Az a bizonyos ötven
Az ötvenes egy igen érdekes szám. Ami ezt illeti, dollárban ez nem valami jelentős, forintban pedig még rosszabb. Akkor kb. másfél zsömlét ér. De ha az éveket nézzük, hát az bizony nem piskóta! Ennyi idő alatt a kislányból nagymama, a kisfiúból meg kisnyugdíjas lesz.
Ez a fél évszázad egy külföldön működő magyar színház esetében már afféle Guinnes bookba való rekordnak számít. Nem valószínű, hogy akad még egy társulat, amelyik ilyen kitartóan szolgálná anyanyelvünket külföldön. Ráadásul mindezt műkedvelő szinten, hiszen itt szó sincs főállásról, fizetségről, komoly pénzügyi és műszaki háttérről, itt a „Magad uram!” elve működik. Egy ilyen színház leginkább a Déryné-féle vándorszínészi világot idézi. Tehát hosszú fejtörés után megállapodunk abban, hogy mi is kerül színpadra, aztán megkörnyékezzük a kiválasztott személyeket, hogy ugyan legyenek már olyan jók és vállaljanak szerepeket, és ha megvan a csapat, akkor már csak azt kell megoldani, hogy mindenki eljöjjön a próbákra, hónapokon keresztül, félretéve esti melókat, családi gondokat, üdülési terveket és minden mást, a mi két szép szemünk, illetve a mi két szép előadásunk miatt. Ja, és még körbe kell udvarolni azokat is, akiktől a háttérmunkákat várjuk, a világítástól a súgásig, a kellékestől a színpadmesterig, a jegyszedőtől a konyhásig, a zenei betétektől a nyomdáig, szóval aki erre adja a fejét, már énekelhetné is Heltai Jenő kupléját: Jóságos ég, be ronda pálya. Azonban nem ennyire drámai a helyzet! Mert ezeknek a szent őrülteknek a színház, a színpadról elhangzó magyar szó ér annyit, hogy ezért áldozatokat hozzanak. Így aztán a reggeli kávé mellett szövegkönyvet böngésznek, a kocsiban vagy a skytrainen magyar mondatokat magolnak, szerdánként pedig kötelességszerűen megjelennek a próbákon, akár esik, - márpedig az gyakran előfordul - akár fúj. (Az is.) De ez még nem minden, hiszen a társulat nemcsak ilyen fennkölt dolgokkal foglalkozik. A java még hátra van!
Kezdődhet a színházcsinálás! Festenek, fűrészelnek, kalapálnak, mázolnak, felmosnak, pakolnak, gürcölnek, a raktári porban gázolnak, díszletfalat, forgószínpadot fabrikálnak, rekamiét könyörögnek a szomszédtól, leakasztják az asztali áldást, elcsenik a nagypapa háziköntösét, irodaszert lopnak a vállalattól, a Value Village-ben katonai zubbonyt és balettszoknyát guberálnak, eltüntetik az éjjeliszekrényt a hálószobából, a kínai vázát a nappaliból, a kerti törpét a pázsitról, hogy kellékké nemesedjen, hogy tökéletes legyen a színpadon az illúzió. Ha mindez megvan, akkor lehet a zenei betéteken dolgozni, a videófelvételeken munkálkodni, a súgólyukban görnyedni, a kellékek és díszletek között kotorászni. Mert a színház nemcsak a rivaldafényt jelenti. Vérbeli csapatmunka ez! A vancouveri magyarság dicséretére legyen mondva, mindig akadtak olyanok, akik képesek voltak ezeket az áldozatokat meghozni.
Sokan, nagyon sokan már nem lehetnek közöttünk. Öt évtized megteszi a magáét. Ha emlékezni akarunk az elmúlt időkre, a fényképeket és videofelvételeket hívhatjuk segítségül. A technika rohamos fejlődése ezúttal azonban gondot jelent. A kezdeti VHS kazettákat felváltotta a CD, mostanában meg már egy pendrive-on tárolhatjuk az anyagot. A fiókok mélyén porosodó videó kazettákat ma már szinte képtelenség visszanézni. Komoly értékmentő munkára lenne szükség, hogy ne merüljön feledésbe egyetlen előadás sem a hőskorszakból. Ráadásul a You Tube-ra feltöltött műsorok már mindenki számára hozzáférhetők, a Vancouveri Magyarok címszó alatt. Milyen szép is lenne egy teljes gyűjtemény színházunk fél évszázados tevékenységéről.
A korábbi műsorokat nézegetve remek előadásokat, kiváló szerepformálásokat láthatunk. Ilyen könnyű mesterség lenne a színészet? Gyerekjáték az egész, csak meg kell tanulni a szöveget és máris kiváló művészek vagyunk? De az ilyen alakítások nem jöhetnének létre szorgalom, lelkesedés, a jó ügy iránt érzett elkötelezettség nélkül. Szerencsére, a társulatunk tagjaiban mindig megvolt a készség a tanulásra, a tökéletességre való törekvésre.
A viccmesélős teadélutánoktól hosszú út vezetett az igényes és értékes színdarabok bemutatásáig. Képtelenség lenne felsorolni mindazok nevét, akik ezalatt az ötven év alatt a színpadon, vagy a háttérben vették ki részüket az előadások létrejöttében, a sikerekben, és abban a jóleső érzésben, hogy színesebbé tudták tenni honfitársaik életét.
A színház él és virul, meg sem látszik rajta, hogy lassan a hatvan felé közeledik. Van jövőnk, mert szerencsére mindig akadnak olyanok, akik fontosnak érzik a magyar szó életben tartását.
Gazdálkodjunk továbbra is sikeresen a ránk bízott örökséggel.
