Egy vicc az egész...
A tanító néni magyaráz a gyerekeknek:
‒ Sokszor idegen szavakat használunk, még akkor is, ha ismerjük ezek magyar megfelelőjét. Például a látogatás szó helyett gyakran mondjuk azt, hogy vizit. Ejnye Józsika, látom megint nem figyelsz! Mondj csak szépen egy mondatot a vizit szóval!
‒ ...Ö, izé, a nagypapa ebéd után megitta a vizit.
Ha már saját viccre vetemedtem, hadd idézzem azokat az éveket, amikor a szórakoztatás igen fontos szerepet játszott az életemben.
Már javában Kanadában éltünk, dolgoztunk becsülettel, mint annyi más honfitársunk. Kikapcsolódásnak ott volt a tévé, néha egy mozi, vagy egy színdarab a város valamelyik színházában. Elég fura volt úgy beülni az előadásokra, hogy egyetlen szereplőt sem ismertünk. Ilyenkor sóhajtva gondoltam az imádott pesti színházakra. Nem mondhatom, hogy degeszre tömtük volna magunkat a kultúrával akkoriban. Felüdülésnek számított, mikor egy belvárosi moziban magyar filmet adtak. Gondolkodás nélkül bebumliztunk az előadásra. A film címe már feledésbe merült, az viszont emlékezetes maradt, hogy az előcsarnokban megismerkedtünk Hegedős Györgyivel. Róla annyit illik tudni, hogy odahaza az Operaház balettkarában kezdte, majd számtalan pesti és vidéki színházban megfordult. Nemcsak tánctudásával de kellemes énekhangjával és remek komikai képességeivel is biztos befutó volt mindenhol. Debrecenben Szendrő József igazgatása idején játszott, többek között Latinovits Zoltán és Hofi Géza partnere volt. Latinovits, a nyughatatlan szívtipró nála is vigasztalást keresett, hogy milyen sikerrel, ebbe most ne menjünk bele. Györgyi ezt szépen megírta Balettpatkány c. könyvében. Ő egyébként a kedves papa hívó szavára keveredett Vancouverbe és ott is ragadt.
Persze minderről akkor mi még semmit sem tudtunk, csak élvezettel hallgattuk a kissé molett hölgy jókedvű csacsogását. Az is csak később derült ki, hogy Györgyi milyen fontos szerepet játszik a helyi magyarság kulturális életében. A teadélutánokon vicceket mesélő társaságból ő formált egy színpadképes csapatot. De dolgozott a tánccsoportban és a magyar rádió és tévéadásokban is. Még ott, az előcsarnokban meghívott minket a hatvanadik születésnapjára rendezett műsorra. Akkor már tisztában voltunk vele, hogy az efféle ünnepségek nem hozsannázó dicshimnuszokból állnak. Sokkal inkább jellemző rájuk az ünnepelt ugratása, a kigúnyolás és a sok-sok tréfa. Roastnak, vagyis pirításnak hívják az ilyen programokat, amiken a közönség sokszor jobban szórakozik, mint maga az ünnepelt.
A kérdéses napon elmentünk a Magyar Házba. Hatalmas tömeg, kitűnő hangulat, látszott, hogy csak úgy árad a szeretet Györgyi felé. A műsor sem okozott csalódást. Egy fergeteges, ötletgazdag szülinapi buli kerekedett a köszöntőkből.
Györgyivel legközelebb telefonon beszéltem. Akkor már olvasta a Disszidol című könyvem, ami a zűrös éveinket próbálta megörökíteni.
‒ És ha már írogatsz, részt vehetnél a színházi munkában is! Ha van valami jeleneted, hozd csak el, hátha belefér a műsorba! ‒ bíztatott.
Dehogy volt ilyesmim! A könyvemen kívül csak leveleket írtam. De a lehetőség, hogy hús-vér emberek mondják majd a mondataimat, valósággal megszédített. Tudtam, hogy a férfi-nő kapcsolatot akarja körüljárni a műsor, így a hétvégén összehoztam egy jelenetet két férjről, akik a kávéházban szapulják a feleségeiket. Az egyik azért dühöng, mert az asszony folyton elkapcsol, amikor ő hokimeccset akar nézni, a másik meg azon kesereg, hogy a neje sosem figyel rá:
‒ A múltkor is, nézegettem a hirdetéseket az újságban, mert már kocsit kéne cserélnünk, végül megkérdeztem az asszonyt, hogy szerinte melyik a jó márka? Erre azt válaszolta, hogy a Revlon.
Mikor kiderül, hogy az asszonyok leléptek, siránkozás lesz a nagy szájtépésből. Végül azért minden a helyére kerül.
A próbán felolvastam a társulatnak a jelenetet. Megtapsolták. Azon mód be is rakták a műsorba. Elhatároztam, hogy bejárok a próbákra, hadd lássam, hogyan kelnek életre a mondataim. A következő szerdán Györgyi súlyos bejelentést tett. Nem tudja vállalni a rendezést, mert kapott egy szerepet Hollywoodban. De tényleg! Végtére is, az amerikai földrészen minden csak egy jó menedzser kérdése. Itt így mennek a dolgok. Na nem főszerep, de azért a néhány mondatért is érdemes útra kelni. A műsort majd akkor rendezi meg, ha visszajön. Talán jövőre. A kiosztott anyagokat gondosan visszavette, jó lesz az majd később.
