A vendégjáték
A városkában futótűzként terjedt a hír, hogy ősszel itt lép fel a nagy pesti művész. A színház igazgatója egy szitkot mormolt el a fogai között, mikor megtudta, hogy a pletyka megint megelőzte. Pedig mennyire szerette volna bezsebelni a tagság meglepődését a társulati ülésen. De, ha így alakult, az se baj - vonta meg a vállát beletörődve, legalább plakátok nélkül is tudni fogja a város, hogy a Kiváló Művész lesz a következő darab sztárja.
Béla, a rendező kétkedve fogadta a hírt, de aztán hivatalosan is megerősítették. Az ő keze alatt fog dolgozni az ország egyik kedvence! Mérhetetlen izgalmat és fizikai fájdalommal felérő feszültséget érzett, aztán valósággal szétfeszítette a tettvágy, hogy mindent maga vegyen kézbe, hiszen ez lesz a nagy lehetőség.
Béla tudta, hogy most megfordulhat minden. Lassan már egy évtizede dolgozik ennél a kis vidéki társulatnál, sorra rendezi a darabokat, de a szakma ügyet sem vet rá. Hiába kapta a jó kritikákat, hiába biztosította a telt házakat, a siker csak afféle udvarias, szerény és jól nevelt része volt ezeknek az előadásoknak de sosem óriási, provokáló, vagy hangos, mint amilyen jelzőket olvashatott más kollégák bemutatói kapcsán.
Most, a harmincas évei derekán, még megvan benne a tűz, még jönnek az ötletek, de mintha már halványabban lobogna a lelkesedés. Meddig lángolhat még az, akit nem ismer el a szakma?! De itt a nagy lehetőség! Ezután majd másként lesz minden! És ugye az sem törvényszerű, hogy vidéken kell megöregedni. Ha most összejönne egy remek előadás az ő rendezésében, egy ilyen nagy névvel, akkor biztosan Pesten is számolnának a képességeivel.
Szinte minden percben eszébe jutott, hogy mi előtt áll. De nemcsak a lelkesedés fűtötte. Néha sötét felhőként tornyosult felé ez a kihívás. Mert ha pont az öreg művész fellépésekor okoz csalódást, akkor leírta magát a pályáról, talán örökre. Másrészt, a darabválasztás is aggodalommal töltötte el. Amikor először olvasta a színművet, még maradéktalan volt benne a lelkesedés. De később be kellett vallania önmagának, hogy tán túl nagy falat ez dráma ebben a városkában, ahol a nézők a könnyed szórakozásért ülnek be a színházba.
Klárival próbálta megbeszélni a gondjait, de az asszony csak megmosolyogta dadogó okfejtéseit. A nő egy kis presszót irányított, magabiztosan mozgott a saját közegében, kicsit lenézően figyelte a művészvilág érzékeny figuráit. Bélát nem tartotta életrevalónak, de elfogadta, mert imponált neki a férfi kamaszos lelkesedése. Meg aztán, a kisváros sem nyújtott nagy választékot magányos, középkorú férfiakból.
A nagy művész érkezését egy hónappal a bemutató előtt várták. De aztán értesítés jött, hogy késik néhány napot. Béla elkezdte a próbákat azokkal a jelenetekkel, melyekben nem volt az öregnek szerepe. Elégedetten nyugtázta, hogy a színészek sokkal előbbre vannak a szövegtudásban, mint más alkalmakkor.
A színtársulat első találkozása a Mesterrel, az egyik szerdai délelőttre esett. Nagy csokor virággal várták a színpadon az idős művészt. Igaz, az ital is szóba került, de aztán elvetették az ötletet. Egyesek úgy ítélték, még esetleg célzásnak venné, hogy tudnak az alkohollal folytatott küzdelméről, melyben oly sokszor maradt alul.
Béla az ifjú színésznők karéját rendezgette, azt tervezte, hogy a kulisszák mögül érkező művész majd a társulat tagjaiból alkotott sorfal előtt vonul a színpadra. Utasításokat osztogatott, felhevülten gesztikulált, mint annyiszor, rendezései alkalmával. A sötét nézőtér felől taps hallatszott. Vagyis inkább csak két tenyér összeverődése. A férfi a színpad széléhez lépett, hunyorogva próbálta megszűrni a rivalda fényeit. Végre felfedezte az igazgató társaságában üldögélő Mestert. Az idős férfi felemelkedett a helyéről és nevetve a színpad felé sietett. Felmászott a lépcsőn és teátrálisan meghajolt a társulat tagjai előtt. Béla csalódottságot érzett, mint mindig, ha valami nem a tervei szerint alakult. Az idős férfi kezet nyújtott. Béla kissé megilletődött a híres ember közelségétől, önkéntelenül meghajolt bemutatkozás közben. Filmekből már jól ismerte ezt az arcot, most mégis meglepte a maszk nélküli nyers valóság. A színész bőrének tág pólusai egy olcsó bőrkesztyűre emlékeztették. A másik meglepetést az idomtalan, külön életet élő has jelentette, mely, mint egy rossz helyre nőtt púp domborodott az öreg zakója alatt. A testmagassága is kiábrándítóan hatott.
Az öreg színész egy szempillantás alatt felmérte a kiváltott hatást. Látszott, nem újszerű számára a személyes találkozások során begyűjtött csalódás. Előbb esetlenül meghajolt a társulat felé, majd ebből a szánalmas sutaságból egy pillanat alatt váltva, könnyed gráciával kezdte osztogatni a virágszálakat a hölgyeknek, miközben öblös, mindenki által jól ismert hangján egy Moliere darabból idézett. Majd megköszönte a csokrot és javasolta a tagoknak, hogy tegeződjenek. A társulat lelkesülten tapsolt. A Mester csatát nyert.
A rend csak nehezen akart helyreállni, de aztán elült a zaj. Béla olvasópróbát javasolt, de a Mester szerényen elhárította. Azt mondta, inkább arra lenne szüksége, hogy a színpadon mondhassa a szerepét, akkor jobban a fejében marad a szöveg. Lokális memóriája van – bizonygatta.
Béla az öreg egyik jelenetével akart kezdeni, de a Mester inkább azt kérte, hogy menjenek a felvonások szerint. Mivel így a jelenete még nem volt soron, ezért a rendezővel együtt elhagyta a színpadot. Béla maga mellé invitálta az idős művészt a nézőtéren, de ő szerényen elhárította a megtiszteltetést és hátrább ült le. Béla helyet foglalt a rendezői széksorban, de állandóan hátában érezte a Mester tekintetét. A színészek lámpalázzal küszködve mondták a szövegüket, Béla is zavartan kiabálta fel utasításait. Percenként arra számított, hogy a Mester majd közbe szól, de az öreg hallgatott.
Fél óra múltán a Mester jelenete következett. Az öreg bejött a színre, szemüveget kerített, előhúzta zsebéből a szövegkönyvét és lassan, sok hibával olvasni kezdte a szerepét. Közben tett is néhány bizonytalan lépést. Béla csalódást érzett. Az öreg szövegmondásából kiderült, hogy teljesen ismeretlen anyagot olvas. A nyögdécselő felolvasás a többieket is megbénította. Béla a megszokottnál jóval korábban rendelt el szünetet. Az öreg is fellélegzett, mint egy készületlen diák, akit végre helyére enged a tanár.
Béla a szünetet arra használta fel, hogy vázolja elképzeléseit az öreggel. Ösztönei azt súgták, hogy nem lenne szerencsés a többiek előtt a színpadon utasítgatni a Mestert.
