VI. RÉSZ
Az augusztusi álmos hétköznapjainkban bombaként robbant a hír: Csabáék megkapták a letelepedést!
Épp az udvaron ácsorogtam, néhány honfitársam társaságában, amikor az iroda felől láttuk közeledni a boldog párost. No, nem futottak, arra nem tellett volna erejükből, csupán kocogás szerű mozgással közeledtek és kiabálták mindenkinek az örömhírt.
Isten látja lelkemet, magam is osztoztam örömükben. Az motoszkált bennem, ha nekik sikerült, nekünk miért nem. Gyermektelenül jöttek ők is, így talán mégsem ez a legfőbb szempont az elbírálásnál. Jó ómennek véltem, hogy nekik igent mondtak. Másrészt az sem egy utolsó dolog, hogy lassan megszabadulunk tőlük. Már elviselhetetlenül éreztették rangidős mivoltukat, Csaba épp a napokban jelentette be, hogy vendégül akarja látni szüleit, a tábori faházban. Legalább ettől a vizittől megszabadulunk, így is egymás hegyén-hátán élünk.
Csaba szünet nélkül horgászott, így próbálta megoldani élelmezésüket. A féktelen dohányzás miatt, költségvetésük süllyedő hajóhoz hasonlított. A hét majd minden napján üveges halszemek meredeztek a lábosokban fortyogó levekből. Elég volt ránézni és aznap már kihagytuk az ebédet.
A hét végén nagy partit csaptak. Meghívták néhány ismerősüket is azok közül, akik már megkapták a letelepedést. Én azon csodálkoztam, miért a tábori nyomorgást használják az ünnepség színteréül, miért nem valamelyik ismerős lakását.
Mi, a lakótársak, nem szerepeltünk a meghívottak között, így elég torz látvány volt, hogy a poharakat emelgető, emelkedett hangulatú ünneplők között ott téblábolunk mi, akiknek nem volt hova menni ezen az esős szombaton. Ezen az estén megéreztem valamit abból, hogy milyen lehet páriának lenni a brahmanok között.
Csabáék körül felgyorsult az élet. Néhány nap múlva kapták az értesítést, hogy melyik svéd kisvárost boldogíthatják a jövőben. Már a lakcímet is tudták, el is ugrottak megnézni a mintegy 200 km-re levő Halmstadba a leendő otthonukat. Lelkendezve jöttek vissza, a tengerparti városka valósággal elbűvölte őket.
De sajnos, a formaságok még legalább két hónapot igényeltek. Mi talán jobban vártuk a kiköltözést, mint ők.
Mások példáján felbuzdulva, mi is engedély kértünk a malmői ügyvédünk meglátogatására. Úgy okoskodtunk, ha a vezetőség fizeti az útiköltséget, Istvánék pedig felajánlják az ingyen szállást, nyerhetünk pár nyugodt napot.
István rögtön igent mondott, hangján örömet éreztem. Javasolta, hogy náluk szálljunk meg, ne vegyük igénybe az üres lakást. Nagyon örültem a várható kellemes estéknek.
Indulás előtt még rendbe akartuk hozatni a kocsi magnóját, mert a Blaupunkt készülék egyik pillanatról a másikra elnémult. Mindenki Tibit ajánlotta, ha műszaki problémám adódik.
A nagydarab, csupa szív fiú érdeklődési köréről szobája is meggyőzően árulkodott. Mindenhol kibelezett rádiók, magnók, lemezjátszók és egyéb műszaki cikkek hevertek.
- Na, - gondoltam - ha itt az én magnóm darabokban lesz, lehet, hogy lemezjátszóként kapom vissza.
Tibi csupa jóindulat:
- Hagyd csak itt, holnapra megnézem, mit lehet tenni.
Az ágya felett, hatalmas kartonpapír, felragasztva a mennyezetre. Filctollal írt svéd szavak sorakoznak a lepedőnyi íven.
- A plafonszótáram. - kapja el Tibi a pillantásomat - Néha egy hónap is eltelik, mire le tudom cserélni. Hiába, nincs időm heverészni, annyi a javítanivaló. Ezek minden szart idehordanak a szeméttelepről és tőlem várják, hogy tegyem használhatóvá. De azért csak hagyd itt! - nyugtat meg újra.
Másnap rossz hírt kapunk. A magnó menthetetlen.
Megbeszéljük Ritával, hogy megpróbálkozunk a bontóval. Még az ottani kis üzlet tudja ajánlani a legszerényebb árakat.
Besétálunk a telepre. Ez a växjöi még nagyobb, mint amit Karcsival és Gyurival látogattam korábban. Itt némi rendszer uralkodik, széles utcákon lehet közlekedni a kibelezett kocsik között. Még arra is ügyeltek, hogy típusokra tagolják a választékot. Megint rabul ejt a megdöbbentően jó állapotú kocsik korai végzete A kis bolt mellett néhány munkás az új szállítmányból szívja ki az üzemanyagot. Tőlünk balra, egy tekintélyes sor kígyózik. A sor végén a présgép pecsételi meg ezeknek a kocsiknak a sorsát. Egy barna Mazda várakozik utolsóként a végzetére. Rita bemutat az ablakon.
- Figyeld, benne hagyták a magnót!
Benyitok a kocsiba. Szemügyre vesszük a magnót. Hibátlannak néz ki.
- Ki tudod szedni? - nyel egyet Rita.
- Puszta kézzel? - csodálkozom vissza.
- Legalább próbáld meg! - sürget.
A gombok pillanatok alatt a kezemben, az anya is engedelmesen fordul, másodpercek alatt ölemben a készülék. Még eloldom a csatlakozó vezetékeket és már indulunk is.
- Mit gondolsz, mennyit kérhetnek érte? - pislog az asszony.
- Nem érdekel. Nem fizetek! Úgyis bezúzták volna! - hőzöngök, és a kezemben lóbálva hagyom el a telepet. A kutya sem törődik velünk.
Aznap este Tibi még megnyugtatott, hogy az egyik legolcsóbb készülékkel van dolgunk. Egy nevenincs gyártmány, ha valami gond van vele, hozzá sem nyúlnak, hiszen a szerelő órabére magasabb, mint a készülék vételára.
Nekünk azonban a kis masina egyszer és mindenkorra megoldotta a rádiózási és magnózási gondjainkat. Hibátlanul harsogta végig az úton töltött óráinkat.
- Gyerünk egy kis levegőváltozásra - indultunk útnak Istvánékhoz és nagy megkönnyebbülésünkre a személyes találkozásnál újra tapasztaltuk azt az örömöt, amit a telefonban.
István elemében volt. Ebédet készített, dehogyis bízta volna ezt egy asszonyra. Italok kerültek elő, egyre másra mondtuk a vicceket. Ha némelyiket ismertem is, nemcsak udvariasságból nem árultam el az igazat. Egyénisége új színt adott a porosabb vicceknek is. Most nekünk játszott. Önfeledten hahotáztunk. Ráadásul az ebéd is kitűnően sikerült. Zsuzsa is egyre oldottabb lett, gyerekkoráról mesélt néhány kedves sztorit.
Átmentünk a nappaliba, a kávé elfogyasztásához.
- A fene egye meg, - kezdtem bele ezeréves viccembe - olyan vagyok, mint a skót. Otthon, hogy spóroljak, egy cukorral iszom a kávét, vendégségben, hogy kihasználjam az alkalmat, hattal, de ahogy én szeretem hárommal, úgy sose tudom! Általános derültség.
Megszólalt a telefon. István bőbeszédű tárgyalásba kezdett valakivel, én pedig megcsodálhattam, hogy milyen tökéletesen elsajátította a svéd nyelvet. Mondatait ugyanaz az éneklő hangsúly jellemezte, mint amelyet a svéd ismerőseinknél figyelhettem meg. Még az is feltűnt, hogy nem a teletorkú skĺnei tájszólást használja, ami délen volt divatban, hanem az elegánsabb északi stílusban beszél. Elnyújtott tagadásai, erősen megnyomott kettős mássalhangzói, született svédre vallottak. Nem tudtam szó nélkül hagyni teljesítményét.
- Nézd, azt hiszem, hogy ez nemcsak adottság kérdése. Itt fontosabb, hogy az ember merje vállalni ezt a fülének idegen beszédmódot. Sok felnőtt ember szégyelli, hogy úgy affektáljon, mint most én. Ripacskodni kell! Az angol például olyan hangsúllyal beszél, hogy néha úgy érzem, vizes gumicsizmával kéne valagba rúgni az illetőt. Hallottad te már az A. Imrét angolul beszélni? A magyar nézőnek felszalad a szemöldöke, ha meghallja, de az angol tapsikol, annyira elégedett a kiejtéssel. Hát ez az, ha valaki meri vállalni azt, ami eltér a megszokottól!
Felnevetett.
- Jut eszembe egy sztori az Imréről! Egyik éjjel hazafelé hajtott a kocsijával, és mert nem bírta tovább, egy néptelen helyen megállt és elszaladt pisilni egy fához. Mit ad Isten, épp arra járt egy rendőrautó. Rögtön meg is büntették 5000 forintra, közterületen való szemérem elleni vétség, stb. címén.
Imre a csekken 5003 forintot adott fel. A csekk hátoldalán levő üzenet rovatban megindokolta a többletet: "Fingottam is!"
- Á gyerekek, az egy külön világ, a magyar művészek! - sóhajtotta, a röhögés elültével. - Hát ez az Sz. Sándor is, hogy helytállt idegenben! Kiment a fia után Bécsbe, de meg sem állt Amerikáig. Persze ott minden magyar ismerte, benyomták bármixernek. Amíg rázta a shakert, magolta a szavakat a szótárból, ami a kihúzott fiókban hevert. Egy színész könnyen tanul, az angol analitikus nyelv, ugyanazokat a patronokat használja a hasonló szituációkban. Sándor néhány hónap után már folyékonyan beszélt, de többre vágyott. A Broadwayt akarta bevenni. A kiejtése reménytelennek látszott ekkora falathoz. Végül beült egy gyógypedagógiai iskolába, ahol a logopédus ugyanazt az egy szót sulykolta a gyerekekbe fél délelőttön át. Sándor az utolsó padban mondta a szavakat a gyerekek után. A következő szezonban már Csehovot játszott!
Megállás nélkül áradnak az anekdoták. Amikor P. J., az öregedő bonviván majdnem a fának hajtott, mert a stoppos kislány menet közben akarta bizonyítani szenvedélyes rajongását a fürtös hajú vidéki sztár iránt.
Amikor a színészotthon éjszakai csendjét V. T. sikolya verte fel. A folyosó végében, az asszonykáját félreérthetetlen helyzetben találta a színészkollégával.
