Önámító (6.)
Szeptember 11.
Igen az az ominózus nap az évfordulóval, amit csak nine / elevennek emlegetnek. Azóta kötelező az éberség ezen a kontinensen is. És bizony ma van a Pinochet puccs évfordulója is, ami 73-ban történt. Akkor még egy könnyűipari cégnél dolgoztam odahaza, szolidaritást, egységet és harcos kiállást szajkóztunk, de nem volt ez több mint egy jól szervezett hőbörgés. És a jelek szerint azt is túlélte a rezsim, amikor az egyik szolidaritási gyűlésen a karzatról kórus kiabálta: „Pinochet, Pinochet, kinyomjuk a szemedet!” A világnak kurvára nem számított, hogy mi a véleménye a magyar kiszistáknak Allende bukásáról.
Ma megérkezett a két csekk, melyek hivatalos dokumentumai bírósági győzelmünknek. A háznak ki kellett fizetni a munka nélkül töltött két hónapunkat. Meg a perköltség rájuk eső részét. Tízezer dollárba került nekik, hogy a nagyokos feltűnt odaát. A lakók természetesen nem tudnak semmiről. Az ő utolsó információjuk még az, hogy minket kénytelen volt azonnal kirúgni a vezetőség. Azóta nem kapott senki újabb tájékoztatást. Úgy látszik, még nem sikerült kidolgozni a stratégiát a veszteség közlésének módjáról. Vagy csak egyszerűen agyonhallgatják az egészet.
Szánalmas csürhe.
Pakolászom a könyvespolcon, és kezembe akad ez a vékonyka verseskötet: Horváth Ferenc: A maradék Idő. Igen, ez a kellemes arcú férfiember, aki az elmúlásról versel itten, az én hajdani gimnáziumi osztálytársam. Mi még annak idején Sporinak hívtuk, a Sporttárs csökevényeként, hiszen megszállottan atletizált, valamelyik újpesti klubban. És közben imádta a verseket. Magánszorgalomból meg is tanulta a magyar irodalom jeleseit, de tán még a második vonalat is. A magyartanár ámulva jegyezte meg róla:
- Fiam, ha valami természeti katasztrófa elpusztítaná a hazai könyvtárakat, csak hozzád kéne fordulni a versekért.
Feri lehetetlen cuccokban járt. Már javában a beatnemzedék diktálta a divatot, de Feri még zöld lódenkabátban járt suliba, melyhez hetyke stüszikalap társult. Ezt a tökfödőt nem lehetett megállni szó nélkül. Mi csak szilvamérő kalapnak hívtuk, és ha megjelent ebben az összeállításban, már kórusban üvöltöttük:
- Sporikám, ilyen volt az osztrák kém a tegnap esti krimiben.
Feri értette a tréfát. Suli után előreszaladt, és a sarokról lesett ki lopva, ahogy egy igazi kémhez illik.
Na most ez a Spori verseket ír. Elmúlásról, halálról, az élet súlyos dolgairól. És jól. Megragadja az embert a hangulat, és ámuldozhatunk a nyelvi gazdagságon, sőt az újszerű képi láttatáson is.
Öregszem, bármelyik tavaszi szélben
megsejdítem az ősz leheletét.
Ilyesfélét jó néhányszor megéltem,
már-már torkomig ér az idő-keverék.
Kortyolom az időt: a zagyva snapszot,
az éterien tiszta párlatot…
S ha egy nyár végi szél tavasz szagot hoz,
azzal öblítem le az őszi bánatot
Becsapott ez a kis kötet. Úgy jártam vele, mint mikor egy vidám kölyök beront a templomba, és hirtelen hatalmába keríti az áhítat. Igaz, sejthettem volna, hogy az a mérhetetlen rajongás a magyar költészet iránt maradandóbb lesz, mint a stüszikalap.
Szeptember 12.
Ma összejött egy állásajánlat, New Westminsterben kerestek egy 39 lakásos házhoz managert. Számunkra nem ismeretlen a környék, a szomszéd utcában debütáltunk mint házmesterek, jó másfél évtizede. Nem voltak tehát túlzott elvárásaink, de azért erre a színvonalra mégsem számítottunk. Mert botor módon azt hittük, hogy a XXI. században már nem kínálnak ilyen lakásokat a bérlőknek. Fiatal kínai férfi mutogatta körbe a birodalmat, mely állítólag a nővére tulajdona, akinek szállodája is van a szigeten. Ez akkor derült ki, amikor néhány tekercs padlószőnyegre mutatott egy erősen lekoszlott helyiségben. Ezek a szőnyegek a szállodában szolgáltak pár évet, onnan kerültek ide, hogy majd leváltsák a több évtizedes folyosói förmedvényeket. Sötét, siralmas, dohos az egész környezet, de szemrebbenés nélkül közli, hogy 970 dollárt számláznak a házmesteri lakásért. A fizetés viszont alig több mint ezer dollár, ezért várják el a havi szolgálatot, az üres lakások kiadását, a folyamatos készenlétet, és a felmerülő javítások elvégzését. Ami azt illeti, elég rég óta vadásznak jelöltre, de a fentiek ismeretében ezen nem is lehet csodálkozni. Erre talán valami különleges illető lesz alkalmas, olyan valaki, akinek tollas a háta.
Feri tegnapi emlegetése eszembe jutatta azt az esetet, mikor a húga keresett engem kétségbeesetten. Ez már a gimi után volt, Feri épp a katonaidejét töltötte. Nem laktunk messze egymástól, a kishúg futva tette meg az utat odáig. Lihegve adta elő, hogy olasz vendégek érkeztek hozzájuk, azok a fiatalok, akikkel Feri egy milánói atlétikai viadalon ismerkedett össze. Meglepetésnek szánták az olaszok a látogatást, fogalmuk sem volt róla, hogy a magyar cimbora bevonult. A kishúg azért szaladt át, hogy tolmácsot kerítsen, mert most ott áll a négy olasz a konyhában és egy szót sem tudnak váltani velük. Nekünk meg ugye ez volt a választott nyelv a gimnáziumban, szerettem is erősen ezt a dallamos csicsergést, hamar igent mondtam.
A négy olasz szinte egyszerre sóhajtott megkönnyebbülten, amikor megjelentem Feriék lakásán. Némi magyarázkodás Feri hollétéről, aztán irány a város. Beültünk az olasz rendszámú Fiat-ba, engem előre tessékeltek, hogy mutassam az utat. Az a kocsi típus a Zsiguli előfutára volt, de akkor még szó sem volt a szocialista változatról. Megdicsőülve foglaltam helyet az impozáns járműben. Büszkeségtől dagadva adtam ki az utasítást a sofőrnek, miközben szemem a pompás kocsi belsőn legeltettem. A vízszintesen kúszó kilométeróra, a gazdagon felszerelt műszerfal láttán felsóhajtottam:
- Ez a csúcs! Ennél jobb kocsi nincs és nem is kell!
Tavaly tavasszal, János barátom, a Mercedes márkaszerviz szerelője invitált meg egy kis autózásra. Nagyvonalúan megengedte, hogy vezessem a kocsit a néptelen utakon. Az a gép olyan volt, mint egy szentély. Egy technikai csúcstermék, mely mégis inkább élőlénynek hatott. Olyannak, aki tekintélyt élvez, és tiszteletet parancsol. Idegesen érdeklődtem Jánostól:
- Mibe kerül ez a kocsi?
– Háromszázezer körül van. – válaszolta egykedvűen.
Akkor eszembe jutott a Fiat.
Szeptember 13.
Tegnap éjjel befejeztem Esterházy Péter könyvét. „Semmi művészet” hirdeti bátran a cím, és el lehet gondolkodni e két szó őszinteségén. Valósággal anti - irodalom ez, ilyesmit művelt egyébként Hrabal is, és az ember nem értette, hogy mégis mitől olvasmányos, és miért sajnálja, ha közeledik az utolsó lapokhoz. Pofátlanul nyers, zavarba ejtően szókimondó, néhol trágár, kegyetlen, tekintélyt romboló, nimbusztépázó, - mi kell még az olvasói figyelem fenntartásához? Igaz, már az irodalomban sincs új, Joseph Heller, Romain Gary, a már említett Bohumil Hrabal is kísérletezett ilyen formával, amikor parttalanul árad a mesélő szövege. Ami viszont megfejtésre vár, az az író hite, aki úgy gondolhatja, hogy érteni fogjuk minden félig kimondott, vagy előzmények nélküli gondolatát. De tán nem is ez a cél. Nem kell nekem, az olvasónak mindent tudni és érteni. Ettől a bizonytalanságtól olyan a könyv hangulata, mintha egy kocsmai bokszban kihallgattam volna a szomszéd monológját.
Azt meg más forrásból tudom, hogy az életrajzi elemekkel átszőtt sorokon nem szabad számon kérni a valóságot. A négygyerekes író minden gond nélkül állítja magáról azt, hogy gyermektelen, és kedvére csúszkál más adatok hitelességénél is.
De idegesítően jól ért az íráshoz, na!
Szombat lévén egész napos mászkálás a városban, természetesen kocsival. Eljutottunk egy olyan lakóparkba is, ahol hétfőn lesz Rita újabb interjúja. Benéztünk egy-két eladásra kínált házba is. Imponáló méretek, olcsó árak, csend, tisztaság, idilli környezet, valami olyasmi, amilyennek az ember odahaza képzelte Kanadát. Itt megállt az idő! Még a klubház is őrzi az évtizedekkel korábbi építészet pazarló gazdagságát és tékozló méreteit. Egy szabadtéri uszoda is a telephez tartozik, hát komolyan kísértésbe estünk, hogy ilyen helyen kéne folytatni.
Surreyből hazafelé egy kis show, öreg autók kiállítása. Elképesztő fazonú járgányok, muzeális darabok, csillagászati áru kocsik százai. Megdöbbentő, hogy ilyen értékeket rejtenek magánszemélyek garázsai.
Gazdag ország ez, hiába, még ha néha el is feledkezünk róla.
Michael Clayton – George Clooney mozija a tévében. Fordulatos történet, de mintha az alkotók feltételezték volna a nézőkről, hogy mindenki olvasta már a forgatókönyvet. Ez az egyik legkényesebb elem a film, vagy a könyv esetében. Ha szájbarágósak a mondatok, kilóg a lóláb, hogy így nem beszél senki, csupán a néző – olvasó tájékoztatása a cél. Ha meg nem, akkor kulloghatunk az események után. De itt egy kis időjátékkal elvarrták a szálakat, így a végére aztán izgulhatott a nézősereg a főhősért.
Clooney egy volt büntetőügyészt alakít, aki afféle rendcsináló figura egy vállalati jogtanácsadó cég zavaros ügyeiben. Nem valami makulátlan személy, ami két okból is szerencsés. Egyrészt hihetőbb, életszerűbb a karakter, másrészt meg nem lehetünk biztosak benne, hogy az erkölcsileg helyes utat fogja választani. Clooney jól hozza a figurát, de a történet nemigen teszi próbára képességeit. És a filmíró bedob még egy trükköt: hősünkről kiderül, hogy korántsem gazdag, a Mercédeszt is csak bérli, és vasárnapi apuka lévén átlagos gondokkal küzd. Rokonszenvesebb így a karakter, még akkor is, ha nem nélkülözi a káros szenvedélyeket.
Tilda Swinton Oscar díjas alakításában felvázol egy nőt, aki – szó szerint - ölni képes a karrierje érdekében. A kamera hosszan mutatja készülődését egy-egy tárgyalás előtt. A nő olyan fontosságot tulajdonít a sminknek és a harmonikusan összeválogatott ruháknak, mintha randevúra igyekezne. Az a típus, akit a munkahelyi sikerek kárpótolnak a párkapcsolatokért. Telitalálat ez a figura, hiszen szaporán bólogat a néző: igen, ismerünk mi is ilyen megátalkodott perszónákat.
Az életszerű karakterek mellett izgalom is van bőven, nem lehet véletlen tehát, hogy igen jó fogadtatásra talált a film.
Szeptember 14.
Délelőtt a bolhapiaci lődörgés Cloverdale-ben, hármasban a gyerekkel. Nem vásárolni, csak bámészkodni járunk ide. Valamiféle varázsa van az antik dolgoknak. Mindig rabul ejt egy olyan holmi, amiről tudom, hogy soha többé nem fog nekiveselkedni semmilyen cég, hogy újra gyártani próbálja. Mert már máshol tart a világ. Meg egyáltalán. Így aztán néhány kopott borítójú hanglemez, ósdi műszaki cikk, gyűrött bankjegy, vagy sérült játék ad okot némi nosztalgiázásra.
Délután a megszokott csapat üli körül a barbeque-t a parkban, áldva ezt a gyönyörű szeptembert. A szokásos csipkelődés a haverok között, meg azért némi komolyabb téma is. Van valamiféle elmúlás hangulata már ennek az őszbe hajló ragyogásnak, és mintha érződne mindez a beszélgetésben is. Laliék udvariasan érdeklődnek álláslehetőségeinkről és elhangzik, hogy a jó szakember mindenhol hiánycikk. Erről a szakember dologról eszembe jutott egy történet, amit megosztottam velük. Jó pár évtizeddel ezelőtt, még odahaza, egy nagyszámú társasággal beültünk egy zuglói kertvendéglőbe. Elfoglaltuk helyeinket, de annyian voltunk, hogy két asztalt is össze kellett tolni. Megjelent a pincér, egy fiatal srác, és elkezdtük sorolni a rendeléseket. A srác meg állt, erősen összpontosított vadul memorizált. Repkedtek a különféle fantázia nevű ételkülönlegességek, de az ifjú nem jött zavarba. Fejbólintásokkal jelezte, hogy vette az újabb tételt. Ámulva lestük, hogy lám, ennek aztán nem kell notesz, ez fejben tudja tartani egy tucat ember rendelését. Ilyen egy igazi szakember! Pincérünk el, mi meg vártunk. Aztán már elég sok idő eltelt, mire végre feltűnt a koma. Megállt az asztalunknál és kijelentette:
- Az a helyzet, hogy csak rántott hús van.