- Laci bátyám - kezdte zavartan. – Hadd kérdezzem meg, milyen karaktert akarsz adni az öreg tanítónak? Mert amikor bejön a hírrel, hogy ég az iskola, ne feledd, hogy semmiképpen sem lehet majd fásult, nem gondolod? Sok sok indulat kell majd oda, elvégre az öreg tudja, hogy kik voltak a gyújtogatók.
- Meg lesz oldva,- válaszolt kedélyesen a Mester, kávéját kavargatva.
- Biztos vagyok benne – dadogta Béla. – De gondoltam, jobb tisztázni, mert elkerülhetjük a félreértést. Ha majd leteszed a szövegkönyvet, akkor szeretném, ha a figurád olyan lenne, akire nem illik csak egyetlen jelző. Tehát nem gyáva, vagy nem hős, hanem egy hús-vér ember, akit az adott helyzet kényszerít bizonyos szituációkba. Például az elején, ahol tele vagy indulattal, de ijedséggel is. Mondjuk, bejönnél és hátrapillantanál, mint aki fél, hogy meglátták. Kezdhetnéd tán dadogással a szöveget, tudod, az izgalomtól, esetleg elfúlva, mert szaladtál. . .
Az öreg Bélára emelte tekintetét.
- Figyelj rám Bercikém! – kezdte, jó adag lenézéssel a hangjában.
- Béla! Béla vagyok! – vágott közbe a férfi, alig hallhatóan.
- Nekem nem kell elmagyaráznod, hogy mit kell csinálnom, értve vagyok?! Ötven év alatt volt időm ellesni, hogy mi kell a közönségnek, úgyhogy ne szarj be, oké?! – fordított hátat a rendezőnek.
Béla ijedten pillantott körbe, azt lesve, hogy volt–e tanúja a beszélgetésnek. Két fiatal színészt fedezett fel hallótávolságon belül, de arcukról nem tudott leolvasni semmit.
Kedvetlenül tért vissza a nézőtérre. Újabb jelenet következett a Mesterrel. Megjegyzés nélkül nézte végig az öreg küzdelmét a szöveggel. Béla a jelenet végén megköszönte az öreg „játékát” és azt indítványozta, hogy vegyék át még egyszer azt a néhány mondatot. Remélte, hogy a szöveg ismeretében az öreg tán megcsillant valamit képességeiből. De a Mester az órájára nézett, legyintett és csak annyit mondott:
- Nekem mára elég volt.
Béla érezte, hogy fülig pirul. A színészek karéjából kuncogást vélt hallani.
- Hát jó! – krákogta. – Akkor a második felvonásból az irodai jelenettel folytatjuk.
Béla alig tudott figyelni a próba további részében. Odahaza felvázolt erre a felvonásra egy nagyszabású, sokmozgásos színpadi kavalkádot, de most úgy érezte, hiábavaló az egész. Állandóan az öreg járt az eszében. Hogy is lehetett ennyire naiv, hogy azt hitte, irányítani tudja majd az ország egyik kedvencét.
Egy hét vergődés következett. Az öreg alig haladt a szövegével, lassan, akadozva olvasta a mondatait, aztán néhány nap múlva megjelent szövegkönyv nélkül és fejből kezdte citálni a szerepét. Igaz, ebben se volt sok köszönet, néha csak a lényegre emlékezett, vagy arra se nagyon, a partnerek kétségbeesetten várták, hogy visszakanyarodjon az eredeti szöveghez. A végszót rendszerint a súgó kiáltotta oda a színészeknek.
Aztán megváltozott minden. Az öreg színpadra lépett és gépiesen, de egyre kevesebb hibával kezdte mondani a szerepét. Ha elakadt, a súgó egyetlen szava elég volt ahhoz, hogy mozgásba jött lendkerékként folytassa szövegét. De a játékkal adós maradt. Béla remélte, hogy tán a teljes szövegtudás birtokában végre elővarázsolja az öreg a kabátujjából az idős tanító figuráját. A Mester azonban mintha gúnyt űzött volna a szerepéből. Egyszer belekezdett a nagymonológjába raccsolva, máskor elhaló hangon válaszolt a partnerének, a fiatal kolleganőt azzal nevetette meg, hogy ízes tájszólással faggatta az utolsó felvonásban. Béla forrt a méregtől, de nem volt bátorsága ahhoz, hogy felelősségre vonja az öreget.
Amikor már úgy érezte, hogy nem mehet ez így tovább, a színház apró társalgójában ült le négyszemközti beszélgetésre az idős mesterrel.
- Nézd Laci bátyám! – kezdte zavartan. – Ezek a fiatal színészek most játszanak életükben először egy olyan nagy névvel, mint te. Érted? Te vagy az etalon nekik! Tőled lesik a szakmai titkokat, a szerep bőrébe bújást, a színészi alázatot és mindent, amit te itt képviselsz! Nézd, lehet, hogy te a hátad közepére sem kívántad ezt a vendégjátékot, lehet, hogy csak a pénzért csinálod, de tisztesség is van a világon. Nem ezt várják tőled se ők, se én!
Az öreg Bélára pillantott, szemében különös fény villant. Nem szólt semmit, csak elmélyülten kavargatta a kávéját. Az indulatot tükröző arcvonások zavarra és megszeppenésre váltottak. Béla nem tudta eldönteni, hogy valódi érzelmeket lát, vagy csak színjátékot.
Aznap délután csoda történt. A Mester játszani kezdett, az idős tanító figurája megelevenedett a színpadon. Béla ámulva figyelte a változást. Menet közben néhány javaslatot kiáltott fel az öregnek, aki pontosan követte az utasításait. Béla legszívesebben felüvöltött volna a boldogságtól. A többiek is ráéreztek az áldott hangulatra, frissen, energikusan tették a dolgukat. Béla úszott a boldogságban. Lelkesen, erőtől duzzadva állt fel a próba végén és egy harsány „Köszönöm”- öt kiáltott az öreg felé.
Este beugrott a színházba. Bevett szokása volt, hogy azért rajta tartsa a szemét régebben futó rendezésein is. Nagy meglepetésére felfedezte az öreget a nézőtéren. Előadás után a Mester nyomába eredt. Hátulról ráköszönt, az öreg megfordult, az arca nem árulkodott meglepetésről. Béla akadozva rákezdte:
- Laci bátyám, nagyon köszönöm a mai próbát. Ne haragudj azért a reggeli kirohanásért, de tényleg kár minden percért, amikor nem vagy teljes szívvel a színpadon. Fantasztikus, hogy ennyi színt tudtál adni ennek a szerepnek. Tudod mit éreztem ma, amikor elkezdtél játszani?! A katarzist! Azt a csodás érzést, azt a lelki megtisztulást, amiért érdemes ezt az egészet csinálni! Kell ennél több?! Egy jó színész, egy jó darabban?! Mert ez az író egy második John Osborne szerintem. Ami a „Dühöngő Ifjúság” volt a hatvanas években, ez a darab legalább annyi, ha nem több, a mában. Minden, ami fontos, ki van vetítve ezekben a konfliktusokban. Teljesen mai, teljesen modern, a figurák is csupa hús-vér emberek, ha te így játszod ezt a tanítót, hát mindenki tudni fogja, hogy a generációk harcában nem lehetnek nyertesek a fiatalok.