- A kurva életbe! - hörögte - Azt már megszoktam, hogy kopognom kell, ha bemegyek a szobánkba, de most már akkor is kopogjak, ha a folyosóra akarok kijönni!?
Észrevétlenül repült az idő.
István, a falon függő, nagyméretű fotóra mutatott, amely Zsuzsát ábrázolta.
- Hogy tetszik? - kérdezte, de rögtön hozzátette - én csináltam.
Nem kellett hazudnom, tényleg jó volt a kép.
- Én is szoktam fotózni - mondtam, hadd lássa, hogy nem vagyok teljesen dilettáns.
- Igen? - élénkült fel. - Nézd meg ezt, mi a véleményed ezekről? - ezzel a kezembe nyomott egy fotóalbumot.
Az első oldalon mindjárt négy fotó Zsuzsáról. Állva, ülve, fekve, térdelve - anyaszült meztelenül. Bátortalanul tovább lapoztam, azt hittem, tévedésből nyomta kezembe. De István már magyarázott:
- Nézd, szerintem ez itt állati jó, hogy ilyen rafináltan jön a fény, a fél arc szinte árnyékban.
Hát az arc az igen, de a többi! Az aztán teljes megvilágításban, natúr szépségében. Zsuzsa a legkülönfélébb pózokban, elölről, hátulról, messziről, közelről, nagyon közelről és még közelebbről. Zsuzsa gyereklányos külseje csak még jobban növelte zavaromat. Teste egy pubertáskorban lévő gyermek fejlettségi szintjén állapodott meg. Úgy éreztem magam, mint egy perverz öregúr, aki iskolás lányokat kukkol. Zsuzsára tévedt a tekintetem. Egykedvűen pöfékelt, a fotelban kucorogva.
Hirtelen rájöttem, hogy ez az egész helyzet nem először fordul elő itt. Ebben a pillanatban értelmet nyert az is, hogy miért kapott meghívást Steve fiatal szobatársa. Úgy látszik, most mi vagyunk soron!
Szemem sarkából Rita arcára lestem. A szégyen és a düh vörösre színezte. Valami hülyeséget nyögtem a fényviszonyokról, István előttem toporgott:
- Van még különb is, ahol Zsuzsa nem egyedül van. Meg akarjátok nézni most vagy, később? Mi lazán értelmezzük a házastársi köteléket, ez itt a svédeknél nem nagy ügy. Én abszolút nem vagyok féltékeny. Ha valami jól esik a másiknak, miért fosszam meg tőle. Ez is az örömszerzés egy módja. - heherészett.
- Te féltékeny típus vagy? - kérdezte tőlem.
- Én?? Mint egy állat! - mondtam és felálltam. - Ne haragudjatok, késő van, szeretnénk lefeküdni. A táborban már hetek óta nem volt egy nyugodt éjszakánk.
- Jól van, jól van, - bólogatott zavartan István és már vonultunk is vissza az apró vendégszobába.
Amint az ajtót becsukjuk magunk mögött, Ritából kitör a sírás.
- A disznók! Szóval ezért kellettünk! Ráadásul most meg hova menjünk éjnek évadján? Aludjunk az autóban, ezek képesek ránk törni az ajtót!
- Nyugodj meg kicsim! Ezek nem vadállatok, akármennyire is odavannak a szexért! Nem lesz semmi, holnapig már ne ugráljunk. Ide be nem teszik a lábukat, azt garantálom! Benne hagyom a kulcsot a zárban.
Rita nem tudott megnyugodni. Folyton a történteket idézte.
- Hogy én ennek az alattomos dögnek az izéjét nézegessem órákon keresztül! Hát tudod mit, akkor inkább a tábor! Emlékszel, délután még azt is megígérte, hogy segít az ügyünkben. Természetben kellett volna fizetnünk érte! Undorít még a gondolata is, hogy feltételezték rólam, hogy partner vagyok az ilyesmihez!
- Akkor inkább hadd hulljon - motyogtam magam elé.
- Mi az? - nézett rám, tágra meredt szemmel Rita. - Na, ez is pont a legkritikusabb helyzetben bolondul meg - gondolhatta.
Valamikor a hatvanas évek végén, a magyar tévében Benedek István, a polihisztor professzor tartott előadássorozatot mindenféle érdekes témáról. Egyszer szóba került a hajhullás is. A professzor maga is erősen kopaszodott. Elmesélte, hogy hányféle szert ajánlottak és ő mindet kipróbálta, eredmény nélkül. Végül valaki azt mondta:
- A szamárvizelet az egyetlen gyógyszer.
- Akkor inkább hadd hulljon! - adta meg magát a professzor.
Hát én is inkább lemondok mindenféle támogatásról, amit Istvántól remélhetek, de ilyen áron nem kell a barátság. Nem tudom, ki hogy van vele, én szeretem tudni, hogy ki a gyerekem apja.
Másnap, István visszavonulót fújt. Bocsánatot kértek mindketten az este történtekért, és arra kértek, hogy folytassuk tiszta lappal a látogatást.
Nekünk még egy éjszakánk volt a hétfői ügyvédi vizitig, gyanakodva fogadtuk a meaculpázást és ugrásra készen vártuk az első gyanús jelet.
De István valóban állta a szavát.
Eltűnt a szexőrült és előkerült a pedagógus.
Rögtönzött előadásba kezdett a svéd nyelv eredetéről és egy találomra felkapott papíron sorra elemezte, hogy a svéd szavak milyen német vagy angol tőről fakadnak. Játszva birkózott a nyelvészi feladattal, hiszen mindhárom nyelven kitűnően beszélt.
- A svéd, a határozott főnevek nemét végartikulussal jelzi. Ezt biztos tanultátok már. A skandináv nyelveken kívül a románban, az albánban hasonlóképpen megtaláljuk ezt a formát. Pl. hus - ház, huset - a ház.
- Egyébként érdekes, hogy ez a ház szócska mennyire hasonlóan hangzik számtalan nyelven. Haus, hause, hus, ház sőt még ide sorolhatjuk a latin, olasz, spanyol casa főnevet is. Mennyire jellemző, hogy a magyar nyelv a házasság, házasember, kifejezésekben végül is azt az állapotot jelzi, hogy a frigyre lépettek saját házzal rendelkeznek. Régi szép idők! Hol lehet ma Magyarországon egy fiatal férjről elmondani, hogy "házas" ember?! Na de vissza a főcsapásra! Ennek a nyelvnek az egyik legnagyobb előnye az angollal szemben, hogy az írás eligazít a kiejtésben. Különösen az 1906-os helyesírási reform tett sokat ennek érdekében. Addig például a szó elején hv-t, a belsejében fv-t írtak a v jeleként. Ezt ma már csak tulajdonnevekben lehet észrevenni. De hát ilyesmi a magyar nyelvben is előfordult. Nem sokan mondják ma sem helyesen a Dessewfy utcát, ami valójában Dezsőfi.
- A nyelvújításról jut eszembe - kapcsolódtam be, - ismered az anyag szó születési körülményeit? A nyelvújító, a matéria szóból a mater részt anyának fordította, de érezte, hogy ez nem teljesen komplett. Így az "a" betű megfelelőjeként az agyag szó g betűjét csapta a szó végére.
- Ja, ja - bólogatott István - Számos esetről tudunk, amikor kívülről, radikálisan avatkoznak egy nyelv sorsába. A svédeknél is általános a tegeződés, mint az angolban, de ezt nem a történelem formálta így, hanem királyi rendeletre maradt el az önözés.
- Na de igyunk egyet, egészen kiszáradtam. Skĺl! Egészségedre! Jut eszembe, ez a pohárköszöntésnél használt üdvözlés szó szerint koponyát jelent. A viking ősök ugyanis az ellenség koponyájából itták az áldomást. Azóta elég jól megtanulták visszafogni az indulataikat.
Benne jártunk az éjszakában, mire feltápászkodtunk az asztaltól. Nagyokat nyújtózva indultunk szobánk felé. Zsuzsa bátortalan hangon utánunk szólt:
- Felteszünk egy szexfilmet, meg akarjátok nézni?
Már a félig csukott ajtó mögül kiáltottunk nemet.
Másnap reggel elköszöntünk vendéglátóinktól, kezet fogtam Istvánnal és valami veszteségérzet-féle bujkált bennem. Ez az értelmetlen szex-epizód megfosztott bennünket attól, hogy igaz barátokká váljunk. Én gyanakodtam, hogy bármikor előjöhet az ajánlatával, ő talán szégyellte, hogy különbnek érzem magam nála és visszautasítottam őt.
Nem értünk rá elemezgetni a történteket, igyekeztünk az ügyvédhez. Dr. Piri irodája úgy festett, hogy minden átalakítás nélkül leforgathattak volna ott egy harmincas években játszódó filmet. Az ódivatú bútorok mellett, ráadásul híján volt mindenféle modernebb technikának. A falon egymás mellett kapott helyet a svéd és a magyar ügyvédi diploma.
Dr. Piri számára a magyar menekültáradat nem lebecsülendő jövedelmet biztosított. A bevándorlási hivatal adott a formaságokra. A menekültnek joga volt ügyvédet fogadni, helyzetéből adódóan az állam költségére. Az illetékes minisztérium határozata ellen fellebbezni lehetett, kormányszintű bizottság előtt. Az általában évekig húzódó procedúrát a fogadott ügyvéd segédletével csinálta végig a kérelmező.
Az iroda nem sugallta a jólét látszatát. Még egy titkárnő sem enyhítette az adminisztrációs terheket. Az ügyvéd sovány, hajlott háta, magasodó homloka tipikus jogászfigurát idézett. Dr. Piri a pecsétes dokumentumaim ellenére sem volt derűlátó. Egyszerűen csak tárgyilagos akart maradni és a tények közlésére szorítkozott. Ezek valóban nem voltak bíztatóak.
Svédország akkori helyzete, a törökbolgár áradattal és a hazai liberalizálódó viszonyok egy olyan körülményt idézett elő, amiben az esélyeink minimálisra zsugorodtak. Magam is becsületesebbnek éreztem az őszinte szót, mint a hazug buzdítást. Dr. Piri igyekezett kíméletesen bánni velünk, mint egy orvos, aki rossz hírrel várja a beteg hozzátartozóját. Nem akart lebeszélni arról sem, hogy kiegészítő mellékletet csatoljak ügyünkhöz, holott tudta, reá vár a fordítás.
Leginkább abból következtettem reménytelen helyzetünkre, hogy búcsúzásnál melegen érdeklődött, hogy mihez tudnánk kezdeni otthon.
Keserű szájízzel tettük meg a visszautat a táborig. Már a Volvo nyújtotta luxusról is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy múló boldogság az egész.
