A gólya hozza?
Gyermekkoromban, (vagyis még a múlt évezredben) ezzel a címmel látott napvilágot egy kiadvány, amely a kisiskolásokat akarta beavatni a születés titkaiba. Ebben a cikkben én is hasonló merészségre vállalkozom, mivel azt szeretném elmesélni, hogy hogyan születik nálunk egy előadás. De szerencsére nem kell az alapoknál kezdenem, mert ugye mindenki jár színházba, vagy ha nem, hát ismer olyasvalakit, aki már látott színpadot és függönyt közelről.
Kezdetben vala ugye az olvasópróba. Ahogy átlapozom a vaskos szövegkönyvet, rögtön szembetűnik, hogy annyi helyszínt igényel a darab, mint egy kiadós hollywoodi produkció. Nemcsak a kollégiumot, de fél Debrecent fel kéne építeni a színpadon. A szám sarkából súgom oda a szomszédomnak:
- Hát ez az ember eltévesztette a házszámot!
Micsoda merészség itt ilyen terveket szőni, a rendező tán elfelejtette, hogy a színpadunk leginkább puritán környezetben játszódó kamaradarabok előadására alkalmas?!
De Tibor nagy lelki nyugalommal vázolja terveit, elég neki a Nagytemplom az első jelenetben, aztán lenne két percünk, hogy a régimódi iskolát varázsoljuk a színre, a hálótermekhez újabb két perc, és így tovább. Mindenki helyeslően bólogat, talán azért, hogy előbb szabaduljunk.
Aztán elkezdődnek a próbák. Tibor rögtön bebizonyítja, hogy régi motoros, nem hiába volt a John Oliver középiskolában Drama and Acting teacher. (ez milyen jól hangzik angolul, ugye?). Olyan próbarendet állít össze, hogy elismerően csettintünk. Ízekre szedve a darab, csak azoknak kell jönni, akik aznap színpadra kerülnek.
Telnek a hetek, még leginkább a gyerekek vannak soron. Tibor csodát művel. Fegyelmezés nélkül, szinte csak jó szóval irányítja a kisdiákok népes csapatát. A kicsik belefeledkezve játszanak, eltűnőben a kezdeti görcsösség. De a felnőttek is kitesznek magukért. Meglepve látom, hogy mennyi színt tudnak vinni a karakterek megformálásába. Sokuk nem vallana szégyent még a pesti színházakban sem.
És kezdenek megvalósulni a képtelen színpadi ötletek is. Tibor egy könnyed mozdulattal kijelöli a színpad két szélét, ahová dobogókat építtet, azzal a felkiáltással, hogy ott is játszani fogunk. Miért is ne?! Elvégre színház az egész világ.
Elérkezik a próba utolsó hete, néha az a gyanúm, hogy a „Felbolydult méhkas” c. darabra készülünk. Vad fúrás, faragás, festés, kalapálás az utolsó percekig, sőt azon túl is, mert mindig adódnak extra feladatok.
Hegedős Györgyi is belátogat a próbára, mindenki lelkesen üdvözli, ritka vendég manapság nálunk – állapítjuk meg fájdalommal. Róla annyit illik tudni, hogy odahaza – Latinovits pályatársaként – jó nevű színésznő és koreográfus volt. Györgyi felszabadultan cseveg, mindenkihez van egy jó szava, de amikor elsötétül a terem, papírt, ceruzát kerít és szoborrá merevedve a színpadra összpontosít. A felvonások végén rövid megbeszélés Tiborral, a mester szaporán bólogat, és máris adja tovább az észrevételeket. Nemcsak a mozdulatokon csiszolnak, de a hangtechnika és a világítás sem maradhat ki a megbeszélésből.
Mi kellékekkel rohangálunk a színfalak mögött, birkózunk a díszletekkel, és amikor a színpadmester ránk pisszeg, futunk átöltözni, mert természetesen szerepünk is van. Éjfél után vánszorgok haza, a szemeim olyanok, mint két fagolyó, esküszöm, még a szálkákat is érzem. A kocsiban megfogadom, hogy én ezt soha többet! Csinálja az, akinek a nénikéje rúdtáncosnő volt Sanghajban!