De a társulatnak színpadra kellett állnia két hónap múlva, mert az évi ütemezés szerint akkor esedékes a színházi bemutató. A város magyarsága műsort vár tőlük. Mindenki rám nézett.
‒ Van még pár ilyen jeleneted?
‒Van! ‒ hazudtam.
‒ És meg is tudnád rendezni?
Már csak bólogatni mertem.
Otthon azért csak kivert a víz. Eddig Györgyi rendezett, a több évtizedes színházi múltjával és olyan pályatársakkal, mint Kabos, Kazal, Kibédi Alfonzó, Salamon Béla, Harkányi Endre, meg a kor összes valamirevaló művésze... és akkor jövök én, a Tátra és Kossuth mozi egykori üzemvezetője.
Nem vak ez a ló, csak bátor! - biztatgattam magam.
Elkezdődött az őrület. Alvajáróként bolyongtam a munkahelyemen, papír fecnikre írogattam az ötleteimet, amik értelmét estére már nem tudtam megfejteni. Összeloptam néhány hazai kabaré jelenetet is, de hol volt még akkor a You Tube?! Így aztán csak emlékezetből, saját szöveggel kipótolva.
Sorra szállítottam a jeleneteket a próbákra. Az erdészmérnök, főkönyvelő, ékszerész, tésztagyáros, fuvolaművész, víz és gázszerelő, bankpénztáros, biológus, vegyész, tanár, kárpitos, autószerelő, kórházi nővér, és sok más tisztességes foglalkozást űző csapat győzni akart, ha már vásárra viszi a bőrét. Teljes erőbedobással készültek a nagy vizsgára.
Részemről ez a téboly többről szólt. Ki kellett találni egy műsort a címétől a konferansz szövegen keresztül az utolsó jelenetig, de ott volt még a technikai háttér is! Nem szárnyalhat a fantázia, nem lehet forgószínpadon megvalósítható jeleneteket tervezni, mikor csak egy árva színpadunk van, ahol a díszletfal mögött alig lehet elférni. Csínján kell bánni a díszletekkel jelmezekkel is, mert anyagiakban sem dúskálunk. De szerencsére vannak rátermett és ötletgazdag segítők, akinek nem gond, hogy a már korábban összegyűjtött jelmezekből és kellékekből elfogadható színpadképet teremtsenek. Azért persze nem árt, ha az ember behoz hazulról egy olyan festményt, ami nem csillog a reflektorfényben, vagy a bolhapiacon beszerez egy írógépet, ami nélkülözhetetlen a titkárnős jelenetben.
Ha a szereplők is megvannak és a munka után még van idejük próbára járni és szöveget tanulni, akkor azért is illik fohászkodni, hogy mindenki épségben érje meg az előadások napját. Betegségről, balesetről és más szörnyűségekről szó sem lehet, mert itt nincs második szereposztás! Válást, gyermekáldást, költözést, külföldi utat és minden egyebet kéretik más időpontra tenni, mert első az előadás!
Azért micsoda játszótér ez a színház! Kitalálok egy jelenetet, és egy csapat kezd munkálkodni azon, hogy előadható legyen. Jönnek a próbára, a szövegemet mondják, a színpadi mozgásokat gyakorolják, az utasításaimra várnak. Hát nem gyönyörű?!
Kezdek elszemtelenedni. Írok egy Hacsek és Sajó jelenetet is, de mivel a társulatban többségben vannak a nők, így Hacsekné és Sajóné ülnek majd a kávéházban. Van is erre két remek jelöltem, nem is kell töprengeni, hogy melyikük legyen a rezignált bölcs és ki a kotnyeles szeleburdi. Persze ők csak a nevükben emlékeztetnek a nagy elődökre, mert a kanadai furcsaságokról fognak beszélni.
Váratlan segítségem is akad. János barátom bedob egy ötletet és ketten kidolgozzuk a jelenetet. A híres rendező felfedez a társaságban egy hölgyet, akit felkér a következő műve főszerepére. Az asszonyka természetesen majd elszáll, hogy így befutott, aztán a forgatáson kiderül, hogy csak egy rövid reklámhoz kell a kecses kis keze. Ha nem esik nehezére, kenjen krémet a kezére, - hangzik a szöveg, és már mehet is. Ebben én is játszom, én leszek Nagytotáli, az enyhén spicces, félszemű operatőr, aki a hölgy kezére próbál fókuszálni.
A színészek is kezdik élvezni a dolgot. Az italboltos jelenetben, ahol az egyenjogúság jegyében már nők is iddogálnak, Icuka beállít egy melósruhában és amikor megfordul, kiderül, hogy iszonyatos méretű kuffert növesztett. Persze némi szivacs segítségével. Dőlünk a röhögéstől, amikor a jókedvű kollégák táncra kérik. Reméljük, a közönség is ilyen jól fog szórakozni.
A bemutató napja vészesen közeleg és még nem vagyunk sehol. Sokan még a szöveggel a kezükben próbálnak. Ez egy hasra eséshez pont elég, de a figura megformálásáról így szó sem lehet. De nem veszekedhetek velük, meg kell értsem, hogy a munka és a család mellett próbálnak időt szakítani a színházra.