Az öreg megtorpant, Bélára emelte tekintetét, majd az eget kémlelte. Lassan megszólalt:
- Látod azt a csillagot? Azt a nagy fényeset felettünk? Lehet, hogy már rég elporladt, a fénye meg csak most ért ide hozzánk. Eltűnünk mi is fiam, csakhogy a mi fényünk nem ér el sehova.
Az idős férfi újra elindult, kezével egy búcsúzó gesztust intett, Béla nem merte követni.
A további próbák aránylag rendben folytak. Az öreg gépisen hajtotta végre az utasításokat, nem lázongott, de adós maradt az igazi szerepformálással. Béla kezdett beletörődni, úgy gondolta, a Mester nem akar kiadni magából semmit az előadás előtt. Ez ugyan megnehezítette a többiek felkészülését, de nem volt hozzá bátorsága, hogy szóba hozza dolgot. Félt attól, hogy nagyképű kioktatásban lesz része, olyasfélében, hogy az igazi profik így csinálják.
Megpróbált az öreg közelébe kerülni, hogy kiismerje, és hatni tudjon rá. De hamar belátta, fel kell adnia elképzelését. A Mestert minden próba után várta valaki. A város előkelőségei kézről kézre adták, igazgatók, főmérnökök, orvosok, vállalkozók körében ebédelt és állítólag ezeket a vendéglátásokat zaftos színészpletykákkal viszonozta.
Béla a bemutató előtti héten bőbeszédű nyilatkozatot adott a helyi újságnak, amelyben kifejtette, hogy ősbemutatót láthat a nagyérdemű. Az angol új hullámos színpadi szerzők élvonalában emlegette a darab íróját és realista színjátszást ígért a nézőknek. Az idős művészről is szót ejtett, meglepetést emlegetett a játékával kapcsolatban. A Mestert azonban nem sikerült szóra bírni az újságírónak.
A főpróbán egy rosszul illesztett díszletfal keltett riadalmat, amely majdnem rádőlt az egyik ifjú színészre. A babonásabbak ezt jó jelnek vették, de amúgy csalódást keltett a darab. Az öreg még mindig sótlan és jellegtelen volt az idős tanító szerepében. Béla sajgó szívvel figyelte, hogy hogyan halnak el a szellemes és érdekes mondatok az élettelen játék következtében. Olyan érzése volt, mintha egy piszkos ablaküvegen nem tudna áttörni a napsugár. Néhány kolléga gratulált az előadás végén a rendezőnek, de ezek a barátságos vállveregetések inkább részvétnyilvánításoknak tűntek. Béla természetesen az öreg által okozott csalódással magyarázta a kudarcot, de azért még reménykedett a csodában.
Este Klárinál vigasztalódott. A csöpp presszó már bezárt, Béla a pultra könyökölve figyelte az asszonyt, aki gyakorlott mozdulatokkal rendezkedett.
Klári nem kérdezősködött a férfi arckifejezését látva, inkább szó nélkül töltött a konyakból. Béla a második pohár után rákezdte:
- Nem hiszem el, hogy pont velem történhet ilyesmi?! Mit akar ez a vén gazember?! Mire spórol?! Úgy játszik, mint egy lámpalázas főiskolás, hogy lesz ebből holnap főszerep?!
Klári vissza sem fordult, a válla felett kérdezte:
- Gondolod, hogy ennyit számit, amit csinál? Szerintem a nézőknek elég, ha ő van a színpadon.
- Na nem úgy van az!- harsogta Béla, a harmadik pohárral a kezében.- Kérlek, ezt konkrétan meg tudom világítani neked egy példával, hogy mit jelent ez az egész. – belemelegedve magyarázkodni kezdett. – Srác koromban, amikor gimibe jártam, minden humán marhaságért oda voltam. Mozi, színház, vers, irodalom, könyv, szóval minden, amit akarsz. Volt a suliban egy iskolarádió, naná hogy ott is nyüzsögni kezdtem. Egyszer az ottani főnök kitalálta, hogy csináljunk riportot, olyan idős emberekkel, akik híresek valamitől. Mondanom sem kell, egy ilyet se ismertem. De aztán eszembe jutott, hogy van a szomszédunkban egy öregúr, aki állati jól zongorázik, gondoltam ő lesz az én híres emberem. Hát át is mentem az öreghez a mikrofonnal, a rádiósmagnóval, hogy én most riportot készítenék vele. És képzeld, az öreg teljesen megszédült, hogy ő most ilyen fontos ember lett. Elkezdett nagyképűsködni, emlékszem, kifejezetten kioktató volt velem. Lekezelően megkérdezte, hogy hallottam-e már Brahmsról, meg ilyeneket. Én meg ott szerénykedtem, mert valahogy megfogott, hogy ez a nagy ember milyen remekül zongorázik. Aztán elkezdett játszani, én szorgalmasan fel is vettem az a Liszt rapszódiát, amit előadott. De azért volt annyi eszem, hogy megvegyem a boltban is azt a zenedarabot. Másnap összehasonlítottam a kettőt. Hát kérlek, az öreg a gyors résszel nem tudott megbirkózni, ahelyett, hogy külön hangokat játszott volna, tenyérrel verte a zongorát, ezzel idézte elő azt a súlyos hangzást a zenedarab végén. Míg a másik, az igazi zenész a befejező tételt úgy oldotta meg, hogy az jól különválasztható, gyönyörű, izgalmas és hátborzongatóan szép részre sikeredett. Érted?! Ez a két zenész ugyanabból a kottából játszott! Hát erről van szó! Na mondanom se kell, hogy nem vittem be az iskolarádióba az én híres emberemet, de a szalag még megvan, és időnként felteszem, ha borzadni akarok.
Béla pohara koppant a pulton, az asszony még mindig nem fordult meg. Aztán megszólalt.
- Ne igyál többet! Fogadok, még nem is vacsoráztál. Gyere, viszek haza valami hideget.
Béla nem volt biztos benne, hogy a nő hallott-e valamit abból, amit az előbb elmondott. Megadóan sóhajtott, miközben az előtte hajladozó asszony alakján pihentette szemét. Tekintete vágyakozón követte a szövetszoknyán keresztül kirajzolódó bugyi vonalát.
- Menjünk!- adta ki a jelszót. – A francba az egész színházzal!
A premier, szokás szerint telt házat jelentett. A városka életében a színházi bemutató a vadászbál jelentőségével vetélkedett. Béla a főbejáratnál állt az igazgató társaságában és sorra üdvözölték a helyi előkelőségeket. Szívből utálta ezt a lakájos hajlongást, de az igazgató értésére adta, hogy elvárja a jelenlétét.
A kezdés előtti percekben felszaladt az öltözői folyosóra. Nagy meglepetésére nem a szokásos sürgés-forgás fogadta. Végigrohant a néptelen folyosón, a kulisszák mögé. A színfalak mögött csoportosulásba botlott. Átverekedte magát az izgatottan pusmogó színészek és műszakiak között és megpillantotta az öreget, aki természetellenesen merev testtartásban ült egy széken. Többen heves mozdulatokkal legyezték, egy ifjú színésznő gyengéden masszírozta az öreg tarkóját, mindenki az esetet tárgyalta.
- Mi történt? – rángatta meg Béla az egyik színész karját.
- Nem tudom. – vont vállat a kérdezett. – Mindenki készülődött, ahogy szoktuk, egyszer csak látom, hogy a Mester kapaszkodik valakibe, mert már nem tud a lábán állni. Akkor kerítettünk neki egy széket. Már elszaladtak a gyógyszeréért.
Béla dermedten és kissé gyanakodva nézte az idős színészt.
