Egy életünk, vagy...
Fájdalmasan szép filmet láttam a minap a Netflix műsorán. ( Figyelem, ez itt nem a reklám helye!) Egy idős francia értelmiségi házaspár életének utolsó szakaszát követi végig ez a mozi, „Szerelem‟ címmel. Már a címválasztás is figyelmet keltő, hiszen megszoktuk, hogy a fiatalság magának vallja ezt az élményt. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Makk Károly is készített hasonló címmel egy filmet, ahol középkorú hősökkel igazolja, hogy minden korosztálynak joga van ehhez az érzéshez.)
Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva a két főszereplő, és mi sem figyelmeztethetne jobban az idő múlására, mint az, hogy a férfi színészt még félénk egyetemistaként láthattam Dino Risi „Előzés‟ c. filmjében, a hölgy pedig a „Szerelmem Hirosima‟ c. filmben dobogtatta a férfiszíveket. Mikor is? Á, hagyjuk!
Most pedig egy nyolcvanas éveik elején járó házaspárt formálnak, akik csendesen élvezik mindazt, amit az idős kor nyújthat. Ám az asszony váratlanul beteg lesz. A férj megszabadulhatna az ápolás terheitől, hiszen még a környezete is erre biztatja, de ő a felesége mellett marad. Még bizakodni is lehet, hiszen az idős hölgy beletörődik abba, hogy tolókocsiba kényszerül. Látszólag nincs szó többről tehát, mint elfogadni egy új életformát. De hamar kiderül, hogy csak haladékot kaptak. Egyre súlyosabb próbatételek következnek, újabb vizsgákon bizonyítja a férj a ragaszkodását, a szeretetét. Egészen a végsőkig...
A film nem törekszik arra, hogy az eutanázia élharcosa legyen, azonban mégis felveti a kérdést: van-e értelme egy gyógyíthatatlan beteg szenvedését meghosszabbítani? De ez csak az érem egyik oldala. A másikon ott a házastárs, aki még nem ért az út végére...
Most, amikor az ismeretségi körünkben is halálhírekről értesülök, önkéntelenül is átérzem az itt maradó házasfél fájdalmát. Milyen szörnyű lehet elveszíteni valakit és magányra ítéltetni. Hiszen évtizedes kapcsolatokat, összefonódó sorsokat választ szét a halál. A rokonok és a barátok próbálják enyhíteni ugyan a fájdalmat, de este, amikor a hálószoba becsukódik, az ágy másik fele érintetlen marad, és reggel sem hallani az ismerős hangokat a konyhából. Az üresség elviselhetetlen tud lenni! És hiába ajánlanak a gondos családtagok társaságot, kikapcsolódást, odafigyelést, az űrt nem lehet betölteni. Már csak az emlékekbe lehet kapaszkodni.
Pedig annak idején az együttlét sem lehetett mindig kifogástalan. Nem, mert nincsenek tökéletes házasságok. Nincsenek, hiszen senki sem hibátlan. Logikai abszurdum lenne tehát, hogy két, hús-vér átlagember, a hétköznapi gondokon felülemelkedve, tökéletes kapcsolatot tudjon felmutatni évtizedeken át. De jó házasságok igenis vannak. Olyanok, ahol a két fél szövetsége fontosabb, mint egy-két jellembeli fogyatékosság.
Iszonyatos teher lehet végigasszisztálni annak a személynek a fizikai leépülését, akivel együtt töltöttük szinte az egész életünket.
A „Szerelem‟ főhőse sajátos megoldást talál erre a problémára. Megszabadítja a szenvedéstől beteg feleségét, majd követi őt a halálba.
Az idős férfi kézbe akarja venni kettőjük sorsát és végzetes lépésre szánja el magát. Ez azonban nem lehet követendő példa. Felesége iránt érzett szerelme sem adhat felmentést életek kioltására. Ebben a lelkiállapotban amúgy is képtelenség józan döntést hozni. Egy ilyen ítélkezés nem vállalható sem a tett brutalitása miatt, sem morális, sem vallási okokból, de a hozzátartozókra rakott terhek miatt sem.
Másrészt pedig, nem illik megfutamodni azok után, hogy évtizedekig kényeztetett a sors. Méltányolni kell, hogy egy igazi társ volt mellettünk évtizedeken át. És ez jóval több, mint amennyit mások kaptak. Hiszen nagyon sokan örökös egyedülállóként, vagy elváltan, egy balsikerű házasságból kikecmeregve élik magányos életüket. Nekik nem adatott meg még az sem, hogy a közös emlékekből meríthessenek erőt a magány szorításában.
A lélektan kutatásai szerint a gyász is szakaszokra osztható. A végső stádium eléréséhez, vagyis a belenyugváshoz hosszú és nehézkes út vezet. Ha eljutunk a veszteség elfogadásáig, akkor van remény a normális életvitelre, arra, hogy újra legyenek céljaink, hogy bűntudat nélkül tudjunk örülni a hétköznapok apró ajándékainak.
Lélekpróbáló küzdelem ez, de megéri. Mert minden más út járhatatlan. Legalább annyira, mint Rómeó és Júlia egymásért a halált is vállaló szerelme.