Eljön az előadás napja, az izgalom a tetőfokára hág. Végre szétnyílik a függöny. Elismerő moraj a nézőtér felöl, az a debreceni helyszín valóban pompásra sikeredett. Beszaladnak a gyerekek, kezdetét veszi a játék. Jé, ez tényleg egy csapat kölyök Debrecenből, valamikor a dédapáink idejéből. Működik, megint működik minden, a díszletek a helyükön, a gyerekek káprázatosak, Kriss Gabriella pedig Nyilas Misi szerepében véghezviszi a csodát. Ez már nem szerep, ez egy gyermek élete itt előttünk! Érte, az apró kisdiákért izgul a közönség. Hálás nevetések a gyerekcsínyek alkalmával és bizony előkerülnek a zsebkendők, amikor szegény kisfiúval annyira igazságtalanok a felnőttek.
Én is a színpadon vagyok, egy tanárt játszom, aki kegyetlenül szidja a bizottság elé került kisfiút. A gyermek kifakad, megszűnik az alázat, már ő vádolja a felnőttek hazug társadalmát. Elképedve figyelem ezt a fiatal teremtést, aki feledteti velünk, hogy festett falak előtt játszunk, hogy valahol, a világ másik végén idézzük a kisdiák kálváriáját. Működik a varázslat, a színház csodája.
A függöny összezárul, zúg a taps, meghajláshoz készülődünk, a torkomat kaparja valami. Nincs kinek odasúgjam, mert még mindenki az előadás lázában ég és vibrál, így csak magamnak motyogom:
- Színház született!
Alig hagyom el a színpadot, máris mellém szegődik Dezső barátom, és megkérdezi, hogy hajlandó lennék-e részt venni a jövő tavaszi előadáson. Határozattan a szemébe nézek és magabiztosan közlöm:
- Természetesen!
Azt hiszem, ideje lenne utánanézni a családfánknak. Mégiscsak lehetséges, hogy Irma néném kijutott Sanghajba?
Gyermekkoromban, (vagyis még a múlt évezredben) ezzel a címmel látott napvilágot egy kiadvány, amely a kisiskolásokat akarta beavatni a születés titkaiba. Ebben a cikkben én is hasonló merészségre vállalkozom, mivel azt szeretném elmesélni, hogy hogyan születik nálunk egy előadás. De szerencsére nem kell az alapoknál kezdenem, mert ugye mindenki jár színházba, vagy ha nem, hát ismer olyasvalakit, aki már látott színpadot és függönyt közelről.
Kezdetben vala ugye az olvasópróba. Ahogy átlapozom a vaskos szövegkönyvet, rögtön szembetűnik, hogy annyi helyszínt igényel a darab, mint egy kiadós hollywoodi produkció. Nemcsak a kollégiumot, de fél Debrecent fel kéne építeni a színpadon. A szám sarkából súgom oda a szomszédomnak:
- Hát ez az ember eltévesztette a házszámot!
Micsoda merészség itt ilyen terveket szőni, a rendező tán elfelejtette, hogy a színpadunk leginkább puritán környezetben játszódó kamaradarabok előadására alkalmas?!
De Tibor nagy lelki nyugalommal vázolja terveit, elég neki a Nagytemplom az első jelenetben, aztán lenne két percünk, hogy a régimódi iskolát varázsoljuk a színre, a hálótermekhez újabb két perc, és így tovább. Mindenki helyeslően bólogat, talán azért, hogy előbb szabaduljunk.
Aztán elkezdődnek a próbák. Tibor rögtön bebizonyítja, hogy régi motoros, nem hiába volt a John Oliver középiskolában Drama and Acting teacher. (ez milyen jól hangzik angolul, ugye?). Olyan próbarendet állít össze, hogy elismerően csettintünk. Ízekre szedve a darab, csak azoknak kell jönni, akik aznap színpadra kerülnek.