Az öreg lassan kinyitotta szemét, elfogadta a vizespoharat meg a tablettát. Aprókat nyelve ivott, kisvártatva éledezni kezdett, majd feltápászkodott, megrázta magát, mint egy versenyzésre készülő sportoló.
- Nem kell berezelni! Jobban vagyok.
A megkönnyebbülés moraja hallatszott, majd az emberek a dolgukra siettek. Béla sikertelenül próbálta elkapni az öreg tekintetét.
- Biztos, hogy rendben van minden? – kérdezte gyanakodva.
Az öreg hevesen bólogatott. Béla visszaindult a nézőtérre, a szűk folyosón többször hátrapillantott, mint egy szülő, aki kiskorú gyermekeit készül egyedül hagyni.
A gong után elsötétedett a nézőtér, majd szétnyílt a függöny. Béla megigézve bámulta a színpadot, még ennyi év után sem tudott betelni a színház csodájával. Egyszerű, kopott angol kiskocsmát világított meg a rivaldafény, a nézőtéri pusmogásból ítélve igen hatásosra sikerült a díszlet.
Elkezdődött a játék. A szereplők párbeszéde előre vetítette a közelgő súlyos konfliktusokat. Aztán beviharzott az öreg. Nagy taps fogadta. A Mester a több évtizedes rutinjával kivárta az ünneplés végét, majd belekezdett a játékba. A futástól kifulladva, a félelemtől remegve kezdte mondatait, de ebben a szánalmas figurában mégis ott vibrált a rettenetes indulat. Béla hatalmas megkönnyebbülést és valamiféle hálát érzett az agg mester iránt ezekben a percekben.
De akkor megbotlott az öreg a saját lábában. A közönség soraiból bátortalanul felhangzott egy-két illetlen nevetés. Ekkor az öreg egy hatalmas zsebkendőt kapott elő, remegve megtörölte izzadt homlokát majd tülkölve kifújta az orrát. Újabb nevetések buggyantak elő. Béla gyanút fogott. Ekkor a Mester szétnyitotta ballonkabátját és a lecsúszni készülő nadrág láttatni engedte a selyemalsót a piros szívekkel. Az öreg nagy zavartan marokra fogta a lötyögő nadrágot, és rángatni kezdte, de a ruhadarab nem engedelmeskedett. A nézőtéren ekkor felszakadt a jókedv és parttalan röhögéshullám keletkezett. Az öreg további mozdulatait már ez a féktelen vidámság fogadta. A közönség hálásan nyugtázta, hogy a komor hangulatú dráma helyett ilyen könnyen emészthető különlegességet kap.
Béla dermedten figyelte az öreg mozdulatait. Még remélte, hogy valamiféle múló lidércnyomás tanúja csupán és helyreáll minden. De az öreg nem hagyta abba. A tapstól és a nevetéstől megrészegülten újabb bohóctréfákat rögtönzött. De nem, nem rögtönzés volt ez, hanem előre kitervelt és módszeresen felépített gag-sorozat.
Béla mély fájdalmat és undort érzett. Ezért volt hát a nemtörődöm felkészülés, a rendezői utasítások semmibe vétele, a gyanútlan kollégák megtévesztése. A Mester a maga útját járta.
A színpadon tovább tartott a cirkusz. Az öreg hebegett, szipogott, amikor ivott a fél poharat magára öntötte. A nézőtéri jókedv nem lanyhult egy pillanatra sem. Jelenete végén, mielőtt kicsoszogott volna színről, felragadott egy gazdátlan esernyőt, a magasba tartotta, miközben tenyerével ellenőrizte, hogy esik-e már. A közönség tapsolt és dübörgött, mikor az öreg átzuhant a küszöbön, Béla érezte, hogy arcát szégyen égeti.
A színen maradt szereplők megzavarodva próbáltak visszatalálni a drámához. De a nézők már nem voltak kíváncsiak az artistákra, a bohócot akarták látni.
A szünetben Béla bénultan ült a helyén. Nem, nem tud lemenni a kollégák közé, és arra biztatni őket, hogy tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna. Az öreggel sem érdemes szót váltani. Mit mondjon neki?! Nem tudja megváltoztatni.
A nézőtér felől áradó jókedv, hangos derű, elégedett moraj még sosem volt ennyire ellenére.
- El kéne tűnni innen. – gondolta - Hogy ne kelljen kiállni a függöny elé az előadás végén. De aztán a többiekre gondolt. Az idős művészekre, akik ismerték a szakmai alázatot és a fiatal kollégákra, akik ripacskodás nélkül próbálnak érvényesülni ezen a pályán.
Végigülte a másik két felvonást, melyekben az öreg egyértelművé tette, hogy nem színművet láthat a nagyérdemű, hanem az ő egyszemélyes burleszk műsorát. Csetlett, botlott, mulatságos pofákat vágott, elbóbiskolt a nyílt színen, hogy saját horkolására ébredjen, csuklási rohamot színlelt, belegabalyodott a kabát felvételébe és a darab végén a nagymonológja közben váratlanul bőgni kezdett. Az idős tanító figurája már nem volt egyéb, mint egy szenilis, kétbalkezes, félnótás, szerencsétlen falu bolondja. Igaz, a közönség hatalmas röhögésekkel díjazta ezt a teljesítményt.
A darab végén ütemesen dörgött a taps, a színészeket kétszer is a vasfüggöny elé hívták. Béla sápadtan állt a rivaldafényben és végtelen ürességet érzett. A Mester, számtalan meghajlásai egyikéből felegyenesedve odasziszegte Bélának:
- Látod öcsém?! Ez kell ezeknek!
Béla fejfájásra hivatkozva kimentette magát az előadás után bankettről. A lépcsőn a fiatal kritikusba botlott. A megtermett férfi elé állt, képtelenség volt tovább haladni.
- Béla, én mindent tudok! - harsogta. – Ez nem a te hibád! Benn ültem néhány próbán, tudom, hogy nem ezt akartad! Ez a vén csirkefogó azt hiszi, hogy még mindig övé a világ! Majd elolvashatod a véleményem a reggeli lapban! – viharzott tovább.
Béla sóhajtott egyet, majd meggyorsította lépteit. Klárihoz sietett, aki természetesen nem hagyta ott a boltját a bemutató miatt. Fásultan beszámolt a nőnek a történtekről, és ahogy mesélte az átélt szörnyűséget a nő közönyén keresztül hirtelen megérezte az egész ügy jelentéktelenségét.
Nehezen aludt el, fáradtan, rosszkedvűen ébredt. Klári szótlanul dobta az ágyára a reggeli újságot. A címlapon az öreg képét látta, fekete gyászkeretben. A lapzárta miatt az újság a következő számban ígérte a nekrológot. A rövid hírben csak az állt, hogy az országos hírű művész halálos autóbalesetet szenvedett. A jelek arra utalnak, hogy elalhatott a volánnál és ezért tért le az útról. A cikk ittas vezetést is említett.
Béla megbabonázva bámulta a képet, majd tovább lapozott. A színházi kritika nem volt a lapban, nyilván a gondos főszerkesztő nem tartotta ildomosnak, hogy leközölje a gyászhír miatt. Béla újra a címlapot vette szemügyre. A fényképre meredve, mozdulatlanul ülve várta, hogy hatalmába kerítse valamilyen érzés. A részvét, a gyász, a fájdalom, a veszteségérzet, vagy ilyesmi. De nem érzett mást, csak közönyt és némi megkönnyebbülést.