Mohedán újra a pokol az összes tartozékával.
A táborban Stevebe botlunk. Slampos melegítőjében épp valamelyik magyarhoz csoszog egy kis potyakajára.
- Na, mi van? - harsog fogatlan ínyével. - Hányadik albumig jutottatok?
- A kurva nénikéd, te tudtad és nem szóltál!!? - eresztem le a csomagjaimat.
- Mit tudhattam, hátha versenyre akarsz kelni a háromlábú négerrel!? - Jókedve nem szűnik:
- Mit gondolsz, miért tartották ott azt a fiatal kölyköt!? Emlékszel, még Vittsjöből vittek magukkal minket. Engem betessékeltek a vendégszobába, de Kolbásznak bemutatkozott a fiatalasszony. Azok az albumok meg . . . Hát az biztos, hogy nem fogják körbemutogatni a rokonoknak az ezüstlakodalmon.
- Sejtettem, hogy ez a veszprémi gyerek nem az összehasonlító nyelvészet miatt lett befogadva, de hogy te tudtad és nem szóltál! - csóválom a fejem, megállás nélkül.
- Mi lett egyáltalán ezzel a sráccal?
- Nemrég telefonált - mondja Steve - összeállt valami Ágival, akivel egy ilyen négyszemélyes teadélutánon hozták össze. Már nagyon elegük lehetett az egészből, leléptek kettesben és most valahol Malmőben élnek. Ki tudja, ha megcsináltattam volna a fogaimat, ma benne lehetnék az albumban. - motyogja Steve, már távozóban.
A házunkban a legrosszabb fogad. Gabriella szobatársat talált magának. Már korábban is látogatták a táborbeli fiúk, de minden ilyen vizit úgyszólván egy estére szólt. Most azonban megjelent Tádé, aki látogatóba jött barátjához, de összeismerkedett Gabival és úgy döntött, hogy itt marad. Persze illegálisan, így az egy személyre szánt szobában már ketten szorongnak.
Még egy személy a fürdőszobában és az étkezőasztalnál. Nagy öröm. Ráadásul Csabáék közlik, hogy itt óhajtják vendégül látni a szülőket. Ági elégedetten kuncog a férje háta mögött.
- Nem fogja betenni a lábát az anyósom az új lakásunkba!
Hát nem, de ennek mi fogjuk meginni a levét. A fojtogató zsúfoltság és az állandó vendégjárás mellé még ez a két hívatlan albérlő hiányzik. Reszketek a dühtől ekkora pofátlanság láttán. Képesek azt a két szerencsétlent a tábori körülmények közé kényszeríteni, amikor egy hónap múlva teljes kényelemben láthatnák őket vendégül.
Rita az indulatai mellett praktikus oldalról is tudja nézni a dolgokat.
- Egészen egyszerűen nem fogunk elférni a frizsiderben. Muszáj néznünk valamit a szeméttelepen.
Másnap meg is látogatjuk a jól ismert környéket. Ezúttal találunk valakit, akitől engedélyt kérünk körülnézni a kerítés mögött sorakozó hűtőszekrények között. Óvatosan megérdeklődjük az árat is, de az illető nagylelkűen legyint, csak vigyük, ha valamelyik megtetszik. Ráérősen méregetjük a választékot. Rita egyszer csak rábök egy tökéletes külsejű darabra. Kinyitom az ajtót, a rácson ott hever a bontatlan nylonzacskó az ismertetővel és a garancialevéllel. Soha nem használt, érintetlen frizsiderrel van dolgunk, miképp került ez ide?
Bátortalanul odahívom a telepi embert, nem tudom elhinni, hogy erre is vonatkozzék a "csak vigye" kijelentés. Látszólag őt is meglepi a frizsider állapota, hosszasan szemléli a gyönyörű sötétbarna füstüveges enteriőrt. Kocsira billenti és a ház melletti konnektorba nyomja a villásdugót. A motor azonnal duruzsolni kezd.
- Biztos van valami sérülése, néha leadnak ide áruházak is eladhatatlan gépeket. - vonogatja a vállát.
- Vigyétek csak! - bólint újra beleegyezően.
A táborban kiderül, hogy mégis van valami baja a hűtőrendszernek. Erzsike, a tolmács, készségesen felajánlja ismerősét, aki még aznap orvosolja a bajt. Néhány koronás tiszteletdíjért most már legalább nem kell feláldozni a kosztpénzünket napi vásárlásokra. Mivel az élelem elképesztően drága, beruházunk egy kenyérgépre is. A cipődoboz nagyságú masina még játékszernek sem utolsó. A tartályba töltött lisztet a kívánt időben dagasztja, keleszti, majd süti a kis japán masina. Szobánkban a friss kenyér illatára ébredünk. A tömzsi kis vekni íze vetekedik a négy-ötkoronás kenyerekkel.
Aztán, egy szépnek nem nevezhető napon, megérkeztek a szülők. Akármennyire is idősek voltak, azért annyira nem voltak ostobák, hogy ne érezzék át a helyzet torz mivoltát. Tudták, hogy fiúk hamarosan saját otthonba költözik, ők meg ott téblábolhatnak a táborlakók között. Ági, a gazdasszony magabiztosságával mutatott körbe a konyhán és magyarázott anyósának:
- Mama itt nyugodtan főzögethet, ezek itt a mi edényeink, de senki sem fogja zokon venni, ha véletlenül a máséhoz nyúl.
Elkezdődött a "vakáció" a két öreg számára. Megpróbáltak minél kevesebb gondot okozni, naphosszat üldögéltek a nappaliban, míg Csaba változatlanul horgászott, Ági meg szomszédolt. Az öregúr egy magával hozott, agyongyűrt újságot olvasgatott. Kissé gyanús volt, hogy még a negyedik napon is ugyanazt az oldalt tartja maga elé. Az öregasszony nagyon nehezen tudta leplezni csalódottságát. Szinte magába roskadt, tétlenül töltötte napjait, még a kötögetést is mellőzte azok után, hogy kedves fia elvitte őket leendő lakóhelyükre és kívülről felmutatott arra a lakásra, amelyben majd élni fognak. Ági önfeledten kuncogott barátnőivel:
- Nem teszi be a szipirtyó a lakásomba a lábát!
Akármennyire is nem akart a két öreg alkalmatlankodni, jelenlétük lehetetlenné tette a normális életet. Kilenc ember kerülgette egymást a vécén, illetve a fürdőszobában. Este Csabáék a nappaliban ágyaztak maguknak. Ha a lefekvés mellett döntöttek, előkerült a duplaszéles gumimatrac és úgy néztek a nappaliban téblábolókra, mint egy tömeggyilkosra. Éjszaka már nem volt tanácsos kimenni, mert könnyen áteshettünk az alvó pároson.
A lőporos hordó már állt, csupán szikra kellett a kanóchoz.
Reggelihez készülődtünk, egyetlen kést sem találtam a fiókban. Nem értettem, hová tűntek, előző este még számlálatlanul hevertek a helyükön. Már olyan volt az egész, mint a komámasszony . .. kezdetű gyermekjáték azzal a különbséggel, hogy én nem olló iránt érdeklődtem a ház lakóitól. Csaba titokzatoskodó félmosollyal cigarettázott, felemelkedett helyéről és elindult a konyha felé. Ezért a hímringyós mozgásáért akkor is utáltam volna, ha csak az utca másik oldaláról látom. Felnyúlt a lábosában eldugott késekért.
- Ezeket pedig mosogasd el még egyszer! - tolta elém, a tenyerében fekvő evőeszközöket.
- Te kifogásolod, hogy én hogy mosogatok!? Akkor miért nem kifogásoltad, amikor utánatok mosogattam a közös edényeket. Hetek óta nem vagytok képesek tisztán hagyni a lábasokat magatok után!
- Nézz oda! - már üvöltöttem - két lábost megint azok fognak elmosni, akik utánatok fognak zabálni. Amikor nekem nem tetszett, hogyan hagytad ott a kést, szó nélkül a csap alá tartottam. Úgy látszik, a pofátlanság nem ismer határt!
- Tudom, hogy mi a bajod! Az, hogy itt vannak a szüleim! - sikoltotta.
- Hát, nem is tetszik! Én biztos nem lennék olyan bunkó, hogy a táborban aszaljam őket. Nézz rájuk, milyen üdülést biztosítottál nekik!
A két öreg szótlanul kucorgott a kanapén, igyekeztek minél kisebbnek látszani.
- Az üres szobát is te köpted be a táborvezetőségnek! - vádolt kiabálva.
- Persze, hogy idetegyenek valakit, ti meg alhassatok a nappaliban. Én meg az ablakon menjek ki pisálni, ha rám jön éjjel. Te nemcsak jellemtelen vagy, de hülye is!
Az öregasszonyra pillantottam, hangtalanul törölgette a könnyeit. Nem hiszem, hogy sok mentséget talált volna fia védelmére, ha ki akart volna állni mellette.
Hirtelen megundorodtam az egésztől.
Milyen élet ez, hogy társbérlőként civakodom 40 évesen. De messzire került mindaz, amiért elindultunk! Bevágtam magam mögött az ajtót és igyekeztem az egész napot a szabadban tölteni.
Ezután már nem szóltunk egymáshoz. Csaba nem feszítette tovább a húrt, lassan észrevette, hogy mások is mennyire lenézik emiatt a tábori nyaraltatás miatt.
Letelt a három hét, az öregek csomagoltak. Az öregasszony kihasználta azt a pillanatot, amíg a fiatalok a parkolóban bajlódtak a csomagokkal. Bekopogott a szobánkba.
- Nagyon sajnálom a történteket - mondta lassan. - Az Isten áldja meg magukat! Kívánom, hogy nagyon szép otthonuk legyen! Még egyszer minden jót!
Mit mondhattam erre? - Mondtam volna el neki, hogy életem megvalósíthatatlan álma vendégül látni a szüleimet egy csodálatos otthonban.
Csabáék megtudták a kiköltözés pontos dátumát. A végső időponttól alig több mint két hét választotta el őket. A lázas készülődés helyett a fő tevékenységük a mi bosszantásunk lett.
Meghívtak boldog boldogtalant a házba egy kis tereferére. Olyanok is sorra kerültek, akikkel korábban nem beszéltek, vagy éppen elítélően nyilatkoztak róluk. Csaba kihozta a kazettás magnóját a tévé tetejére és ahányszor leültünk, hogy megnézzük a tévéhíradót, azonnal a legnagyobb hangerővel kezdte hallgatni a tánczenét.
Már szinte rendszeressé vált, hogy estéinket Jánoséknál töltjük. A nyomorék férfi szívesen fogadta közeledésünket, négyéves kisfiához is nagyobb türelmünk volt, mint neki, akit már az időjárás-változás is súlyos kínokkal gyötört.
