a városban. Mivel a jogsiját is bevonták, de nem akarta elveszíteni az állását, így megoldást kellett találnia. A feleség hozta haza a kevesebb fizetést, ezért úgy döntöttek, hogy ő mond fel és fuvarozza a párját. Amíg a férj a lakásokban szerelt, az asszony semmittevésre ítélve a kocsiban átkozódott. Mi lehet nagyobb visszatartó erő egy ilyen büntetésnél?!
Az emberek többsége leéli az életét anélkül, hogy bármiféle nyomot hagyna maga után, majd csendben távozik. Sokan mégis megpróbálják a lehetetlent. Ha nem képesek kitűnni tudományos, vagy művészi téren, esetleg sportban, akkor maradnak a furcsa és értelmetlen teljesítmények. Mert még egy nyavalyás gyorsulási verseny is azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy végre ránk figyelnek és különbek vagyunk másoknál. De az sem rossz, ha egy toronyház tetejéről szelfizgetünk, ahová más nem mer felmászni. Vagy ha falfirkával csúfítjuk a frissen festett épületet, esetleg végig mázoljuk a vasúti kocsikat. Ha parkoló autók oldalába véssük a monogramunkat. Ha horpadtra rugdossuk a lépcsőházi levélládákat. Mert amikor legközelebb erre járunk, tudni fogjuk, hogy mi voltunk! Ez a mi névjegyünk a világban. Nyomot hagyni, ez a lényeg! Akárcsak a tévében ripacskodó celebek, akiknél mindegy, hogy miért vannak a stúdióban, csak az a fontos, hogy végre rájuk figyeljen a néző.
Ez van! Ha megnézzük az ország műveltségi szintjét, és a közlekedési kultúránkat, megállapíthatjuk: van mire szerénynek lennünk! Ráadásul rohamosan romlik a színvonal.
Pedig süllyedni csak pontosan, szépen…
Kapcsolgatom a tévét. A jólfésült, enyhén nagyfejű műsorvezető felolvassa a vetélkedő részvevőinek a megfejtésre váró kérdést: - Na, ki volt az közületek, aki megette a taknyát az óvodában?
Nem, nem a műsort nézem, ez csak előzetes kedvcsináló, hogy másnap le ne maradjak e mókás, szellemes, minden igény kielégítő, humorban gazdag programról. Itt tartunk bizony! Ugyanis ez nem egyedi jelenség. A képernyőn teret nyert a trágárság, az olcsó, hatásvadászó szórakoztatás. Veregethetik egymás vállát az efféle műsorok kiagyalói. Az évek során kitartóan végzett ízlésromboló munkájuk meghozta gyümölcsét.
Na meg ott vannak a reklámok! A hasmenés és a hüvelygomba versenyt futnak a figyelmünkért, de a kaki baki biztos befutónak számit. Percenként ostromolnak a gyógyszergyártók újabb és újabb csodaszerekkel, amiből csak egy dolog szűrhető le teljes bizonyossággal: olyan átkozottul túlárazottak a termékeik, hogy azokból bőségesen futja a reklámkiadásokra.
Ezt sem értem! Ha nekem hüvelygombám lenne, kikérném kezelőorvosom, gyógyszerészem véleményét, vagy az interneten tájékozódnék a megfelelő orvosság után, de nem a reklámoktól várnám a megoldást, főleg nem vacsoraidőben.
De a műsorismertető is harcol a figyelmünkért. Nyomozás Velencébe hirdetik a filmsorozat következő darabját. Úgy tűnik, a címet lepötyögő dolgozónak meghaladja a képességeit a toldalékos főnevek használata, ami egyébként harmadikos tananyag az általánosban.
Elábrándozom egy olyan televízióról, ahol nem a haszonszerzés, hanem a kultúra terjesztése a cél. Ahol azokból lesz celeb, akik okosabbak másoknál. Ahol a megkérdezettek tudják, hogy nincs tenger Csehországban és Kárpátalja nem egy szomszédos ország. Mert ezek a kérdések korunk egyetemistáinak is komoly kihívást jelentenek. Sőt az is, ha el kell dönteni, hogy két vonat közül melyik ér hamarabb a célállomásra, ha az egyik 80 perc alatt, a másik pedig 1 óra 20 perc alatt teszi meg a távot. Nem, nem az a helyes válasz, hogy az Intercity a győztes.
Sötétség van és egyre terjed. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy e primitívség áldozatai vagyunk az utakon is. A szabályokat nem ismerő, félanalfabéta, indulataikat kezelni képtelen ámokfutókkal van dolgunk szinte minden percben. Más kárán tanul az okos - tartja a mondás. Mit lehet ahhoz hozzátenni, ha az Árpád hídi szörnyű baleset után néhány nappal, egy másik felelőtlen gazember ugyanott 171 km-es sebességgel veszélyezteti mások életét.
