Távozóban
Éjszaka jöttek az első riasztó jelek. Míg korábban békésen csúszott át az alvás öntudatlanságába, addig mostanában egyre gyakrabban előfordult, hogy fél bódulatban, a párnán forgolódva, hirtelen légüres térben érezte magát. Ijedten állapította meg, hogy a lassú elmerülésbe vezető gondolatsor megszakad, eltűnik minden. Ilyenkor kissé magához tért, erőltette az emlékezést, de mintha a sötétben tapogatózott volna. Ijesztő volt ez a kiszolgáltatottság.
Eleinte próbálta a fáradságra fogni a rövidzárlatot. De kénytelen volt beismerni, hogy még sosem volt így kipihenve, ennyire kényelemben, mint most, a nyugdíjas éveiben. Hát akkor mi lehet ez? Az öregség egyik tartozéka? Felkészült rá, hogy fogy az ereje, hogy fájhat egy–két mozdulat, hogy lelassul, de ezt mindig számításon kívül hagyta. Ez nem volt benne a pakliban, hogy az agya is cserbenhagyja egyszer.
Titkon reménykedett azért, hogy csak átmeneti zavarról van szó. Különösen addig, amíg napközben nem tapasztalt semmi nyugtalanítót. De egy év sem telt el az első éjszakai ijedelem óta és már nappal is elkapta ez a különös áramszünet. Először a nevekkel gyűlt meg a baja. Aztán a mondatai kuszálódtak össze. Máskor zavartan ismételgetett egy-egy szót, mert csak többszöri kimondás után jött vissza az értelmük.
Az asszony eleinte nem tulajdonított jelentőséget a változásnak. Ha szólt a férjéhez és nem kapott választ, megismételte kérdését, mintha egy nagyothallóhoz beszélne.
De egyre többször előfordult, hogy megtorpantak mondatai felelet közben is.
Rémülettel figyelte ezt az új önmagát. Mint aki fokozatosan veszíti el a látását, úgy tapogatózott ő is ebben az idegen és félelmetes világban.
Megpróbált küzdeni a köd ellen. Gyógyszert íratott, memóriafejlesztő gyakorlatokkal kísérletezett, és marékszámra ette a diót, hiszen a magvaknak mindenki varázserőt tulajdonított.
De semmi nem változott. Csak ő lett tompább. És mintha már nem izgatta volna az sem, hogy nem tud koncentrálni. Kezdett szétcsúszni minden. Fáradékonyabb lett, néha órákig feküdt nappal is a heverőn, a megváltó alvásra várva. Közömbösen bámulta a híradót, el sem jutott a tudatáig a sok szörnyűség. Épült a fal közte és a külvilág között.
Ijesztő jelek figyelmeztették a baj nagyságára. A gáztűzhelyen fortyogó teáskanna, a nyitva felejtett ajtó, a kulcsok hasztalan keresése, a kádból kifolyó víz – mind azt hirdették, hogy lassan alkalmatlanná válik az önálló életre. De mintha már ezek a jelek is valamiféle süppedő, sűrű, áthatolhatatlan masszán keresztül üzentek volna.
Mozdulatai szétestek, végtagjait megállíthatatlan remegések kínozták. Már a rutin cselekvések is veszélyt jelentettek. Poharakat tört, ajtókba ütközött, horzsolások, ütések, zúzódások intették, hogy képtelen megbirkózni a hétköznapok feladataival.
Néha órákig tartott, míg hazakeveredett. Idegenül forgolódott az utcákon, csak egy-egy tisztább pillanatnak köszönhette, hogy mégis hazatalált.
Felesége gépiesen szolgálta ki, egyre fogyó türelemmel. Az asszony szánalma végül önsajnálatba váltott. Becsapottnak érezte magát e nem várt teher miatt. Egyre gyakrabban emelte fel a hangját, a méltatlan körülményeket szidva.
A köd sűrűbbé vált. Állt a szoba közepén, nem tudta, miért indult el, hol van, mit akar, ki ő egyáltalán? De mintha már ez sem lett volna fontos. A közöny, a lemondó egykedvűség visszaterelte a gyermeki tudatlanságba.
Egyre sorvadt, egyre távolodott a világtól.
A feleség értesítette a mentőket, mikor megtalálta végre őt a folyosón, a lakásból kiszökve. A lépcsősor előtt feküdt, felhúzott térdekkel, összegömbölyödve, mintha ebben a suta magzatpózban keresné a védelmet a hideg ellen. Megrándult, amikor hozzá értek, de a tekintete a semmibe meredt félig csukott szemhéja alól.
Az asszony idegenkedve szemlélte a vézna testet a kórházi ágyon. A vékony karokat, a csontos ujjakat, melyek meg-megrándultak a gyűrött lepedőn. A fejet mintha kőből vésték volna. Minden kemény, szögletes, hegyes és csontos volt ezen a kiszáradt koponyán. Gépiesen bólogatott az orvos magyarázatára.
Két nap múlva felkészítették a legrosszabbra. Ezen majdnem elmosolyodott. Tudta jól, a legrosszabbon már túl van. De azt is tudta, hogy megrendülést, a végső búcsú fájdalmát várják most tőle. Megpróbálta rákopírozni emlékeit a szürke, beesett arcra. De a múlt nem tudott felülkerekedni a jelen valóságán. Ezek az idegen vonások már nem tudtak érzelmeket kiváltani belőle.
Csak annyit, amennyi egy ismeretlen haldoklónak jár.