Néhány nap alatt azonban Csaba felbátorodott a reakció nélkül hagyott pimaszságain. Ha megjelentem a nappaliban, már ugrott is a rádióhoz.
A tv valami menekültügyet tárgyalt, izgatottan hajoltam közelebb. Ő rögtön a rádióján kezdett matatni és máris észbontóan üvöltött a muzsika. Hátrafordultam és megtörtem a köztünk lévő hallgatást:
- Halkítsd le a rádiót! - mondtam.
- Nem hallom. - válaszolta.
- Halkítsd le a rádiót! - ismételtem kiabálva.
- Nem hallom! - ismételte gúnyosan, tenyeréből tölcsért formázva a füleinél.
- Neem!? Vidd a tetves francba a rohadt rádiódat! - üvöltöttem és lesöpörtem a készüléket a tv tetejéről. A rádió csörrenve esett szét a padlón, majd hirtelen csönd lett. Ági visított:
- Hívd a rendőrséget!
Csaba elrohant és eltűnt a házak között. Nem a telefont vette célba, hiszen ez a beszélgetés meghaladta volna a képességeit, hanem, mint kiderült, Sanyikát kérte meg a beszélgetésre.
Én, a beálló csendben végre végignéztem a tv híradót.
Kisvártatva megérkeztek a rendőrök. Csaba vázolta a történteket. Ez nyersfordításban kb. így hangzott:
- Én, ülni, rádió, ő, rádió, föld, moment . . . - itt feladta és elszaladt segítségért. Második éve volt Svédországban, amikor ezt a teljesítményt produkálta.
Sanyikával tért vissza, a szemüveges fiú monoton egykedvűséggel fordított.
- Hol a tv helye? - kérdezte a rendőr.
- Itt, a nappaliban. - válaszolta Csaba.
- Ez a rádió kié? - mutatott a földre a rendőr.
- Az enyém. - válaszolta a sértett.
- Szóval nem a nappali tartozéka?
- Nem. - vallotta be Csaba.
- Akkor miért nem a szobádban tartod?
Kínos csönd. A rendőr vár a válaszra. Csaba huszárvágásra szánja el magát:
- És a múltkor is, a fürdőszoba polcát teljesen telepakolták a saját holmijukkal!
A rendőr elhárító kézmozdulatot tesz.
- Maradjunk a tárgynál!
Közben a fiatalabb tiszt boszorkányos gyorsasággal illeszti össze a széthullott darabokat. Visszanyomja a villásdugót a konnektorba és bekapcsolja a készüléket. A rádió megszólal, a rendőr szélesen elmosolyodik, úgy örül neki, mint egy gyerek. Aztán Csaba kezébe nyomja a masinát és mélyen a szemébe néz.
- Vidd vissza a szobádba!
A rendőrök távoztával Csaba elé állok:
- Két választásod van! - mondom neki. - Egy: most kimegyünk ide a ház mögé. Kettő: ha nem vagy hajlandó kijönni, akkor meghúzod magad és békén hagysz minket erre a két hétre!
Csaba a szobája felé indul, menetközben szól vissza:
- Remélem, valaki még beveri a pofád!
- Na, az se te leszel! - sóhajtok elégedetten, és valóban megszűnik a piszkálódás, igyekszik megúszni a hátralevő napokat ép bőrrel.
A sors mégis úgy hozza, hogy verekednem kell.
No, nem vele, hiszen ő nem vállalta a nyílt összetűzést. Gyurit szállta meg az ördög. Judit összeveszett vele valamin és a mama kedvence rögtön továbbadta indulatait. Nekem támadt, valami semmiségért. Annyira övön alulinak éreztem a szidalmait, hogy elhatároztam, szóba sem állok vele. Ha találkoztunk, átnéztem rajta. Akaratlanul is azt a viselkedésmódot választottam, ami a legjobban ingerelte.
Már a tábor utcáján üvöltött utánam mindenféle trágárságot, annyira nem tudta megemészteni a mellőztetést. Mikor látta, hogy sebezhetetlen vagyok - valahol még élveztem is a dühét - tehetetlenségében Ritára támadt. A nyelvtanítás szünetében odalépett hozzá és az arcába sziszegett mindenféle ocsmányságot.
Ritát valósággal összeroppantotta ez a támadás. Könnyekben tört ki.
Lám, a hős férfi, olyan, mint egy hiéna, aki a gyengébbe mar bele.
Megragadtam a gallérját és hanyatt rántottam. Egyensúlyát vesztve, karjaival kaszálva vágódott el.
- Ezt fejezd be, egy életre! - üvöltöttem.
A két tanárnő, földbegyökerezett lábbal asszisztálta végig a jelenetet, látták az előzményeket is, Gyuri fellépését Ritával szemben.
Barbro behívott az irodájába. Látva felindulásomat, egy pohár vizet nyújtott. Én nem tudtam csillapodni. Mi folyik itt? Mi történik velünk, hogy lassan mindennapos lesz az életünkben az erőszak!? Ököllel kell harcolnom a nyugalmunkért, legalapvetőbb jogainkért. Otthon évtizedek alatt nem történt ennyi erőszak az életemben, mint itt, tíz hónap alatt. Milyen ára van az úgynevezett könnyebb életnek?
Barbro már percek óta beszélt, igyekezett megnyugtatni minket. Felajánlotta, hogy járjunk az ő osztályába. Azt mondta, ismeri eredményeinket, tudja, hogy megbirkózunk a magasabb követelménnyel. Sajnáltam otthagyni Marittát, de e pillanatban a nyugalmunk fontosabb volt. Aggasztott, hogy képesek leszünk-e utolérni a többieket, de nem akartam feladni. Végül is átültünk a másik terembe. Barbro tapintata, okos hozzáértése megoldotta, hogy ne kezdjünk kudarcélményekkel.
Otthon gőzerővel tanultunk, néha órákig hasaltam az ágyon, könyvekkel körülbástyázva. Lassan meg mertünk szólalni és néhány hét alatt behoztuk a hátrányunkat. Különösen Rita volt elemében. Egy új képességet fedezett fel magában, az idegen nyelv elsajátításának képességét. Már kereste az alkalmat, hogy beszélhessen svédül, annak ellenére, hogy Erzsi, a tolmács szinte kérés nélkül állt rendelkezésünkre. Ha tehette, megszökött az irodából és beugrott egy kávéra hozzánk. Anyáskodó, jóságos természete volt, ami oly sok kövér nőre jellemző. Sose pletykált, de ha betette a lábát a nappaliba, máris mentegetőzött:
- Ne haragudjatok, hogy késtem. De feltartott az a bolond Karcsi, képzeljétek, azt kérte a táborvezetőségtől, hogy hozassák ki a lányát látogatóba, államköltségen.
Nocsak - gondoltam - Csabáék szelleme itt maradt Mohedán.
Másnap:
- Hát gyerekek, azt hittem, már nem is jövök, hogy az ebédidőmben is tolmácsolnom kell. Juditot elkapták egy cipőboltban, amint egy vadonatúj szandálban akart kisétálni. Én tűzbe tettem volna érte a kezemet, tudom, hogy itt sokan lopnak, de róla még most is úgy hiszem, valami tévedés van a dologban.
A következő napon:
- Gyerekek, ha a főnök ideszól a hangosbeszélőn, mondjátok azt, hogy már elindultam. El kell kísérnem azt a kis cigány fiatalasszonyt a 9-esből, méhen kívüli terhessége van.
Mi már jókat röhögtünk és mondogattuk:
- Ez az Erzsi inkább meghal, de pletyka el nem hagyja a száját!
Már neki is megemlítettük ugyanezt. Nevetve korholt bennünket:
- Mit csináljak, ha mindent kiszedtek belőlem?!
Erzsi néha nem tudott közömbös maradni és ezzel vétett a kötelező pártatlan és semleges tolmácsmagatartás ellen.
- Tudjátok-e, - kezdte - hogy a Judit meg a Gyuri volt benn a főnöknél ma. Lakást kértek a faluban, mert Gyuri nem érzi magát biztonságban a táborban, mióta megrángattad az iskolában. Életveszélyben vannak. Közbeszóltam, hogy magam hallottam, amikor az irodalépcsőn állva üvöltözött utánad a táborban. Azt meg a Stevetől tudom, hogy pénzt ajánlott neki, ha megver téged.
- Hát akkor most én is mehetek lakást kérni a faluban! Tolmácsolhatsz a főnöknél, de mellőzd a magánvéleményedet! - évődtem Erzsivel.
Megérkeztek az új szobatársak Csabáék helyére.
Két, húsz év körüli, zalaegerszegi kölyök foglalta el a kétágyas szobát. Hírük megelőzte őket. Ők már a táborban laktak korábban is, de összezördültek előző szomszédjaikkal. Mindenki úgy tudta, hogy melegek, azért is ragaszkodnak a közös szobához.
S. István és K. Tamás nem sietett eloszlatni ezt a hiedelmet. Tamás pattanásos, ravaszkás képével, nyakában az elmaradhatatlan kendővel szinte a nő szerepét töltötte be kettőjük között. István sűrű hajú, esetlen nagy lakli, olyan, mint egy szerelemre éhes vidéki Rómeó.
Néhány nap alatt kiderült, hogy a megítélés nem helytálló. Ha csak tehették, beautóztak Växjöbe, hogy a helyi diszkóban ismerkedjenek a lányokkal. István néhány hét múlva már egy hosszú hajú argentin szépség fényképeit mutogatta.
Tamásnak nehezebb dolga volt a pattanásos képével, hátrányát azzal próbálta kompenzálni, hogy magának osztotta ki kettőjük között a vezető szerepet. A valóságban gyámoltalan kölykök voltak, akik talán az éjszakai magány és gyermeki félelem ellenszeréül választották a közös szobát.
A Csabáékkal folytatott háború után valóságos felüdülés volt a megváltozott légkör. A több mint 20 év korkülönbség miatt a fiúk kicsit úgy tekintettek rám, mint az apjukra. Lehet, ha ismerem a valódi atyákat, korántsem érzem megtiszteltetésnek ezt a szerepet.
Rita főzni tanította őket, hogy menüjükben a rántottán kívül más is helyet kapjon. Még a kenyérsütést is elsajátították, mert az esti diszkók vitték a pénzt. A kis kopott japán kocsi lejárt forgalmival közlekedett, így mindennap kockáztatták, hogy egy ellenőrzés során lebuknak, de a biztosítás összegét képtelenek voltak előteremteni.
