A DUNÁNÁL A CSEHÓNÁL
A rakodópart alsó kövén ültem, Az öreg kocsma koszlott székén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Néztem, hogy úszik el a munkabér,
Alig hallottam, sorsomba merülten, Alig hallottam korsómba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. hogy locsog egy haver és újabb kört kér.
Mintha szivemből folyt volna tova, Mintha a padlón folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Ömlött a sör, és sok volt a duma.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, Milyen kínos, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás, közmunkán robotol, festeget, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el úgy folyik, úgy tűnik, úgy szívódik fel
minden hullám és minden mozdulás. minden fillér, és minden megspórolás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt S mint cimborám, ki dadogva beszélt,
s mosta a város minden szennyesét. míg szidta az ország minden főnökét
És elkezdett az eső cseperészni, Ekkor elkezdett egy sláger nyekeregni
de mintha mindegy volna, el is állt. a hátamon a szőr már fel is állt,
És mégis, mint aki barlangból nézi néztem, mint aki az egészet nem érti,
a hosszú esőt - néztem a határt: az öreg kocsmát, e bűzös bazárt:
egykedvü, örök eső módra hullt, olcsó zakómra pár csepp sör hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult. valaha jól festett, de az már a mult
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, A pia csak folyt. És mint a félrészeg,
másra gondoló anyának ölén ivásra gondoló havernak ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen a szesztestvér, úgy libegtek szépen
és nevetgéltek a habok felém. a fehér sörhabok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők, A korsó tetején remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők. csuklásra ingerlő ízes üdítők.
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve Én úgy iszom, hogy több korsót kikérek
nézem, amit meglátok hirtelen. kortyintok, majd lehúzom hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze, Egy pillanat és kész vagyok egészen,
mit száz ezer ős szemlélget velem. a sok haver együtt röhög velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, Látom, amit ők is látnak, mert piálnak,
öltek, öleltek, tették, ami kell. isznak, szívnak, leküldik, amit kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak, csak azt nem látják, amilyen bátrak,
mit én nem látok, ha vallani kell. hogy a számlát a végén rendezni kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Kérdik is gyakran:- Hé, mi a bánat?
Enyém a mult és övék a jelen. Kisért a mult, sürget a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat Együtt iszunk-csak ne fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem. s én nézem őket, és elmélkedem.
Anyám kún volt, az apám félig székely, Anyám itt volt, apám nemrég ment el,
félig román, vagy tán egészen az. Nincs itt rokon, mert a pincér nem az,
Anyám szájából édes volt az étel, Anyám konyháján sokkal jobb az étel
apám szájából szép volt az igaz. Apám se tagadta, hogy ez így igaz,
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Ha inni próbálok, ők se mondanak mást,
Elszomorodom néha emiatt - Májzsugort kaphatok emiatt, -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, ez a kockázat. Hülye vagyok. “Meglásd
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak. ha majd elterülsz!...” - rábólintanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; Legorombítanak, mert részeg vagyok már,
gyenge létemre így vagyok erős, ilyenkor a világos sör is erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, nem emlékszem, ez jóval több a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős - de ittasan vagyok csak ilyen nagy hős.
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: Hős vagyok, ki egyfolytában csuklik
apám- s anyámmá válok boldogon, apám-anyám szidalmaz szüntelen,
s apám, anyám maga is ketté oszlik a fejem széthasad, szinte ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom! szörnyen nézhetek ki így seggrészegen.
A világ vagyok - minden, ami volt, van: Részeg vagyok - ilyen bizony már volt,
a sok nemzedék, mely egymásra tör. a sok pia, a sok szesz meggyötör,
A honfoglalók győznek velem holtan A szenvedély legyőz engem lassan
s a meghódoltak kínja meggyötör. a sok nedű már az életemre tör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - Melós, maszek, vállalkozók sorba'
török, tatár, tót, román kavarog Minden népség e kocsmában kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa nem leszek én már senkinek adósa,
szelíd jövővel - mai magyarok! de néha fizethetnétek kedves haverok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő ...Én elvonót akarok! Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani. harc, hogy a piáról le kell mondani
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, a kocsmának, mi mult, jelen és jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai. egymást ölelik törzsvendégei.
A harcot, amelyet őseink vivtak, A harcot mit magammal vívtam,
békévé oldja az emlékezés enyhíti most egy kiadós evés
s rendezni végre közös dolgainkat, csak nem kidobni a taccsot, míg hazaérek
ez a mi munkánk; és nem is kevés. mert volt ott még bab is: és nem is kevés.
