Valahol a háttérben
Ezt még azért elmesélem, aztán lőjetek le. Persze megint olyan nemes passziókról lesz szó, mint a mozi meg a színház. Mert voltam én ám statiszta is! Ez ugye nem tévesztendő össze az epizodistával, aki már a szakma szerint is színésznek számit. A két titulus igen messze van egymástól, akárcsak a kasztok Indiában. Még az is lehet, hogy tiltva van közöttük a házasság.
A statiszta ugyanis a művészvilág páriája. Még az értelmező szótár is a földbe döngöli, mert így mutatja be: Szöveg nélküli, mellékszerepet játszó egyén, néma szereplő, tömegszereplő, jelentéktelen személy.
De epizodistának lenni sem egy hálás feladat. Bár szükség van rájuk természetesen. Ezért született hát a mondás, mely szerint: Nincs kis szerep…
Tényleg nincs?! Mert ha nincs, akkor képzeljünk el egy ilyen újságcikket:
A közelmúltban, a londoni közönség új csillag nevét tanulta meg az Ibsen darab bemutatója után. Edward Cumberland, a korosodó, kissé testes epizodista újraírta a brit színjátszást egyedülálló, merész koncepciójú színészi játékával. Valósággal izzott a levegő a második felvonás végén, amikor megjelent kissé kopott szmokingjában és elkiáltotta enyhén rekedtes, ércességet nélkülöző hangján:
- Tálalva van!
Aztán határozott léptekkel elhagyta a színpadot. Többé már nem is láttuk, de ez az alakítás kitörölhetetlenül bevésődött hazánk, sőt az egyetemes emberi színjátszás történetébe. A páratlan művészi teljesítményt az egész brit társadalom magáénak tekinti. Erzsébet királynő lovagi címet adományozott a művésznek. Sir Edward Cumberland páratlan tehetségének egy szobor is emléket állít, amely híres szmokingjában örökíti meg a Mestert, a róla elnevezett sugárúton.
Hadd pukkadozzon az a Laurence Olivier, nem igaz?
Az epizodistának tehát egy mondata van a bizonyításra. Képzeljük csak el, micsoda feszültséget jelenthet ez, hiszen nincs mód korrigálni. Bajor Gizivel fordult elő, hogy az egyik darabban meg kellett szólítania őt egy epizodistának. Igaz, hogy csak egy Úrnőm erejéig, de az a szerencsétlen annyira izgult, hogy ő, meg az ország legnagyobb színésznője, egy színpadon, közös jelenetben, meg hogy egyáltalán... A kérdéses résznél meghajolt és így üdvözölte a dívát:
- Űrnóm!
A statisztálásnak viszont legalább az az előnye, hogy nem kell bajlódni a szöveggel.
Fiatal és bohó koromban (nem tegnap) egyszer a várost jártam, és az Almássy tér felé vitt az utam. Meglepve láttam ott egy mozi felett díszelgő óriásplakátot. Mivel akkortájt fejből fel tudtam sorolni a város filmválasztékát, így igencsak nem értettem azt a Kék Csillag filmcímet Gary Cooperrel a főszerepben. Meg aztán, olyan gyanús volt minden. Mintha a múltba csöppentem volna. De csak pár másodpercig tartott az ámulat, mert feltűntek a lámpákat cipelő filmgyári melósok.
Egy rész le volt kerítve a térből, mögötte csoportosultak a bámészkodók. Egyre többen lettünk, mert senki nem tudott elmenni egy ilyen esemény mellett. Egy öreg mamóka is odatipegett:
- Mi folyik itt kedveském?
- Filmet forgatnak. A Fiúk a térről. – vetette oda foghegyről egy jól értesült.
- Jaj de érdekes. És mi lesz a címe?
Aztán a bámészkodók közül valaki azt mondta, hogy lehet statisztának jelentkezni.
Még útba is igazított. Naná hogy megyek! – ujjongtam. Önfeledten sétálgatok a városban, és egy rakás pénzzel fogok hazamenni?! Hát lehet ezt kihagyni?!Könnyű pénz, siker, nők, csillogás, mi kell még tizenkilenc évesen?!
Nem volt vészes a sor, hamar az asztalhoz jutottam. A hölgy gondosan végigmért, de nem a markáns arcélemnél időzött, hanem a ruházatomat vizsgálta.
