Utazás a szemhéjam körül
Jó pár évvel ezelőtt a színtársulatunk előadott egy kabaréműsort. Az egyik jelenetben én is szerepeltem, egy vigécet alakítottam, akit a háborúban olyan súlyos sérülés ért, hogy – saját bevallása szerint – örökre le kellett mondania a nőkről. – Aha, szóval ellőtték a pénztárcáját. – jelenti ki a partnerem. Tiltakozásom után megállapítja, hogy akkor a fejemmel lehet a baj. - Szóval műfeje van. Hű de csúnya munka! Mért vette át? Ja, értem, biztos kéz alatt szerezte. Na, én ezt a jelenetet mindenféle maszk vagy elváltoztatás nélkül játszottam, amiből kiderül, hogy sosem voltam az a kimondott amorozó típus. Arra is rájöttem, hogy a múló idővel sem szabad harcolni, úgyis alulmarad az ember. Ilyen előzmények után ugye egyértelmű, hogy nemigen állt szándékomban változtatni a külsőmön.
Igen ám, de egy szép tavaszi napon elkeveredtem a szemorvoshoz egy új szemüveg reményében. A doktornő vizsgálat közben megkérdezte: - Mondja, nem zavarja, hogy a szemhéja így meg van ereszkedve? – Igen? Nem is tudtam. – válaszoltam szórakozottan, amiből kiderült, hogy minimális időt töltök a tükör előtt, azt is lehetőleg sötétben.
Jöttek az újabb böngészésre váró számok és betűk, majd ismét feltette a kérdést, amit megint igyekeztem egy kézlegyintéssel elintézni. De amikor harmadszor is elhangzott, már kissé ingerülten böktem oda: - Na és akkor mi van, ha a szemhéj rálóg a szememre? Rögtön felugrott és egy vaskos fotóalbummal tért vissza. A képekről különböző nemű és korú egyedek néztek vissza „Ilyen volt” és „Ilyen lett” állapotban. Hát valóban figyelemre méltó volt a különbség. De látta, hogy még mindig nem vagyok meggyőzve. – Ez a probléma a látást is befolyásolja. – Nem hinném - vontam meg a vállam. Nosza, azonnal átkísért egy másik szobába és betuszkolta a fejemet egy dobozba. - Ha felvillanó fényt lát, nyomja meg a gombot! –adta ki az utasítást. Hát én nyomogattam is szorgalmasan, de az elemzésből kiderült, hogy a felső mezőben villanó fényeket bizony nem látom. Készséggel beismertem tehát, hogy nemcsak hiúsági kérdés lenne ez a műtét.
Decemberre írták ki a beavatkozást, csak be kellett sétálnom a kórházba, persze nem egyedül, mert ilyen műtét után azért tényleg nem ajánlatos a volánhoz ülni. Nejem volt olyan kedves és rám áldozta a szabadnapját, így együtt ücsörögtünk a váróban. Tulajdonképpen csak itt kezdtem először úgy igazából belegondolni, hogy mi is vár rám. Mert itt bizony szabni-varrni fogják a fejemet, hiszen bizonyára nem ruhaszárító csipesszel akarják megoldani a kérdést. Nejem még hozzátette: - Igazán utánanézhettél volna az egésznek az interneten.
Bezzeg ő megtette, de volt annyira tapintatos, hogy nem mutogatta nekem a páciensek képeit műtét után.
Végre szólítottak és a doktornő barátságosan hellyel kínált a hatalmas műtőasztalon. Igaz, előtte még készített néhány közelképet a fejemről, gondolom, ha kártérítésre kerülne sor, azért ne nagyon állítsam, hogy úgy néztem ki korábban, mint a Brad Pitt. Végigdőltem hát a különleges heverőn a doktornő meg jól bebugyolálta a fejemet. Elég lesz neki a sok szörnyűségből csak a szemekre koncentrálni – jeligével. Lehunyt pillákkal, Csipkerózsikaként pihegtem karjaiban, ő meg előkapott egy injekciós tűt és már magyarázta is: - Most teleszurkálom a szemhéjat érzéstelenítővel, de igazából nem lehet tudni, hogy ez elég lesz-e, ugyanis mindenkinek más a tűrőképessége. Ha fájna a dolog, csak szóljon nyugodtan. – Hogyisne, és akkor további szúrásokat kaphatok a szemhéjamba - gondoltam ijedten.