Mi hajtja az amatőr színészt?! Beteljesületlen vágyait akarja kiélni?! Vagy abban bízik, hogy a kis közösség felnéz majd rá, mert a színpadon áll?! Önmagának akarja bizonyítani, hogy ezen a pályán is boldogult volna?! Bármi is az indíték, egy biztos! Nem pénzért csinálja, mert itt aztán nincs gázsi. Sőt, ha összeadja a próbákra járás költségeit, kész ráfizetés ez a hobbi. De jönnek mégis. Mert talán ez a legjobb gyógyszer a hétköznapok egyhangúságára. Egyesek a napi munka után, holtfáradtan, a sarokban szunyókálva várják, hogy színpadra kerüljenek és ha elmondják azt a néhány mondatot, már ülnek is vissza, mert lehet, hogy csak egy óra múlva lesz újra szükség rájuk.
De nincs idő elérzékenyülni! Még sehol se tartunk! Mivel két jelenet között a színpadot kell átrendezni, így nagy feladat hárul a konferansziéra. Ha macerás a pakolás, akkor hosszú percekig kell szóval tartania a közönséget. Ülve alszom, félálomban poénokat gyártok.
Zeneszám is lesz, szerencsére annyi tehetséges magyar zenész van a városban, hogy emiatt nem kell aggódni.
A pénteki főpróba olyan, de olyan... Minden elromlik, elsötétül, akadozik, a szereplők folyton bakiznak, nem ülnek a poénok, még az a rohadt függöny sem tud lemenni időben, az ember legszívesebben nevet változtatva, átoperálva örökre elbujdosna szégyenében. Hiteltelen ilyenkor a vigasz, mely szerint gyenge főpróba, remek előadás. Már egy tisztességes bukással is beérném.
Szombat este van! Hétkor kezdünk, illetve ráhagyunk pár percet, mert mindig vannak későn jövők. A terem lassan megtelik. Vannak itt jócskán ismerős arcok, és az is természetes, hogy a fellépők rokonai is itt izgulnak a színpadra került családtagért. De vannak itt olyanok is, akik inkább annak szeretnének tanúi lenni, hogy miként sül fel a társulat a város kedvence nélkül. Engem is siettek tájékoztatni az ellendrukkerekről, de nem érek rá aggódni, más dolgom van. Kezdés előtt még körbenyargalok az öltözőkben, és próbálom elhitetni a szereplőkkel, hogy ez csak hobbi és ne vegyék véresen komolyan. Elvégre kabarét játszunk! Az meg más kérdés, hogy én mikor leszek öngyilkos!
Felharsan a zene, elsötétül a terem. Még van idő a kardomba dőlni! A konferanszié kiáll a függöny elé, udvarias taps fogadja. Üdvözli a nagyérdeműt, aztán elsüt egy-két viccet. Végre az első nevetések!
Függöny fel, jöhet a zenés nyitószám, jól muzsikál a csapat a közönség lelkesen tapsol. Újra záródik a függöny. Én is a színfalak mögött vagyok, minden kézre szükség van, hogy őrült gyorsasággal tudjuk átrendezni a színpadot. Teljes erőbedobással dolgozik a stáb, hogy hihető legyen, kiskocsmát, irodát, orvosi rendelőt, kávéházat vagy garden partit láthat a közönség a színpadon.
Minden a helyén, a szereplők megtáltosodva szórják a poénokat, a közönség jókat derül, hosszan dübörög a taps egy-egy jelenet után.
Én is sorra kerülök, jó kis szerep ez, most érzem csak, micsoda fantasztikus dolog színpadon lenni. Ma itt mindenki ötösre vizsgázik!
Máris az utolsó jelenetnél tartunk, függöny, zúg a taps. A szereplők a színpadon hajlongnak, és a tapsvihar közepette Györgyi jön fel a színpadra, aki már megjött Hollywoodból. Rövid beszédet rögtönöz, amiből megtudhatják a kétkedők, hogy nem lett megfúrva a rendezői állása, csupán elszólította a kötelesség. Majd átnyújt nekem egy ajándékot és bejelenti, hogy megvan az utóda és átadja a stafétabotot. Erre aztán tényleg nem számítottam!
Fél bódulatban fogadom a gratulációkat. Még nem merek hátra dőlni, mert holnap is lesz előadás!
Másnap dugig van a terem. Nem csoda, híre ment a tegnapi sikernek. Szerencsére nem vallunk szégyent aznap sem.
Aztán már ez is csak múlt idő. Bankettre készül a társaság a sikeres előadások után. Itt még lesz feladatom. Kötelességemnek érzem, hogy mindenkit egyenként méltassak, hiszen ez a figyelem a fizetségük. Hazafelé a kocsiban nem megkönnyebbülést, inkább szomorúságot, ürességet érzek. Szerdán már nem kell próbára jönni, az ősz még messze van.
Eljött a nyár, a kikapcsolódás ideje. Nejemmel kirándulni megyünk, a tintakék öbölben horgonyzó vitorlások képeslapra való látványt nyújtanak. A domboldalon ülünk, innen jól belátni az egész természeti csodát. Az asszony sóhajtva bámulja ezt a tömény szépséget, én is megszólalok:
‒ Figyeld, annál a háznál kiraktak egy bőrfotelt és rá van írva, hogy ingyen elvihető. Milyen jó lenne a doktoros jelenethez...
Igen, összejött az őszi bemutató is. Ugye nem nagyképűség, ha azt írom, nagy sikerünk volt. Még Györgyi is vállalt benne egy jelenetet, rám bízta a megírását.