Szeptember 15.
Na tessék! Megtörtént a legrosszabb, ami egy Ikerrel történhet. Rita elment az állásinterjúra és azzal jött ki az irodából, hogy két munkahelyet ajánlottak. Most aztán latolgathat, hogy melyikkel járna jobban. Ezt a pechet. Egy Iker örökké azon fog morfondírozni, ha dönt, hogy mi lett volna, ha a másikat választja. A lecke fel van adva, mert ami jobban fizet, az távolabb van, ami viszont kevésbé jól, az meg közelebb. Örökké ott lesz majd benne a bizonytalanság, hogy mi lett volna, ha mégis a másikat… De megpróbálta visszadobni a labdát azzal, hogy neki jó mind a kettő, oda vegyék fel, ahová a cég jobbnak látja.
Szeptember 16.
Ma rajtam volt a sor, a Magyar Ház álláshirdetésére jelentkeztem a irodában. De előtte meglátogattuk Irinát, akit még a melóhelyről ismerünk. Szimpatikus román fiatalasszony, talán annak igazolására, hogy nem kell mindig általánosítani. Csodás erdei házikó tulajdonosa a város közepén. Az útról fenyőerdők rejtik a modernül átépített házat, melyhez foghatót nemigen látni. Afféle nyaraló, erdei menedékház, családi ház keveréke, ízléses megoldásokkal, számtalan remek ötlettel. Irina nagyon boldog itt. A füstös – zajos magasépület után olyan körülmények között él, mintha egy hegyi faluban üdülne. A házon belül is a fa az uralkodó elem, hát valóban nem hétköznapi látványosság ez az otthon. Irina nevetve mondja, úgy érzi magát, mint mikor Piroska a mesében a nagymamát látogatja. De a nagyi biztos nem tudott felmutatni ilyen klassz és modern nappalit, konyhát, meg fürdőszobát.
A Magyar Házban pedig a megmérettetés, illetve mit megmérettetés? Egy félmondat erejéig szólalhattam meg, aztán a főnök ismertette az elvárásokat (na meg saját magát). Érdekes váltás lenne, a napi robotszerű egyhangúságból, az összevisszaság, mely ezzel a munkakörrel jár. Mert minden bulin ott kell lenni, hiszen a caretaker felel a Ház értékeiért. Hát majd meglátjuk, több jelölt is van, nem biztos, hogy rám esik a választás. És legyek őszinte? A gondnok úr hozzáállása nem sok jót ígér. Az egész beszélgetés alatt lágyan ringatózott a karosszékében, gyakran kockáztatva a hanyatt esést. Rólam ugyan nem tudott meg semmit, de mi annál inkább hallgathattuk a dicshimnuszt önmagáról. Mert hogy ő milyen kemény legény, meg mint volt katonaember nála a fegyelem az első. Azzal váltunk el, hogy csütörtökön összeül a vezetőség, és még aznap értesítenek a döntésről.
De ahogy én ismerem a viszonyokat, tán a hétvégére megtudhatok valamit.
Szeptember 17.
Amiről azt hittük, hogy sétagalopp, arról kiderült, hogy nem úgy van ám! Ritát e-mailben értesítették, hogy ki kéne töltenie az un. DISK tesztet, ha már arra a jó kis állásra pályázik. De mi a nyavalya ez a furcsa nevű teszt?! Hiszen ezért van a komputer, hogy mindent kiderítsünk. Már jönnek is fel az adatok, mely szerint ez egy olyan felmérés, amelyben a dolgozó illetve az állásra jelentkező jellemére kíváncsiak. És aki azt hiszi, hogy majd jól át tudja vágni a tojásfejű személyzetiseket, az nagyon téved. Kb. kéttucat kérdés van, és mindegyikben önmagunkat kell jellemezni. Hogy melyik a leginkább ránk illő tulajdonság, és melyik a legkevésbé az. Abban rejlik a dolog szépsége, hogy gyakran csak pozitív tulajdonságokat sorolnak fel, máskor meg egyiket sem választanánk szívesen. És persze megismétlődik a kérdés, csak másként, más szavakkal teszik fel. Ritka egy pihentagyú módszer a melósok szívatására. Nem hiszem, hogy bárki is győztesen kerülhet ki az efféle faggatózásból. Mert ha bőszen ikszelgeti, hogy ő elégedett a sorsával, akkor ambíció nélküli, ha pedig nincs oda azért, amit kapott az élettől, akkor túlságosan negatív. Ha szilárdak és következetesek vagyunk a válaszaink szerint, akkor viszont ránk süthető a makacsság is. Aki határozott, az egyben önfejű is, ugye világos? Ha nem vagyunk pletykásak, az még nem jelenti azt, hogy tapsikolhat a munkáltatónk Ebből ugyanis kiderül, hogy nem vagyunk közösségi szelleműek sem. Hát ezt inkább azzal töltessék ki, aki polkatáncosnak jelentkezik a műstoppolók néptánc fesztiváljára!
Szeptember 18.
Tegnap este egy fantasztikusan jó hangulatú próba, annak ellenére, hogy megint volt, aki lemondta a szereplést. De már úgy látom, hogy ez a sok negatívum másokban is dacot szül. Szó nélkül átvették az újabb feladatokat, és már kezd kibontakozni egy-két fergeteges alakítás is. Nagyon megérdemelnék ezek a lelkes gyerekek a sikert.
Ma Katinál és Gyulánál viziteltünk, hogy megtanuljam, családi ház annyiféle van, hogy csak na! Ez egy olyan építmény, ahol a tervező azt tűzte ki célul, hogy állandóan érje világosság a szobákat. Ennek megfelelően rafinált elhelyezésű ablakok, és különleges alakú szobák csalogatják a fényt.
Barátságos otthon, de ők is ismerik a „Rossz szomszédság - török átok.” közmondást. Az ő életüket egy autószerelő szomszéd keserítette, aki még éjjel is dolgozott. Egészen addig, míg Gyula fel nem hívta a figyelmét, hogy feljelentés lesz a vége ennek az üzletszerű tevékenységnek, amit családi házban, engedély nélkül művel.
Ismerős történet.
Szeptember 19.
Ma péntek van, természetesen senki nem hívott tegnap a Magyar Házi meló ügyében. De ma délelőtt csengett a telefon és a gondnok úr sajnálkozva közölte, hogy nem rám esett a választás. Aztán kikotyogta, hogy az a cimborája kapta az állást, akit majd húsz éve ismer. Szép dolog az összetartás, de mire kellett ez a bohóckodás? Minek magyarázza nekem, hogy az épület előtti zászlók tisztasága mennyire fontos, mikor úgyis tudja, hogy a havert veszi fel?! Azt a pasit, aki alaposan elkésett az interjúról, de ez nyilván nem befolyásolta a döntést.
Túl vagyok egy legyintéssel a dolgon, csak a módszert nem értem. Minek ide a színjáték, az egyenlő esélyek hirdetése, mikor már talán alá is íratta a szerződést a másik fazonnal?! Nem éri elég csalódás az embert más nációk részéről? Miért kell még a honfitárstól is lenyelni a sumákolást?
Más forrásból tudom, hogy a gondnok úr azt harsogta, csak ezzel az ipsével tud együtt melózni. Milyen főnök az olyan, akinek csupán egy személlyel képes dolgozni?!
Lehet, hogy én jártam jobban?
Szeptember 20.
Tegnap este egy Katiéktól kölcsön kapott filmet bámultunk. Izraelről volt szó, de nem ezért áll nagy becsben a film a házaspárnál, hanem inkább azért, mert isteni eredetű csodákkal foglakozik. Márpedig Kati és Gyula mélyen vallásos. Azonban ez a film inkább a kételyeimet erősíti, mintsem hogy hívővé tenne. Mert tényleg lehet ámulni azon, hogy a maroknyi izraeli csapat győzelmet arat a filiszteusok népes seregén, de egy sikeres hadicselt elkönyvelhetünk szerencsének is, nem igaz?! Ugyanígy a kémkedéssel vádolt asszony megmenekülésére, vagy az összegégett harckocsizó tiszt felgyógyulásra szintén van elfogadható magyarázat. Jobban jártak volna az alkotók, ha a nézőkre bízzák a látottak megítélését.
Aztán a „The Good Sheperd” c. mozi, melyről ámulva látom, hogy Robert De Niro rendezte. Majdnem három órás film, így van ideje a történetnek ide-oda kalandozni az időben. A CIA működésébe láthatunk bele, Matt Damonnal a főszerepben, aki szinte alvajáróként éli át a körülötte zajló eseményeket. De pontosan ez a nyugalmából ki nem zökkenő, állandóan gyanakvó, zárt, érzelmek nélküli karakter juttatja előre a hivatali ranglétrán. Ha valaki eddig a titkos ügynökök életét James Bond kalandjai szerint képzelte, annak feltétlenül érdemes megnézni ezt a filmet.
Szeptember 22.
Két érdekes film a hét végén, mindkettő Jake Gilenthallal. „Rendition”. A bánat tudja, hogy hogyan lehetne ezt a címet magyarítani, mert a szótárban található „fordítás” szó aztán igazán nem mond semmit. A film egy kis önvizsgálat az amerikaiak részéről, mert a társadalomra veszélyesnek ítélt polgárok önkényes fogva tartását próbálja megkérdőjelezni. A 9/11 után ugyanis szinte korlátlan hatalommal rendelkeznek a biztonsági erők. Ahogy rátelepszik az amerikaiak életére a Közel Kelet problémája, az iraki hadviselés, úgy jelenik meg egyre gyakrabban ez a témakör a filmeken. Van ugyan némi romantikus felhang is a történetben, de a jó szándék kétségtelen: Azt sugallják az alkotók, hogy meg kell adni mindenkinek a törvényes lehetőséget a saját védelmére. Merész állásfoglalás ez akkor, amikor a terrorizmus réme Golemként árnyékolja be az USA hétköznapjait.
A „Zodiac” egy többszörös gyilkos kézre kerítéséért folytatott évtizedes küzdelem története, újságírókkal a középpontban. Valós eseményeket tárgyal a film, és lehet csodálkozni azon, hogy az ügybuzgalom a felületességgel párosul, mint oly sok esetben. A fim végén tudjuk meg, hogy a feltételezett gyilkos végül is megúszta, mert meghalt, mielőtt az igazságszolgáltatás utolérte volna. Több évtizeden keresztül játszadozott a hatóságokkal, üzeneteket hagyva, és több mint egy tucat gyilkosság volt a számláján. Az eredménytelenségbe belejátszanak a faramuci jogszabályok is, melyek megkötik a nyomozók kezét.
A két mozi jó példa arra, hogy milyen kényes egyensúly van a hatóság túlkapása vagy engedékenysége között.
Este a magyar rádióban Herczeg Kati, egy régi vezetőségi tag telefonon tiltakozik a vezetőség hebehurgya döntése ellen, a meghirdetett melóval kapcsolatban. Mi tagadás, jól esett ez velünk rokonszenvező kiállás, még akkor is, ha nem változik már semmi. De ne is változzon. A munkahelyem megtanított rá, hogy oda nem érdemes visszamenni, ahol nem akarnak az emberrel dolgozni.
Szeptember 23.
Íme, lányom e-mailje:
„Nagypapa leszel apóka! Mi már tudjuk egy ideje, de a mai napig nem mertünk beszélni róla. Ma voltam a 12. hetes orvosi vizsgálaton és jelentem, minden a legnagyobb rendben. A törpe fejtől popsiig 5,2 cm, és nagyon izgága. Állandóan pörög-forog és még a seggét is megmutatta.
A rosszullétek már a múlté, így már csak a neheze van hátra. Ha minden jól megy, április elején jön a jövevény. Addig persze még egy csomó vizsgálat van, amitől már most herótom van, de hát mit lehet tenni.”
Hát igen, ez egy hír! Folytatódunk és ez így van rendjén. Csak a világ is adjon esélyt a most érkezőknek. Remélem, hogy több boldogság jut nekik, mint gyötrelem.
Lányom is belekóstolhat végre az anyai örömökbe! A körülményeire nem lehet panasz, így „csak” kitartásra van szükség.
Sajnos, nem tudok kalapot dobálva vigadni a hír kapcsán, mert csak az jár az eszemben, hogy kimaradok a nagyszülőre váró csodából. Most nagyon nehéz észérvekkel megindokolni, hogy miért jobb itt. Megint vesztese leszek valaminek. Önzés ez? Hát bizony az. Mert inkább feltétel nélkül kéne örülnöm a fiatalok boldogságának.