Az ötvenes egy igen érdekes szám. Ami ezt illeti, dollárban ez nem valami jelentős, forintban pedig még rosszabb. Akkor kb. másfél zsömlét ér. De ha az éveket nézzük, hát az bizony nem piskóta! Ennyi idő alatt a kislányból nagymama, a kisfiúból meg kisnyugdíjas lesz.
Ez a fél évszázad egy külföldön működő magyar színház esetében már afféle Guinnes bookba való rekordnak számít. Nem valószínű, hogy akad még egy társulat, amelyik ilyen kitartóan szolgálná anyanyelvünket külföldön. Ráadásul mindezt műkedvelő szinten, hiszen itt szó sincs főállásról, fizetségről, komoly pénzügyi és műszaki háttérről, itt a „Magad uram!” elve működik. Egy ilyen színház leginkább a Déryné-féle vándorszínészi világot idézi. Tehát hosszú fejtörés után megállapodunk abban, hogy mi is kerül színpadra, aztán megkörnyékezzük a kiválasztott személyeket, hogy ugyan legyenek már olyan jók és vállaljanak szerepeket, és ha megvan a csapat, akkor már csak azt kell megoldani, hogy mindenki eljöjjön a próbákra, hónapokon keresztül, félretéve esti melókat, családi gondokat, üdülési terveket és minden mást, a mi két szép szemünk, illetve a mi két szép előadásunk miatt. Ja, és még körbe kell udvarolni azokat is, akiktől a háttérmunkákat várjuk, a világítástól a súgásig, a kellékestől a színpadmesterig, a jegyszedőtől a konyhásig, a zenei betétektől a nyomdáig, szóval aki erre adja a fejét, már énekelhetné is Heltai Jenő kupléját: Jóságos ég, be ronda pálya. Azonban nem ennyire drámai a helyzet! Mert ezeknek a szent őrülteknek a színház, a színpadról elhangzó magyar szó ér annyit, hogy ezért áldozatokat hozzanak. Így aztán a reggeli kávé mellett szövegkönyvet böngésznek, a kocsiban vagy a skytrainen magyar mondatokat magolnak, szerdánként pedig kötelességszerűen megjelennek a próbákon, akár esik, - márpedig az gyakran előfordul - akár fúj. (Az is.) De ez még nem minden, hiszen a társulat nemcsak ilyen fennkölt dolgokkal foglalkozik. A java még hátra van!
Kezdődhet a színházcsinálás! Festenek, fűrészelnek, kalapálnak, mázolnak, felmosnak, pakolnak, gürcölnek, a raktári porban gázolnak, díszletfalat, forgószínpadot fabrikálnak, rekamiét könyörögnek a szomszédtól, leakasztják az asztali áldást, elcsenik a nagypapa háziköntösét, irodaszert lopnak a vállalattól, a Value Village-ben katonai zubbonyt és balettszoknyát guberálnak, eltüntetik az éjjeliszekrényt a hálószobából, a kínai vázát a nappaliból, a kerti törpét a pázsitról, hogy kellékké nemesedjen, hogy tökéletes legyen a színpadon az illúzió. Ha mindez megvan, akkor lehet a zenei betéteken dolgozni, a videófelvételeken munkálkodni, a súgólyukban görnyedni, a kellékek és díszletek között kotorászni. Mert a színház nemcsak a rivaldafényt jelenti. Vérbeli csapatmunka ez! A vancouveri magyarság dicséretére legyen mondva, mindig akadtak olyanok, akik képesek voltak ezeket az áldozatokat meghozni.
Sokan, nagyon sokan már nem lehetnek közöttünk. Öt évtized megteszi a magáét. Ha emlékezni akarunk az elmúlt időkre, a fényképeket és videofelvételeket hívhatjuk segítségül. A technika rohamos fejlődése ezúttal azonban gondot jelent. A kezdeti VHS kazettákat felváltotta a CD, mostanában meg már egy pendrive-on tárolhatjuk az anyagot. A fiókok mélyén porosodó videó kazettákat ma már szinte képtelenség visszanézni. Komoly értékmentő munkára lenne szükség, hogy ne merüljön feledésbe egyetlen előadás sem a hőskorszakból. Ráadásul a You Tube-ra feltöltött műsorok már mindenki számára hozzáférhetők, a Vancouveri Magyarok címszó alatt. Milyen szép is lenne egy teljes gyűjtemény színházunk fél évszázados tevékenységéről.
A korábbi műsorokat nézegetve remek előadásokat, kiváló szerepformálásokat láthatunk. Ilyen könnyű mesterség lenne a színészet? Gyerekjáték az egész, csak meg kell tanulni a szöveget és máris kiváló művészek vagyunk? De az ilyen alakítások nem jöhetnének létre szorgalom, lelkesedés, a jó ügy iránt érzett elkötelezettség nélkül. Szerencsére, a társulatunk tagjaiban mindig megvolt a készség a tanulásra, a tökéletességre való törekvésre.
A viccmesélős teadélutánoktól hosszú út vezetett az igényes és értékes színdarabok bemutatásáig. Képtelenség lenne felsorolni mindazok nevét, akik ezalatt az ötven év alatt a színpadon, vagy a háttérben vették ki részüket az előadások létrejöttében, a sikerekben, és abban a jóleső érzésben, hogy színesebbé tudták tenni honfitársaik életét.
A színház él és virul, meg sem látszik rajta, hogy lassan a hatvan felé közeledik. Van jövőnk, mert szerencsére mindig akadnak olyanok, akik fontosnak érzik a magyar szó életben tartását.
Gazdálkodjunk továbbra is sikeresen a ránk bízott örökséggel.