Az évek során egyre szaporodtak a rendezéseim. Gyakran saját jelenetekből állt össze a program, de sokszor leporoltuk a klasszikusokat is. Nem riadtunk vissza a módosításoktól sem. A Csúnya Lány c. zenés Vadnai darabnál például modern slágereket csempésztünk a történetbe. Elég volt, ha Nagy Ferinek magnókazettán leadtam a svéd vagy angol slágert, hamarosan szállította a tökéletes zenei alapot, amire csak meg kellett írni a magyar szöveget. Sarah Brightman vagy Jerry Williams nem is sejtik, hogy milyen szépen szólnak a slágereik magyarul is.
Végül, a saját kétfelvonásos színdarabommal zártam ezt a korszakot.
Közben mások is kedvet éreztek a rendezéshez. Sorra születtek a remek előadások. Kissé el is kényeztettük a vancouveri magyarságot. Hazai vendégművészekre sem volt szükség ahhoz, hogy kellemes szórakozást, tökéletes kikapcsolódást biztosítsunk a nagyérdeműnek.
Természetesen a mi előadásaink sem nélkülözték a bakikat. Az egyik darabban az elvált férj így köszön el volt feleségétől:
‒ Csókold meg a gyerekeket helyettem is!
Ebből a következő változat lett:
‒ Kóstold meg a gyerekeket helyettem is!
Egy másik darabban az éhező kórházi beteg ábrándozik:
‒ Egy sült liba, az lenne az igazi!
De ez lett belőle:
‒ Egy döglött liba, az lenne az igazi!
Az egyik jelenetben öt férfi társalgott a színen, és amikor betoppant a hatodik, ezzel fogadták:
‒ Jó hogy jössz, így legalább megvan a szextett!
Mire az érkező fejcsóválva:
‒ Na de fiúk, én nős ember vagyok!
Milyen finom és elegáns poén - dicsértem magam gondolatban. Egészen az előadásig, mert akkor hősünk berobogott a színre és a szextett szó elhangzása után harsogva tiltakozott:
‒ Fiúk, én nős ember vagyok, semmilyen más szexben nem veszek részt!
A poénnak lőttek, de legalább ország-világ megtudhatta, hogy mily szilárd jellemű művésszel van dolgunk. Azt már csak zárójelben, hogy ez a mintaházasság hamarosan válással végződött.
Kijutott az izgalmakból is. Pozsgai Zsolt nagyszerű darabját tűztük műsorra, melyben Liselotte a magányos vénkisasszony kétségbeesetten próbálkozik a párkereséssel. A tragikomikus jelenetek során már egy hajléktalan csavargót is befogadna, hogy végre ne éljen egyedül. Laci nagy lelkesedéssel készült erre a hálás szerepre. Minden próbán valódi hajléktalanná vedlett át. Még egy hatalmas szatyrot is beszerzett amiben az üres üvegeket gyűjtötte, ahogy ez egy vérbeli kukázóhoz illik. De a premier napján kórházba került. Aggódhattunk az egészségéért, meg az előadásért. Vártuk a híreket, hogy tán mégis kiengedik, aztán valamivel hét óra előtt megszaggattam a ruháimat, összekoszoltam az arcom és magamhoz vettem a hatalmas reklámszatyrot.
Sajnos nem az örökkévalóságnak dolgoztunk! A darabok megörökítésével nem volt sok szerencsénk. Az első néhány alkalommal egy honfitársunk készítette a videó felvételeket. Ő elvárta, hogy neki és a feleségének tartsuk fenn a két legjobb helyet az első sorban. Aztán kért egy párnát, rákönyökölt és elindította a felvételt. Előbb gondosan megörökítette a nézőtéren ülő családtagjait, majd elkezdte filmezni az előadást. Sokszor hallhattuk a megjegyzéseit is, jobban, mint a színészek szövegét. Aztán, a szünetben újra a rokonságon pásztázott a kamera. Ha nem fért rá egy szalagra az egész előadás, akkor a vége bizony lemaradt a produkciónak. Pár nappal később már lehetett is menni hozzá, megvenni a kazettákat. Én is elzarándokoltam a lakására, épp a felvett műsort nézte a család a tévén.
‒ Figyeld, itt most egy jó poén lesz! ‒ emelte fel az ujját.
‒ Tudom! Én írtam!‒ jegyeztem meg, aztán kifizettem a 15 dollárt.
De másokkal sem volt több szerencsénk. A felvétel munkáját később egy vérbeli profi kapta, aki már főcímet is tudott varázsolni a kazetták elejére. Csupán a munkatempójával van baj. Egy ismerős házaspár elárulta, hogy ez a videós filmezett a lányuk esküvőjén. Az elsőszülött gyermek már lassan befejezi az általánost és ők még mindig az esküvői felvételre várnak.
Így aztán csak néhány cd emlékeztet a hősi időkre és pár You Tube videó melyek csodával határos módon mégiscsak felkerültek a világhálóra.
Viszont a színház él és virul. Rengetegen megfordultak a társulatban az elmúlt évtizedek alatt. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy sokan a neves hazai színházakban, a profik között sem vallanának szégyent.
Emlékszünk még a Hofi poénra?
‒ Tud úszni?
‒ Nem.
‒ És ha megfizetem?
Jó érzés, hogy mi fizetség nélkül sem vallottunk szégyent a mélyvízben.