Ma volt más is, hiszen Ritát visszahívták arra a bizonyos kacifántos tesztekkel megtűzdelt állásajánlatra és rövid beszélgetés után közölték vele, hogy övé az állás, hétfőn kezdhet. Tehát mégsem vágta el mindentől az a fránya teszt. A munka nagyon ígéretes, a pénz is elég tisztességes és végre megszabadulhatott a lakóbizottságok őrült tagjaitól is, mert ebben a lakóparkban nem létezik ilyesmi. Itt majd ő lesz az úr, amit a titulusa is jelez: assistant community director. Egyetlen gond, hogy elég sokat kell utazni a melóig, de végül is, van egy kényelmes kocsija. Most majd vehetünk egy másikat, mert azért én sem ülhetek itthon tétlenül.
Már látni a fényt az alagút végén! Remélem, nem a szembe jövő mozdony világít.
De hogy még ne legyen a napnak vége, beugrottunk egy pizzáshoz, aki állást hirdetett. A rendeléseket kéne házhoz szállítani. Úgy fest, hogy itt megfeleltem magas korom ellenére is. Csütörtökön kezdhetek.
Szeptember 24.
Fiamnak elújságoltam, hogy Ágiéknál kisbaba lesz. Úgy nézett rám, mint egy értelmi fogyatékosra, hiszen az csak természetes, hogy a házaspároknak előbb vagy utóbb gyermekük születik. Aztán hozzátettem: - Áprilisra várják.
Csodálkozva kérdezett vissza:
- Mért, már megcsinálták?!
Szeptember 25.
Tegnap gyanúsan jó légkörű próba, már zokszó nélkül jön a társaság minden héten. Csak sikerüljön megőrizni ezt a hangulatot az előadásokon is! Elábrándoztam nekik egy villámtréfa sorozatról, és igen lelkesen fogadták. Záporoztak az ötletek, végül úgy döntöttünk, hogy egy busz utasait fogjuk imitálni, azok szájából hangzanak el a poénok. Nem lesz egyszerű, igen hatásos lehet, jó lenne végigcsinálni. Gyűjtjük az ötleteket, és megállás nélkül röhögünk a vadabbnál vadabb elképzeléseken. Persze Dezső jár az élen, de ha elfogadnám valamelyik „ártatlan” poénját, kitiltanának a Magyar Házból.
És este a pizzás, ahol el kellett játszanom zöldfülű létemre a tapasztalt mestert. De szerencsére egy-két önzetlen kolléga nagy hévvel mutogatta, hogy mit és hogyan. Az üzlet elég új, a konyharész is tiszta, igazán nem szólhatok egy szót sem. Csak a pénz átkozottul kevés. Még akkor is, ha az első utamon húsz dollár volt a borravaló. Igaz, ezt ketten kaptuk, azzal a szakival, aki az oktatásomra vállalkozott. Történetesen a gyerek általános iskolája volt a célpont, valamiféle sulibulira rendeltek tíz nagy adagot. Kitört az üdvrivalgás a srácok körében, mikor megjelentünk a degeszre tömött táskával. Előre tehát az egészségtelen életmódért!
A többi fuvarnál már nem voltak ilyen bőkezűek a kuncsaftok, aztán úgy lelassult minden, hogy kilenc óra felé haza is küldtek. Öt órát dolgozhattam csak tehát, ami újabb bizonyítéka annak, hogy ez a meló csak zsebpénz kiegészítésre jó.
Szeptember 26.
Ma kocsikat néztünk, mert nagyon kéne még egy, ha már így szétszórt minket az élet. Nem ígérkezik könnyű döntésnek, mert ne felejtsük el, hogy két Iker válogat. Ma nincs pizzás, mert Andrásnál és Évánál vendégeskedünk. András az, aki a gyengülő látása miatt kénytelen volt abbahagyni a munkáját. Testépítéssel vigasztalódik, így aztán az ő esetében értelmét veszti a „testi fogyatékos” kifejezés. Még innen van a negyvenen, nagy akaraterő kellett hozzá, hogy elfogadja ezt az átszabott életformát. A lakás nagyon barátságos, és ami még imponáló benne, hogy nem zsúfolt. Ez megkönnyíti András mozgását is a zárt térben.
Jóízű beszélgetésbe merülünk, majd leülünk a vacsorához, mert a férj azért nem várja tétlenül a nejét. A kényszer tanította meg főzni, de igazán nem kell szégyenkeznie a tudományával. Igencsak közös nevezőn vagyunk, úgy kell erőt venni magunkon tizenegy tájban, hogy végre elköszönjünk egymástól. András még megemlít egy magyar videó csemegét, gyorsan megnézzük a rövid jelenetet az Interneten, és máris bizsereg a vágy bennem, hogy ezt nekünk is színpadra kéne vinni.
Szeptember 27.
A pizzás délután négytől. Tanulgatom a bolti feladatokat és egy frissen vásárolt GPS – szel lesem a fuvarokat. Nemcsak én vagyok felfegyverkezve a modern technikával, minden kolléga használja ezt a „puskát” a címkeresésénél. Aztán az est folyamán beigazolódik, hogy nagyon jó beruházás volt a kis, 120 dolláros mütyür. Tán még ma is az erdő karéjában megbúvó lakóparkot keresném a kihűlt pizzával, ha ez a masina nem igazít útba. Ráadásul el sem vonja az ember figyelmét az útról, hiszen a női hang rendületlen nyugalommal közli, hogy merre kell fordulnom a sarkon. Áldott technika, neked köszönhető, hogy nem maradtak éhen a szombati kuncsaftjaim!
De a bolt nem fogja megoldani az anyagi helyzetemet ez már világos. A gömbölyded nagysága a 45.50 dolláros számlát az utolsó centig leszámolja a markomba. A tip szócskát errefelé nemigen ismerik. Lassan megszokom, hogy a pizzát rendelők nem a családi házak frontoldalát lakják. Majd minden számlán ott az utasítás, hogy a hátsó udvart, vagy az alagsori lakást keressem. Úgy látszik, a telefonos kajarendelés a szegények kiváltsága. És elszörnyedve látom a töménytelen szennyet és koszt, melynek közepén békésen falatoznak becses megrendelőim.
Aztán tízkor, a roham csendesedésével ismét haza mehettem. Erre mondta Gabi haverom:
-Hát ez nagyon karcsú.
Közben nem is jut időm csemegézni a világ dolgain. Az amerikai bankok csődjén (lám csak, milyen jó, hogy nem tőzsdézek!) Paul Newman halálán, (ifjúkorom újabb távozó alakja) a finnországi iskolai lövöldözésen, (mert hülyék mindenütt vannak) a buszos késelés megismétlődésén (mert piti utánzók mindig lesznek) és más hírmorzsákon.
Vámos Miklós regényét olvastam ki, sajnálkozva a végéhez közeledvén. Mert az „Apák Könyve” igazi csemegének számít. Bőséggel áradó mesélőkedv, érdekes sorsok, és az a stílusbravúr, hogy az adott kor modorában írja meg a történteket. Háromszáz év pereg le az olvasó előtt egy család sorsán keresztül. A kuruc-labanc világból indítja az író a cselekményt, a régies nyelvezetet használva. Észrevétlen áttünésben jutunk el a mába, de egyik korban sincs sok köszönet. Sokszor nem is a boldogulás, csupán az életben maradás a regény hőseinek célja. Természetesen egy zsidó család kálváriája zajlik, de itt csődöt mond a fajelmélet. Magyarnak lenni sem volt könnyű errefelé az utóbbi évszázadokban. Ha jól belegondolok, talán senki sem végzi természetes halállal a hősei közül, hacsak egy rákos betegség nem számit annak.
És milyen véget szán a korosztályomat képviselő szereplőnek? Őt Amerikában éri utol a halál, utcai támadás áldozata lesz, kifosztott holttestét nem is tudják azonosítani.
Néha igazán kedvem támad hazaköltözni.
Szeptember 28.
Egy laza vasárnap, meló nélkül és még az időt sem kellett szidni. Lalival és Andreával élveztük a park nyugalmát. Ők hozták az új szerzeményt is, egy koromfekete, öklömnyi kiskutyát. A kis jószág láttán meg tudom érteni az állatbarátok féktelen rajongást kedvencük iránt.
Szeptember 29.
Rita első munkanapja az új helyen. Nem volt olyan szörnyű, mint mondja, csak hát a távolság! Át kell autóznia az egész várost, míg beér a melóba. Délután, a csúcsidőben meg vissza. Azzal vígasztalom, hogy úgyis abba a körzetbe szeretnénk költözni. Persze az még odébb lesz, hadd érettségizzen le itt a gyerek. Mert mi ilyen gondos szülők vagyunk. A gyerek meg csak annyit lát a helyzetből, hogy még nem kapott kocsit.
Szeptember 30.
Nejem nem repes a boldogságtól az új melóban. A főnöknő egy nyársat nyelt úriasszony, aki legszívesebben nemesi előnevet követelne magának, és hát a munka sem gyerekjáték. A befizetések csekkel történnek és nincs két egyforma eset. Van, aki előre dátumoz, van, aki utólag kér pár nap haladékot, van, aki többet ad le egyszerre, más meg a banki átutalás híve. És minden adatot öt felé könyvelni, másolatokat készíteni, bankba rohangálni, közben meg jönnek a ráérő öregek a sirámaikkal. Hogy milyen ügyekben? Tegnap egy öregasszony zokogva rontott az irodába, olyan fájdalmas képpel, amit csak egy közeli hozzátartozó elvesztése indokolhat. Hosszú percekig szóra sem bírták, végül kinyögte, hogy a barátnője van nála, aki szerint Szent Antal nem is valóságos személy, sohasem létezett. Hát ezt nem lehet zokogás nélkül kibírni egy lelkes hívőnek ugye? De legalább otthon bömbölne! Na arról szó sincs. Rita a számoszlopon tartott ujjával próbálta követni az eseményeket, aztán ugye kezdhette elölről. Mert nincs félfogadási idő, holott a lakók nyugdíjasok, akik állandóan otthon ülnek, tehát bármilyen kiszabott hivatalos óra megfelelne nekik. De így egész nap, tetszés szerint bemászkálhatnak az irodába. Akadt olyan is, aki csak a kutyust jött megmutatni. Hát így igen keserves számokkal dolgozni. Rita meg úgy érzi, inkább várnia kellett volna egy kedvezőbb ajánlatra. De amikor sorba vettük a munkahelyi követelményeket, rájöttünk, a legegyszerűbb, ha már nem is dolgozik az ember sehol. Igaz, onnan már csak egy ugrás a hajléktalanság.
Október 2.
Tegnap a próba, hát nem volt valami fényes. Kevesen voltunk, hiába küldözgettem előtte az e-mailt mindenkinek. Ráadásul az egyik idősebb hölgy kissé felöntött a garatra és be nem állt a szája. Két pohár bor elég volt neki, hogy többet tudjon a színházról, mint Sztanyiszlavszkíj. Hát ilyenektől mentsen meg az ég.
Ma sikerült végre beszélnem Gáborral. Elég nehezen tudtam kiszedni belőle bármit is, úgy tűnt, mintha szégyellné a helyzetét. Az albérletet, a parkoló őr melót, az egész különválást Edittel, vagyis a teljes életét. Pedig igazán nem nagyképűsködtem a vonal túloldalán. Elmondtam én is a nehézségeinket, de az ő helyzetéhez képest mindez csak nyafogásnak tűnt. Az ember ott érzi otthon magát, ahol szükség van rá. Ilyen értelemben most mindketten hontalanok vagyunk.
Október 3.
Kiolvastam azt a könyvet, amit Galgóczy Lajos ajándékozott nekem a szerdai próbán. Tán nem is tudta, milyen örömet szerzett vele, ugyanis mindig vonzódtam a grafika és a karikatúra műfajához. Márpedig ez a könyv a 900-as évek vicclapjaiból ad válogatást, „Jobbnál jobb vicczek” címmel. Ami itt felvonul, az felér egy korrajzzal. Úrinők, szobalányok, kitartott szeretők, snájdig hadnagyocskák, koldusok, háziurak, nemesek és parvenük népesítik be a rajzokat, rövid vicceket. A rajzok még jóval nagyobb grafikai igényességgel készültek, mint manapság. Némelyik nemcsak vicclapokban állná meg a helyét. A szövegek viszont szájbarágós módon segítik a megértést. Például az, ahol egy kiránduló házaspárt láthatunk a képen. Professzor: ( feleségének, aki túrázás közben véletlenül ráült az elemózsiára) – Mintegy háromezer négyzetméter vajaskenyér nélküli terület vesz körül minket, de te pont arra az egyre telepedsz rá, ahol az enyém van! Mint látjuk, a vicc megértéséhez nincs szükség az olvasó fantáziájára. Nem marad adós a könyv némi frivolitással sem. Csak bámulhatunk, hogy a század elején készült karikatúrák gondosan megrajzolt alakjain már helyet kapott a meztelenség. De úgy látszik, ez a műfaj mindig úttörő jellegű volt.
„The walley of Elah” Amerikai film a tévében, Tommy Lee Jones-szal. Egy apa nyomoz katonafia gyilkosai után. A bűnügy apropóján ott az üzenet: Amerikának szembe kell nézni az idegenben harcoló fiaik erkölcsi leépülésével. Kísért a Vietnám szindróma. Ha egyszer vége lesz az iraki háborúnak újra rászabadulnak az országra az ítélőképességüket vesztett, lidérces álmokkal küszködő veteránok.
Nem lehet minden veszteséget anyagiakban mérni.
Október 4.