Fájdalmasan szép filmet láttam a minap a Netflix műsorán. ( Figyelem, ez itt nem a reklám helye!) Egy idős francia értelmiségi házaspár életének utolsó szakaszát követi végig ez a mozi, „Szerelem‟ címmel. Már a címválasztás is figyelmet keltő, hiszen megszoktuk, hogy a fiatalság magának vallja ezt az élményt. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Makk Károly is készített hasonló címmel egy filmet, ahol középkorú hősökkel igazolja, hogy minden korosztálynak joga van ehhez az érzéshez.)
Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva a két főszereplő, és mi sem figyelmeztethetne jobban az idő múlására, mint az, hogy a férfi színészt még félénk egyetemistaként láthattam Dino Risi „Előzés‟ c. filmjében, a hölgy pedig a „Szerelmem Hirosima‟ c. filmben dobogtatta a férfiszíveket. Mikor is? Á, hagyjuk!
Most pedig egy nyolcvanas éveik elején járó házaspárt formálnak, akik csendesen élvezik mindazt, amit az idős kor nyújthat. Ám az asszony váratlanul beteg lesz. A férj megszabadulhatna az ápolás terheitől, hiszen még a környezete is erre biztatja, de ő a felesége mellett marad. Még bizakodni is lehet, hiszen az idős hölgy beletörődik abba, hogy tolókocsiba kényszerül. Látszólag nincs szó többről tehát, mint elfogadni egy új életformát. De hamar kiderül, hogy csak haladékot kaptak. Egyre súlyosabb próbatételek következnek, újabb vizsgákon bizonyítja a férj a ragaszkodását, a szeretetét. Egészen a végsőkig...
A film nem törekszik arra, hogy az eutanázia élharcosa legyen, azonban mégis felveti a kérdést: van-e értelme egy gyógyíthatatlan beteg szenvedését meghosszabbítani? De ez csak az érem egyik oldala. A másikon ott a házastárs, aki még nem ért az út végére...
Most, amikor az ismeretségi körünkben is halálhírekről értesülök, önkéntelenül is átérzem az itt maradó házasfél fájdalmát. Milyen szörnyű lehet elveszíteni valakit és magányra ítéltetni. Hiszen évtizedes kapcsolatokat, összefonódó sorsokat választ szét a halál. A rokonok és a barátok próbálják enyhíteni ugyan a fájdalmat, de este, amikor a hálószoba becsukódik, az ágy másik fele érintetlen marad, és reggel sem hallani az ismerős hangokat a konyhából. Az üresség elviselhetetlen tud lenni! És hiába ajánlanak a gondos családtagok társaságot, kikapcsolódást, odafigyelést, az űrt nem lehet betölteni. Már csak az emlékekbe lehet kapaszkodni.
Pedig annak idején az együttlét sem lehetett mindig kifogástalan. Nem, mert nincsenek tökéletes házasságok. Nincsenek, hiszen senki sem hibátlan. Logikai abszurdum lenne tehát, hogy két, hús-vér átlagember, a hétköznapi gondokon felülemelkedve, tökéletes kapcsolatot tudjon felmutatni évtizedeken át. De jó házasságok igenis vannak. Olyanok, ahol a két fél szövetsége fontosabb, mint egy-két jellembeli fogyatékosság.
Iszonyatos teher lehet végigasszisztálni annak a személynek a fizikai leépülését, akivel együtt töltöttük szinte az egész életünket.
A „Szerelem‟ főhőse sajátos megoldást talál erre a problémára. Megszabadítja a szenvedéstől beteg feleségét, majd követi őt a halálba.
Az idős férfi kézbe akarja venni kettőjük sorsát és végzetes lépésre szánja el magát. Ez azonban nem lehet követendő példa. Felesége iránt érzett szerelme sem adhat felmentést életek kioltására. Ebben a lelkiállapotban amúgy is képtelenség józan döntést hozni. Egy ilyen ítélkezés nem vállalható sem a tett brutalitása miatt, sem morális, sem vallási okokból, de a hozzátartozókra rakott terhek miatt sem.
Másrészt pedig, nem illik megfutamodni azok után, hogy évtizedekig kényeztetett a sors. Méltányolni kell, hogy egy igazi társ volt mellettünk évtizedeken át. És ez jóval több, mint amennyit mások kaptak. Hiszen nagyon sokan örökös egyedülállóként, vagy elváltan, egy balsikerű házasságból kikecmeregve élik magányos életüket. Nekik nem adatott meg még az sem, hogy a közös emlékekből meríthessenek erőt a magány szorításában.
A lélektan kutatásai szerint a gyász is szakaszokra osztható. A végső stádium eléréséhez, vagyis a belenyugváshoz hosszú és nehézkes út vezet. Ha eljutunk a veszteség elfogadásáig, akkor van remény a normális életvitelre, arra, hogy újra legyenek céljaink, hogy bűntudat nélkül tudjunk örülni a hétköznapok apró ajándékainak.
Lélekpróbáló küzdelem ez, de megéri. Mert minden más út járhatatlan. Legalább annyira, mint Rómeó és Júlia egymásért a halált is vállaló szerelme.