Eltűnt a tű, előkerült az olló. Mindezt persze nem láttam, csak az volt a furcsa, hogy fekszem becsukott szemmel és egyszer csak a szemembe világit a hatalmas műtőlámpa. Merthogy át lett vágva a szemhéj, mint hídavatáskor a nemzetiszínű szalag. Ugyanakkor megcsapta az orromat az égett hús szaga. – Kinek van pofája itt barbekjuzni?! – gondoltam felháborodottan, de a doktornő kedvesen közölte, hogy most égeti a vérzésnek induló ereket a szemhéj táján. Aztán következett a csipesz, amivel elegánsan összefogta a varrásra váró bőrdarabokat. Majd a varrótű, miközben mindjárt meg is nyugtatott, hogy olyan cérnát használ, amely majd felszívódik, tehát nem kell kiszedni később a varratokat. – Be jó, hogy feltalálták a gyógyászati cérnametéltet – lelkendeztem magamban. De mintha elfogyott volna az érzéstelenítő hatása. Kezdtem sejteni, hogy miért számit határozottan elítélendő dolognak, ha azt kívánjuk felebarátunknak, hogy a holló vájja ki a szemét. De végre utolsót csörrentek a műszerek a tálban, én meg feltápászkodhattam. Gyorsan készült még egy fénykép rólam, tán azért, hogy bizonyítást nyerjen később, két szemmel távoztam a műtőből.
Nejem volt olyan tapintatos, hogy nem kommentálta a látottakat. Beültem a kocsiba és önkéntelenül is le akartam húzni a napellenzőt. Túl soknak tűnt a felső látómező. De aztán beugrott, hogy ja igen, hát ezért volt a műtét.
Hazaértünk és mintha csak erre várt volna a két varrat, iszonyatosan elkezdtek dagadni. Persze borogattam hősiesen és szedegettem a poroltó méretű kapszulákat, de mégis úgy néztem ki, mint aki most lép ki egy Rejtő Jenő-féle kocsmából, többórás verekedés után. A másnapi ellenőrzésen a doktornő elégedetten állapította meg, hogy minden a terv szerint alakul. Bele sem mertem gondolni, hogy hogyan néznék ki, ha nem a terv szerint gyógyulnék.
De aztán csak-csak kezdtek javulni a dolgok, már ki mertem menni az utcára napszemüveg és a fejem köré tekert gyapjúsál nélkül.
És aztán eljött az idő, hogy az ismerősök elé álljak. Feleségem barátnője látogatott át hozzánk, amikor meglátott, meglepetten felkiáltott:
- Ejha! Ez igen! Ilyesmi kéne a Sanyinak is.
Büszkeségtől dagadó kebellel vettem tudomásul, hogy lám csak, nem volt hiábavaló ez az egész tortúra. Sőt, már követni való példa vagyok.
A barátnő folytatta:
- Baromi frankó ez a kék pulcsi, hol vetted?
Jó pár évvel ezelőtt a színtársulatunk előadott egy kabaréműsort. Az egyik jelenetben én is szerepeltem, egy vigécet alakítottam, akit a háborúban olyan súlyos sérülés ért, hogy – saját bevallása szerint – örökre le kellett mondania a nőkről. – Aha, szóval ellőtték a pénztárcáját. – jelenti ki a partnerem. Tiltakozásom után megállapítja, hogy akkor a fejemmel lehet a baj. - Szóval műfeje van. Hű de csúnya munka! Mért vette át? Ja, értem, biztos kéz alatt szerezte. Na, én ezt a jelenetet mindenféle maszk vagy elváltoztatás nélkül játszottam, amiből kiderül, hogy sosem voltam az a kimondott amorozó típus. Arra is rájöttem, hogy a múló idővel sem szabad harcolni, úgyis alulmarad az ember. Ilyen előzmények után ugye egyértelmű, hogy nemigen állt szándékomban változtatni a külsőmön.
Igen ám, de egy szép tavaszi napon elkeveredtem a szemorvoshoz egy új szemüveg reményében. A doktornő vizsgálat közben megkérdezte: - Mondja, nem zavarja, hogy a szemhéja így meg van ereszkedve? – Igen? Nem is tudtam. – válaszoltam szórakozottan, amiből kiderült, hogy minimális időt töltök a tükör előtt, azt is lehetőleg sötétben.
Jöttek az újabb böngészésre váró számok és betűk, majd ismét feltette a kérdést, amit megint igyekeztem egy kézlegyintéssel elintézni. De amikor harmadszor is elhangzott, már kissé ingerülten böktem oda: - Na és akkor mi van, ha a szemhéj rálóg a szememre? Rögtön felugrott és egy vaskos fotóalbummal tért vissza. A képekről különböző nemű és korú egyedek néztek vissza „Ilyen volt” és „Ilyen lett” állapotban. Hát valóban figyelemre méltó volt a különbség. De látta, hogy még mindig nem vagyok meggyőzve. – Ez a probléma a látást is befolyásolja. – Nem hinném - vontam meg a vállam. Nosza, azonnal átkísért egy másik szobába és betuszkolta a fejemet egy dobozba. - Ha felvillanó fényt lát, nyomja meg a gombot! –adta ki az utasítást. Hát én nyomogattam is szorgalmasan, de az elemzésből kiderült, hogy a felső mezőben villanó fényeket bizony nem látom. Készséggel beismertem tehát, hogy nemcsak hiúsági kérdés lenne ez a műtét.