Tegnap, péntek este egy fájdalmasan szép film a tévében: „Into the wild”. Egy fiatalember hátat fordít a társadalomnak és az alaszkai vadonban próbál egyedül élni. Kísérlete menekülés a gazdag, de lelketlen szülői házból. A film sugallni akarja, hogy több ez, mint nemzedéki ellentét, de hát istenem, hány fiatal kelhetne útra a civakodó és nemtörődöm szülei miatt. A főhős azonban nem a magányban találja meg az igazi feloldódást, hanem annak a fél–hippi közösségnek a társaságában, akik imponáló nemtörődömséggel élnek bele a világba. Sean Penn írta és rendezte a filmet, a story megtörtént eseten alapszik. A valódi hős 24 évesen vesztette életét a vadonban, csonttá soványodva, erőtartalékai végén. Nem lehet megoldás tehát az ilyesfajta menekülés, hacsak nem az öngyilkosság a célunk. Mert vagy túlságosan puhák vagyunk már ekkora kihíváshoz, vagy valójában nincs is mit kezdenünk a magánnyal. A kiutat a kapcsolatok jelenthetik, melyekért mindenki önmaga felelős.
Október 7.
Rita immár több mint egy hete dolgozik, és nem akarom elkiabálni, de úgy fest, kezdi megtalálni a helyét. Az estéink már nem azzal telnek, hogy a nehézségeket sorolja. Hét végén, hosszas kutakodás után vettünk egy kocsit, mert bízunk benne, hogy előbb-utóbb szükségem lesz rá a munkába járáshoz. A pizzást nem erőltetem, az sajnos nem megoldás az anyagi gondjainkra. Esténként tehát két kocsi áll a garázsban. Remélem, hogy a Hondáról zengett dicshimnusz indokolt, mert egy tíz éves kocsinak szavaztunk bizalmat.
Elizabeth: The Golden Age. Cate Blachett az angol királynő szerepében, immár másodszor. A film olyan, amilyennek a történelmi filmet elképzeli az egyszerű földi halandó. Kosztümös, látványos, izgalmas, romantikus, szóval minden van a kalapban, csak épp a történelmi hűséget ne kérjük számon. Lassan megtanulom, hogy az alkotók inkább adósok maradnak a hitelességgel, a nagyobb hatás kedvéért. Így aztán szemet hunyhatunk afelett, hogy Elizabeth 52 éves volt 1585-ben, míg a filmen amolyan jó harmincasnak néz ki. Ezt még ki lehet valahogy magyarázni, de azt már kevésbé, hogy miért bukkantak fel az évtizedekkel korábbi kérői a cselekményben. Rettegett Iván például, aki ebben az évben halt meg, vagy a svéd király, aki már javában házasságban élt ekkor. És hát abban sem lehetünk biztosak, hogy Elizabeth majd a földhöz verte magát bánatában, amikor Stuart Mária kivégzésére került sor, amire ő adott utasítást. Ha a katolikus papok felnégyeltetésével, és a foglyok kínzásával meg tudott barátkozni a lelkiismerete, akkor tán mégis csak túltette magát valahogy ezen a lefejezésen is. Amúgy a kalózkapitánynak kikiáltott Releigh sem volt akkora ász a tengeri ütközetben, mint ahogy azt a film próbálja elhitetni velünk. És nem süllyedt el egyetlen angol hajó sem, ellentétben a filmben látottakkal.
Az viszont igaz, hogy a spanyol hajók odavesztek a viharban, mind egy szálig.
Október 9.
Elkövettem egy súlyos hibát. Öregasszonyra bíztam egy öregasszony szerepet, abban a hiszemben, hogy gyerekjáték lesz megbirkózni a feladattal. Igaz, ez afféle paródiába való nagyanyó lett volna, tehát némi humort is kellett volna csempészni a karakterbe. Eddig viszont csak vergődést láttam, meg sem közelítette az elképzeléseimet a figura. Persze nem lehet úgy elvenni valakitől egy szerepet, hogy ne legyen abból sértődés. Most aztán itt a dilemma, hogy mi a fontosabb: A szereplő lelkivilága, vagy az előadás. Még teszek egy kísérletet a dolgok kijavításra, de nem sok reményt fűzök hozzá.
November 14.
Túl vagyunk a Thanksgiving három napos ünnepén, ezt tán Rita sajnálja a legjobban, mert mehet vissza melózni. Az a legnagyobb gondja ezzel a hellyel, hogy mindenféle oktatás nélkül várják el tőle, hogy helyt álljon egy elég sajátságos területen. Ráadásul nem lehet úgy elkészíteni a kimutatást, ha az adatok nem állnak a rendelkezésére. A főnöknő meg nemigen törődik a részletekkel, inkább önfeledten mélázgat az íróasztala mögött. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.
Hét végén tán egy filmet láttunk: „The Golden Compass”. A Harry Potter sikere óta azt hiszik a filmesek, hogy biztos befutó, ha valaki az angol kollégiumokat misztikus dolgokkal ruházza fel. Én már el sem tudok képzelni olyat, ahol nincs némi mágia, fondorlat, és egypár varázsló tanonc. De míg a jegesmedvék vérfagyasztó csatáját nézem a különféle démonokkal, rá kell jönnöm, hogy kinőttem én már ebből a mesevilágból. Tőlem lehet akár döntetlen is az ütközet, annyira nincs jelentősége. Nicole Kidman zavarja össze a kedélyeket a filmben, mert a nyavalya se tudja a végére, hogy melyik oldalon áll. Ehhez tán el kéne olvasni a könyvet, de azt várhatják!
Letettem a Spiró regényt, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy 1000 oldalon keresztül kövessem egy 2000 évvel ezelőtti kitalált fickó életét. Biztos a nagy idők tanúja, meg ilyesmi, de ki a frász tudja már, hogy mi és hogyan történt akkor. Ja, meg azt írja az ismertető, hogy a mai viszonyok is felismerhetők a könyvben, de mit mondjak, ez sem csinált nagyobb kedvet hozzá. Most keressem a sorok mögött, hogy mit üzen a kortársaknak?! Inkább kézbe vettem egy önéletrajzot, melyet a fiam ajánlott. Igen, a gyermekem, aki leküzdte a könyvundorát és elolvasta a híres wrestling birkózó, Battista önéletrajzát. Nagyon oda van a hapsiért, és az a szerencse érte, hogy a napokban egy bevásárló központban személyesen is találkozhatott vele. Most a közös fotójuk díszíti a gyerek képernyőjét. Naná, majd az apjával fog vigyorogni a képen.
Belekezdtem tehát a bajnok úr önéletrajzába, amiben az a meglepő, hogy olyasfajta gyerekkori nyomorról számol be, mintha legalábbis a rabszolgaság idején élt volna. Pedig mindez Washington D.C. -ben történt, a hetvenes években, ha hinni lehet a mesternek. Olyan szegények voltak, hogy egy utcán talált matracon aludt a nővérével. Az ebédlő asztal egy használaton kívüli, hatalmas fa kábeldob volt, és tejszállító rekeszek képviselték a székeket. Hát azért ez nem az az Amerika, ami után sóhajtoztunk kölyök korunkban.
Október 16.
Színházi próba tegnap, tanulságokkal. Mert az amatőr világban is van sértődés, féltékenykedés, és rossz szájíz a kisebb szerep miatt. Nekem meg dönteni kéne: a saját utam, sértődéssel, vagy némi kompromisszum, de akkor nem az „jön le” a színpadról, amit elképzelt az ember. De még bizakodom, mint vak zsoké a derbyn. Tán megtörténik a csoda és a párhuzamosok a végtelen előtt is találkoznak.
Megvolt a választás az országban, hogy 270 millió dollárért kiderüljön, az erőviszonyok ugyanazok, mint választás előtt. A konzervatívok nyertek, ahogy ez várható volt és ennek tükrében a Liberal párt főnökének handabandázása csak szánalmas kísérletnek minősült. Nagyon nincs szerencséjük a pártvezéreikkel. Nem tehetek róla, de amikor látom mr. Dion hancúrozását a gyerekekkel, rögtön tudom, hogy nem más ez, mint egy választói fogás. A pasasról lerí, hogy soha nem venne hokiütőt a kezébe, egy kis utcai ütögetés kedvéért, de ha már a fotósok ott vannak, hát isten neki. Most, hogy elbukta a küzdelmet, vajon mikor fog újra időt szánni arra, hogy elvegyüljön az utca népe között? Ja, hogy már nem kell szavazatokat gyűjteni?! Akkor értem a csukott limuzint, a testőröket és a szigort, amivel arrébb taszigálják a közeledni próbáló egyszerű halandókat.
Október 20.
Két egymásra rímelő mozi a heti termésben: Az „I’m not there” és a „ Walk Hard: The Dewey Cox story”. Az a közös bennük, hogy amerikai zenészlegendákat próbálnak bemutatni a nézőknek. Az előbbi Bob Dylant, az utóbbi pedig - a paródia igényei szerint- Johnny Casht és a többieket.
Az a bajom az ilyen típusú filmekkel, hogy feltételezik rólam az anyag tökéletes ismeretét. Vagyis fújnom kéne Bob Dylan slágereit, hogy tudjam, épp melyik korszakában vagyunk, vagy hogy mire utal a rendező. Ugyanígy, a paródia is érthetetlen, ha nem láttuk korábban Ray Charles és Johhny Cash életrajzi moziját. Az viszont egyértelmű, hogy az amerikai kultúrában – ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről - helycserés támadás zajlik. A műveltség alappilléreit nem az írók, költők, hanem a színészek, zenészek ismeretén mérik. Mert aki nem hallott még Steinbeckről, azért még ügyesen elvegetál a hétköznapokban, de ha Quincy Jones neve sem mond semmit, akkor az illető megnézheti magát.
A Bob Dylan mozi annyira öntörvényű, hogy valószínűleg kultuszfilm lesz. Lehet fanyalogni néhány megoldásán, de az alkotók bátorsága tiszteletet parancsoló. Hat figura személyesíti meg Dylant, és ebbe a sorba belefér egy néger kissrác, és egy nő is. Kell-e mondani, hogy Cate Blanchett, aki pár nappal korábban még Elizabethként uralta a képernyőt, hozza a legeredetibb Bob Dylan arculatot?!
Október 21.
A filmes és az irodalmi csemegék között azért folyik az állásvadászat is a háttérben. Ma interjúra voltam hivatalos. Ilyen helyen pontosnak kell lenni, ezért már jó előre elautóztam a címre, hogy ne érjen meglepetés az adott napon. Nem ártott az óvatosság, mert a telefonon kapott címből nem derült ki, hogy street vagy avenue. Hosszas keresgélés után derült ki, hogy csakis a street jöhet szóba. Annyi helyre küldtük már el a jelentkezésemet, hogy fogalmam sem volt, milyen cég lesz a címen. Az iroda feletti tábla igazított útba: Brain Injury Assotiation. Erről már nem volt nehéz visszaemlékezni arra, hogy a nejemmel még viccelődtünk is, a kissé bizarr néven. De ma, az irodában rá kellett jönnöm, hogy milyen tiszteletet parancsoló vállalkozás ez. Az alapítvány azokat a szerencsétleneket próbálja visszavezetni a társadalomba, akik közlekedési vagy egyéb balesetből kifolyólag súlyos agysérülést szenvedtek. Több épület is rendelkezésükre áll, ahol ezek a lábadozó betegek az önállóságot gyakorolják. Ezeknek az épületeknek lenne szüksége egy mindenes karbantartóra és mint kiderült, erre jelentkeztem én.
Egy igen rokonszenves fiatalember faggatott képességeimről, én meg szemrebbenés nélkül állítottam, hogy ezermester vagyok. Az ifjú azt bizonygatta, hogy a tolókocsis betegek súlyos károkat okoznak a lakásokban, így a faljavítás mindennapos feladat. Rövid beszélgetés után azzal váltunk el, hogy még aznap este értesít. Ebben nem nagyon hittem, mert ki fog telefonálgatni munkaidő után, csak azért, hogy a jelölt biztosat tudjon, mielőtt álomra hajtja a fejét.
Az interjú után kis extra feladatom akadt. A Honda ugyanis köszörülve indul, még egy szakképzetlen sofőr is azonnal rávágná, hogy azért, mert kivan az önindító. Visszamentem hát az eladóhoz, és elmondtam, hogy számítok a garanciás javításra. A főnök még fujtatott egy kicsit, indítgatta a kocsit, amelyik természetesen minden kulcsfordításra azonnal reagált. Pont, úgy, mint a fogorvosnál, ahol az előszobában már sosem fáj a beteg foga. De mivel nem tudott lerázni, így átmentünk a szomszédos szerelőhöz. Az se volt hülye, hogy elessen egy melótól, kimondta a verdiktet, hogy az önindító cserére szorul. Így aztán sor került a melóra, amit az eladó fizetett.
Én meg egy kicsit nyugodtabban közeledem reggelenként a kocsihoz.
Október 22.
Délelőtt kapom a telefont, hogy a tegnapi cég főnöke referenciákat kér. Nagy hirtelen bemondtam azt a két nevet, akiktől jóindulatú jellemzést remélhetek.
Kora délután már jött az újabb telefon, hogy fel vagyok véve! Te jó ég, mibe keveredtem! Jövő kedden lesz a találkozó élesben, afféle orientáció álnéven. Még van öt napom, hogy kitanuljam a vízvezeték szerelést, a villanyszerelést, a lakatos szakmát, a kőműves és ácsmunkákat, a szőnyegcserét, és minden más előfordulható javításokat.