Mint kiderült, a katonaság elől szöktek, nagyon hamar beavattak titkaikba és tanácsaimat várták. Mivel Stockholmig utaztak a vonattal és ott jelentkeztek le, ügyvédet is a fővárosból kaptak. Az Invadra kiszámíthatatlan szeszélye volt, hogy mégis egy déli táborban helyezték el őket. Hatásunkra elkezdték látogatni a nyelviskolát is, de el-elapadt szorgalmuk. Istvánnak módja volt egy kis nyelvgyakorlásra, hiszen barátnőjével svédül folyt a diskurzus. Nagyon bőbeszédű lehetett a kislány, mert István nemigen fejlődött.
Amikor egy ködös őszi éjszakán, a Mazda felfutott az utat szegélyező vaskorlátra, a fiúk a mi segítségünket kérték a hivatali teendőkhöz. Ők ugyanis hazagyalogoltak, a kocsit pedig elvontatta a rendőrség.
Bementünk a városba, megkerestük a telepet, István az ügyintézőhöz indult. Svédül így szólt:
- Én - szünet - érted? - szünet . . . Itt Ritához fordult:
- Rita mondd meg nekik, hogy adják vissza a kocsimat!
Rita készséggel tolmácsolt, de a szabályokat nem tudta megváltoztatni. Biztosítás híján a kocsi nem volt elvihető. A fiúk bánatosan elkönyvelték veszteségnek a pár száz koronás vételárat és azontúl baráti segítséggel, busszal, stoppal folytatták az esti kiruccanásokat.
Tamás tőlünk kapott tájékoztatást a menekültek jogairól és lehetőségeiről. Másnap már megkért, hallgassam végig, milyen mellékletet kíván csatolni ügyükhöz. Átbeszéltük, kijavítgattuk a dolgozatot és már postázta is a stockholmi ügyvédnek. Rövidesen jött az udvarias válasz, hogy az ügyvéd nem zárkózik el a személyes találkozástól, az útiköltséget az állam fizeti.
Tamásék nagy gondban voltak. Kocsi híján a kb. 500 km-es út egy vesszőfutásnak tűnt. Átszállások, várakozások, rohanás egyik járműtől a másikig, még elgondolni is szörnyű. A két gyerekember tehetetlenül állt a hatalmas feladat előtt. Eszembe jutott valami:
- Fiúk, elviszünk mi benneteket Stockholmba, ha fizetitek az üzemanyagot a kapott összegből.
Egymást túlharsogva lelkendeztek. Már neki is ültünk megtervezni az útvonalat, mi is nagy örömmel, hogy eljuthatunk a fővárosba, a horribilis benzinárak ellenére.
Az indulás napján éjjel 3-kor keltünk. Úgy okoskodtunk, hogy ha nem is alszunk ott, de megpróbálunk annyit megnézni a városból, amennyi egy napba belefér.
A kihalt, sötét parkolóban már mindenki elfoglalja a helyét a kocsiban, Rita is épp az ajtót zárná éppen, mikor megjelenik egy bőrig ázott kismacska. Két mellső lába a küszöbön, már ugrana is be a kocsi száraz belsejébe. Az egész jószág egy szánalmas, öklömnyi, kis vizes csomag. Rita esdeklőn néz rám:
- Vigyük magunkkal!
- Nyuszikám, ne őrjíts meg, minden percünk ki van számítva, mit csinálnánk vele egész nap a kocsiban?!
Rita nehezen adja meg magát, de végül is belátja, hogy igazam van.
- Ismerem ezt a kis szerencsétlent. - mondja Tamás. - Az Ilon lányai hozták el a faluból, nem sokat törődnek vele. Néha órákig nyúzzák, húzzák, ha megunják, akkor rá se néznek. Ki tudja, mikor evett utoljára a csóró.
Rita hangulatán még órák múlva is érződik ez a reggeli találkozás. Pedig az időjárás és a látnivaló igyekszik kárpótolni bennünket mindenért. A hajnali nedvesség felszáradt és kellemes őszi napsütésben autózhatunk a gyönyörű tájakon. Még kora hajnalban megtankolunk az első sedeltanknál. Itt nincs más dolga az embernek, csak megeteti az automatát néhány tízkoronással és máris tankolható az összegnek megfelelő benzin. Még hónapok múlva is csodálattal töltött el, hogy milyen tévedhetetlenül dolgoztak ezek az automaták. Igaz, nem is próbálta senki a korona helyett millpengővel, piaszterrel vagy mongol tugrikkal etetni a masinát.
Az utak állapota kifogástalan. Az sem meglepő, hogy minden autóspihenőben tiszta a WC és nincs szétszórva ételmaradék a szemetesek körül.
A fiúknak déli 12-re kell az ügyvédnél lenniük, nem akarjuk kockáztatni, hogy elkéssenek a helyismeret hiányában. Igyekszünk egy parkolót találni a zsúfolt belvárosban és elgyalogolni a címig. Felkészültem a parkolási nehézségekre, de egyre türelmetlenebbül tapasztalom, hogy még a borsos árú fizető parkolók is zsúfoltak.
Végül úgy tűnik, szerencsénk van, hiszen a királyi palota keleti oldalától nem messze egy néptelen kis utcácskára akadunk. Előttünk mindössze egy kocsi árválkodik az egyirányú rövidke szakaszon. Leparkolunk, majd még egyszer kisétálok a sarokra, nincs-e mégis valami tiltó tábla, amit figyelmen kívül hagytunk. Sehol semmi.
Megnyugodva indulunk a belváros felé. A jó tempónak köszönhetően most már megengedhetünk magunknak néhány villanásnyi pihenőt, amíg lefényképezem a társaságot. Elhaladunk az Operaház előtt, tovább a Jakob templom mentén, és nemsokára feltűnik a Széna tér, vagyis a Hötorget.
Itt szabadjára engedjük a fiúkat, mert már látható az utca, ahol az ügyvéd irodája található. Mi szeretnénk még elidőzni a Zenepalota előtti téren. Különös érzés tudni, hogy hány híres ember fordult meg itt, hiszen itt osztja a király a Nobel díjat. A lépcsőn rengeteg napozó fiatal. Akárcsak a londoni Piccadilly Circus, ez is szinte kötelező zarándokhelye a teenagereknek. A tér közepén Milles, az egyik leghíresebb svéd szobrász klasszikus szépségű műve. A másik oldalt az előkelő PUB áruház foglalja el. Hírnevét az is öregbíti, hogy itt dolgozott a kalaposztályon Greta Garbo.
A Kungsgatan felőli oldalon nagyáruházak sorakoznak. Áruválasztékuk láttán fojtogató telítettségérzet tölt el. Mikorra fogják ezt a hatalmas készletet eladni? Bár ahogy elnézem a sok jólöltözött járókelőt, talán nem reménytelen az optimizmus. Megpróbálunk akkorát harapni a látnivalókból, amennyire erőnkből telik. Mire a fiúkkal találkozunk a megbeszélt helyen, már szinte kavarognak bennünk a múzeumi, templomi és áruházi képek.
A két srác rettenetesen le van törve.
Az ügyvéd tudomásukra hozta, hogy egész egyszerűen reménytelen a helyzetük. A katonaság alól kibújni nem elégséges indok a menedékjoghoz. Annak köszönhetik svédországi jelenlétüket csupán, hogy a bevándorlási hivatal még nem foglalkozott az ügyükkel. Bármelyik nap várható tehát, hogy hazateszik őket.
Dehogy érdekelte őket ezután bármiféle stockholmi nevezetesség. Szótlanul baktattunk a kocsi felé.
A szélvédőn gyanús cédula virít. Tiltott helyen való parkolás miatt 300 korona büntetés.
Majd szétrobbanok! Milyen tiltott hely ez?? A sarokig rohanok. Jobbra-balra is teszek pár lépést, tényleg sehol egy átkozott tábla. Hihetetlen. Tamás rögtön felajánlja, hogy kifizetik a büntetés felét. Elég csak ránéznem és máris érzem, hogy ez az én problémám ma csak másodlagos lehet. Széles gesztusokkal elhárítom az ajánlatot és megígérem nekik, hogy megpróbálunk még valamit hozzátenni az ügyükhöz.
- Biztos lesz valami, amit muszáj figyelembe venniük! - biztatom őket.
Nagyon szeretnének hinni benne. István sápadtan motyogja maga elé:
- Minket agyonütnek, ha hazamegyünk. A főnök ránk bízta, hogy adjuk postára az egyik fuvar árát. Abból vettük a vonatjegyet.
- Meg a kocsit - toldja meg Tamás.
- Kezdjetek szakállt növeszteni! - javaslom.
Ezen végre elnevetik magukat. Nekem eszembe jut, hogy milyen műgonddal borotválkoznak - kéthetenként.
A visszaúton már az új stratégiát tervezgetjük. Végül Rita is hozzászól:
- Mi lehet szegény macskával?!
Másnap beszámolok Erzsikének a stockholmi büntetőcéduláról.
- Jaj, gyerekek, - sopánkodik - hogy miért nem beszéltünk erről korábban. Mi magyarok ahhoz vagyunk szokva a közlekedésben, hogy mindenütt szabad, ahol nem tilos. Ezeknél meg? ...
- Mindenütt tilos, ahol nem szabad - szavaljuk kórusban. - Jó trükk!!
- Nagy zsugások ezek a svédek - kapcsolódik a beszélgetésbe az éppen belépő Karcsi, az úszómester.
- Ingyen oktatás, ingyen ebéd az iskolákban, nem kell fizetni a könyvekért, ingyenes orvosi ellátás, de az adóhivatal elviszi a gatyádat! Sokan lemondanak a svéd állampolgárságról a magas adó miatt.
- Karcsikám, te mikor mondasz le? - évődik Erzsike.
"Zsold" - fizetésnél összefutunk az irodán az egyik cigánylánnyal. A hóna alá csapott macskával áll a sorban. Csak akkor változtat a szerencsétlen állat helyzetén, amikor többen megszólják. Rita arca csupa szánalom.
Másnap, egy közeli bokorban hallatja segélykérő vinnyogásait az apró jószág.
Rita kihalássza a tüskés ágak közül és a nappalinkban tejjel kínálja. Jelzőt nem lehet találni rá, milyen mohósággal lefetyel a kiscica. Rita rögtön dobozt kerít, ronggyal béleli, a kis állat máris összegömbölyödve szundikál.
Félóra múltán erőteljes kopogás.
Választ sem várva három cigánylány viharzik a szobába.
- Jöttünk a macskáért! - harsogja a legnagyobb és már rántja is ki a dobozból.
Rita előveszi nyersebbik modorát:
- Ez az utolsó eset, hogy visszakapjátok! Ha még egyszer meglátom valahol kószálni, mondjatok le róla örökre!
Alig tud megnyugodni, hogy mi vár erre a gyámoltalan kis állatra.