A városkában futótűzként terjedt a hír, hogy ősszel itt lép fel a nagy pesti művész. A színház igazgatója egy szitkot mormolt el a fogai között, mikor megtudta, hogy a pletyka megint megelőzte. Pedig mennyire szerette volna bezsebelni a tagság meglepődését a társulati ülésen. De, ha így alakult, az se baj - vonta meg a vállát beletörődve, legalább plakátok nélkül is tudni fogja a város, hogy a Kiváló Művész lesz a következő darab sztárja.
Béla, a rendező kétkedve fogadta a hírt, de aztán hivatalosan is megerősítették. Az ő keze alatt fog dolgozni az ország egyik kedvence! Mérhetetlen izgalmat és fizikai fájdalommal felérő feszültséget érzett, aztán valósággal szétfeszítette a tettvágy, hogy mindent maga vegyen kézbe, hiszen ez lesz a nagy lehetőség.
Béla tudta, hogy most megfordulhat minden. Lassan már egy évtizede dolgozik ennél a kis vidéki társulatnál, sorra rendezi a darabokat, de a szakma ügyet sem vet rá. Hiába kapta a jó kritikákat, hiába biztosította a telt házakat, a siker csak afféle udvarias, szerény és jól nevelt része volt ezeknek az előadásoknak de sosem óriási, provokáló, vagy hangos, mint amilyen jelzőket olvashatott más kollégák bemutatói kapcsán.
Most, a harmincas évei derekán, még megvan benne a tűz, még jönnek az ötletek, de mintha már halványabban lobogna a lelkesedés. Meddig lángolhat még az, akit nem ismer el a szakma?! De itt a nagy lehetőség! Ezután majd másként lesz minden! És ugye az sem törvényszerű, hogy vidéken kell megöregedni. Ha most összejönne egy remek előadás az ő rendezésében, egy ilyen nagy névvel, akkor biztosan Pesten is számolnának a képességeivel.
Szinte minden percben eszébe jutott, hogy mi előtt áll. De nemcsak a lelkesedés fűtötte. Néha sötét felhőként tornyosult felé ez a kihívás. Mert ha pont az öreg művész fellépésekor okoz csalódást, akkor leírta magát a pályáról, talán örökre. Másrészt, a darabválasztás is aggodalommal töltötte el. Amikor először olvasta a színművet, még maradéktalan volt benne a lelkesedés. De később be kellett vallania önmagának, hogy tán túl nagy falat ez dráma ebben a városkában, ahol a nézők a könnyed szórakozásért ülnek be a színházba.
Klárival próbálta megbeszélni a gondjait, de az asszony csak megmosolyogta dadogó okfejtéseit. A nő egy kis presszót irányított, magabiztosan mozgott a saját közegében, kicsit lenézően figyelte a művészvilág érzékeny figuráit. Bélát nem tartotta életrevalónak, de elfogadta, mert imponált neki a férfi kamaszos lelkesedése. Meg aztán, a kisváros sem nyújtott nagy választékot magányos, középkorú férfiakból.
A nagy művész érkezését egy hónappal a bemutató előtt várták. De aztán értesítés jött, hogy késik néhány napot. Béla elkezdte a próbákat azokkal a jelenetekkel, melyekben nem volt az öregnek szerepe. Elégedetten nyugtázta, hogy a színészek sokkal előbbre vannak a szövegtudásban, mint más alkalmakkor.
A színtársulat első találkozása a Mesterrel, az egyik szerdai délelőttre esett. Nagy csokor virággal várták a színpadon az idős művészt. Igaz, az ital is szóba került, de aztán elvetették az ötletet. Egyesek úgy ítélték, még esetleg célzásnak venné, hogy tudnak az alkohollal folytatott küzdelméről, melyben oly sokszor maradt alul.
Béla az ifjú színésznők karéját rendezgette, azt tervezte, hogy a kulisszák mögül érkező művész majd a társulat tagjaiból alkotott sorfal előtt vonul a színpadra. Utasításokat osztogatott, felhevülten gesztikulált, mint annyiszor, rendezései alkalmával. A sötét nézőtér felől taps hallatszott. Vagyis inkább csak két tenyér összeverődése. A férfi a színpad széléhez lépett, hunyorogva próbálta megszűrni a rivalda fényeit. Végre felfedezte az igazgató társaságában üldögélő Mestert. Az idős férfi felemelkedett a helyéről és nevetve a színpad felé sietett. Felmászott a lépcsőn és teátrálisan meghajolt a társulat tagjai előtt. Béla csalódottságot érzett, mint mindig, ha valami nem a tervei szerint alakult. Az idős férfi kezet nyújtott. Béla kissé megilletődött a híres ember közelségétől, önkéntelenül meghajolt bemutatkozás közben. Filmekből már jól ismerte ezt az arcot, most mégis meglepte a maszk nélküli nyers valóság. A színész bőrének tág pólusai egy olcsó bőrkesztyűre emlékeztették. A másik meglepetést az idomtalan, külön életet élő has jelentette, mely, mint egy rossz helyre nőtt púp domborodott az öreg zakója alatt. A testmagassága is kiábrándítóan hatott.
Az öreg színész egy szempillantás alatt felmérte a kiváltott hatást. Látszott, nem újszerű számára a személyes találkozások során begyűjtött csalódás. Előbb esetlenül meghajolt a társulat felé, majd ebből a szánalmas sutaságból egy pillanat alatt váltva, könnyed gráciával kezdte osztogatni a virágszálakat a hölgyeknek, miközben öblös, mindenki által jól ismert hangján egy Moliere darabból idézett. Majd megköszönte a csokrot és javasolta a tagoknak, hogy tegeződjenek. A társulat lelkesülten tapsolt. A Mester csatát nyert.
A rend csak nehezen akart helyreállni, de aztán elült a zaj. Béla olvasópróbát javasolt, de a Mester szerényen elhárította. Azt mondta, inkább arra lenne szüksége, hogy a színpadon mondhassa a szerepét, akkor jobban a fejében marad a szöveg. Lokális memóriája van – bizonygatta.
Béla az öreg egyik jelenetével akart kezdeni, de a Mester inkább azt kérte, hogy menjenek a felvonások szerint. Mivel így a jelenete még nem volt soron, ezért a rendezővel együtt elhagyta a színpadot. Béla maga mellé invitálta az idős művészt a nézőtéren, de ő szerényen elhárította a megtiszteltetést és hátrább ült le. Béla helyet foglalt a rendezői széksorban, de állandóan hátában érezte a Mester tekintetét. A színészek lámpalázzal küszködve mondták a szövegüket, Béla is zavartan kiabálta fel utasításait. Percenként arra számított, hogy a Mester majd közbe szól, de az öreg hallgatott.
Fél óra múltán a Mester jelenete következett. Az öreg bejött a színre, szemüveget kerített, előhúzta zsebéből a szövegkönyvét és lassan, sok hibával olvasni kezdte a szerepét. Közben tett is néhány bizonytalan lépést. Béla csalódást érzett. Az öreg szövegmondásából kiderült, hogy teljesen ismeretlen anyagot olvas. A nyögdécselő felolvasás a többieket is megbénította. Béla a megszokottnál jóval korábban rendelt el szünetet. Az öreg is fellélegzett, mint egy készületlen diák, akit végre helyére enged a tanár.
Béla a szünetet arra használta fel, hogy vázolja elképzeléseit az öreggel. Ösztönei azt súgták, hogy nem lenne szerencsés a többiek előtt a színpadon utasítgatni a Mestert.