Telnek a hetek, még leginkább a gyerekek vannak soron. Tibor csodát művel. Fegyelmezés nélkül, szinte csak jó szóval irányítja a kisdiákok népes csapatát. A kicsik belefeledkezve játszanak, eltűnőben a kezdeti görcsösség. De a felnőttek is kitesznek magukért. Meglepve látom, hogy mennyi színt tudnak vinni a karakterek megformálásába. Sokuk nem vallana szégyent még a pesti színházakban sem.
És kezdenek megvalósulni a képtelen színpadi ötletek is. Tibor egy könnyed mozdulattal kijelöli a színpad két szélét, ahová dobogókat építtet, azzal a felkiáltással, hogy ott is játszani fogunk. Miért is ne?! Elvégre színház az egész világ.
Elérkezik a próba utolsó hete, néha az a gyanúm, hogy a „Felbolydult méhkas” c. darabra készülünk. Vad fúrás, faragás, festés, kalapálás az utolsó percekig, sőt azon túl is, mert mindig adódnak extra feladatok.
Hegedős Györgyi is belátogat a próbára, mindenki lelkesen üdvözli, ritka vendég manapság nálunk – állapítjuk meg fájdalommal. Róla annyit illik tudni, hogy odahaza – Latinovits pályatársaként – jó nevű színésznő és koreográfus volt. Györgyi felszabadultan cseveg, mindenkihez van egy jó szava, de amikor elsötétül a terem, papírt, ceruzát kerít és szoborrá merevedve a színpadra összpontosít. A felvonások végén rövid megbeszélés Tiborral, a mester szaporán bólogat, és máris adja tovább az észrevételeket. Nemcsak a mozdulatokon csiszolnak, de a hangtechnika és a világítás sem maradhat ki a megbeszélésből.
Mi kellékekkel rohangálunk a színfalak mögött, birkózunk a díszletekkel, és amikor a színpadmester ránk pisszeg, futunk átöltözni, mert természetesen szerepünk is van. Éjfél után vánszorgok haza, a szemeim olyanok, mint két fagolyó, esküszöm, még a szálkákat is érzem. A kocsiban megfogadom, hogy én ezt soha többet! Csinálja az, akinek a nénikéje rúdtáncosnő volt Sanghajban!
Eljön az előadás napja, az izgalom a tetőfokára hág. Végre szétnyílik a függöny. Elismerő moraj a nézőtér felöl, az a debreceni helyszín valóban pompásra sikeredett. Beszaladnak a gyerekek, kezdetét veszi a játék. Jé, ez tényleg egy csapat kölyök Debrecenből, valamikor a dédapáink idejéből. Működik, megint működik minden, a díszletek a helyükön, a gyerekek káprázatosak, Kriss Gabriella pedig Nyilas Misi szerepében véghezviszi a csodát. Ez már nem szerep, ez egy gyermek élete itt előttünk! Érte, az apró kisdiákért izgul a közönség. Hálás nevetések a gyerekcsínyek alkalmával és bizony előkerülnek a zsebkendők, amikor szegény kisfiúval annyira igazságtalanok a felnőttek.
Én is a színpadon vagyok, egy tanárt játszom, aki kegyetlenül szidja a bizottság elé került kisfiút. A gyermek kifakad, megszűnik az alázat, már ő vádolja a felnőttek hazug társadalmát. Elképedve figyelem ezt a fiatal teremtést, aki feledteti velünk, hogy festett falak előtt játszunk, hogy valahol, a világ másik végén idézzük a kisdiák kálváriáját. Működik a varázslat, a színház csodája.
A függöny összezárul, zúg a taps, meghajláshoz készülődünk, a torkomat kaparja valami. Nincs kinek odasúgjam, mert még mindenki az előadás lázában ég és vibrál, így csak magamnak motyogom:
- Színház született!
Alig hagyom el a színpadot, máris mellém szegődik Dezső barátom, és megkérdezi, hogy hajlandó lennék-e részt venni a jövő tavaszi előadáson. Határozattan a szemébe nézek és magabiztosan közlöm:
- Természetesen!
Azt hiszem, ideje lenne utánanézni a családfánknak. Mégiscsak lehetséges, hogy Irma néném kijutott Sanghajba?