Következő nap két házzal arrébb a lépcső alól halásszuk ki a macskát.
Rita ettől a pillanattól a sajátjának tekinti a jószágot. Eteti, tisztítja. Bogáncsot kefél ki a szőréből, talpából szálkát húz ki.
Délutánra tekintélyes listával rendelkezünk, miket kell beszerezni a macskatartáshoz. A bevásárlókosár majdnem megtelik, mire együtt vannak a nélkülözhetetlen dolgok. A pénztárnál szívemhez kapok. Hiába, az állattartás is egyfajta formája az adózásnak. Erőtlenül tiltakozom, tudom, hogy nem nyerhetek. Rita valamiféle kárpótlást keres ebben a gondoskodásban. Az orvosok megmondták, hogy nem lehet gyereke, otthon is macska, majd kanári vette körül, szerény vigaszként az elmaradt gyermekáldás helyett.
- Nyuszikám, miért kell nekünk macskakajákat vennünk? Nem ehetné az ebédmaradékot? - kockáztatom meg.
- Miért, szoktunk hagyni valamit is az ebédből?
Ekkor villan belém, hogy az utóbbi hónapok spórolásaiban tényleg lecsökkentettük az adagjainkat. Mindent annak rendeltünk alá, hogy legyen némi tartalékunk, ha bármi adódik. Ebben a helyzetben tényleg fényűzés ez a kis állat, de valóban olyan aranyos, hogy végképp megadom magam.
Pár óra múlva elősétál a sarokból a cica, körülnéz a nappaliban ülőkön és felugrik Rita ölébe. Rita e pillanatban talán még azt sem tudná megmondani, hogy melyik országban vagyunk.
Elnézem kedves kis arcát és nagyon örülök, hogy hozzám tartozik. Nem állíthatja, hogy tenyerén hordozta az élet, talán egy esetben volt kivételes szerencséje.
Jókor jött vissza a főorvos a szabadságáról.
Nőgyógyászati panaszokkal került kórházba, húsz évesen, de valahogy senki nem akarta igazán komolyan venni fájdalmait. Megállapítást nyert, hogy cisztája van. A leszívás nem bizonyult eredményesnek. A gyógyszeres kísérletezgetések és a tétovázás csak növelte a bajt. A visszatérő főorvos adta ki végül az utasítást a műtétre. Ekkor kiderült, hogy hashártyagyulladással állnak szemben. A rendkívül hosszú műtét után még senki sem bízott a sikerben. Rita az intenzívre került, a mamát felkészítették a legrosszabbra. Csonttá soványodva lebegett élet-halál között.
Ha a főorvos nem elég határozott és engedélyt ad a további gyógyszeres próbálkozásokra, akkor Ritának 21 év jut az életből.
A macska megérezhette, hogy itt bizonyítani kell, mert nagyon igyekezett. Rögtön tudta, hogy a sarokba készített tepsi mire való. Időről időre eltűnt és mi már csak a neszezést hallottuk, amint élvezettel kapart kupacot kis lábaival teljesítményeire. Nagy mohósággal, válogatás nélkül evett, mély nyomot hagyhatott tudatában a nélkülözésekkel töltött időszak. Szőre kifényesedett, szemlátomást fejlődésnek indult. Rita még csonterősítő vitamintablettát is vásárolt, igaz ezt már ő is némi bűntudattal tette a kosárba.
Én csak sóhajtottam.
Már tudtuk, hogy a svéd kereskedelmi hálózatnak melyek a legolcsóbb üzletei, mely napokon van jelentős árengedmény, hol van az alvestai török kereskedő az olcsó zöldségeivel, Växjöben hol lehet a legolcsóbban étolajat venni. Rita valóságos kuponszakértő lett. A nagybevásárlások alkalmával úgy rakta a pénztárpultra az újságból kivágott szelvényeket, mint a pasziánszt.
Be kellett látnom, hogy napi újságböngészése milyen szépen hoz a konyhára. Nem röstelltük visszavinni az üres üdítős dobozokat sem, míg mások rangon alulinak tartották. Az élelmiszerüzlet sarkában, egy okos kis automata nagy étvággyal őrölte a bedobált fémdobozokat, kis cetlit adott ki a levásárolható összegről.
Nem tudtuk szó nélkül hagyni Maritta, a svéd tanárnő pazarlásait.
Växjöből autózott ki Mohedára és az órák szünetében oldotta meg bevásárlásait. A két bolt közül azt választotta, amelyik húsz lépéssel közelebb volt az iskolához. Míg mi Växjöbe zarándokoltunk az olcsóbb élelmiszerért, ő a falu legdrágább üzletében vásárolt.
Amikor később jobban megismertük egymást, elárulta a mindenki által féltve őrzött titkot, a fizetését. Rögtön megértettük, miért nem fáradozik az árak figyelésével.
Egyre fázósabban tettük meg az utat az iskola és a tábor között. Egyik nap piros karókra lettünk figyelmesek az utak mentén.
- Mi a fene ez? - tanakodtunk.
- Útjelző karók! - adta meg a választ Sanyika, aki már a második telére készült.
- Itt, ha annyi hó esik, hogy nem lehet látni az út szélét, ezek a karók segítik a vezetőt.
Elismerésre méltó volt ez az előrelátás. Nem várták meg az első havat vagy az első árokba csúszásokat. A másik meglepő dolog az volt, hogy a falu olyan erőgép parkkal rendelkezett a hó eltakarításhoz, hogy bízvást megirigyelhette volna a pesti köztisztasági vállalat.
A hírhedt svéd tél azonban váratott magára. Lassan befejeztük az évet, közben Kelet-Európa a feje tetejére állt. Mi annyit tudtunk a világ dolgairól, amennyiről a tévén keresztül értesülhettünk. Ámulva néztem olyan időtlennek hitt szimbólumok leomlását, mint a berlini fal.
Ceausescu elfogatása és kivégzése hihetetlennek tűnt. Amikor elindultunk márciusban, még senki nem mert volna jósolgatásokba bocsátkozni, hogy a szocializmus meddig tarthat. Sőt, ez a kérdés fel sem merült így. Magam is azt hittem, hogy az a politikai rendszer, amely születésem óta körülvett, egy időtálló valami. Vértelen hatalomátadás - ugyan ki merte volna feltételezni ezt, ha egy kicsit is ismeri az európai történelmet.
A tábori személyzet részéről nem kísérte reakció a történteket. Senki sem közölte velünk, hogy most már haza lehet menni vagy, hogy ezentúl már ne is reménykedjünk. Úgy tűnt, hogy inkább bizonyos bűvös időtartamok dominálnak: fél évet kivárni, egy éven túl lenni stb.
Szóval reménykedtünk, mint a bolond a lőporos kamrában: nem baj hogy sötét van, hoztam gyufát!
Közben a fiúk kiegészítő anyagát is összeállítottuk és ahányszor kicsit elragadott diktálás közben a képzelet és vissza akartam fogni magam, csak biztattak:
- Ne szerénykedjünk, a Vili azt állította, hogy két orosz tankot robbantott fel a győri laktanyában, azért kellett menekülnie!
Ezek után összeállt a mi változatunk is. Szerepelt benne családi bosszú, fegyveres megtorlás és halálos fenyegetések - szóval a fiúk elégedettek voltak. István még egy vasat tartott a tűzben. Eljátszadozott azzal a lehetőséggel is, hogy mi lenne, ha megkérné Cavalcante kisasszony kezét. Bánatosan forgatta az otthoni barátnője fényképét és Hamletként dilemmázott: megéri-e a szerelem nélküli házasság a letelepedést vagy sem?
Különös dolog volt figyelni egy másik országból, egy másik világrendszerből az otthon lejátszódó dolgokat. Az eseményeket tárgyilagos kommentár kísérte. Semmi halleluja vagy kalapdobálás a levegőbe. Mintha egy szükségszerűen bekövetkezendő dolog megtörténtéről adtak volna tudósítást.
Eszembe jutott az a mondat, amit Reagan elnök jelentett ki valahol:
"A szocializmusra, a XX. század történelmének torz fintoraként fognak emlékezni az utódaink!"
Volt némi fogalmam a Kelet-Európai országokról, majd mindegyiket személyesen is bejártam. Amikor a 70-es évek közepén eljutottam Kijevbe, Moszkvába és Leningrádba egy Express-társasúttal, megdöbbenve tapasztaltam a kétségbeejtő áruhányt. Tudtunk róla természetesen már korábban is, de így, élesben látni, elképesztő volt. A Vörös téri GUM áruházban voltam tanúja a következő jelenetnek:
A régi típusú, átriumos rendszerű hatalmas épületben nem minden bolt üzemelt. Az árkádok között levő pultok sokasága áru nélkül árválkodott. Az egyik ilyen üres helyet néhány munkás cipődoboznál alig nagyobb méretű kartondobozokkal kezdte feltölteni. Az áruházban lézengő tömeg azonnal csoportosulni kezdett. Néhány áruházi alkalmazott vaskorlátokkal sorban állókká igazította a tömeget. Az első vásárlók úgy fizettek az áruért, hogy még nem tudták, mi van a dobozban. A sorban állók egymásnak továbbították a hírt: Usanka! Usanka!
A boldog vevők nem húzták az időt olyan igényekkel, mint szín és méret. A vásárlók egymás között cserélgettek. Néhány méterrel arrébb az egyik vevő térde közé szorított aktatáskával toporgott és nyomta a másik vevő fejébe a füles szőrmesapkát, egészen addig, amíg végre kölcsönösen elégedettek lehettek az eredménnyel.
Számomra ez tragikomikus volt, mégis úgy tűnt, az utca embere megszokta ezt és megtanult élni ilyen körülmények között. Sokakat kárpótolt a rettenetes életszínvonalért a tudat, hogy az ország élen jár a sportban, űrkutatásban és hogy katonai szuperhatalom. A megnyert világháború dicsőségének a tudata is jelen volt az emberek mindennapjaiban. Valaki úgy jellemezte a szovjet filmgyártást, mint a hősi múlt konzervgyárát.
Dehogy hihette bárki is, hogy belátható időn belül kevés lesz a katonaság, a jól fizetett hivatalnokréteg és a besúgórendszer a hatalom megmentésére.
A svéd tv száraz tárgyilagosságát egyetlen fórum törte meg. A politikai kabaré. A heti rendszerességgel jelentkező műsor gátlástalanul gúnyolta vezető politikusait. Amikor a svéd külügyminiszter kijelentette, hogy a Szovjetunió balti tagállamai nincsenek hátrányos helyzetben, a kabaré szó szerint idézte ezt az enyhén szólva nevetséges nyilatkozatot, majd a színész ekképpen kommentálta az elhangzottakat: lehúzta a nadrágját és pucér fenékkel öblöset reccsentett a kamerába.