Bízzunk a csodában!
Október 23.
Ha egy üzlet beindul! Nejem telefonál, hogy újabb állásajánlatom van. Az a férfi próbál segíteni, aki tanúja volt házbéli kálváriánknak. Még a bírósági procedúrát is végigülte, persze nem került rá sor, hogy az érdekünkben szólhasson. De mivel annak a cégnek az elnöke, akik kedvezményes lakásokat biztosítanak az őslakosoknak, így rám gondolt, amikor megüresedett egy carataker pozíció. Nagyon jól esik ez a kézzelfogható segítség, de az a helyzet, hogy jobban izgat a másik feladatkör. Jövő keddig elódáztuk a választ, mert szeretném összevetni a két lehetőséget.
Már ideje csatasorba állnom, kezdem nagyon feleslegesnek érezni magam.
Ma van az 56-os évforduló. Az itteniek majd hét végén ünnepelnek, de valószínűleg nem leszek ott. Igaz, meg tudom magyarázni eretnek magatartásomat. Az emlékezés, akárcsak a vallás, számomra magánügy.
Október 27.
Már csak a filmeken mérem a napok múlását. Vill Smith mozija az „I’m legend” ami komoly, elgondolkodtató és igen értékes film lehetett volna, ha nem préselik bele azt a zombi vonalat. De úgy látszik, ilyen kellékekkel lehet csak eladni a filmet. Pedig a szörnyek nélkül ez olyasféle humánus kiáltás lett volna, mint Tom Hanks filmje, a „Cast away” amiből szintén kiderült, hogy nem élhetünk muzsikaszó nélkül. Akarom mondani kapcsolatok, társak nélkül.
Hitchkook „Lifeboat” –ja, újabb bizonyítéknak, hogy egy zsebkendőnyi terület is elég az emberi drámákhoz. Kérdés, hogy a ma nézője, igényt tart–e még ilyesféle történetekre, ahol nem a látvány a főszereplő. Nem vagyok biztos benne, hogy a rendező manapság tudott volna pénzt szerezni ehhez a vállalkozáshoz.
Egy döbbenetes film „The land of blind” Ez nagyon nekünk szól, nekünk magyaroknak, mert mi nem könyvből ismerjük a diktatúrát. Megdöbbentő egyszerűséggel tárja fel a film a társadalmi rendszerek értelmetlenségét. És ennek járulékát, a halálos áldozatokat követelő hatalmi harcokat és rendszerváltásokat. Akadt pár nagyszerű utalás is a történetben a régi korokra, hiszen Marat és De Sade márki figurái kísértenek a cselekményben, de ott van az egész szégyenteljes tabló a közelmúltból is. Donald Sutherland tömöríti magában a harcos forradalmár, majd az eszelős diktátor alakját. Mi tagadás, volt kikről mintáznia hősét.
Október 29.
Találkoztam leendő főnökömmel, és kézbe vehettem a munkaköri leírást is. Majd félrenyeltem, amíg olvasgattam, hogy mik lesznek a feladataim. De belevágok, mert nem dobhatok el egy ilyen ajánlatot. Jövő hétfőn állok csatasorba, de ezúttal nem a megszokott séma szerint lesz a meló. Nincs kötött munkaidő, nem afféle bélyegzőórás pozíció lesz. Nagyon úgy néz ki, hogy továbbra is magányos farkasként keresem majd a kenyerem, hiszen egyemberes munka ez.
Olvasom, hogy egy Pollock festményt kínálnak árverésre, melyet a tulajdonosa öt dollárért vásárolt egy használtcikk boltban. Most ötvenmillióra taksálják a képet.
Bezzeg az én bélyegeim nem voltak képesek ilyen metamorfózisra!
A taserrel meggyilkolt lengyel férfi ügyében még mindig nem sikerült felelősségre vonni a rendőröket.- áll a sajtóközleményben. Egy éve szarakodnak a hatóságok a felelősség mértékének megállapításával. Tán a feledésben bíznak, ki tudja, de ez igen rossz taktika. Egyre több azoknak a száma, akik maradék rokonszenvüket is elvesztették a rendőrség iránt.
Éjszaka, a TCM-en, vagyis a Turner Classic Movie csatornán, a régi kedvenc: „A vád tanúja”. Gondoltam, belenézek, aztán megyek aludni. De nem lehetett otthagyni. Időtálló mestermunka. Érdekes megfigyelni, hogy mennyire nem törődtek akkoriban a tálalással. Ordítóan díszletszagú minden külső helyszín, de mégis megbocsátható ez, akárcsak egy színházban. Mert itt a szövegen és a színészi játékon van a hangsúly. Charles Laughton 58 éves volt a film forgatásakor. Megfáradt aggastyánt játszik, aki épp most hagyta el a kórházat egy szívroham után. Nos, a valóságban sem állhatott messze ettől a fizikumtól, hiszen 63 évesen halt meg. Marlene Dietrich „hozza” a kettős karakterű feleség figuráját, bár határozottan jobban áll neki, amikor a szenvtelen szépséget alakítja. Odahaza magyar szinkronnal láttam ezt a filmet. Itt, eredetiben legalább megfigyelhető volt, hogy Marlene Dietrich angol akcentusa hogyan javul, követve a cselekmény kívánalmait. Igazi profizmusra vall a teljesítménye.
Filmek, amiken nem fog az idő. Vajon hány műről lehet ezt elmondani?!
Október 30.
Tegnap próba a színházban, heten hiányoztak. Ezek azt hiszik, hogy elég kiállni a színpadra és már dübörög a tapsvihar. Truffaut filmje járt az eszemben, ahol a rendező bevallja, hogy eleinte még korszakos műre készült, aztán a forgatási káosz közepette már csak az volt a vágya, hogy túlélje az egészet. Ismerős szitu.
Égni kell! – énekkelte hajdan a Piramis együttes. Jó, jó, de miért pont nekünk?!
Október 31.
Halloween napja. Fiam partizni indult, mert neki már a házibuli dukál, nem az ajtók előtti kéregetés. A beöltözésből sem csinált túl nagy gondot, felvett egy terepszínű katonai gatyót, és bemázolta az arcát harci csíkokkal. Kész. Aki nem hiszi el róla, hogy katona, az magára vessen.
A lengyel férfit letézerező rendőrök egyikének újabb dobása: ittasan halálra gázolt egy férfit, és elmenekült a helyszínről. Már hallom is az ügyvédje védőbeszédét:
- Kérem szépen, védencemet úgy megviselte az a tavalyi hercehurca, hogy az ivásba menekült. Azóta iszik, mint az állat, és részegen vezet, és segítségnyújtás nélkül továbbhajt. Miért nem hallottak még arról, hogy meghasonlott valaki?!
És lehet, hogy az esküdtek majd be is veszik ezt a dumát. Pedig inkább arról lehet szó, hogy aki megúszott egy gyilkosságot, az kezdi úgy érezni magát, mint Csapajev. Rá nem vonatkozik a törvény, őt nem fogja a golyó, nem vágja a kard. Lám O. J. Simpson is hogy elkanászkodott. Ha nem ítélték el a gyilkosságért, akkor neki meg van engedve a fegyveres rablás is. Azért reméljük, hogy valaki végre megállítja ezeket az ámokfutókat.
November 1.
Láttuk a „Szabadság vihara” c. filmet. Méltó 56-os megemlékezés volt. Mert ugye, hogy lehet még újat mondani a forradalomról? Az az ominózus olimpiai vízipóló meccs is terítékre került, sőt megszólaltak az akkori szereplők is. Ritkán látni ennyire jó, lebilincselő dokumentumfilmet. Nagy meglepetés volt megtudni, hogy Mark Spitz a müncheni hétszeres olimpiai bajnok a narrátora a filmnek. Őt Zádor Ervin tanítgatta úszni, az a Zádor, aki vérző arccal hagyta ott a medencét az oroszok elleni mérkőzésen, a melbournei olimpián. Az akkori sportolók is megjelennek a filmen, öregurasan, pocakkal, haj nélkül. Hja, ötven év múlt el azóta.
Közben Misu fantasztikus 56-os képsorai az édesapja hagyatékából, amiket e-mailen küldött el. Egy írást is mellékelt, hogy ő miként látja ezt a mostani évfordulót. Őszinte, sallangmentes, kissé kesernyés vallomás a hazai állapotokról. Misu igen tehetségesen ír, a fene egye meg. Képessége felidézi azt az esetet, amikor egy maszeknál dolgoztam, és bejött egy pár a boltba. A nő azért volt ott, hogy tolmácsolja az olasz férfi kívánságait. Nagy meglepetésre, nem kellett fordítani a főnököm válaszát, mert ő is olaszul szólalt meg. Én is hozzászóltam a dolgokhoz, szintén olaszul, hiszen ezt a nyelvet tanultam a középiskolában. A nő szinte felcsattant:
- Hát itt mindenki beszél olaszul?!
Misuval kapcsolatban is némi dühöt érzek:
- Hát itt mindenki tud írni?!
November 3.
Hát munkába álltam! Alig tudtam aludni az izgalomtól, hogy mi lesz a melóban, aztán a főnök kitalálta, hogy ki kéne mázolni az irodáját. Belekezdtem hát és remélem, nem kell szégyellnem majd a végeredményt. Nagyon barátságosak, kedvesek, de ha egy karbantartónak a főnök irodájával kell szórakoznia, ott nemigen biztosított a napi nyolcórai meló. Hát majd meglátjuk!
November 5.
Amerika tegnap választott és a jelek szerint Obama szerezte meg a többséget. Nem lehet meglepetésről beszélni, hiszen Bush annyira elkefélte a dolgokat, hogy esélytelenné tette utódját. 2000-ben, 230 billiós többlettel vette át az államkasszát, amiből a nyolc éves országlása során 455 billiós deficitet hozott össze. Ügyes, nem? Lefogadom, hogy hatalmas csinadrattával fogják majd elbúcsúztatni és még tán az érdemeit sem felejtik el megemlíteni. Ha valaki azt hazudja, hogy ért a villanyszereléshez, de nem tud kicserélni egy konnektort, azt elzavarják, mint alkalmatlant. De akiről kiderül, hogy képtelen vezetni egy országot, azt sosem kerül lapátra. McCain esélyeit az életkora is rontotta. Mert egy 72 éves ember nem igazi ellenfele egy negyvenes éveiben járó férfinek. Ja, hogy színes bőrű az új elnök? Hát ez is csak felerészben igaz, mivel Obama fehér anyától és néger apától származik, így a fehérek legalább annyira örülhetnek győzelmének, mint a színesek. A Time c. lap terjedelmes cikkben foglalkozott az elnökjelölt személyével, mintegy megelőlegezve a bizalmat. Nem csalt a szimatuk, valóban ő ülhet az elnöki székbe. És nemcsak a színesek reménykednek a változásokban. Bushról mindenki tudta, hogy nem a legélesebb kés a fiókban. Igaz, van egyetemi végzettsége, de ezt bármelyik milliomos csemete játszva megszerezheti. Teljesítményén meg is látszott ez az – enyhén szólva – hiányos műveltség. Obama más tészta. Imponáló szellemi háttere jogot ad a reménykedésre.
November 6
Dolgozom tehát, és végre eljutottam az egyik otthonba is. Elég siralmas állapotú családi házban éldegél vagy fél tucat ápolt, állandó gondozói felügyelet mellett. Faljavítással kellett kezdenem. Kezdetben azt hittem, egy-két sérülésről lehet szó, olyasfélékről, amilyeneket bárki összeszed egy családi otthonban. Ajtógomb miatt megsérült fal, ilyesmi… De itt jóval többről volt szó. A betegek néha nem tudják szabályozni mozdulataikat, vagy épp az indulatok szabadulnak el kissé, de tény, hogy tucatszámra fordultak elő lyukak, falbetörések. Én meg szorgalmasan foltoztam valamennyit, mintha világéletemben ezt csináltam volna. Állítólag a többi otthonban is hasonló a helyzet. Elkél ide a gondoskodás. Kérdés, hogy az intézmény akar-e ilyesmire havi rendszerességgel áldozni, mert mint kiderült, nem volt ilyen karbantartói munkakör korábban.
Még nem oszlott el a félelmem a megfelelést illetően, de azért határozottan jól jött, hogy egy-két dolgot kellő határozottsággal tudtam megjavítani. És szerencsére nem állnak a hátam mögött, így van időm vakargatni a kobakomat, ha valamilyen ismeretlen probléma adódik.
„Reservation Road” a tévében. A film üzenete az, hogy egy cserbenhagyásos gázolónak is lehetnek emberi vonásai. Érdekes, izgalmas, felkavaró téma, csak ne tették volna bele a kötelező amerikai mozis elemet, mely szerint a tettes és az áldozat ismerik egymást. Életszagú maradhatott volna a film, így viszont egy krimi szintjére süllyedt. Kár érte.
Másik csemege, a „Raszputyin” 1996-ból, megtűzdelve magyar szereplőkkel, Alan Rickmannal a főszerepben. Látszott, hogy nem az oroszok csinálták, mert a cári családot igen rokonszenvesre hangolták. Nem hagy kétséget a történet afelől, hogy még az uralkodók is kényszerpályán mozognak. Utólag könnyű okoskodni, hogy Miklós cár hozzáértőbb politikával megmenthette volna uralmát. De ha a gazdagok jövedelmeit nyirbálta volna, hogy javítson a szegények helyzetén, akkor valószínűleg a főurak állították volna félre. Raszputyinról viszont nem sokkal többet tudunk meg a filmből. Zavaros személyisége továbbra is titkokkal teli.