A tanító néni magyaráz a gyerekeknek:
‒ Sokszor idegen szavakat használunk, még akkor is, ha ismerjük ezek magyar megfelelőjét. Például a látogatás szó helyett gyakran mondjuk azt, hogy vizit. Ejnye Józsika, látom megint nem figyelsz! Mondj csak szépen egy mondatot a vizit szóval!
‒ ...Ö, izé, a nagypapa ebéd után megitta a vizit.
Ha már saját viccre vetemedtem, hadd idézzem azokat az éveket, amikor a szórakoztatás igen fontos szerepet játszott az életemben.
Már javában Kanadában éltünk, dolgoztunk becsülettel, mint annyi más honfitársunk. Kikapcsolódásnak ott volt a tévé, néha egy mozi, vagy egy színdarab a város valamelyik színházában. Elég fura volt úgy beülni az előadásokra, hogy egyetlen szereplőt sem ismertünk. Ilyenkor sóhajtva gondoltam az imádott pesti színházakra. Nem mondhatom, hogy degeszre tömtük volna magunkat a kultúrával akkoriban. Felüdülésnek számított, mikor egy belvárosi moziban magyar filmet adtak. Gondolkodás nélkül bebumliztunk az előadásra. A film címe már feledésbe merült, az viszont emlékezetes maradt, hogy az előcsarnokban megismerkedtünk Hegedős Györgyivel. Róla annyit illik tudni, hogy odahaza az Operaház balettkarában kezdte, majd számtalan pesti és vidéki színházban megfordult. Nemcsak tánctudásával de kellemes énekhangjával és remek komikai képességeivel is biztos befutó volt mindenhol. Debrecenben Szendrő József igazgatása idején játszott, többek között Latinovits Zoltán és Hofi Géza partnere volt. Latinovits, a nyughatatlan szívtipró nála is vigasztalást keresett, hogy milyen sikerrel, ebbe most ne menjünk bele. Györgyi ezt szépen megírta Balettpatkány c. könyvében. Ő egyébként a kedves papa hívó szavára keveredett Vancouverbe és ott is ragadt.
Persze minderről akkor mi még semmit sem tudtunk, csak élvezettel hallgattuk a kissé molett hölgy jókedvű csacsogását. Az is csak később derült ki, hogy Györgyi milyen fontos szerepet játszik a helyi magyarság kulturális életében. A teadélutánokon vicceket mesélő társaságból ő formált egy színpadképes csapatot. De dolgozott a tánccsoportban és a magyar rádió és tévéadásokban is. Még ott, az előcsarnokban meghívott minket a hatvanadik születésnapjára rendezett műsorra. Akkor már tisztában voltunk vele, hogy az efféle ünnepségek nem hozsannázó dicshimnuszokból állnak. Sokkal inkább jellemző rájuk az ünnepelt ugratása, a kigúnyolás és a sok-sok tréfa. Roastnak, vagyis pirításnak hívják az ilyen programokat, amiken a közönség sokszor jobban szórakozik, mint maga az ünnepelt.
A kérdéses napon elmentünk a Magyar Házba. Hatalmas tömeg, kitűnő hangulat, látszott, hogy csak úgy árad a szeretet Györgyi felé. A műsor sem okozott csalódást. Egy fergeteges, ötletgazdag szülinapi buli kerekedett a köszöntőkből.
Györgyivel legközelebb telefonon beszéltem. Akkor már olvasta a Disszidol című könyvem, ami a zűrös éveinket próbálta megörökíteni.
‒ És ha már írogatsz, részt vehetnél a színházi munkában is! Ha van valami jeleneted, hozd csak el, hátha belefér a műsorba! ‒ bíztatott.
Dehogy volt ilyesmim! A könyvemen kívül csak leveleket írtam. De a lehetőség, hogy hús-vér emberek mondják majd a mondataimat, valósággal megszédített. Tudtam, hogy a férfi-nő kapcsolatot akarja körüljárni a műsor, így a hétvégén összehoztam egy jelenetet két férjről, akik a kávéházban szapulják a feleségeiket. Az egyik azért dühöng, mert az asszony folyton elkapcsol, amikor ő hokimeccset akar nézni, a másik meg azon kesereg, hogy a neje sosem figyel rá:
‒ A múltkor is, nézegettem a hirdetéseket az újságban, mert már kocsit kéne cserélnünk, végül megkérdeztem az asszonyt, hogy szerinte melyik a jó márka? Erre azt válaszolta, hogy a Revlon.
Mikor kiderül, hogy az asszonyok leléptek, siránkozás lesz a nagy szájtépésből. Végül azért minden a helyére kerül.
A próbán felolvastam a társulatnak a jelenetet. Megtapsolták. Azon mód be is rakták a műsorba. Elhatároztam, hogy bejárok a próbákra, hadd lássam, hogyan kelnek életre a mondataim. A következő szerdán Györgyi súlyos bejelentést tett. Nem tudja vállalni a rendezést, mert kapott egy szerepet Hollywoodban. De tényleg! Végtére is, az amerikai földrészen minden csak egy jó menedzser kérdése. Itt így mennek a dolgok. Na nem főszerep, de azért a néhány mondatért is érdemes útra kelni. A műsort majd akkor rendezi meg, ha visszajön. Talán jövőre. A kiosztott anyagokat gondosan visszavette, jó lesz az majd később.