Egyre jobban bántott ez a tétlen várakozás, különösen most, amikor az események is ellenünk dolgoztak. Akármennyire is örömteli volt tudni, hogy megdőlt a kommunizmus, ez a mi személyes sorsunkban talán a legrosszabbkor történt. Elhatároztam, hogy teszek valamit, ami talán segíthet helyzetünkön.
Nekiláttam egy levél megírásának, a magyar táborlakók nevében. Az írás lényege az volt, hogy a sorstársaim helyzete nem fordul jobbra a rendszerváltozás hatására. Otthon a nincstelenség és az otthontalanság vár ránk. Nem a mi bűnünk a hosszú várakozás. Kértem, hogy helyzetünket a megérkezéskor uralkodott állapotok szerint bírálják el. Hivatkoztam a hosszú, több éves várakozásra és arra, hogy milyen körülmények között telt ez az időszak. Biztosítottam a levél olvasóit, hogy hasznos, értékes polgárai szeretnénk lenni ennek az országnak.
A társalgóban felolvastam az összegyűlt magyaroknak a levelet. Mindenki nagy tetszéssel fogadta. Megbeszéltük, hogy megoldjuk a fordítást és elküldjük mindazoknak, akiktől segítséget remélhetünk. Igazi csapatmunka kezdődött. Vili elhozta Ladó Józsi bácsit, az öreg papot, aki készséggel lefordította levelemet. Vilmos barátnője legépelte, a fiúk begyűjtötték az aláírásokat, mások újságok és politikai pártok címeit szerezték meg. Végül is tucatnyi helyre postáztuk a közös „jajkiáltásunkat."
Amíg tartott a munka a levél körül, elememben voltam. Végre valami hasznosnak tűnő elfoglaltság! Többen felkerestek ügyes-bajos problémáikkal és ez a kéretlen közszereplés azt a hitet erősítette bennük, hogy talán tudok és akarok nekik segíteni. Néha elég volt egy jó tanács vagy a nagyobb tapasztalat, hogy valóban hasznukra váljak. Volt néhány újabban érkezett magyar is köztünk, akiknek egy-egy kérdőív vagy svéd tájékoztató megoldhatatlan problémát jelentett.
Faházunkban végre béke és nyugalom honolt. Néha a fiúk túl későn értek haza a diszkóból vagy Móninak támadt kedve egy kis éjfél utáni extra vacsorára, de ezek apró kényelmetlenségek voltak ahhoz képest, amin keresztülmentünk. A macskát mindenki dédelgette, néha órákig játszottak vele egy cérnára kötött sztaniolgombócot húzogatva előtte. Jancsi lakótársunk lett. Rita találta ki számára ezt a komoly nevet, amikor a névválasztáson töprengtünk.
- Legyen Macska Jancsi - mondta ki a végső szót.
A cigánylányok tettek még egy erőtlen kísérletet a macska visszaszerzésére, de amikor látták, hogy az egész ház ellenállásába ütköznek, szótlanul visszavonultak. Jancsi kapott egy pórázt is, nem akartunk semmit kockáztatni. Nem ő volt az egyetlen a faluban, akit így sétáltatott a gazdája. Ha rendszeres esti kódorgásainkat végeztük a falu csendes utcáin, a kertben dolgozó helybeliek már előre köszöntek Tudták ugyan, hogy az út másik oldaláról jövünk, ahová semmi pénzért át nem engedték volna gyermekeiket, de normális külsőnk, szelíd viselkedésünk elfogadhatóvá tett bennünket. Mi fájó szívvel gyönyörködtünk a meseházikókban és az élet igazságtalanságán elmélkedtünk.
December 13-át, Luca napját az iskolában nagy felhajtás kísérte. A falubeli iskolás lányok fehérbe öltözve, fejükön égő gyertyákkal vonulva énekelgettek. A különös koszorúk valóságos mozgó tűzfészkek voltak, de szerencsére baj nélkül megúsztuk a ceremóniát. Kávé és kalács emelte az ünnepi hangulatot, amelynek eredete a múltba vész.
A karácsonyt Jánosékkal ünnepeltük.
A fiúcska számára a fenyőfa és az ajándékok kárpótolták az otthon hiányát. Edit, a feleség, dupla energiával pótolta a súlyos beteg férfi tétlenségét. A két asszony remek vacsorát készített. A kisfiú nagyokat kacagott, amikor a macskánk üldözőbe vette a kis játékvonatot. Meghatottan kívántuk egymásnak, hogy a következő karácsonyt saját otthonban tölthessük.
A szilveszterre kettesben maradtunk. Lakótársaink ünnepeltek valahol, mi Ritával nem tudtunk szabadulni attól a gondolattól, hogy rosszabb év elé nézünk, mint ami mögöttünk van. Az ablakból figyeltem a szerény tűzijátékot és csodálkoztam, hogy egyesek tudnak örülni ezen az estén. Erőtlenül és hit nélkül kívántunk egymásnak boldog új évet. Édesanyámra és lányomra gondoltam és nagyon bántam, hogy belekezdtünk ebbe az egészbe.
Az augusztusi álmos hétköznapjainkban bombaként robbant a hír: Csabáék megkapták a letelepedést!
Épp az udvaron ácsorogtam, néhány honfitársam társaságában, amikor az iroda felől láttuk közeledni a boldog párost. No, nem futottak, arra nem tellett volna erejükből, csupán kocogás szerű mozgással közeledtek és kiabálták mindenkinek az örömhírt.
Isten látja lelkemet, magam is osztoztam örömükben. Az motoszkált bennem, ha nekik sikerült, nekünk miért nem. Gyermektelenül jöttek ők is, így talán mégsem ez a legfőbb szempont az elbírálásnál. Jó ómennek véltem, hogy nekik igent mondtak. Másrészt az sem egy utolsó dolog, hogy lassan megszabadulunk tőlük. Már elviselhetetlenül éreztették rangidős mivoltukat, Csaba épp a napokban jelentette be, hogy vendégül akarja látni szüleit, a tábori faházban. Legalább ettől a vizittől megszabadulunk, így is egymás hegyén-hátán élünk.
Csaba szünet nélkül horgászott, így próbálta megoldani élelmezésüket. A féktelen dohányzás miatt, költségvetésük süllyedő hajóhoz hasonlított. A hét majd minden napján üveges halszemek meredeztek a lábosokban fortyogó levekből. Elég volt ránézni és aznap már kihagytuk az ebédet.
A hét végén nagy partit csaptak. Meghívták néhány ismerősüket is azok közül, akik már megkapták a letelepedést. Én azon csodálkoztam, miért a tábori nyomorgást használják az ünnepség színteréül, miért nem valamelyik ismerős lakását.
Mi, a lakótársak, nem szerepeltünk a meghívottak között, így elég torz látvány volt, hogy a poharakat emelgető, emelkedett hangulatú ünneplők között ott téblábolunk mi, akiknek nem volt hova menni ezen az esős szombaton. Ezen az estén megéreztem valamit abból, hogy milyen lehet páriának lenni a brahmanok között.
Csabáék körül felgyorsult az élet. Néhány nap múlva kapták az értesítést, hogy melyik svéd kisvárost boldogíthatják a jövőben. Már a lakcímet is tudták, el is ugrottak megnézni a mintegy 200 km-re levő Halmstadba a leendő otthonukat. Lelkendezve jöttek vissza, a tengerparti városka valósággal elbűvölte őket.
De sajnos, a formaságok még legalább két hónapot igényeltek. Mi talán jobban vártuk a kiköltözést, mint ők.
Mások példáján felbuzdulva, mi is engedély kértünk a malmői ügyvédünk meglátogatására. Úgy okoskodtunk, ha a vezetőség fizeti az útiköltséget, Istvánék pedig felajánlják az ingyen szállást, nyerhetünk pár nyugodt napot.
István rögtön igent mondott, hangján örömet éreztem. Javasolta, hogy náluk szálljunk meg, ne vegyük igénybe az üres lakást. Nagyon örültem a várható kellemes estéknek.
Indulás előtt még rendbe akartuk hozatni a kocsi magnóját, mert a Blaupunkt készülék egyik pillanatról a másikra elnémult. Mindenki Tibit ajánlotta, ha műszaki problémám adódik.
A nagydarab, csupa szív fiú érdeklődési köréről szobája is meggyőzően árulkodott. Mindenhol kibelezett rádiók, magnók, lemezjátszók és egyéb műszaki cikkek hevertek.
- Na, - gondoltam - ha itt az én magnóm darabokban lesz, lehet, hogy lemezjátszóként kapom vissza.
Tibi csupa jóindulat:
- Hagyd csak itt, holnapra megnézem, mit lehet tenni.
Az ágya felett, hatalmas kartonpapír, felragasztva a mennyezetre. Filctollal írt svéd szavak sorakoznak a lepedőnyi íven.
- A plafonszótáram. - kapja el Tibi a pillantásomat - Néha egy hónap is eltelik, mire le tudom cserélni. Hiába, nincs időm heverészni, annyi a javítanivaló. Ezek minden szart idehordanak a szeméttelepről és tőlem várják, hogy tegyem használhatóvá. De azért csak hagyd itt! - nyugtat meg újra.
Másnap rossz hírt kapunk. A magnó menthetetlen.
Megbeszéljük Ritával, hogy megpróbálkozunk a bontóval. Még az ottani kis üzlet tudja ajánlani a legszerényebb árakat.
Besétálunk a telepre. Ez a växjöi még nagyobb, mint amit Karcsival és Gyurival látogattam korábban. Itt némi rendszer uralkodik, széles utcákon lehet közlekedni a kibelezett kocsik között. Még arra is ügyeltek, hogy típusokra tagolják a választékot. Megint rabul ejt a megdöbbentően jó állapotú kocsik korai végzete A kis bolt mellett néhány munkás az új szállítmányból szívja ki az üzemanyagot. Tőlünk balra, egy tekintélyes sor kígyózik. A sor végén a présgép pecsételi meg ezeknek a kocsiknak a sorsát. Egy barna Mazda várakozik utolsóként a végzetére. Rita bemutat az ablakon.
- Figyeld, benne hagyták a magnót!
Benyitok a kocsiba. Szemügyre vesszük a magnót. Hibátlannak néz ki.
- Ki tudod szedni? - nyel egyet Rita.
- Puszta kézzel? - csodálkozom vissza.
- Legalább próbáld meg! - sürget.
A gombok pillanatok alatt a kezemben, az anya is engedelmesen fordul, másodpercek alatt ölemben a készülék. Még eloldom a csatlakozó vezetékeket és már indulunk is.