Rita bedobta a kulcsot a munkahelyén. Elege lett abból, hogy a főnöknője már rabszolgaként kezelte. Szinte napi rendszerességgel kapta az újabb feladatokat, melyekről szó sem volt a munkaköri leírásban. Hej, de ismerős szituáció! Nejem tűrte egy darabig a nő basáskodását, még arra is hajlandó volt, hogy kicipeljen a raktárba jó néhány súlyos dobozt, sőt később visszahordta, mikor a főnökasszonynak „hirtelen” eszébe jutott, hogy mégiscsak tud ezeknek helyet szorítani az irodájában. Zokszó nélkül javítgatta a már nyomdakész hírlevelet, majd szemétre dobta mind a 360 példányt, mert a nő kijelentette, hogy csak szóban engedélyezte a nyomtatást, de írásban nem. Gyakran előfordult az is, hogy a számoszlopokat kellett otthagyni, pusztán azért, mert a nő a saját komputerén látott anyagra bökve azt kívánta tőle, hogy azonnal nyomtassa ki az adott oldalt. Bár a nyomtató ott állt az ő asztala mellett is, és csak egy kattintás, de nem! Inkább pattogjon a cseléd, aztán kezdheti az összeadást elölről. Rita feladata volt, hogy az ingatlanügynök férj számára adatokat gyűjtsön a telepen, hiszen ez is magától értetődő volt a rengeteg elvárás mellett. Akkor telt be a pohár, amikor a főnöknő nevetve újságolta valakinek a telefonba, hogy kedvére ugráltatja őt. Nem csodálom, hogy elege lett, csak az lep meg, hogy nem borította a nőre az asztalt távozás előtt. Persze még egyebek is voltak a satrafa bűnlajstromán. Belekötött mindenbe. Hogy milyen ruhában van, hogy hová ül a vállalati partin, hogy miért nem szólítja név szerint azt a hétszáz embert (négy hét után) akik bejárnak az irodába. Közben olyan dolgokat is számon kért, amit elfelejtett betanítani, és elhangzott a felelősségre vonás olyanok miatt is, amik nejem munkába lépése előtt történtek. De nemcsak ő volt az áldozat. Repült a takarítónő is, mert az irodája kulcsát pár hellyel arrébb tette vissza a kulcstartó dobozban. Ehhez a színjátékhoz még eljátszotta, hogy nem találta meg a kulcsot, így a takarítónőnek a város másik végéből kellett visszajönni, hogy aztán könnyeit nyelve hallgathassa a szidalmakat.
A személyzet többi tagja is megszállottan gyűlöli a nőt, de – mint megszokhattuk már – senki sem áll ki az igazáért.
Csak mi lógunk ki a sorból, mint mindig.
November 10.
Tegnap a vasárnapi rádió vendége voltam. Némi lámpalázzal ültem a mikrofonhoz, de aztán jót csevegtünk. Naná, hiszen a színházról volt szó. Valkó Feri és Molnár Laci nagy rutinnal viszik az egyórás programot. Nyerő páros, jól kiegészítik egymást. A kezdeti botladozásból egy egész élvezhető program alakult ki. Újabb adalék ahhoz a tételhez, hogy mindent meg lehet tanulni.
November 13.
Túl vagyunk a munkaszüneti napon, vagyis a Veteránok Ünnepén. Munkahelyemen megszállottan festek, mint egy tébolyult Munkácsy. De mégis jóval emberibb minden, mint az előző helyemen. Már tudok pár dolgot az ápoltakról is. Súlyos tragédiákat hordoznak ezek a balsorsú lakók. Ha az ember százzal száguld éjszaka, a jeges úton, jó lesz erre a perspektívára is gondolni.
Tegnap próbánk volt, aztán pénteken megint összejövünk. Végre beijedt a társulat, már ők kérték az újabb próbalehetőséget. De hogy milyen bakikra képesek, az elképesztő. Dezső mondata például, ami így hangzik eredetiben:
- Egy sült kacsa lenne az igazi,- tegnap ekként hangzott:
- Egy döglött kacsa lenne az igazi.
November 17.
Akkor szünetek vannak már a feljegyzésekben, mint egy parasztbácsi fogsorában. Sok a meló és a színház is megköveteli a magáét. Ha nincs próba, akkor is újabb megoldásokon töröm a fejemet. Nagyon üres a színpadunk az egyik jelenetnél, ami egy rendőrségi őrszobán játszódik. Arra gondoltam, hogy egy parafa hirdető táblát kéne tennünk a falra, amin jó néhány körözött személy fotója látható. Ez ugyan nem fog látszódni a tízedik sorban, de állítólag videofelvétel is készül. Levadásztam hát az Internet segítségével a magyar rendőrség honlapját és itt aztán megleltem, amit kerestem. Most már bátran kijelenthetem, hogy ez a modern technika minden problémát orvosolni tud. Gyönyörködhettem tehát a nehézfiúk arcképcsarnokában. Nagyon aktuálisak, mondhatnám naprakészek leszünk ezzel a jelenettel.
Hét végén Margó és Imre látott vendégül minket impozáns méretű családi házukban. A férj velem egykorú, igaz, ő már nyugdíjas. Olyan körülményeik vannak, hogy hódolhat kedvenc szórakozásának. A hatalmas vászonra kivetített filmekkel házhoz vitte a mozizás élményét. Rögtön meg is néztünk egy Zorán és egy Zámbó Jimmy koncertet.
Hát igen, a méret meghatványozza az élvezeteket.
Csak nehogy félreértse valaki ezt a kijelentésemet.
November 27.
Tíz napig ki sem nyitottam a naplót, hiszen közben ugye megvolt az előadás, és aztán ágynak estem. A műsorról csak annyit, hogy szép elismeréseket kaptunk, és magam is úgy érzem, nincs okunk szégyenkezni. Most is adódott valami egyéni a programban, ami emlékezetessé tette az előadást. Ez a buszos jelenet volt, ahol az egész társulat a színen „utazott” pattogó villámtréfa – párbeszédekkel fűszerezve ezt a sajátos számot. Jó kis csapatmunka volt és nagyon kedvező volt a fogadtatása. Persze nem voltunk mentesek a bakiktól sem, de ez már igazán nem újdonság. A látogatottságra sem lehetett panasz, mit kívánhatok még?!
Az különösen jóleső érzés, hogy szinte a semmiből hoztuk össze az előadást. Nem voltak költséges díszlet- és jelmezigényeink és a jelenteket is aszerint írtam, vagy szedtem össze, hogy milyen szereplőgárdánk van. Még azt is megpróbáltam szem előtt tartani, hogy ne kelljen beledögleni egyeseknek a szövegtanulásba. Itt megint a gombhoz készült a kabát, de ezúttal is szerencsénk volt. Tetszett a nézőknek az új fazon.
Vasárnap tehát lement a darab, még ünnepeltük egymást egy kicsit, aztán indultam haza, nagy bágyadtan. Hétfőn már nem bírtam felkelni, ha megpróbáltam, forgott velem a világ. Az egyik ilyen ájulásos próbálkozásom után nejem kihívta a mentőket. Nyolc tagbaszakadt egyenruhás rontott a lakásba, egészen zavarba jöttem ekkora figyelemtől. Aztán úgy döntöttek, hogy irány a kórház. Kitámogattak a hordágyig, amit, naná, hogy az egyetlen nő emelt a mentőkocsiba. A kórházban aztán fekhettem a fal mellett. Néha hozzám lépett valaki, hogy megkérdezze, azt, amit az előzőnek már elmondtam. Némi vizsgálatok után aztán úgy döntöttek, hogy bizonyára valami vírus okozta mindezt, amivel nemigen tudnak mit kezdeni. Így tehát hazaküldtek, én meg elkezdtem azt a néhány napos mormota állapotot, amire semmi más nem volt jellemző, mint az, hogy szétalszom az ágyat.
A világ azért nem állt meg, az én hibernált állapotom alatt sem. A gyerek megszerezte a jogosítványát, első nekifutásra. Le a kalappal a teljesítménye előtt! Igaz, most meg azért izgulhatunk, hogy ezentúl egyedül van a forgalomban. Mert csak természetes, hogy igényt tart a kocsira, ha elindul valahová.
Volt anyósom agyvérzést kapott. Voltunk mi annyira rosszban, hogy ne rendítsen meg különösen a hír, de a fene se kívánta neki ezt. Olyan rég volt, amikor egymás életét keserítettük, hogy igencsak elmúlt mindenféle indulat.
Mumbaiban kétszáz halottat követelt az a terrorista akció, amit pakisztáni terroristák hajtottak végre. Találomra gyilkoltak a város szállodáiban, kávéházaiban, és az utcákon. Ha az volt a céljuk, hogy megfélemlítsék a turistákat, hát azt maradéktalanul elérték. A hatóságok óva intenek mindenkit a körzet látogatásától. Az ügy indítékairól még nem sokat tudunk, de nyilván vallási ellentétek vezettek a gyilkos akcióhoz. Mert sokan úgy gondolják, hogy istenük azt várja el tőlük, hogy tűzzel, vassal térítsenek és irtsák a más vallásúakat. Logikus, nem?!
December 1.
Újra a melóban. De már világosan látszik, hogy ez a karbantartás csak olyan szemfényvesztés. Bérelt házakban ugyanis nem érdemes felforgatni mindent. Egy kis festés, javítgatások, hogy meglegyen az illúzió, javítottunk a körülményeken. De ezeknél a házaknál a buldózer lenne az igazi megoldás.
Hét végén láttuk a legújabb James Bond mozit. Esküszöm, legközelebb viszek füldugót magammal, mert lassan kibírhatatlan a hangerő. A film amúgy elég felejthető volt, egyszerűen nincs miért izgulni, mikor tudjuk, hősünk elpusztíthatatlan. És nagyon, nagyon hiányzik a filmből a humor, a charm, az elegancia, amivel azért még rendelkeztek a korábbi OO7-es ügynökök. De Daniel Craig nem más már, mint egy gyilkológép. Néha tán ő sem tudja, hogy kit és miért, csak éppen már nem tud leállni. Persze ez kell a népnek, a mozi nézettségi rekordokat döntöget.
Redford filmjét is láttam, a „Lions for the lambs” címűt, ami a jó szándékú üzenete ellenére sem egy jól sikerült alkotás. Három síkon szaladgál a cselekmény, de sok újat mégsem tudunk meg arról, hogy miért van nyakig Amerika a különféle háborúkban. A valóságban pedig nemcsak becsvágyó szenátorok irányítgatják a játszmákat, hanem kemény üzleti érdekek diktálnak.
Mad money – Diane Keaton vígjátéka arról, hogy hogyan kell a bankból pénzt szerezni, még akkor is, ha netán nincs ott bankszámlánk. Könnyed szombat esti szórakozás a mese birodalmából. Még happy endre is futja, szóval nem a valóságból táplálkozik a mozi.
A három kanadai ellenpárt egyesült, hogy a törvényesen megválasztott konzervatívokat félre állíthassák. Mondtam már, hogy hánynom kell?! Stephen Dion, ez a vízfejű kretén nem nyugodott bele a választási vereségbe, addig mesterkedett, míg megfúrta a nép által megválasztott pártot. Akadtak persze ehhez a hőstetthez cimborák is. Igaz, hogy eddig úgy utálták egymást, mint a szart, de most összefogtak, hogy a húsosfazékhoz verekedjék magukat. Az idióta meg már harsog, hogy a konzervatívok nem tudják kezelni a válságot, nekik kell kézbe venni az irányítást.
Igaz, hogy az egész világon egyetlen kormány sem tud gyógyszert erre a krízisre, de ez a lángész ez aztán tud kiutat. Locsog össze vissza, csak hogy hatalomba kerülhessen. Mert nem volt elég, hogy megbukott a választáson. Hogy mit akarnak a polgárok, az nem számít. Egyedül az fontos, hogy ő mit akar. Aztán ezért a hatalomért nem áldozat semmilyen megalkuvás, gerinctelen alkudozás.
Úgy látszik, egyes politikusoknál alapfeltétel a tetűvel való rokonság.
December 8.
Túl vagyok a Battista könyvön, ami tán azért húzódott ilyen sokáig, mert nemigen volt az ínyemre. De becsületből kiolvastam, hogy megállapíthassam, az egymás mellé rakott mondatok, még nem jelentenek irodalmat. Szegényes és sótlan az egész, igaz, nem is illik számon kérni irodalmi képességeket egy bunyóstól.
Aztán Nemeskürthy István „Édes Erdély” c. könyve következett. Már hallottam róla korábban, de itt dokumentumokkal igazolt, hogy román szomszédaink már 1916-ban maguknak követelték a magyar földterületeket, egészen a Tiszáig. Ebből az alapállásból próbál visszatalálni a szerző a békés egymás mellett élés vezérgondolatához. Hát nincs könnyű dolga, az biztos. Mert átkozottul nehéz azzal a szomszéddal jóban lenni, amelyik állandóan a javainkra pályázik. Egy-két nagy formátumú politikus is felbukkan a könyv lapjain (Petru Groza, Bánffy István) de tán csak azért, hogy még világosabban kiderüljön, emberi mulasztások sorozata vezetett idáig. Az sem egy utolsó dolog, amikor a könyv azt tárgyalja, hogy az 1940-ben visszakapott Észak-Erdélyben mennyi hibát halmozott össze az akkori vezetés. Tán az a legnagyobb tanulsága ennek a tanulmánynak, hogy a kialakult helyzetért nem szabad csak másokat hibáztatni.