De a társulatnak színpadra kellett állnia két hónap múlva, mert az évi ütemezés szerint akkor esedékes a színházi bemutató. A város magyarsága műsort vár tőlük. Mindenki rám nézett.
‒ Van még pár ilyen jeleneted?
‒Van! ‒ hazudtam.
‒ És meg is tudnád rendezni?
Már csak bólogatni mertem.
Otthon azért csak kivert a víz. Eddig Györgyi rendezett, a több évtizedes színházi múltjával és olyan pályatársakkal, mint Kabos, Kazal, Kibédi Alfonzó, Salamon Béla, Harkányi Endre, meg a kor összes valamirevaló művésze... és akkor jövök én, a Tátra és Kossuth mozi egykori üzemvezetője.
Nem vak ez a ló, csak bátor! - biztatgattam magam.
Elkezdődött az őrület. Alvajáróként bolyongtam a munkahelyemen, papír fecnikre írogattam az ötleteimet, amik értelmét estére már nem tudtam megfejteni. Összeloptam néhány hazai kabaré jelenetet is, de hol volt még akkor a You Tube?! Így aztán csak emlékezetből, saját szöveggel kipótolva.
Sorra szállítottam a jeleneteket a próbákra. Az erdészmérnök, főkönyvelő, ékszerész, tésztagyáros, fuvolaművész, víz és gázszerelő, bankpénztáros, biológus, vegyész, tanár, kárpitos, autószerelő, kórházi nővér, és sok más tisztességes foglalkozást űző csapat győzni akart, ha már vásárra viszi a bőrét. Teljes erőbedobással készültek a nagy vizsgára.
Részemről ez a téboly többről szólt. Ki kellett találni egy műsort a címétől a konferansz szövegen keresztül az utolsó jelenetig, de ott volt még a technikai háttér is! Nem szárnyalhat a fantázia, nem lehet forgószínpadon megvalósítható jeleneteket tervezni, mikor csak egy árva színpadunk van, ahol a díszletfal mögött alig lehet elférni. Csínján kell bánni a díszletekkel jelmezekkel is, mert anyagiakban sem dúskálunk. De szerencsére vannak rátermett és ötletgazdag segítők, akinek nem gond, hogy a már korábban összegyűjtött jelmezekből és kellékekből elfogadható színpadképet teremtsenek. Azért persze nem árt, ha az ember behoz hazulról egy olyan festményt, ami nem csillog a reflektorfényben, vagy a bolhapiacon beszerez egy írógépet, ami nélkülözhetetlen a titkárnős jelenetben.
Ha a szereplők is megvannak és a munka után még van idejük próbára járni és szöveget tanulni, akkor azért is illik fohászkodni, hogy mindenki épségben érje meg az előadások napját. Betegségről, balesetről és más szörnyűségekről szó sem lehet, mert itt nincs második szereposztás! Válást, gyermekáldást, költözést, külföldi utat és minden egyebet kéretik más időpontra tenni, mert első az előadás!
Azért micsoda játszótér ez a színház! Kitalálok egy jelenetet, és egy csapat kezd munkálkodni azon, hogy előadható legyen. Jönnek a próbára, a szövegemet mondják, a színpadi mozgásokat gyakorolják, az utasításaimra várnak. Hát nem gyönyörű?!
Kezdek elszemtelenedni. Írok egy Hacsek és Sajó jelenetet is, de mivel a társulatban többségben vannak a nők, így Hacsekné és Sajóné ülnek majd a kávéházban. Van is erre két remek jelöltem, nem is kell töprengeni, hogy melyikük legyen a rezignált bölcs és ki a kotnyeles szeleburdi. Persze ők csak a nevükben emlékeztetnek a nagy elődökre, mert a kanadai furcsaságokról fognak beszélni.
Váratlan segítségem is akad. János barátom bedob egy ötletet és ketten kidolgozzuk a jelenetet. A híres rendező felfedez a társaságban egy hölgyet, akit felkér a következő műve főszerepére. Az asszonyka természetesen majd elszáll, hogy így befutott, aztán a forgatáson kiderül, hogy csak egy rövid reklámhoz kell a kecses kis keze. Ha nem esik nehezére, kenjen krémet a kezére, - hangzik a szöveg, és már mehet is. Ebben én is játszom, én leszek Nagytotáli, az enyhén spicces, félszemű operatőr, aki a hölgy kezére próbál fókuszálni.
A színészek is kezdik élvezni a dolgot. Az italboltos jelenetben, ahol az egyenjogúság jegyében már nők is iddogálnak, Icuka beállít egy melósruhában és amikor megfordul, kiderül, hogy iszonyatos méretű kuffert növesztett. Persze némi szivacs segítségével. Dőlünk a röhögéstől, amikor a jókedvű kollégák táncra kérik. Reméljük, a közönség is ilyen jól fog szórakozni.
A bemutató napja vészesen közeleg és még nem vagyunk sehol. Sokan még a szöveggel a kezükben próbálnak. Ez egy hasra eséshez pont elég, de a figura megformálásáról így szó sem lehet. De nem veszekedhetek velük, meg kell értsem, hogy a munka és a család mellett próbálnak időt szakítani a színházra.