Decemberre írták ki a beavatkozást, csak be kellett sétálnom a kórházba, persze nem egyedül, mert ilyen műtét után azért tényleg nem ajánlatos a volánhoz ülni. Nejem volt olyan kedves és rám áldozta a szabadnapját, így együtt ücsörögtünk a váróban. Tulajdonképpen csak itt kezdtem először úgy igazából belegondolni, hogy mi is vár rám. Mert itt bizony szabni-varrni fogják a fejemet, hiszen bizonyára nem ruhaszárító csipesszel akarják megoldani a kérdést. Nejem még hozzátette: - Igazán utánanézhettél volna az egésznek az interneten.
Bezzeg ő megtette, de volt annyira tapintatos, hogy nem mutogatta nekem a páciensek képeit műtét után.
Végre szólítottak és a doktornő barátságosan hellyel kínált a hatalmas műtőasztalon. Igaz, előtte még készített néhány közelképet a fejemről, gondolom, ha kártérítésre kerülne sor, azért ne nagyon állítsam, hogy úgy néztem ki korábban, mint a Brad Pitt. Végigdőltem hát a különleges heverőn a doktornő meg jól bebugyolálta a fejemet. Elég lesz neki a sok szörnyűségből csak a szemekre koncentrálni – jeligével. Lehunyt pillákkal, Csipkerózsikaként pihegtem karjaiban, ő meg előkapott egy injekciós tűt és már magyarázta is: - Most teleszurkálom a szemhéjat érzéstelenítővel, de igazából nem lehet tudni, hogy ez elég lesz-e, ugyanis mindenkinek más a tűrőképessége. Ha fájna a dolog, csak szóljon nyugodtan. – Hogyisne, és akkor további szúrásokat kaphatok a szemhéjamba - gondoltam ijedten.
Eltűnt a tű, előkerült az olló. Mindezt persze nem láttam, csak az volt a furcsa, hogy fekszem becsukott szemmel és egyszer csak a szemembe világit a hatalmas műtőlámpa. Merthogy át lett vágva a szemhéj, mint hídavatáskor a nemzetiszínű szalag. Ugyanakkor megcsapta az orromat az égett hús szaga. – Kinek van pofája itt barbekjuzni?! – gondoltam felháborodottan, de a doktornő kedvesen közölte, hogy most égeti a vérzésnek induló ereket a szemhéj táján. Aztán következett a csipesz, amivel elegánsan összefogta a varrásra váró bőrdarabokat. Majd a varrótű, miközben mindjárt meg is nyugtatott, hogy olyan cérnát használ, amely majd felszívódik, tehát nem kell kiszedni később a varratokat. – Be jó, hogy feltalálták a gyógyászati cérnametéltet – lelkendeztem magamban. De mintha elfogyott volna az érzéstelenítő hatása. Kezdtem sejteni, hogy miért számit határozottan elítélendő dolognak, ha azt kívánjuk felebarátunknak, hogy a holló vájja ki a szemét. De végre utolsót csörrentek a műszerek a tálban, én meg feltápászkodhattam. Gyorsan készült még egy fénykép rólam, tán azért, hogy bizonyítást nyerjen később, két szemmel távoztam a műtőből.
Nejem volt olyan tapintatos, hogy nem kommentálta a látottakat. Beültem a kocsiba és önkéntelenül is le akartam húzni a napellenzőt. Túl soknak tűnt a felső látómező. De aztán beugrott, hogy ja igen, hát ezért volt a műtét.
Hazaértünk és mintha csak erre várt volna a két varrat, iszonyatosan elkezdtek dagadni. Persze borogattam hősiesen és szedegettem a poroltó méretű kapszulákat, de mégis úgy néztem ki, mint aki most lép ki egy Rejtő Jenő-féle kocsmából, többórás verekedés után. A másnapi ellenőrzésen a doktornő elégedetten állapította meg, hogy minden a terv szerint alakul. Bele sem mertem gondolni, hogy hogyan néznék ki, ha nem a terv szerint gyógyulnék.
De aztán csak-csak kezdtek javulni a dolgok, már ki mertem menni az utcára napszemüveg és a fejem köré tekert gyapjúsál nélkül.
És aztán eljött az idő, hogy az ismerősök elé álljak. Feleségem barátnője látogatott át hozzánk, amikor meglátott, meglepetten felkiáltott:
- Ejha! Ez igen! Ilyesmi kéne a Sanyinak is.
Büszkeségtől dagadó kebellel vettem tudomásul, hogy lám csak, nem volt hiábavaló ez az egész tortúra. Sőt, már követni való példa vagyok.
A barátnő folytatta:
- Baromi frankó ez a kék pulcsi, hol vetted?