- Ez túl modern! –mondta ki az ítéletet a svédzsebes, lezserszabású alpakka nadrágomról.
- Na, ugrott a hírnév, a divat áldozta vagyok. – sóhajtottam bánatosan.
- Talán tudnánk valamit csinálni! – élesztgette a reményt az ifjú teremtés. – Kérjen egy zakót a ruhásoktól, lehetőleg minél hosszabbat.
- Zakó pláne! – adtam ki a jelszót és egy gyors köszönöm után már vonultam is tovább.
Megkaptam a kívánt ruhadarabot, lötyögött rajtam, mint kisnyugdíjason a városi bunda, de sebaj! Nem a ruha teszi! Lelkesedéstől fűtve, azonnal a kamerák elé akartam vonulni. Akkor derült ki, hogy azért nem egészen így mennek itt a dolgok. Vad hurcolkodás bontakozott ki, aztán megjelentek a színészek is. Köztük a rendező, Szász Péter, aki elmélyülten magyarázott valamit. A szemüveges, tornából felmentett alkatú figura, meglehetős nyugalommal viselte a káoszt maga körül.
Aztán csak kezdtek összeállni a dolgok, Bujtor István is beállt a jelenetéhez. Ő egy péket játszott a filmben, egy derék melóst, afféle ellenállót, akit épp a hortysta pribékek próbálnak kirángatni a műhelyéből és kocsiba tuszkolni.
- Pistám! – kiáltotta rendező. - Csináld meg a mozgást felvétel előtt! És mondd a szöveget is jó!
Így hát megmarkolták a művész urat, vadul rángatták, ő meg odakiáltott a jelenetbe beosztott, tétlenül bámészkodó statisztáknak:
- Bezzeg, amíg a kenyeremet zabáltátok, addig jó voltam! Kussolók! Szarok!
Kezdtem örülni, hogy ebben az epizódban még nem számítottak a közreműködésemre.
Aztán a rendező hangpróbát kért:
- Pistám! Most csak a hangot állítjuk be. Lennél szíves… nem kell az egész…
Bujtor művész úr meg készségesen kiáltotta a tér csendjébe:
- Kussolók! Szarok!
Aztán Kovács István került sorra. Itt megint nem kellettem, mert az ő partnere egy telefonfülke volt. Ez a fülke később még sok átkozódás forrása lett. Jó páran nyitogatták az ajtaját a forgatási szünetekben, dühöngve, hogy süket a készülék. Aztán végre valaki felvilágosította őket, hogy filmgyári kelléktől várják a városi vonalat.
Aztán végre, végre, több órás várakozás után intett valami főmufti, hogy mi jövünk. Mellettem ugyanis felsorakozott még néhány korombeli srác.
- A verekedős jelenetet vesszük!- harsogott a magasból.
- Te jó ég! Itt fogok hemperegni a porban, a legjobb nadrágomban?! A zakóért nem kár, na de ez a nadrág?! – rémüldöztem.
- Akkor kérjük a két csoportot! – kiabálta valaki. - Balra a munkásfiúk, jobbra a fasiszta érzelmű suhancok.
Egyszerre csak nagyon sokan lettünk a bal oldalon. Mindenki igyekezett a vezető színészek, vagyis Huszti Péter, Bujtor István és Harsányi Gábor mögé kerülni. Felbukkant Szász Péter, meglepve látta a megduzzadt létszámot.
- Én igazán örülök uraim, hogy önök az igaz ügyet választották, de most sajnos a másik oldalon van magukra szükség! – mondta rosszul leplezett komolysággal.
Bírtam ezt a manust! Korábban már hallottam róla, hogy vasidegei vannak, nem hajlandó őrjöngeni akkor sem, mikor mások már a hajukat tépik. Mesélték róla filmgyári ismerősök, hogy egyszer valami bűn rossz film került hozzá a vágószobában. Mindenki azon volt, hogy a film menthetetlen, kár vesződni a vágási munkálatokkal. Szász Péter a földhöz jutott parasztság csatakiáltásával válaszolt, igaz, némileg módosítva:
- Filmet vissza nem adunk!
Sokan az ő érdemének tulajdonították a Tizedes meg a többiek hatalmas sikerét. Ő vette ugyanis kézbe a forgatókönyvet és addig forgatta, amíg élvezhető és igen szórakoztató vígjátékká vált a kezdetben vérszegény történet.