Éjszaka jöttek az első riasztó jelek. Míg korábban békésen csúszott át az alvás öntudatlanságába, addig mostanában egyre gyakrabban előfordult, hogy fél bódulatban, a párnán forgolódva, hirtelen légüres térben érezte magát. Ijedten állapította meg, hogy a lassú elmerülésbe vezető gondolatsor megszakad, eltűnik minden. Ilyenkor kissé magához tért, erőltette az emlékezést, de mintha a sötétben tapogatózott volna. Ijesztő volt ez a kiszolgáltatottság.
Eleinte próbálta a fáradságra fogni a rövidzárlatot. De kénytelen volt beismerni, hogy még sosem volt így kipihenve, ennyire kényelemben, mint most, a nyugdíjas éveiben. Hát akkor mi lehet ez? Az öregség egyik tartozéka? Felkészült rá, hogy fogy az ereje, hogy fájhat egy–két mozdulat, hogy lelassul, de ezt mindig számításon kívül hagyta. Ez nem volt benne a pakliban, hogy az agya is cserbenhagyja egyszer.
Titkon reménykedett azért, hogy csak átmeneti zavarról van szó. Különösen addig, amíg napközben nem tapasztalt semmi nyugtalanítót. De egy év sem telt el az első éjszakai ijedelem óta és már nappal is elkapta ez a különös áramszünet. Először a nevekkel gyűlt meg a baja. Aztán a mondatai kuszálódtak össze. Máskor zavartan ismételgetett egy-egy szót, mert csak többszöri kimondás után jött vissza az értelmük.
Az asszony eleinte nem tulajdonított jelentőséget a változásnak. Ha szólt a férjéhez és nem kapott választ, megismételte kérdését, mintha egy nagyothallóhoz beszélne.
De egyre többször előfordult, hogy megtorpantak mondatai felelet közben is.
Rémülettel figyelte ezt az új önmagát. Mint aki fokozatosan veszíti el a látását, úgy tapogatózott ő is ebben az idegen és félelmetes világban.
Megpróbált küzdeni a köd ellen. Gyógyszert íratott, memóriafejlesztő gyakorlatokkal kísérletezett, és marékszámra ette a diót, hiszen a magvaknak mindenki varázserőt tulajdonított.
De semmi nem változott. Csak ő lett tompább. És mintha már nem izgatta volna az sem, hogy nem tud koncentrálni. Kezdett szétcsúszni minden. Fáradékonyabb lett, néha órákig feküdt nappal is a heverőn, a megváltó alvásra várva. Közömbösen bámulta a híradót, el sem jutott a tudatáig a sok szörnyűség. Épült a fal közte és a külvilág között.
Ijesztő jelek figyelmeztették a baj nagyságára. A gáztűzhelyen fortyogó teáskanna, a nyitva felejtett ajtó, a kulcsok hasztalan keresése, a kádból kifolyó víz – mind azt hirdették, hogy lassan alkalmatlanná válik az önálló életre. De mintha már ezek a jelek is valamiféle süppedő, sűrű, áthatolhatatlan masszán keresztül üzentek volna.
Mozdulatai szétestek, végtagjait megállíthatatlan remegések kínozták. Már a rutin cselekvések is veszélyt jelentettek. Poharakat tört, ajtókba ütközött, horzsolások, ütések, zúzódások intették, hogy képtelen megbirkózni a hétköznapok feladataival.
Néha órákig tartott, míg hazakeveredett. Idegenül forgolódott az utcákon, csak egy-egy tisztább pillanatnak köszönhette, hogy mégis hazatalált.
Felesége gépiesen szolgálta ki, egyre fogyó türelemmel. Az asszony szánalma végül önsajnálatba váltott. Becsapottnak érezte magát e nem várt teher miatt. Egyre gyakrabban emelte fel a hangját, a méltatlan körülményeket szidva.
A köd sűrűbbé vált. Állt a szoba közepén, nem tudta, miért indult el, hol van, mit akar, ki ő egyáltalán? De mintha már ez sem lett volna fontos. A közöny, a lemondó egykedvűség visszaterelte a gyermeki tudatlanságba.
Egyre sorvadt, egyre távolodott a világtól.
A feleség értesítette a mentőket, mikor megtalálta végre őt a folyosón, a lakásból kiszökve. A lépcsősor előtt feküdt, felhúzott térdekkel, összegömbölyödve, mintha ebben a suta magzatpózban keresné a védelmet a hideg ellen. Megrándult, amikor hozzá értek, de a tekintete a semmibe meredt félig csukott szemhéja alól.
Az asszony idegenkedve szemlélte a vézna testet a kórházi ágyon. A vékony karokat, a csontos ujjakat, melyek meg-megrándultak a gyűrött lepedőn. A fejet mintha kőből vésték volna. Minden kemény, szögletes, hegyes és csontos volt ezen a kiszáradt koponyán. Gépiesen bólogatott az orvos magyarázatára.
Két nap múlva felkészítették a legrosszabbra. Ezen majdnem elmosolyodott. Tudta jól, a legrosszabbon már túl van. De azt is tudta, hogy megrendülést, a végső búcsú fájdalmát várják most tőle. Megpróbálta rákopírozni emlékeit a szürke, beesett arcra. De a múlt nem tudott felülkerekedni a jelen valóságán. Ezek az idegen vonások már nem tudtak érzelmeket kiváltani belőle.
Csak annyit, amennyi egy ismeretlen haldoklónak jár.