Az országos felháborodást követő tragédia után a rendőrség is kénytelen volt megszólalni. Az utcai versenyzések kapcsán sajnálkozva közölte az illetékes tiszt úr, hogy ők ugyan megkapják a fülest, hogy hol lesz a következő verseny a városban, de mire szirénázva-villogva odaérnek, a résztvevők szétszélednek és másik helyszínt keresnek. Oh, micsoda pech! Mily reménytelen helyzet, amit képtelenség megoldani - tárom szét a karom. De hát végleg kiveszett világunkból a józan paraszti ész?! Mert ha ezt az ügyet a földművelő Józsi bácsira bíznák, akkor ő a helyszínre küldene néhány civilruhás rendőrt, akik feltünés nélkül elvegyülnének a tömegben és szorgalmasan filmeznék a résztvevőket, akárcsak a többi néző. Aztán a bizonyítékok alapján már csak be kéne gyűjteni a vétkeseket. Jöhet a büntetés, bár tudjuk, a pénzbírság nem sokat ér. Aki a harmincmilliós mercédeszét másik tízmillióból tuningolja, annak smafu a pár tízezres befizetni való. Ne reménykedjünk abban, hogy a RACE O1 rendszámmal felvágó autós egy szerény bírság hatására megfontolt vezetővé válik.
Ésszerű megoldás lenne, ha a vétkes jövedelméhez szabnák a csekk nagyságát. Ez jó néhány nyugati országban remekül működik. Ott nem röhög a markába a milliárdos, hiszen nem annyit fizet be, mint egy kisnyugdíjas.
De igazából csak egyetlen hatásos büntetés van. El kell venni az autót! Hiába ágálnak egyesek a magántulajdon szentségére hivatkozva, itt arról van szó, hogy a rendőrség az emberölés eszközét kobozná el. A gyilkos ámokfutó sem kapja vissza szabadulásakor a véres konyhakést.
Mi magyarok előszeretettel tanulmányozzuk a külföldi módszereket. Más kérdés, hogy mennyit veszünk át ezekből. Pedig ebben az esetben jó lenne a kanadai példát követni, ahol a közúton történő versenyzésért, vagy az ittas vezetésért a kocsijától is elköszönhet az elkövető. Ha nem is mindig végleg, de jó hosszú időre és közben fizetheti a büntetések és a megemelt biztosítás mellett a kocsi tárolási díját is. Ha ez idehaza is gyakorlat lenne, akkor nem fordulhatott volna elő az az eset, mikor a rendőrség aznap kétszer is elengedte az ittas sofőrt, aki pár órával később halálra gázolta a zebrán szabályosan közlekedő gyalogost.
Sokan legyintenek és állítják, hogy egy megszállott versenyző, vagy rendszeresen iszogató vezető nem fog megváltozni a büntetések hatására sem. Ha nem is, de legalább jó időre ki lesz vonva a forgalomból. Mert nem lehet mindig kölcsönkérni a szomszéd kocsiját.
A család is visszatartó erő lehet. Nem azért, mert imádnak a szabályoknak engedelmeskedni, hanem azért, mert ők is szenvedhetnek a döntés miatt. Egy kanadai ismerősömet ittas vezetésen kapták. Elkobozta a rendőrség a férfi kocsiját, ami nagy érvágás volt, mert a kis furgonnal járt a szerelési munkáira, szerte a városban. Mivel a jogsiját is bevonták, de nem akarta elveszíteni az állását, így megoldást kellett találnia. A feleség hozta haza a kevesebb fizetést, ezért úgy döntöttek, hogy ő mond fel és fuvarozza a párját. Amíg a férj a lakásokban szerelt, az asszony semmittevésre ítélve a kocsiban átkozódott. Mi lehet nagyobb visszatartó erő egy ilyen büntetésnél?!
Az emberek többsége leéli az életét anélkül, hogy bármiféle nyomot hagyna maga után, majd csendben távozik. Sokan mégis megpróbálják a lehetetlent. Ha nem képesek kitűnni tudományos, vagy művészi téren, esetleg sportban, akkor maradnak a furcsa és értelmetlen teljesítmények. Mert még egy nyavalyás gyorsulási verseny is azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy végre ránk figyelnek és különbek vagyunk másoknál. De az sem rossz, ha egy toronyház tetejéről szelfizgetünk, ahová más nem mer felmászni. Vagy ha falfirkával csúfítjuk a frissen festett épületet, esetleg végig mázoljuk a vasúti kocsikat. Ha parkoló autók oldalába véssük a monogramunkat. Ha horpadtra rugdossuk a lépcsőházi levélládákat. Mert amikor legközelebb erre járunk, tudni fogjuk, hogy mi voltunk! Ez a mi névjegyünk a világban. Nyomot hagyni, ez a lényeg! Akárcsak a tévében ripacskodó celebek, akiknél mindegy, hogy miért vannak a stúdióban, csak az a fontos, hogy végre rájuk figyeljen a néző.
Ez van! Ha megnézzük az ország műveltségi szintjét, és a közlekedési kultúránkat, megállapíthatjuk: van mire szerénynek lennünk! Ráadásul rohamosan romlik a színvonal.
Pedig süllyedni csak pontosan, szépen…