Most meg a Fiúk voltak soron. Végül csak felsorakoztunk a kívánalmak szerint és megkaptuk az utasítást, hogy nézzünk nagyon csúnyán. Ez nem esett nehezemre, főleg, ha a nadrágom jövőjére gondoltam.
- Felvétel! - rikkantotta valaki, csapó csattant, a kamera meg végigpásztázott minket, majd az ellenfél ugyanolyan elszánt, bár jóval szerényebb lélekszámú csapatát is.
- Ennyi! – üvöltöttek fentről, aztán már lehetett oszolni.
- És a verekedés?
- Ma még felvesszük, ahogy egymásra ront a két tábor, egy-két közelképet, de a bunyót majd holnap! Ott kaszkadőrök lesznek leginkább. Holnap már nem kell jönni.
Így esett, hogy éppen csak összekapaszkodtam Harsányi Gáborral, mintha tangót táncolnánk, de semmi több. De legalább ép nadrággal kerültem ki a küzdelemből. Otthon persze nem árultam el, hogy nem én fetrengek a grund porában.
Igaz, arra sem kapacitáltam a családot, hogy miattam üljenek be a moziba. Pedig nem volt rossz film, arról nem is beszélve, hogy Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Várkonyi Zoltán, Gobbi Hilda és más nagyágyuk jeleskedtek a vásznon. De mifelénk ez a munkásmozgalmi téma nemigen volt díjazva. Azért a két másodpercért nem várhattam el tőlük, hogy végig drukkolják a földalatti mozgalom hőseinek sorsát.
Filmkarrierem ugyan nem folytatódott, de volt a családunkban kísérlet a hagyományok felélesztésére. Sógornőm újságolta, hogy jelentkezett statisztának egy Brad Pitt mozihoz, amit otthon forgattak. Elment a válogatásra, kitöltötte a kérdőívet, aztán nagy nyugalommal várta a behívót, tudta jól, ezernyi statisztát vár a szuperprodukció, lesz munka bőven. De aztán jött az értesítés, hogy mégsem…
A szkájpon újságolta a hírt, a nyugdíjasok lemondó egykedvűségével:
- Képzeld, még zombinak sem kellek!
Ezt még azért elmesélem, aztán lőjetek le. Persze megint olyan nemes passziókról lesz szó, mint a mozi meg a színház. Mert voltam én ám statiszta is! Ez ugye nem tévesztendő össze az epizodistával, aki már a szakma szerint is színésznek számit. A két titulus igen messze van egymástól, akárcsak a kasztok Indiában. Még az is lehet, hogy tiltva van közöttük a házasság.
A statiszta ugyanis a művészvilág páriája. Még az értelmező szótár is a földbe döngöli, mert így mutatja be: Szöveg nélküli, mellékszerepet játszó egyén, néma szereplő, tömegszereplő, jelentéktelen személy.
De epizodistának lenni sem egy hálás feladat. Bár szükség van rájuk természetesen. Ezért született hát a mondás, mely szerint: Nincs kis szerep…
Tényleg nincs?! Mert ha nincs, akkor képzeljünk el egy ilyen újságcikket:
A közelmúltban, a londoni közönség új csillag nevét tanulta meg az Ibsen darab bemutatója után. Edward Cumberland, a korosodó, kissé testes epizodista újraírta a brit színjátszást egyedülálló, merész koncepciójú színészi játékával. Valósággal izzott a levegő a második felvonás végén, amikor megjelent kissé kopott szmokingjában és elkiáltotta enyhén rekedtes, ércességet nélkülöző hangján:
- Tálalva van!
Aztán határozott léptekkel elhagyta a színpadot. Többé már nem is láttuk, de ez az alakítás kitörölhetetlenül bevésődött hazánk, sőt az egyetemes emberi színjátszás történetébe. A páratlan művészi teljesítményt az egész brit társadalom magáénak tekinti. Erzsébet királynő lovagi címet adományozott a művésznek. Sir Edward Cumberland páratlan tehetségének egy szobor is emléket állít, amely híres szmokingjában örökíti meg a Mestert, a róla elnevezett sugárúton.
Hadd pukkadozzon az a Laurence Olivier, nem igaz?