- Laci bátyám - kezdte zavartan. – Hadd kérdezzem meg, milyen karaktert akarsz adni az öreg tanítónak? Mert amikor bejön a hírrel, hogy ég az iskola, ne feledd, hogy semmiképpen sem lehet majd fásult, nem gondolod? Sok sok indulat kell majd oda, elvégre az öreg tudja, hogy kik voltak a gyújtogatók.
- Meg lesz oldva,- válaszolt kedélyesen a Mester, kávéját kavargatva.
- Biztos vagyok benne – dadogta Béla. – De gondoltam, jobb tisztázni, mert elkerülhetjük a félreértést. Ha majd leteszed a szövegkönyvet, akkor szeretném, ha a figurád olyan lenne, akire nem illik csak egyetlen jelző. Tehát nem gyáva, vagy nem hős, hanem egy hús-vér ember, akit az adott helyzet kényszerít bizonyos szituációkba. Például az elején, ahol tele vagy indulattal, de ijedséggel is. Mondjuk, bejönnél és hátrapillantanál, mint aki fél, hogy meglátták. Kezdhetnéd tán dadogással a szöveget, tudod, az izgalomtól, esetleg elfúlva, mert szaladtál. . .
Az öreg Bélára emelte tekintetét.
- Figyelj rám Bercikém! – kezdte, jó adag lenézéssel a hangjában.
- Béla! Béla vagyok! – vágott közbe a férfi, alig hallhatóan.
- Nekem nem kell elmagyaráznod, hogy mit kell csinálnom, értve vagyok?! Ötven év alatt volt időm ellesni, hogy mi kell a közönségnek, úgyhogy ne szarj be, oké?! – fordított hátat a rendezőnek.
Béla ijedten pillantott körbe, azt lesve, hogy volt–e tanúja a beszélgetésnek. Két fiatal színészt fedezett fel hallótávolságon belül, de arcukról nem tudott leolvasni semmit.
Kedvetlenül tért vissza a nézőtérre. Újabb jelenet következett a Mesterrel. Megjegyzés nélkül nézte végig az öreg küzdelmét a szöveggel. Béla a jelenet végén megköszönte az öreg „játékát” és azt indítványozta, hogy vegyék át még egyszer azt a néhány mondatot. Remélte, hogy a szöveg ismeretében az öreg tán megcsillant valamit képességeiből. De a Mester az órájára nézett, legyintett és csak annyit mondott:
- Nekem mára elég volt.
Béla érezte, hogy fülig pirul. A színészek karéjából kuncogást vélt hallani.
- Hát jó! – krákogta. – Akkor a második felvonásból az irodai jelenettel folytatjuk.
Béla alig tudott figyelni a próba további részében. Odahaza felvázolt erre a felvonásra egy nagyszabású, sokmozgásos színpadi kavalkádot, de most úgy érezte, hiábavaló az egész. Állandóan az öreg járt az eszében. Hogy is lehetett ennyire naiv, hogy azt hitte, irányítani tudja majd az ország egyik kedvencét.
Egy hét vergődés következett. Az öreg alig haladt a szövegével, lassan, akadozva olvasta a mondatait, aztán néhány nap múlva megjelent szövegkönyv nélkül és fejből kezdte citálni a szerepét. Igaz, ebben se volt sok köszönet, néha csak a lényegre emlékezett, vagy arra se nagyon, a partnerek kétségbeesetten várták, hogy visszakanyarodjon az eredeti szöveghez. A végszót rendszerint a súgó kiáltotta oda a színészeknek.
Aztán megváltozott minden. Az öreg színpadra lépett és gépiesen, de egyre kevesebb hibával kezdte mondani a szerepét. Ha elakadt, a súgó egyetlen szava elég volt ahhoz, hogy mozgásba jött lendkerékként folytassa szövegét. De a játékkal adós maradt. Béla remélte, hogy tán a teljes szövegtudás birtokában végre elővarázsolja az öreg a kabátujjából az idős tanító figuráját. A Mester azonban mintha gúnyt űzött volna a szerepéből. Egyszer belekezdett a nagymonológjába raccsolva, máskor elhaló hangon válaszolt a partnerének, a fiatal kolleganőt azzal nevetette meg, hogy ízes tájszólással faggatta az utolsó felvonásban. Béla forrt a méregtől, de nem volt bátorsága ahhoz, hogy felelősségre vonja az öreget.
Amikor már úgy érezte, hogy nem mehet ez így tovább, a színház apró társalgójában ült le négyszemközti beszélgetésre az idős mesterrel.
- Nézd Laci bátyám! – kezdte zavartan. – Ezek a fiatal színészek most játszanak életükben először egy olyan nagy névvel, mint te. Érted? Te vagy az etalon nekik! Tőled lesik a szakmai titkokat, a szerep bőrébe bújást, a színészi alázatot és mindent, amit te itt képviselsz! Nézd, lehet, hogy te a hátad közepére sem kívántad ezt a vendégjátékot, lehet, hogy csak a pénzért csinálod, de tisztesség is van a világon. Nem ezt várják tőled se ők, se én!
Az öreg Bélára pillantott, szemében különös fény villant. Nem szólt semmit, csak elmélyülten kavargatta a kávéját. Az indulatot tükröző arcvonások zavarra és megszeppenésre váltottak. Béla nem tudta eldönteni, hogy valódi érzelmeket lát, vagy csak színjátékot.
Aznap délután csoda történt. A Mester játszani kezdett, az idős tanító figurája megelevenedett a színpadon. Béla ámulva figyelte a változást. Menet közben néhány javaslatot kiáltott fel az öregnek, aki pontosan követte az utasításait. Béla legszívesebben felüvöltött volna a boldogságtól. A többiek is ráéreztek az áldott hangulatra, frissen, energikusan tették a dolgukat. Béla úszott a boldogságban. Lelkesen, erőtől duzzadva állt fel a próba végén és egy harsány „Köszönöm”- öt kiáltott az öreg felé.
Este beugrott a színházba. Bevett szokása volt, hogy azért rajta tartsa a szemét régebben futó rendezésein is. Nagy meglepetésére felfedezte az öreget a nézőtéren. Előadás után a Mester nyomába eredt. Hátulról ráköszönt, az öreg megfordult, az arca nem árulkodott meglepetésről. Béla akadozva rákezdte:
- Laci bátyám, nagyon köszönöm a mai próbát. Ne haragudj azért a reggeli kirohanásért, de tényleg kár minden percért, amikor nem vagy teljes szívvel a színpadon. Fantasztikus, hogy ennyi színt tudtál adni ennek a szerepnek. Tudod mit éreztem ma, amikor elkezdtél játszani?! A katarzist! Azt a csodás érzést, azt a lelki megtisztulást, amiért érdemes ezt az egészet csinálni! Kell ennél több?! Egy jó színész, egy jó darabban?! Mert ez az író egy második John Osborne szerintem. Ami a „Dühöngő Ifjúság” volt a hatvanas években, ez a darab legalább annyi, ha nem több, a mában. Minden, ami fontos, ki van vetítve ezekben a konfliktusokban. Teljesen mai, teljesen modern, a figurák is csupa hús-vér emberek, ha te így játszod ezt a tanítót, hát mindenki tudni fogja, hogy a generációk harcában nem lehetnek nyertesek a fiatalok.