Sz. Péternél vendégeskedtünk a hét végén és közelebbről is megismerkedhettünk mostani feleségével, Margittal. Igencsak volt közös témánk, hiszen Margit is írogat. Kezembe nyomott egy kötetet, melyben az ő novellája is szerepel. Érdekes, komoly emberismeretről árulkodó írás. A szerény terjedelem ellenére gazdag, szinte pazarlóan sokoldalú jellemzésekkel szolgál. Nagyon jól festi fel az ötvenes évek légkörét és az ártatlan történetben is ott bujkál egy bármikor bekövetkezhető tragédia lehetősége. Valósággal megkönnyebbül az olvasó, az enyhülést sejtető befejezéstől.
Dion úr a félreállással kacérkodik, hogy másik pártvezér vihesse diadalra a koalíció szekerét. Tartok tőle, hogy nem önzetlenség van e lépés mögött, hanem inkább a valóság mérlegelése. A polgárok bizalmát olyasvalaki szerezheti vissza, aki még nem járatta le magát. Eljátszotta ezt már máskor is a Liberal párt. Amikor Mulroney népszerűsége a béka feneke alatt volt, jól tudták, hogy esélytelen a választáson. Odalöktek hát egy kezdőt, hadd vigye el az a balhét. Hadd szerepeljen az a választási harcban. Persze Mrs. Campbell sem szerzett sok voksot, úgy megbukott a párt, hogy majdnem kiestek a parlamentből. Most is az „új seprű” elméletében bíznak, de kérdés, hogy mennyire veszik be ezt a választópolgárok, akiknek elegük volt már ebből a népségből, függetlenül attól, hogy ki vezeti őket. De most csend van, mert elnapolták a politikai viharokat január közepéig.
December 13.
Hó az utakon, amit oly vehemensen gyűlölök. Nem jó ez itt másra, a nagyvárosokban, csak arra, hogy még nehezebb és baleset veszélyesebb legyen a közlekedés.
A bíróság úgy döntött, hogy nem kell felelősségre vonni azokat a rendőröket, aki a taser-gunt használva meggyilkolták tavaly a reptéren a lengyel férfit. Hát őszintén, mást vártunk? A felmentés indoklásában még arra is kitértek, hogy az áldozat alkoholista volt (?!) és emiatt lett halálos a taser használata. Aki nem látná az összefüggést, annak hadd áruljuk el, hogy egy rendszeresen italozó negyvenes férfi már meg sem érdemli, hogy éljen. És biztos, még cigizett is.
Százhárom halálos áldozata van a kanadai jelenlétnek Afganisztánban. Úgy tűnik, minden országnak megvan a maga kis Vietnámja.
Ignatieff az új Liberal pártvezér. Róla tán az a legnagyobb dicséret, hogy nem néz ki Liberal pártinak. Hát majd meglátjuk. Nem fog unatkozni, ha a pártja ázsióját szeretné rendbe hozni. Öt év alatt ő a harmadik elnök, még az is elképzelhető, hogy végre sikerült egy normális embert választani erre a posztra.
Még azért hadd tegyem hozzá, hogy nem vagyok feltétlen híve egyetlen pártnak sem. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy higgyek a szólamoknak, a felelőtlen ígérgetéseknek, Tudom, jól, hogy a politikusok nem hívatásnak, hanem foglalkozásnak tekintik munkájukat.
Olyan foglalkozásnak, amivel elég jól lehet keresni.
Pénteken Sarah Brightman koncerten voltunk a GM Placen, vagyis a városi sportarénában. Csodás hang, lenyűgöző színpadkép, varázslatos zene – szóval minden együtt volt egy felejthetetlen élményhez. A művésznő csúcsformában van, harminc éves karrierrel a háta mögött, 48 évesen. A vetített hátterű díszlet mindenre képes: az erdő, a hegyek, a tenger illúziója és mindehhez az áradó muzsika, az éterien tiszta szoprán, szinte korlátok nélküli képességekkel. Nagyon indokolt a világhír!
Hazafelé a skytrainen egy részeg társaság próbálta tönkretenni az est hangulatát. Alig-alig utazunk ezen a járaton, de már másodszor kellett igénybe venni a riasztó rendszert, hogy elérhessük a biztonságiakat. Szerencsére a rendszer olajozottan működik, így a következő megállónál már ott is voltak, és lerángatták a részeg bandát a szerelvényről. Volt egy olyan gyanúm, hogy ők nem a Sarah Brightman koncertről jöttek. Hát, ha valaki egy város kétarcúságáról akar papolni, akkor íme, itt az újabb bizonyíték.
„Away from her” Julie Christie parádés alakítása az alzheimeres asszony szerepében. Egy igazán jó kanadai film, nem véletlen az Oscar felbukkanása. Egy fájdalmas üzenet az öregkori védtelenségről és kiszolgáltatottságról.
„Fast food nation” amerikai önvallomás a gyorséttermek világáról, arról a könyörtelen háttérről, amely a húspogácsákat biztosítja a mindennapi hamburgereinkhez. Az kiderül a filmből, hogy az amerikaiak már tudják, hogy mi a bajuk, csak éppen a gyógyítást nem sikerült még megoldani. És az ország csak hízik, hízik tovább.
Mondtam már, hogy Ritát felvették? Januártól dolgozhat egy olyan területen, amit töviről –hegyire ismer. Házkezelési feladatok, reméljük emberibb környezetben, mint amihez szerencséje volt korábban. Nagyon bízom benne, hogy egyenesbe jövünk végre.
December 15.
Egyenesben? Ma telefonáltak a gyerek sulijából, hogy Márkot a mentő vitte el, mert kiugrott a térde. De nem is a szomszédos kórházba szállították, hanem jóval arrébb, mert itt tömve volt a baleseti részleg. Naná, tél van, ráadásul mínusz is, gondolom úgy vágódnak hanyatt az emberek, ahogy hajdanán az üveges tót. De a fiam a tornaórán szerezte a sérülését. A térdkalácsa elvándorolt jó néhány centit, ami igencsak fájdalmas dolog lehet. Mire bejutottunk a gyerekhez, már a helyén volt a knee-cap (ahogy itt nevezik). De az is egyértelmű, hogy az ízületei túl vannak terhelve a rengeteg edzés miatt. Félek, hogy az álmaiba beleszólhat egy tartós sérülés. És ez a gyermek nem annyira előrelátó, hogy úgynevezett B plan is szerepeljen a tervei között.
Most az lesz a legnagyobb erőfeszítésünk, hogy itthon tartsuk pár napig.
Ma új helyszínen dolgoztam, ami szintén a már megszokott családi házas megoldás. Elképesztő koszban éldegél a személyzet és az ápolásra szorulók. Nem is értem, hogyan hiányozhat ennyire egyesekből a tisztaság igénye. Mert lehet, hogy nem fizet a cég azért, ha húzogatom a porszívót, de egy idő után, már a saját érdekem, hogy ne a koszban üldögéljek, gondolom én, legalábbis.
December 18.
Elhűlve hallgatom, hogy a főnöknő ennél a háznál fekete ajtókereteket akar. Aki próbált már fehér faanyagot feketére mázolni, az tudja csak, hogy ez a kívánság a szadizmus határát súrolja. De még csak ott tartunk, hogy a nappalit ötször (!?) kellett átfestenem a menet közben változó kívánságai miatt.Egyébként, elég sajátságos világ ez a cég. Igaz, nagyon nemes célt tűztek ki maguk elé, nevezetesen, hogy az agysérült embereket próbálják visszavezetni a normális életbe, de valljuk be, erre nem sok remény van. Sokan egy munkahelyi vagy közlekedési baleset következményeit viselik és bizony a súlyos állapot igen tartósnak ígérkezik. Így aztán ezeket az otthonokat lakják és felügyelők vigyázzák az életüket. De még ők a szerencsésebbek, hiszen vannak itt olyanok is, akik magatehetetlenül, teljes kiszolgáltatottságban vegetálnak élet-halál közt. Az ő ellátásuk a legnehezebb, de nagy meglepetésemre az ápoló személyzet itt a legkedvesebb és legszorgalmasabb. Zokszó nélkül etetik és fürdetik a mozdulni sem tudó pácienseket.
A javítások miatt az ő szobáikba is bejutottam. Torokszorító volt látni a betegágyon pihegő emberi roncsokat, a falakon meg a fiatalkori képeket, ahol még életvidáman, tele optimizmussal nevettek a kamerába.
A legtöbben közlekedési baleset áldozatai. Így aztán, amikor az egyik nővérke fia nem akarta felvenni a bukósisakot, a mama csak annyit tett, hogy behozta a kamaszt a kórterembe. Hadd lássa a saját szemével, mire vezet, ha nem törődünk a biztonsággal. Nem kell mondani, hogy a vizit után a srác már nem tartotta feleslegesnek a bukósisakot.
A legtöbb épületben azonban olyanok élnek, akik szinte karnyújtásnyira vannak az önállóságtól. Rájuk lehet bízni a házimunkát, és saját ellátásukat, még úgy is, hogy azért a háttérben odafigyel valaki, hogy ne maradjon bekapcsolva a rezsó. Őket már ki lehet engedni a városba is, elég, ha elmondatják velük vagy kétszer, hogy hogyan fognak hazatalálni. Kedvesek, ártalmatlanok és tenni is akarnak valamit a tétlenség ellen. Dolgozgatnak a kertben, havat lapátolnak, barkácsolnak a műhelyben. Az itteni személyzet munkája tehát szinte semmi, gyakorlatilag kimerül a jelenlétben. Mégis, ők azok, akik a legtöbbet panaszkodnak. Ja és gondosan ügyelnek arra, hogy betartsák az ebéd és kávészüneteket.
Az egyik melóm során a közös ebédlőben két ápolónő beszélgetett önfeledten. Aztán az egyik az órájára nézett és valósággal felsikoltott:
- Te jó ég, itt beszélek hozzád, neked meg elkezdődött az ebédidőd!
A másikon kitört a pánik. Úristen, ő beledolgozott az ebédidejébe! Te jó ég, nem lesz ennek jó vége, ha így hajt az ember.
A tévé, a rádió, az újság teli torokból harsogja a recessziót. Ez azért jó, mert aki esetleg nincs megfélemlítve, és netán kocsit akar venni, az is jajveszékelve menekül az autószalonok környékéről. Tévedés ne essék, nem a szocializmus hurrá optimizmusát sírom vissza, de egy kis pozitív hangnem biztosan nem ártana. De ha folyton belesírnak az ember sörébe, akkor még a maradék tetterő is elillan, aztán tényleg ott fogunk tartani, ahol jósolgatják.
Tél van, és fagy és hó és halál, mert a globális felmelegedés ez hozta nekünk. Repkednek a mínuszok, didergünk és csúszkálunk az utakon. A híradóban rémisztő képsorok az országút szerencsétlenjeiről, hát, aki még ezek után fehér karácsonyt akar, az használjon olajfestéket.
December 21.
Kínoz minket a tél. Hatalmas hóesés ezen a vasárnap reggelen. Tegnap még járhatók voltak az utak, vettünk gyorsan egy hólapátot. Egy órát vacakoltam ma reggel a garázskijárat környékén, majd amikor felmentem és tíz perc után kinéztem az ablakon, szinte nyoma sem volt az erőfeszítésemnek. Azért kora délután tettünk egy sétát, kimozdulás és friss levegő címén, amiből két órás küzdelem lett a néha térdig érő hóban. Kezdtem ahhoz a figurához hasonlítani, aki a „Delta” című tévéműsor főcímében oly szenvedélyesen gyalogolt, valahol az antarktiszi hómezőkön.
Editről újra többet tudunk, mert még a börtönből is módja volt a kapcsolatépítésre. Egy otthoni család pártfogolja őt, és rajtuk keresztül juttatja ki hozzánk a leveleit. Ez az Éva nevű hölgy hamar a bizalmasunk lett, még azt a levelet is elküldte nekünk, melyben Gábor szakított Edittel. Meg kell mondjam, ki se néztem Gáborból azt az eleganciát, amellyel csokorba gyűjtötte érveit, hogy miért is akar lelépni.
dit tehát írogat nekünk és vallja, hogy nagyon hiányzunk. Bár lehet, hogy személyünkben a szabadság testesül meg, az a fajta laza és kötetlen élet, melyben itt részük volt. Élni akarása lenyűgöző, hiszen így elhagyatva, a rács mögött is képes a viccelődésre. Persze bízik az újabb találkozásban és valami meseszerű öregkorban, ahol minden jóakarója békességben és anyagi biztonságban pergeti napjait.
Ne feledjük, a hit csodákra képes!
December 23.
A rosseb egye meg, olyan hideg van, hogy szinte példa nélküli errefelé. Na nem mondom, hogy edmontoni mérce szerint, de azért ez errefelé nem volt divatban. És hát a hó is ott nehezíti az életünket, úton-útfélen. Hétfő óta nem is dolgozom, a cégem nagy engedékenyen hozzájárult, hogy ne szerencsétlenkedjek a javítanivalókkal a házak körül, az ünnepi hangulatban. A nyuszink tán az egyetlen a családból, aki élvezi a havat. Néha kirohan az erkélyre, tologatja az orrával ezt az ismeretlen anyagot, aztán már fut is vissza a biztonságos melegbe.