Az epizodistának tehát egy mondata van a bizonyításra. Képzeljük csak el, micsoda feszültséget jelenthet ez, hiszen nincs mód korrigálni. Bajor Gizivel fordult elő, hogy az egyik darabban meg kellett szólítania őt egy epizodistának. Igaz, hogy csak egy Úrnőm erejéig, de az a szerencsétlen annyira izgult, hogy ő, meg az ország legnagyobb színésznője, egy színpadon, közös jelenetben, meg hogy egyáltalán... A kérdéses résznél meghajolt és így üdvözölte a dívát:
- Űrnóm!
A statisztálásnak viszont legalább az az előnye, hogy nem kell bajlódni a szöveggel.
Fiatal és bohó koromban (nem tegnap) egyszer a várost jártam, és az Almássy tér felé vitt az utam. Meglepve láttam ott egy mozi felett díszelgő óriásplakátot. Mivel akkortájt fejből fel tudtam sorolni a város filmválasztékát, így igencsak nem értettem azt a Kék Csillag filmcímet Gary Cooperrel a főszerepben. Meg aztán, olyan gyanús volt minden. Mintha a múltba csöppentem volna. De csak pár másodpercig tartott az ámulat, mert feltűntek a lámpákat cipelő filmgyári melósok.
Egy rész le volt kerítve a térből, mögötte csoportosultak a bámészkodók. Egyre többen lettünk, mert senki nem tudott elmenni egy ilyen esemény mellett. Egy öreg mamóka is odatipegett:
- Mi folyik itt kedveském?
- Filmet forgatnak. A Fiúk a térről. – vetette oda foghegyről egy jól értesült.
- Jaj de érdekes. És mi lesz a címe?
Aztán a bámészkodók közül valaki azt mondta, hogy lehet statisztának jelentkezni.
Még útba is igazított. Naná hogy megyek! – ujjongtam. Önfeledten sétálgatok a városban, és egy rakás pénzzel fogok hazamenni?! Hát lehet ezt kihagyni?!Könnyű pénz, siker, nők, csillogás, mi kell még tizenkilenc évesen?!
Nem volt vészes a sor, hamar az asztalhoz jutottam. A hölgy gondosan végigmért, de nem a markáns arcélemnél időzött, hanem a ruházatomat vizsgálta.
- Ez túl modern! –mondta ki az ítéletet a svédzsebes, lezserszabású alpakka nadrágomról.
- Na, ugrott a hírnév, a divat áldozta vagyok. – sóhajtottam bánatosan.
- Talán tudnánk valamit csinálni! – élesztgette a reményt az ifjú teremtés. – Kérjen egy zakót a ruhásoktól, lehetőleg minél hosszabbat.
- Zakó pláne! – adtam ki a jelszót és egy gyors köszönöm után már vonultam is tovább.
Megkaptam a kívánt ruhadarabot, lötyögött rajtam, mint kisnyugdíjason a városi bunda, de sebaj! Nem a ruha teszi! Lelkesedéstől fűtve, azonnal a kamerák elé akartam vonulni. Akkor derült ki, hogy azért nem egészen így mennek itt a dolgok. Vad hurcolkodás bontakozott ki, aztán megjelentek a színészek is. Köztük a rendező, Szász Péter, aki elmélyülten magyarázott valamit. A szemüveges, tornából felmentett alkatú figura, meglehetős nyugalommal viselte a káoszt maga körül.
Aztán csak kezdtek összeállni a dolgok, Bujtor István is beállt a jelenetéhez. Ő egy péket játszott a filmben, egy derék melóst, afféle ellenállót, akit épp a hortysta pribékek próbálnak kirángatni a műhelyéből és kocsiba tuszkolni.
- Pistám! – kiáltotta rendező. - Csináld meg a mozgást felvétel előtt! És mondd a szöveget is jó!
Így hát megmarkolták a művész urat, vadul rángatták, ő meg odakiáltott a jelenetbe beosztott, tétlenül bámészkodó statisztáknak:
- Bezzeg, amíg a kenyeremet zabáltátok, addig jó voltam! Kussolók! Szarok!
Kezdtem örülni, hogy ebben az epizódban még nem számítottak a közreműködésemre.
Aztán a rendező hangpróbát kért:
- Pistám! Most csak a hangot állítjuk be. Lennél szíves… nem kell az egész…
Bujtor művész úr meg készségesen kiáltotta a tér csendjébe:
- Kussolók! Szarok!