Az öreg megtorpant, Bélára emelte tekintetét, majd az eget kémlelte. Lassan megszólalt:
- Látod azt a csillagot? Azt a nagy fényeset felettünk? Lehet, hogy már rég elporladt, a fénye meg csak most ért ide hozzánk. Eltűnünk mi is fiam, csakhogy a mi fényünk nem ér el sehova.
Az idős férfi újra elindult, kezével egy búcsúzó gesztust intett, Béla nem merte követni.
A további próbák aránylag rendben folytak. Az öreg gépisen hajtotta végre az utasításokat, nem lázongott, de adós maradt az igazi szerepformálással. Béla kezdett beletörődni, úgy gondolta, a Mester nem akar kiadni magából semmit az előadás előtt. Ez ugyan megnehezítette a többiek felkészülését, de nem volt hozzá bátorsága, hogy szóba hozza dolgot. Félt attól, hogy nagyképű kioktatásban lesz része, olyasfélében, hogy az igazi profik így csinálják.
Megpróbált az öreg közelébe kerülni, hogy kiismerje, és hatni tudjon rá. De hamar belátta, fel kell adnia elképzelését. A Mestert minden próba után várta valaki. A város előkelőségei kézről kézre adták, igazgatók, főmérnökök, orvosok, vállalkozók körében ebédelt és állítólag ezeket a vendéglátásokat zaftos színészpletykákkal viszonozta.
Béla a bemutató előtti héten bőbeszédű nyilatkozatot adott a helyi újságnak, amelyben kifejtette, hogy ősbemutatót láthat a nagyérdemű. Az angol új hullámos színpadi szerzők élvonalában emlegette a darab íróját és realista színjátszást ígért a nézőknek. Az idős művészről is szót ejtett, meglepetést emlegetett a játékával kapcsolatban. A Mestert azonban nem sikerült szóra bírni az újságírónak.
A főpróbán egy rosszul illesztett díszletfal keltett riadalmat, amely majdnem rádőlt az egyik ifjú színészre. A babonásabbak ezt jó jelnek vették, de amúgy csalódást keltett a darab. Az öreg még mindig sótlan és jellegtelen volt az idős tanító szerepében. Béla sajgó szívvel figyelte, hogy hogyan halnak el a szellemes és érdekes mondatok az élettelen játék következtében. Olyan érzése volt, mintha egy piszkos ablaküvegen nem tudna áttörni a napsugár. Néhány kolléga gratulált az előadás végén a rendezőnek, de ezek a barátságos vállveregetések inkább részvétnyilvánításoknak tűntek. Béla természetesen az öreg által okozott csalódással magyarázta a kudarcot, de azért még reménykedett a csodában.
Este Klárinál vigasztalódott. A csöpp presszó már bezárt, Béla a pultra könyökölve figyelte az asszonyt, aki gyakorlott mozdulatokkal rendezkedett.
Klári nem kérdezősködött a férfi arckifejezését látva, inkább szó nélkül töltött a konyakból. Béla a második pohár után rákezdte:
- Nem hiszem el, hogy pont velem történhet ilyesmi?! Mit akar ez a vén gazember?! Mire spórol?! Úgy játszik, mint egy lámpalázas főiskolás, hogy lesz ebből holnap főszerep?!
Klári vissza sem fordult, a válla felett kérdezte:
- Gondolod, hogy ennyit számit, amit csinál? Szerintem a nézőknek elég, ha ő van a színpadon.
- Na nem úgy van az!- harsogta Béla, a harmadik pohárral a kezében.- Kérlek, ezt konkrétan meg tudom világítani neked egy példával, hogy mit jelent ez az egész. – belemelegedve magyarázkodni kezdett. – Srác koromban, amikor gimibe jártam, minden humán marhaságért oda voltam. Mozi, színház, vers, irodalom, könyv, szóval minden, amit akarsz. Volt a suliban egy iskolarádió, naná hogy ott is nyüzsögni kezdtem. Egyszer az ottani főnök kitalálta, hogy csináljunk riportot, olyan idős emberekkel, akik híresek valamitől. Mondanom sem kell, egy ilyet se ismertem. De aztán eszembe jutott, hogy van a szomszédunkban egy öregúr, aki állati jól zongorázik, gondoltam ő lesz az én híres emberem. Hát át is mentem az öreghez a mikrofonnal, a rádiósmagnóval, hogy én most riportot készítenék vele. És képzeld, az öreg teljesen megszédült, hogy ő most ilyen fontos ember lett. Elkezdett nagyképűsködni, emlékszem, kifejezetten kioktató volt velem. Lekezelően megkérdezte, hogy hallottam-e már Brahmsról, meg ilyeneket. Én meg ott szerénykedtem, mert valahogy megfogott, hogy ez a nagy ember milyen remekül zongorázik. Aztán elkezdett játszani, én szorgalmasan fel is vettem az a Liszt rapszódiát, amit előadott. De azért volt annyi eszem, hogy megvegyem a boltban is azt a zenedarabot. Másnap összehasonlítottam a kettőt. Hát kérlek, az öreg a gyors résszel nem tudott megbirkózni, ahelyett, hogy külön hangokat játszott volna, tenyérrel verte a zongorát, ezzel idézte elő azt a súlyos hangzást a zenedarab végén. Míg a másik, az igazi zenész a befejező tételt úgy oldotta meg, hogy az jól különválasztható, gyönyörű, izgalmas és hátborzongatóan szép részre sikeredett. Érted?! Ez a két zenész ugyanabból a kottából játszott! Hát erről van szó! Na mondanom se kell, hogy nem vittem be az iskolarádióba az én híres emberemet, de a szalag még megvan, és időnként felteszem, ha borzadni akarok.
Béla pohara koppant a pulton, az asszony még mindig nem fordult meg. Aztán megszólalt.
- Ne igyál többet! Fogadok, még nem is vacsoráztál. Gyere, viszek haza valami hideget.
Béla nem volt biztos benne, hogy a nő hallott-e valamit abból, amit az előbb elmondott. Megadóan sóhajtott, miközben az előtte hajladozó asszony alakján pihentette szemét. Tekintete vágyakozón követte a szövetszoknyán keresztül kirajzolódó bugyi vonalát.
- Menjünk!- adta ki a jelszót. – A francba az egész színházzal!
A premier, szokás szerint telt házat jelentett. A városka életében a színházi bemutató a vadászbál jelentőségével vetélkedett. Béla a főbejáratnál állt az igazgató társaságában és sorra üdvözölték a helyi előkelőségeket. Szívből utálta ezt a lakájos hajlongást, de az igazgató értésére adta, hogy elvárja a jelenlétét.
A kezdés előtti percekben felszaladt az öltözői folyosóra. Nagy meglepetésére nem a szokásos sürgés-forgás fogadta. Végigrohant a néptelen folyosón, a kulisszák mögé. A színfalak mögött csoportosulásba botlott. Átverekedte magát az izgatottan pusmogó színészek és műszakiak között és megpillantotta az öreget, aki természetellenesen merev testtartásban ült egy széken. Többen heves mozdulatokkal legyezték, egy ifjú színésznő gyengéden masszírozta az öreg tarkóját, mindenki az esetet tárgyalta.
- Mi történt? – rángatta meg Béla az egyik színész karját.
- Nem tudom. – vont vállat a kérdezett. – Mindenki készülődött, ahogy szoktuk, egyszer csak látom, hogy a Mester kapaszkodik valakibe, mert már nem tud a lábán állni. Akkor kerítettünk neki egy széket. Már elszaladtak a gyógyszeréért.
Béla dermedten és kissé gyanakodva nézte az idős színészt.