Mi hajtja az amatőr színészt?! Beteljesületlen vágyait akarja kiélni?! Vagy abban bízik, hogy a kis közösség felnéz majd rá, mert a színpadon áll?! Önmagának akarja bizonyítani, hogy ezen a pályán is boldogult volna?! Bármi is az indíték, egy biztos! Nem pénzért csinálja, mert itt aztán nincs gázsi. Sőt, ha összeadja a próbákra járás költségeit, kész ráfizetés ez a hobbi. De jönnek mégis. Mert talán ez a legjobb gyógyszer a hétköznapok egyhangúságára. Egyesek a napi munka után, holtfáradtan, a sarokban szunyókálva várják, hogy színpadra kerüljenek és ha elmondják azt a néhány mondatot, már ülnek is vissza, mert lehet, hogy csak egy óra múlva lesz újra szükség rájuk.
De nincs idő elérzékenyülni! Még sehol se tartunk! Mivel két jelenet között a színpadot kell átrendezni, így nagy feladat hárul a konferansziéra. Ha macerás a pakolás, akkor hosszú percekig kell szóval tartania a közönséget. Ülve alszom, félálomban poénokat gyártok.
Zeneszám is lesz, szerencsére annyi tehetséges magyar zenész van a városban, hogy emiatt nem kell aggódni.
A pénteki főpróba olyan, de olyan... Minden elromlik, elsötétül, akadozik, a szereplők folyton bakiznak, nem ülnek a poénok, még az a rohadt függöny sem tud lemenni időben, az ember legszívesebben nevet változtatva, átoperálva örökre elbujdosna szégyenében. Hiteltelen ilyenkor a vigasz, mely szerint gyenge főpróba, remek előadás. Már egy tisztességes bukással is beérném.
Szombat este van! Hétkor kezdünk, illetve ráhagyunk pár percet, mert mindig vannak későn jövők. A terem lassan megtelik. Vannak itt jócskán ismerős arcok, és az is természetes, hogy a fellépők rokonai is itt izgulnak a színpadra került családtagért. De vannak itt olyanok is, akik inkább annak szeretnének tanúi lenni, hogy miként sül fel a társulat a város kedvence nélkül. Engem is siettek tájékoztatni az ellendrukkerekről, de nem érek rá aggódni, más dolgom van. Kezdés előtt még körbenyargalok az öltözőkben, és próbálom elhitetni a szereplőkkel, hogy ez csak hobbi és ne vegyék véresen komolyan. Elvégre kabarét játszunk! Az meg más kérdés, hogy én mikor leszek öngyilkos!
Felharsan a zene, elsötétül a terem. Még van idő a kardomba dőlni! A konferanszié kiáll a függöny elé, udvarias taps fogadja. Üdvözli a nagyérdeműt, aztán elsüt egy-két viccet. Végre az első nevetések!
Függöny fel, jöhet a zenés nyitószám, jól muzsikál a csapat a közönség lelkesen tapsol. Újra záródik a függöny. Én is a színfalak mögött vagyok, minden kézre szükség van, hogy őrült gyorsasággal tudjuk átrendezni a színpadot. Teljes erőbedobással dolgozik a stáb, hogy hihető legyen, kiskocsmát, irodát, orvosi rendelőt, kávéházat vagy garden partit láthat a közönség a színpadon.
Minden a helyén, a szereplők megtáltosodva szórják a poénokat, a közönség jókat derül, hosszan dübörög a taps egy-egy jelenet után.
Én is sorra kerülök, jó kis szerep ez, most érzem csak, micsoda fantasztikus dolog színpadon lenni. Ma itt mindenki ötösre vizsgázik!
Máris az utolsó jelenetnél tartunk, függöny, zúg a taps. A szereplők a színpadon hajlongnak, és a tapsvihar közepette Györgyi jön fel a színpadra, aki már megjött Hollywoodból. Rövid beszédet rögtönöz, amiből megtudhatják a kétkedők, hogy nem lett megfúrva a rendezői állása, csupán elszólította a kötelesség. Majd átnyújt nekem egy ajándékot és bejelenti, hogy megvan az utóda és átadja a stafétabotot. Erre aztán tényleg nem számítottam!
Fél bódulatban fogadom a gratulációkat. Még nem merek hátra dőlni, mert holnap is lesz előadás!
Másnap dugig van a terem. Nem csoda, híre ment a tegnapi sikernek. Szerencsére nem vallunk szégyent aznap sem.
Aztán már ez is csak múlt idő. Bankettre készül a társaság a sikeres előadások után. Itt még lesz feladatom. Kötelességemnek érzem, hogy mindenkit egyenként méltassak, hiszen ez a figyelem a fizetségük. Hazafelé a kocsiban nem megkönnyebbülést, inkább szomorúságot, ürességet érzek. Szerdán már nem kell próbára jönni, az ősz még messze van.
Eljött a nyár, a kikapcsolódás ideje. Nejemmel kirándulni megyünk, a tintakék öbölben horgonyzó vitorlások képeslapra való látványt nyújtanak. A domboldalon ülünk, innen jól belátni az egész természeti csodát. Az asszony sóhajtva bámulja ezt a tömény szépséget, én is megszólalok:
‒ Figyeld, annál a háznál kiraktak egy bőrfotelt és rá van írva, hogy ingyen elvihető. Milyen jó lenne a doktoros jelenethez...
Igen, összejött az őszi bemutató is. Ugye nem nagyképűség, ha azt írom, nagy sikerünk volt. Még Györgyi is vállalt benne egy jelenetet, rám bízta a megírását.