Aztán Kovács István került sorra. Itt megint nem kellettem, mert az ő partnere egy telefonfülke volt. Ez a fülke később még sok átkozódás forrása lett. Jó páran nyitogatták az ajtaját a forgatási szünetekben, dühöngve, hogy süket a készülék. Aztán végre valaki felvilágosította őket, hogy filmgyári kelléktől várják a városi vonalat.
Aztán végre, végre, több órás várakozás után intett valami főmufti, hogy mi jövünk. Mellettem ugyanis felsorakozott még néhány korombeli srác.
- A verekedős jelenetet vesszük!- harsogott a magasból.
- Te jó ég! Itt fogok hemperegni a porban, a legjobb nadrágomban?! A zakóért nem kár, na de ez a nadrág?! – rémüldöztem.
- Akkor kérjük a két csoportot! – kiabálta valaki. - Balra a munkásfiúk, jobbra a fasiszta érzelmű suhancok.
Egyszerre csak nagyon sokan lettünk a bal oldalon. Mindenki igyekezett a vezető színészek, vagyis Huszti Péter, Bujtor István és Harsányi Gábor mögé kerülni. Felbukkant Szász Péter, meglepve látta a megduzzadt létszámot.
- Én igazán örülök uraim, hogy önök az igaz ügyet választották, de most sajnos a másik oldalon van magukra szükség! – mondta rosszul leplezett komolysággal.
Bírtam ezt a manust! Korábban már hallottam róla, hogy vasidegei vannak, nem hajlandó őrjöngeni akkor sem, mikor mások már a hajukat tépik. Mesélték róla filmgyári ismerősök, hogy egyszer valami bűn rossz film került hozzá a vágószobában. Mindenki azon volt, hogy a film menthetetlen, kár vesződni a vágási munkálatokkal. Szász Péter a földhöz jutott parasztság csatakiáltásával válaszolt, igaz, némileg módosítva:
- Filmet vissza nem adunk!
Sokan az ő érdemének tulajdonították a Tizedes meg a többiek hatalmas sikerét. Ő vette ugyanis kézbe a forgatókönyvet és addig forgatta, amíg élvezhető és igen szórakoztató vígjátékká vált a kezdetben vérszegény történet.
Most meg a Fiúk voltak soron. Végül csak felsorakoztunk a kívánalmak szerint és megkaptuk az utasítást, hogy nézzünk nagyon csúnyán. Ez nem esett nehezemre, főleg, ha a nadrágom jövőjére gondoltam.
- Felvétel! - rikkantotta valaki, csapó csattant, a kamera meg végigpásztázott minket, majd az ellenfél ugyanolyan elszánt, bár jóval szerényebb lélekszámú csapatát is.
- Ennyi! – üvöltöttek fentről, aztán már lehetett oszolni.
- És a verekedés?
- Ma még felvesszük, ahogy egymásra ront a két tábor, egy-két közelképet, de a bunyót majd holnap! Ott kaszkadőrök lesznek leginkább. Holnap már nem kell jönni.
Így esett, hogy éppen csak összekapaszkodtam Harsányi Gáborral, mintha tangót táncolnánk, de semmi több. De legalább ép nadrággal kerültem ki a küzdelemből. Otthon persze nem árultam el, hogy nem én fetrengek a grund porában.
Igaz, arra sem kapacitáltam a családot, hogy miattam üljenek be a moziba. Pedig nem volt rossz film, arról nem is beszélve, hogy Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Várkonyi Zoltán, Gobbi Hilda és más nagyágyuk jeleskedtek a vásznon. De mifelénk ez a munkásmozgalmi téma nemigen volt díjazva. Azért a két másodpercért nem várhattam el tőlük, hogy végig drukkolják a földalatti mozgalom hőseinek sorsát.
Filmkarrierem ugyan nem folytatódott, de volt a családunkban kísérlet a hagyományok felélesztésére. Sógornőm újságolta, hogy jelentkezett statisztának egy Brad Pitt mozihoz, amit otthon forgattak. Elment a válogatásra, kitöltötte a kérdőívet, aztán nagy nyugalommal várta a behívót, tudta jól, ezernyi statisztát vár a szuperprodukció, lesz munka bőven. De aztán jött az értesítés, hogy mégsem…
A szkájpon újságolta a hírt, a nyugdíjasok lemondó egykedvűségével:
- Képzeld, még zombinak sem kellek!