Az öreg lassan kinyitotta szemét, elfogadta a vizespoharat meg a tablettát. Aprókat nyelve ivott, kisvártatva éledezni kezdett, majd feltápászkodott, megrázta magát, mint egy versenyzésre készülő sportoló.
- Nem kell berezelni! Jobban vagyok.
A megkönnyebbülés moraja hallatszott, majd az emberek a dolgukra siettek. Béla sikertelenül próbálta elkapni az öreg tekintetét.
- Biztos, hogy rendben van minden? – kérdezte gyanakodva.
Az öreg hevesen bólogatott. Béla visszaindult a nézőtérre, a szűk folyosón többször hátrapillantott, mint egy szülő, aki kiskorú gyermekeit készül egyedül hagyni.
A gong után elsötétedett a nézőtér, majd szétnyílt a függöny. Béla megigézve bámulta a színpadot, még ennyi év után sem tudott betelni a színház csodájával. Egyszerű, kopott angol kiskocsmát világított meg a rivaldafény, a nézőtéri pusmogásból ítélve igen hatásosra sikerült a díszlet.
Elkezdődött a játék. A szereplők párbeszéde előre vetítette a közelgő súlyos konfliktusokat. Aztán beviharzott az öreg. Nagy taps fogadta. A Mester a több évtizedes rutinjával kivárta az ünneplés végét, majd belekezdett a játékba. A futástól kifulladva, a félelemtől remegve kezdte mondatait, de ebben a szánalmas figurában mégis ott vibrált a rettenetes indulat. Béla hatalmas megkönnyebbülést és valamiféle hálát érzett az agg mester iránt ezekben a percekben.
De akkor megbotlott az öreg a saját lábában. A közönség soraiból bátortalanul felhangzott egy-két illetlen nevetés. Ekkor az öreg egy hatalmas zsebkendőt kapott elő, remegve megtörölte izzadt homlokát majd tülkölve kifújta az orrát. Újabb nevetések buggyantak elő. Béla gyanút fogott. Ekkor a Mester szétnyitotta ballonkabátját és a lecsúszni készülő nadrág láttatni engedte a selyemalsót a piros szívekkel. Az öreg nagy zavartan marokra fogta a lötyögő nadrágot, és rángatni kezdte, de a ruhadarab nem engedelmeskedett. A nézőtéren ekkor felszakadt a jókedv és parttalan röhögéshullám keletkezett. Az öreg további mozdulatait már ez a féktelen vidámság fogadta. A közönség hálásan nyugtázta, hogy a komor hangulatú dráma helyett ilyen könnyen emészthető különlegességet kap.
Béla dermedten figyelte az öreg mozdulatait. Még remélte, hogy valamiféle múló lidércnyomás tanúja csupán és helyreáll minden. De az öreg nem hagyta abba. A tapstól és a nevetéstől megrészegülten újabb bohóctréfákat rögtönzött. De nem, nem rögtönzés volt ez, hanem előre kitervelt és módszeresen felépített gag-sorozat.
Béla mély fájdalmat és undort érzett. Ezért volt hát a nemtörődöm felkészülés, a rendezői utasítások semmibe vétele, a gyanútlan kollégák megtévesztése. A Mester a maga útját járta.
A színpadon tovább tartott a cirkusz. Az öreg hebegett, szipogott, amikor ivott a fél poharat magára öntötte. A nézőtéri jókedv nem lanyhult egy pillanatra sem. Jelenete végén, mielőtt kicsoszogott volna színről, felragadott egy gazdátlan esernyőt, a magasba tartotta, miközben tenyerével ellenőrizte, hogy esik-e már. A közönség tapsolt és dübörgött, mikor az öreg átzuhant a küszöbön, Béla érezte, hogy arcát szégyen égeti.
A színen maradt szereplők megzavarodva próbáltak visszatalálni a drámához. De a nézők már nem voltak kíváncsiak az artistákra, a bohócot akarták látni.
A szünetben Béla bénultan ült a helyén. Nem, nem tud lemenni a kollégák közé, és arra biztatni őket, hogy tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna. Az öreggel sem érdemes szót váltani. Mit mondjon neki?! Nem tudja megváltoztatni.
A nézőtér felől áradó jókedv, hangos derű, elégedett moraj még sosem volt ennyire ellenére.
- El kéne tűnni innen. – gondolta - Hogy ne kelljen kiállni a függöny elé az előadás végén. De aztán a többiekre gondolt. Az idős művészekre, akik ismerték a szakmai alázatot és a fiatal kollégákra, akik ripacskodás nélkül próbálnak érvényesülni ezen a pályán.
Végigülte a másik két felvonást, melyekben az öreg egyértelművé tette, hogy nem színművet láthat a nagyérdemű, hanem az ő egyszemélyes burleszk műsorát. Csetlett, botlott, mulatságos pofákat vágott, elbóbiskolt a nyílt színen, hogy saját horkolására ébredjen, csuklási rohamot színlelt, belegabalyodott a kabát felvételébe és a darab végén a nagymonológja közben váratlanul bőgni kezdett. Az idős tanító figurája már nem volt egyéb, mint egy szenilis, kétbalkezes, félnótás, szerencsétlen falu bolondja. Igaz, a közönség hatalmas röhögésekkel díjazta ezt a teljesítményt.
A darab végén ütemesen dörgött a taps, a színészeket kétszer is a vasfüggöny elé hívták. Béla sápadtan állt a rivaldafényben és végtelen ürességet érzett. A Mester, számtalan meghajlásai egyikéből felegyenesedve odasziszegte Bélának:
- Látod öcsém?! Ez kell ezeknek!
Béla fejfájásra hivatkozva kimentette magát az előadás után bankettről. A lépcsőn a fiatal kritikusba botlott. A megtermett férfi elé állt, képtelenség volt tovább haladni.
- Béla, én mindent tudok! - harsogta. – Ez nem a te hibád! Benn ültem néhány próbán, tudom, hogy nem ezt akartad! Ez a vén csirkefogó azt hiszi, hogy még mindig övé a világ! Majd elolvashatod a véleményem a reggeli lapban! – viharzott tovább.
Béla sóhajtott egyet, majd meggyorsította lépteit. Klárihoz sietett, aki természetesen nem hagyta ott a boltját a bemutató miatt. Fásultan beszámolt a nőnek a történtekről, és ahogy mesélte az átélt szörnyűséget a nő közönyén keresztül hirtelen megérezte az egész ügy jelentéktelenségét.
Nehezen aludt el, fáradtan, rosszkedvűen ébredt. Klári szótlanul dobta az ágyára a reggeli újságot. A címlapon az öreg képét látta, fekete gyászkeretben. A lapzárta miatt az újság a következő számban ígérte a nekrológot. A rövid hírben csak az állt, hogy az országos hírű művész halálos autóbalesetet szenvedett. A jelek arra utalnak, hogy elalhatott a volánnál és ezért tért le az útról. A cikk ittas vezetést is említett.
Béla megbabonázva bámulta a képet, majd tovább lapozott. A színházi kritika nem volt a lapban, nyilván a gondos főszerkesztő nem tartotta ildomosnak, hogy leközölje a gyászhír miatt. Béla újra a címlapot vette szemügyre. A fényképre meredve, mozdulatlanul ülve várta, hogy hatalmába kerítse valamilyen érzés. A részvét, a gyász, a fájdalom, a veszteségérzet, vagy ilyesmi. De nem érzett mást, csak közönyt és némi megkönnyebbülést.