Mi meg várhatjuk az újabb égi áldást, ami az enyhülés miatt már esővel érkezik. Aztán ez fog ráfagyni az utakra, hogy egy kicsit előbb legyen részünk a téli olimpiai játékok örömeiből. Holnap már csúszkálhat az egész város.
Ma három órát ültünk a kórházban, mert a gyerek fájlalta a térdét és vissza kellett mennünk a dokihoz. A röntgen után nyugtatgattak, hogy nincs komoly baj, de nyilván ők sem úgy képzelik, hogy terhelheti a gyermek a sérült végtagot a végtelenségig. Mert a fiam bevallotta, hogy mázsás súlyokat nyom ki a lábaival. Jó lesz észhez térnie és un. alternatív megoldást találni, arra az esetre, ha mégsem lehet milliomos pankrációs birkózó.
Őszintén el vagyok képedve, hogy a tévé több száz csatornás választékában néha napokig nincs nézhető műsor. Ez már valamiféle anti-bravúr. Rogyásig ismételt filmek, tizenéves sorozatok, vetélkedőnek álcázott idétlenkedések, szóval úgy szörnyű az egész, ahogy van. Nem csodálkozom, hogy néhány ismerősöm már a Duna tévé programját kötteti be a tévére, és magyar műsorokkal védekezik az amerikai kulturális szemét ellen. Igaz, ott is akad csapnivaló program, de tán kisebb mértékben.
December 25.
Túl vagyunk a Szentestén. Gyermekünk az idén nagy kegyesen belegyezett, hogy 24-én érkezzen az ajándék. Az előző pár évben ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a kanadai szokásoknak megfelelően Karácsony első napján, reggel legyen az ajándékozás. Este tehát átvehette a csomagjait, amit nagy elégedettséggel bontogatott. Mi nem kaptunk semmit tőle. Igazán nem az ajándék elmaradását fájlalom, hanem inkább azt, hogy ennyire érzelmek nélkül él. Nem lesz könnyű dolga annak a nőnek, aki kiköt mellette.
A hó-mennyiség rekordokat döntöget, és mondanom sem kell, hogy a hatalmas fehérség sem tudja rokonszenvessé tenni ezt az égi áldást. Ülhetünk itthon, ha csak nem akarjuk összetörni a kocsit. A tévéműsor szokás szerint felejthető. Mit nézzen szent karácsony napján az ember, mint a „Tizenegyedik óra” című amerikai filmet, amelyben a világ lelkiismeretét ébresztgetik a fenyegető környezeti katasztrófákat hangsúlyozva. Sajnos nem egy jó alkotás, mert a dokumentum műfajában is elengedhetetlen a nézők figyelmének állandó ébren tartása, ami itt sajnos nem működik. Michael Moore példáját kellett volna követniük, aki filmjeiben megmutatta, hogy fantasztikus képi gazdagság (és szellemesség) nélkül nincs remény a sikerre.
Aztán egy kedves mozi a lochnessi szörnyről, ahol lehet ámuldozni a tökéletes képi világon. Szárnyalhat a fantázia, már nem szab gátat a technikai megvalósítás a legvadabb írói elképzeléseknek sem.
December 26.
Mi is foglyok vagyunk, akár az Edit, igaz, mi luxuskörülmények között. Képtelenség kimozdulni kocsival, mert perceken belül összetörheti magát az ember. A buszok meg nemigen járnak, vagy ha igen, órákat késnek. És a fenének sincs kedve gyalogolni ebben a vizes hóesésben. Így hát itthon ülünk és fohászkodunk az égiekhez, hogy bírja ki a tetőszerkezet, az áramszolgáltató, a kajakészletünk, stb. Tegnap este megnéztük a „Forgetting Sarah Marshall” című komédiát, amire csak azért esett a választásunk, mert Hawaiiban játszódik. Jó volt belefeledkezni a képernyőn látható nyárba. Ma Boxing Day van, de szó sincs semmiféle áruházi kalandról. Ez a tétlenség kis előgyakorlat a nyugdíjas évekhez. Nem igen ízlik, mi tagadás. Korábban terveztük, hogy elmegyünk megnézni az új Brad Pitt mozit, a „Benjamin Button különös élete” címmel. Az előzetesekből már rájöttem, hogy valamikor olvastam azt a Fitzgerald novellát, melyből a film készült. A történet hőse, az a bizonyos férfi, fordítva éli le az életét, tehát az öregkorból jut el a csecsemőkorig. A történet szinte sokkol a ténnyel, hogy az emberi élet az időtlen semmiből érkezik, és oda távozik.
Fantasztikus írás volt, hónapokig foglalkoztatott. Ez az írózseni sorra gyártotta egyedi darabjait, csodás életművet hagyott hátra, pedig csak 44 évet élt. A harmincas években, a szesztilalom hatására, szinte gongütésre kezdtek inni a polgárok, így természetesen Fitzgerald is, igaz, ő már keményen iddogált a korábbi évtizedekben is. Az alkohol aztán hozta magával a tuberkulózist meg a szívrohamokat. Tragikusan rövid élet, elképesztő eredményekkel.
December 28.
Ma, vasárnap, végre kimozdulhattunk otthonról. Igaz, tegnap is próbálkoztunk egy rövidebb távolsággal, de ez a helyi bevásárló központ csak mérgelődésre jó. Néhány lepukkant üzlet próbálja kielégíteni egy kerület igényeit, sikertelenül. Ma már távolabbra merészkedtünk, és mivel a nedves idő fedél alá zavarja az embert, így egy nagyobb bevásárló központban kötöttünk ki. Nem vettünk semmit, inkább csak megállapítottuk a hatalmas tolongásból, hogy akárhogy hanyatlik is a gazdaság, azért az emberek még nem hajlandóak lemondani kedvenc időtöltésükről, a vásárlásról.
Tegnap este a Nicholson, Freeman film a „Bucket List”. Két halálos beteg ember összeáll, hogy véghezvigyék a kívánságlistára felírtakat, mielőtt beadnák a kulcsot, vagyis az itteni szóhasználattal, mielőtt felrúgnák a vödröt. Kicsit emlékeztetett a film az „About Shmidt” kesernyés humorára. Azt hiszem ebben nagy Jack Nicholson. Nem grimaszol és röhögtet, mint Jim Carrie, hanem valós helyzeteket változtat nevetségessé. Például, amikor a kórházban a különféle csövekkel birkózik. Szomorkás film, de azért nem kell telebőgnünk miatta a zsebkendőnket. Van ugyanis a történetben néhány hollywoodi séma, amit úgy látszik, nem tudtak kihagyni az alkotók.
Kiolvastam a „Mestereink nyomában” című kötetet, melyet a Magyar Írók Akadémiája adott ki. Az első évfolyam hallgatói mutatkoznak be, majdnem kétszáz írással. Ezek között található Margit novellája is. A gyűjtemény igen vegyes. Akad néhány figyelemreméltó munka, de jó néhány silány is. Sokan csupán egy átlagos levélíró képességeivel rendelkeznek. Mások dagályosak, mesterkéltek, vagy éppen egy ismert témát próbálnak újra eladni. Megint mások a hatásvadászat eszközeivel operálnak. Ennek megfelelően sok a borongós, tragikus végkifejletű történet. Nem tudom megítélni ebből az anyagból, hogy kinek a nevével fogunk még találkozni, mondjuk tíz év múlva.
Az igazsághoz tartozik, hogy azon a nevezetes viziten Péter is a kezembe nyomott egy könyvet. Ő fordítóként jegyzi a „Kommunikáció uralma” c. kötetet. Bár e kiadvány nem olyasféle amatőröknek készült, mint jómagam, de azért akadt benne számos érdekesség. Például az a rész, amely a lexikonok és telefonkönyvek haldoklását, illetve számítógépes újjászületését tárgyalja. Komoly teljesítmény lehetett e vaskos kötetet magyarra fordítani. Kérdés, hogy megérte-e a fáradságot?
Családi mozi: „Defenetly, maybe” címmel. Magányos apuka, kislányával, a párkapcsolatok zűrzavarában. Jó szándékú munka, de már nagyon rajta van a XXI. század keze nyoma. A kislány nem azon munkálkodik, hogy elvált szüleit összehozza, hanem apja régi barátnőjének útját egyengeti.
December 29.
Ma, hétfő lévén elindultam melózni, aztán a kis mellékutcában úgy elakadtam, hogy fél órába telt, míg kiástam a kocsit a jeges hó fogságából. Még szerencse, hogy akadt rendes lapát is, mert a hólapát eltört volna a kőkemény hótömbök súlya alatt. Sajnálom, hogy ez a napló lassan egy időjárás jelentés szintjére süllyed, de úgy vagyok ezzel, mint a Titanic hőse, aki azt magyarázza a filmben, hogy ha az ember szenved a hidegtől, akkor képtelen másra gondolni. Hát nekem most a hó és jég tölti ki a gondolataimat.
„Dedication” Íme, egy csapnivaló mozi. Egy aberrált lelkületű fiatalember munkakapcsolatából szerelem fakad. Ki hitte volna?! Persze hősünk ilyen érzelmi háttérrel gyermekkönyveket ír, ahelyett, hogy horrort gyártana. Először természetesen agyon gyötri a szép (és természetesen szegény) fiatal lányt, akivel közösen kéne munkálkodni az új mesén. Hősünk faragatlan, paranoid és életképtelen, mit ne mondjak, ő az egyetlen amerikai filmhős, akinek nincs jogosítványa. Olyan súlyosan defektes, hogy bukósisakban ül a Maserati hátsó ülésén, de ez nem akadályozza meg abban, hogy elnyerje a szép grafikuslány kezét. A szerelmi vallomás és bocsánatkérés egy vécében zajlik, biztosan azért, hogy a valóság talaján maradjunk. De hogy a lány miért szavaz bizalmat neki, az örök rejtély marad.
December 30.
„The curious case of Benjamin Button”. Eljutottunk a moziba, és nem bántuk meg! Klasszikus filmalkotás született. Fitzgerald egyáltalán nincs jelen a történetben, csupán az alapötlet származik tőle. De nem mondanám, hogy ez kárára vált a mozinak, sőt! Este újraolvastam a novellát, mert hála az Internetnek, csak egy kattintás, és máris hozzáférhetünk az ilyesfajta csemegéhez. A novella más korban játszódik, és teljességgel hiányzik belőle bármiféle romantikus felhang. Kiérezni belőle az író nyerseségét, kiábrándultságát. Míg a filmben a szerelmi szál tragikus és fájdalmas, addig a novellában a párkapcsolat csupán a különbségek felnagyítását szolgálja. Az író tékozló módon bánt az ötletével: az egyedi gondolat egy virtuóz, de rövidke írásban ölt testet. A film ennél többre vállalkozik: remek karakterek, hiteles korrajz, és gazdag érzelmi háttér kíséri a cselekményt. Brad Pitt egy teljes életet játszik el, és nemcsak a remek maszk hitelesíti változásait. Ebből még Oscar is lehet!
Cate Blanchett és Tilda Swinton ragyognak a női főszerepekben, nosztalgiát, és fájdalmasan szép érzelmeket közvetítve.
Olvastam az újságban, hogy Amerikában egy néző rálőtt a szomszédjára, mert az megállás nélkül beszélt a film alatt. A Benjamin Buttont játszotta a mozi.
Legyek őszinte: meg tudom érteni a lövöldözőt.
December 31.
Az a tervünk, hogy egy baráti házaspárnál, néhány honfitárssal együtt töltjük a szilvesztert. Nem tudom, jó ötlet-e, én az ilyesfajta ünnepeken sosem tudtam önfeledten jól érezni magam. Igaz, máskor is elég nehezen. Az oldottság nem az idős emberek privilégiuma. Nem tudom harsány trombitaszóval köszönteni múló életem újabb bizonyítékát. De tán ez a következő esztendő nyugodtabb lesz, mint az idei. Igazán ránk férne! Hiszen idén barátokat vesztettünk el, állás nélkül voltunk, a betegség sem kímélt minket, így csak azzal a mondással takarózhatunk, hogy lehetett volna rosszabb is. Tudom, sokan cserélnének a gondjainkkal, de hát mindenkinek a saját foga szokott fájni.
Eljutottam e napló végére, hiszen ez az évvége remek alkalom az ilyesfajta dolgok lezárására is. Nem tudom, lesz - e folytatás? Érdemes - e folytatni? A filmekben – lásd Benjamin Button – általában előkerül egy napló, hogy megismerkedhessünk valakinek az életével. Valami azt súgja, hogy a valóságban is tele lehetnek a fiókok mindenféle irodalmi próbálkozásokkal. Nincs annyi olvasó a Földön, hogy győzze mindazt elolvasni, amit mások összeírtak. Kérdés, hogy mennyire lehet érdekes egy átlagember élete a másik szemében? A tévé valóság show-i azt bizonyítják, hogy szívesen belefeledkezünk mások hétköznapjaiba, ha képernyőn látjuk. Merészség azt állítani, hogy ez a könyvre is érvényes.
De ne várja senki, hogy a fentiek hatására megpróbáljam megfilmesíteni az itt leírt másfél esztendőt.
VÉGE