Az évek során egyre szaporodtak a rendezéseim. Gyakran saját jelenetekből állt össze a program, de sokszor leporoltuk a klasszikusokat is. Nem riadtunk vissza a módosításoktól sem. A Csúnya Lány c. zenés Vadnai darabnál például modern slágereket csempésztünk a történetbe. Elég volt, ha Nagy Ferinek magnókazettán leadtam a svéd vagy angol slágert, hamarosan szállította a tökéletes zenei alapot, amire csak meg kellett írni a magyar szöveget. Sarah Brightman vagy Jerry Williams nem is sejtik, hogy milyen szépen szólnak a slágereik magyarul is.
Végül, a saját kétfelvonásos színdarabommal zártam ezt a korszakot.
Közben mások is kedvet éreztek a rendezéshez. Sorra születtek a remek előadások. Kissé el is kényeztettük a vancouveri magyarságot. Hazai vendégművészekre sem volt szükség ahhoz, hogy kellemes szórakozást, tökéletes kikapcsolódást biztosítsunk a nagyérdeműnek.
Természetesen a mi előadásaink sem nélkülözték a bakikat. Az egyik darabban az elvált férj így köszön el volt feleségétől:
‒ Csókold meg a gyerekeket helyettem is!
Ebből a következő változat lett:
‒ Kóstold meg a gyerekeket helyettem is!
Egy másik darabban az éhező kórházi beteg ábrándozik:
‒ Egy sült liba, az lenne az igazi!
De ez lett belőle:
‒ Egy döglött liba, az lenne az igazi!
Az egyik jelenetben öt férfi társalgott a színen, és amikor betoppant a hatodik, ezzel fogadták:
‒ Jó hogy jössz, így legalább megvan a szextett!
Mire az érkező fejcsóválva:
‒ Na de fiúk, én nős ember vagyok!
Milyen finom és elegáns poén - dicsértem magam gondolatban. Egészen az előadásig, mert akkor hősünk berobogott a színre és a szextett szó elhangzása után harsogva tiltakozott:
‒ Fiúk, én nős ember vagyok, semmilyen más szexben nem veszek részt!
A poénnak lőttek, de legalább ország-világ megtudhatta, hogy mily szilárd jellemű művésszel van dolgunk. Azt már csak zárójelben, hogy ez a mintaházasság hamarosan válással végződött.
Kijutott az izgalmakból is. Pozsgai Zsolt nagyszerű darabját tűztük műsorra, melyben Liselotte a magányos vénkisasszony kétségbeesetten próbálkozik a párkereséssel. A tragikomikus jelenetek során már egy hajléktalan csavargót is befogadna, hogy végre ne éljen egyedül. Laci nagy lelkesedéssel készült erre a hálás szerepre. Minden próbán valódi hajléktalanná vedlett át. Még egy hatalmas szatyrot is beszerzett amiben az üres üvegeket gyűjtötte, ahogy ez egy vérbeli kukázóhoz illik. De a premier napján kórházba került. Aggódhattunk az egészségéért, meg az előadásért. Vártuk a híreket, hogy tán mégis kiengedik, aztán valamivel hét óra előtt megszaggattam a ruháimat, összekoszoltam az arcom és magamhoz vettem a hatalmas reklámszatyrot.
Sajnos nem az örökkévalóságnak dolgoztunk! A darabok megörökítésével nem volt sok szerencsénk. Az első néhány alkalommal egy honfitársunk készítette a videó felvételeket. Ő elvárta, hogy neki és a feleségének tartsuk fenn a két legjobb helyet az első sorban. Aztán kért egy párnát, rákönyökölt és elindította a felvételt. Előbb gondosan megörökítette a nézőtéren ülő családtagjait, majd elkezdte filmezni az előadást. Sokszor hallhattuk a megjegyzéseit is, jobban, mint a színészek szövegét. Aztán, a szünetben újra a rokonságon pásztázott a kamera. Ha nem fért rá egy szalagra az egész előadás, akkor a vége bizony lemaradt a produkciónak. Pár nappal később már lehetett is menni hozzá, megvenni a kazettákat. Én is elzarándokoltam a lakására, épp a felvett műsort nézte a család a tévén.
‒ Figyeld, itt most egy jó poén lesz! ‒ emelte fel az ujját.
‒ Tudom! Én írtam!‒ jegyeztem meg, aztán kifizettem a 15 dollárt.
De másokkal sem volt több szerencsénk. A felvétel munkáját később egy vérbeli profi kapta, aki már főcímet is tudott varázsolni a kazetták elejére. Csupán a munkatempójával van baj. Egy ismerős házaspár elárulta, hogy ez a videós filmezett a lányuk esküvőjén. Az elsőszülött gyermek már lassan befejezi az általánost és ők még mindig az esküvői felvételre várnak.
Így aztán csak néhány cd emlékeztet a hősi időkre és pár You Tube videó melyek csodával határos módon mégiscsak felkerültek a világhálóra.
Viszont a színház él és virul. Rengetegen megfordultak a társulatban az elmúlt évtizedek alatt. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy sokan a neves hazai színházakban, a profik között sem vallanának szégyent.
Emlékszünk még a Hofi poénra?
‒ Tud úszni?
‒ Nem.
‒ És ha megfizetem?
Jó érzés, hogy mi fizetség nélkül sem vallottunk szégyent a mélyvízben.