1936. június 2016.július
A rakodópart alsó kövén ültem, Az öreg kocsma koszlott székén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Néztem, hogy úszik el a munkabér,
Alig hallottam, sorsomba merülten, Alig hallottam korsómba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. hogy locsog egy haver és újabb kört kér.
Mintha szivemből folyt volna tova, Mintha a padlón folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Ömlött a sör, és sok volt a duma.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, Milyen kínos, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás, közmunkán robotol, festeget, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el úgy folyik, úgy tűnik, úgy szívódik fel
minden hullám és minden mozdulás. minden fillér, és minden megspórolás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt S mint cimborám, ki dadogva beszélt,
s mosta a város minden szennyesét. míg szidta az ország minden főnökét
És elkezdett az eső cseperészni, Ekkor elkezdett egy sláger nyekeregni
de mintha mindegy volna, el is állt. a hátamon a szőr már fel is állt,
És mégis, mint aki barlangból nézi néztem, mint aki az egészet nem érti,
a hosszú esőt - néztem a határt: az öreg kocsmát, e bűzös bazárt:
egykedvü, örök eső módra hullt, olcsó zakómra pár csepp sör hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult. valaha jól festett, de az már a mult
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, A pia csak folyt. És mint a félrészeg,
másra gondoló anyának ölén ivásra gondoló havernak ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen a szesztestvér, úgy libegtek szépen
és nevetgéltek a habok felém. a fehér sörhabok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők, A korsó tetején remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők. csuklásra ingerlő ízes üdítők.
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve Én úgy iszom, hogy több korsót kikérek
nézem, amit meglátok hirtelen. kortyintok, majd lehúzom hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze, Egy pillanat és kész vagyok egészen,
mit száz ezer ős szemlélget velem. a sok haver együtt röhög velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, Látom, amit ők is látnak, mert piálnak,
öltek, öleltek, tették, ami kell. isznak, szívnak, leküldik, amit kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak, csak azt nem látják, amilyen bátrak,
mit én nem látok, ha vallani kell. hogy a számlát a végén rendezni kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Kérdik is gyakran:- Hé, mi a bánat?
Enyém a mult és övék a jelen. Kisért a mult, sürget a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat Együtt iszunk-csak ne fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem. s én nézem őket, és elmélkedem.
Anyám kún volt, az apám félig székely, Anyám itt volt, apám nemrég ment el,
félig román, vagy tán egészen az. Nincs itt rokon, mert a pincér nem az,
Anyám szájából édes volt az étel, Anyám konyháján sokkal jobb az étel
apám szájából szép volt az igaz. Apám se tagadta, hogy ez így igaz,
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Ha inni próbálok, ők se mondanak mást,
Elszomorodom néha emiatt - Májzsugort kaphatok emiatt, -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, ez a kockázat. Hülye vagyok. “Meglásd
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak. ha majd elterülsz!...” - rábólintanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; Legorombítanak, mert részeg vagyok már,
gyenge létemre így vagyok erős, ilyenkor a világos sör is erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, nem emlékszem, ez jóval több a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős - de ittasan vagyok csak ilyen nagy hős.
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: Hős vagyok, ki egyfolytában csuklik
apám- s anyámmá válok boldogon, apám-anyám szidalmaz szüntelen,
s apám, anyám maga is ketté oszlik a fejem széthasad, szinte ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom! szörnyen nézhetek ki így seggrészegen.
A világ vagyok - minden, ami volt, van: Részeg vagyok - ilyen bizony már volt,
a sok nemzedék, mely egymásra tör. a sok pia, a sok szesz meggyötör,
A honfoglalók győznek velem holtan A szenvedély legyőz engem lassan
s a meghódoltak kínja meggyötör. a sok nedű már az életemre tör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - Melós, maszek, vállalkozók sorba'
török, tatár, tót, román kavarog Minden népség e kocsmában kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa nem leszek én már senkinek adósa,
szelíd jövővel - mai magyarok! de néha fizethetnétek kedves haverok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő ...Én elvonót akarok! Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani. harc, hogy a piáról le kell mondani
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, a kocsmának, mi mult, jelen és jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai. egymást ölelik törzsvendégei.
A harcot, amelyet őseink vivtak, A harcot mit magammal vívtam,
békévé oldja az emlékezés enyhíti most egy kiadós evés
s rendezni végre közös dolgainkat, csak nem kidobni a taccsot, míg hazaérek
ez a mi munkánk; és nem is kevés. mert volt ott még bab is: és nem is kevés.
1936. június 2016.július