- Mit gondolsz, mennyit kérhetnek érte? - pislog az asszony.
- Nem érdekel. Nem fizetek! Úgyis bezúzták volna! - hőzöngök, és a kezemben lóbálva hagyom el a telepet. A kutya sem törődik velünk.
Aznap este Tibi még megnyugtatott, hogy az egyik legolcsóbb készülékkel van dolgunk. Egy nevenincs gyártmány, ha valami gond van vele, hozzá sem nyúlnak, hiszen a szerelő órabére magasabb, mint a készülék vételára.
Nekünk azonban a kis masina egyszer és mindenkorra megoldotta a rádiózási és magnózási gondjainkat. Hibátlanul harsogta végig az úton töltött óráinkat.
- Gyerünk egy kis levegőváltozásra - indultunk útnak Istvánékhoz és nagy megkönnyebbülésünkre a személyes találkozásnál újra tapasztaltuk azt az örömöt, amit a telefonban.
István elemében volt. Ebédet készített, dehogyis bízta volna ezt egy asszonyra. Italok kerültek elő, egyre másra mondtuk a vicceket. Ha némelyiket ismertem is, nemcsak udvariasságból nem árultam el az igazat. Egyénisége új színt adott a porosabb vicceknek is. Most nekünk játszott. Önfeledten hahotáztunk. Ráadásul az ebéd is kitűnően sikerült. Zsuzsa is egyre oldottabb lett, gyerekkoráról mesélt néhány kedves sztorit.
Átmentünk a nappaliba, a kávé elfogyasztásához.
- A fene egye meg, - kezdtem bele ezeréves viccembe - olyan vagyok, mint a skót. Otthon, hogy spóroljak, egy cukorral iszom a kávét, vendégségben, hogy kihasználjam az alkalmat, hattal, de ahogy én szeretem hárommal, úgy sose tudom! Általános derültség.
Megszólalt a telefon. István bőbeszédű tárgyalásba kezdett valakivel, én pedig megcsodálhattam, hogy milyen tökéletesen elsajátította a svéd nyelvet. Mondatait ugyanaz az éneklő hangsúly jellemezte, mint amelyet a svéd ismerőseinknél figyelhettem meg. Még az is feltűnt, hogy nem a teletorkú skĺnei tájszólást használja, ami délen volt divatban, hanem az elegánsabb északi stílusban beszél. Elnyújtott tagadásai, erősen megnyomott kettős mássalhangzói, született svédre vallottak. Nem tudtam szó nélkül hagyni teljesítményét.
- Nézd, azt hiszem, hogy ez nemcsak adottság kérdése. Itt fontosabb, hogy az ember merje vállalni ezt a fülének idegen beszédmódot. Sok felnőtt ember szégyelli, hogy úgy affektáljon, mint most én. Ripacskodni kell! Az angol például olyan hangsúllyal beszél, hogy néha úgy érzem, vizes gumicsizmával kéne valagba rúgni az illetőt. Hallottad te már az A. Imrét angolul beszélni? A magyar nézőnek felszalad a szemöldöke, ha meghallja, de az angol tapsikol, annyira elégedett a kiejtéssel. Hát ez az, ha valaki meri vállalni azt, ami eltér a megszokottól!
Felnevetett.
- Jut eszembe egy sztori az Imréről! Egyik éjjel hazafelé hajtott a kocsijával, és mert nem bírta tovább, egy néptelen helyen megállt és elszaladt pisilni egy fához. Mit ad Isten, épp arra járt egy rendőrautó. Rögtön meg is büntették 5000 forintra, közterületen való szemérem elleni vétség, stb. címén.
Imre a csekken 5003 forintot adott fel. A csekk hátoldalán levő üzenet rovatban megindokolta a többletet: "Fingottam is!"
- Á gyerekek, az egy külön világ, a magyar művészek! - sóhajtotta, a röhögés elültével. - Hát ez az Sz. Sándor is, hogy helytállt idegenben! Kiment a fia után Bécsbe, de meg sem állt Amerikáig. Persze ott minden magyar ismerte, benyomták bármixernek. Amíg rázta a shakert, magolta a szavakat a szótárból, ami a kihúzott fiókban hevert. Egy színész könnyen tanul, az angol analitikus nyelv, ugyanazokat a patronokat használja a hasonló szituációkban. Sándor néhány hónap után már folyékonyan beszélt, de többre vágyott. A Broadwayt akarta bevenni. A kiejtése reménytelennek látszott ekkora falathoz. Végül beült egy gyógypedagógiai iskolába, ahol a logopédus ugyanazt az egy szót sulykolta a gyerekekbe fél délelőttön át. Sándor az utolsó padban mondta a szavakat a gyerekek után. A következő szezonban már Csehovot játszott!
Megállás nélkül áradnak az anekdoták. Amikor P. J., az öregedő bonviván majdnem a fának hajtott, mert a stoppos kislány menet közben akarta bizonyítani szenvedélyes rajongását a fürtös hajú vidéki sztár iránt.
Amikor a színészotthon éjszakai csendjét V. T. sikolya verte fel. A folyosó végében, az asszonykáját félreérthetetlen helyzetben találta a színészkollégával.
- A kurva életbe! - hörögte - Azt már megszoktam, hogy kopognom kell, ha bemegyek a szobánkba, de most már akkor is kopogjak, ha a folyosóra akarok kijönni!?
Észrevétlenül repült az idő.
István, a falon függő, nagyméretű fotóra mutatott, amely Zsuzsát ábrázolta.
- Hogy tetszik? - kérdezte, de rögtön hozzátette - én csináltam.
Nem kellett hazudnom, tényleg jó volt a kép.
- Én is szoktam fotózni - mondtam, hadd lássa, hogy nem vagyok teljesen dilettáns.
- Igen? - élénkült fel. - Nézd meg ezt, mi a véleményed ezekről? - ezzel a kezembe nyomott egy fotóalbumot.
Az első oldalon mindjárt négy fotó Zsuzsáról. Állva, ülve, fekve, térdelve - anyaszült meztelenül. Bátortalanul tovább lapoztam, azt hittem, tévedésből nyomta kezembe. De István már magyarázott:
- Nézd, szerintem ez itt állati jó, hogy ilyen rafináltan jön a fény, a fél arc szinte árnyékban.
Hát az arc az igen, de a többi! Az aztán teljes megvilágításban, natúr szépségében. Zsuzsa a legkülönfélébb pózokban, elölről, hátulról, messziről, közelről, nagyon közelről és még közelebbről. Zsuzsa gyereklányos külseje csak még jobban növelte zavaromat. Teste egy pubertáskorban lévő gyermek fejlettségi szintjén állapodott meg. Úgy éreztem magam, mint egy perverz öregúr, aki iskolás lányokat kukkol. Zsuzsára tévedt a tekintetem. Egykedvűen pöfékelt, a fotelban kucorogva.
Hirtelen rájöttem, hogy ez az egész helyzet nem először fordul elő itt. Ebben a pillanatban értelmet nyert az is, hogy miért kapott meghívást Steve fiatal szobatársa. Úgy látszik, most mi vagyunk soron!
Szemem sarkából Rita arcára lestem. A szégyen és a düh vörösre színezte. Valami hülyeséget nyögtem a fényviszonyokról, István előttem toporgott:
- Van még különb is, ahol Zsuzsa nem egyedül van. Meg akarjátok nézni most vagy, később? Mi lazán értelmezzük a házastársi köteléket, ez itt a svédeknél nem nagy ügy. Én abszolút nem vagyok féltékeny. Ha valami jól esik a másiknak, miért fosszam meg tőle. Ez is az örömszerzés egy módja. - heherészett.
- Te féltékeny típus vagy? - kérdezte tőlem.
- Én?? Mint egy állat! - mondtam és felálltam. - Ne haragudjatok, késő van, szeretnénk lefeküdni. A táborban már hetek óta nem volt egy nyugodt éjszakánk.
- Jól van, jól van, - bólogatott zavartan István és már vonultunk is vissza az apró vendégszobába.
Amint az ajtót becsukjuk magunk mögött, Ritából kitör a sírás.
- A disznók! Szóval ezért kellettünk! Ráadásul most meg hova menjünk éjnek évadján? Aludjunk az autóban, ezek képesek ránk törni az ajtót!
- Nyugodj meg kicsim! Ezek nem vadállatok, akármennyire is odavannak a szexért! Nem lesz semmi, holnapig már ne ugráljunk. Ide be nem teszik a lábukat, azt garantálom! Benne hagyom a kulcsot a zárban.
Rita nem tudott megnyugodni. Folyton a történteket idézte.
- Hogy én ennek az alattomos dögnek az izéjét nézegessem órákon keresztül! Hát tudod mit, akkor inkább a tábor! Emlékszel, délután még azt is megígérte, hogy segít az ügyünkben. Természetben kellett volna fizetnünk érte! Undorít még a gondolata is, hogy feltételezték rólam, hogy partner vagyok az ilyesmihez!
- Akkor inkább hadd hulljon - motyogtam magam elé.
- Mi az? - nézett rám, tágra meredt szemmel Rita. - Na, ez is pont a legkritikusabb helyzetben bolondul meg - gondolhatta.
Valamikor a hatvanas évek végén, a magyar tévében Benedek István, a polihisztor professzor tartott előadássorozatot mindenféle érdekes témáról. Egyszer szóba került a hajhullás is. A professzor maga is erősen kopaszodott. Elmesélte, hogy hányféle szert ajánlottak és ő mindet kipróbálta, eredmény nélkül. Végül valaki azt mondta:
- A szamárvizelet az egyetlen gyógyszer.
- Akkor inkább hadd hulljon! - adta meg magát a professzor.
Hát én is inkább lemondok mindenféle támogatásról, amit Istvántól remélhetek, de ilyen áron nem kell a barátság. Nem tudom, ki hogy van vele, én szeretem tudni, hogy ki a gyerekem apja.
Másnap, István visszavonulót fújt. Bocsánatot kértek mindketten az este történtekért, és arra kértek, hogy folytassuk tiszta lappal a látogatást.
Nekünk még egy éjszakánk volt a hétfői ügyvédi vizitig, gyanakodva fogadtuk a meaculpázást és ugrásra készen vártuk az első gyanús jelet.
De István valóban állta a szavát.
Eltűnt a szexőrült és előkerült a pedagógus.
Rögtönzött előadásba kezdett a svéd nyelv eredetéről és egy találomra felkapott papíron sorra elemezte, hogy a svéd szavak milyen német vagy angol tőről fakadnak. Játszva birkózott a nyelvészi feladattal, hiszen mindhárom nyelven kitűnően beszélt.
- A svéd, a határozott főnevek nemét végartikulussal jelzi. Ezt biztos tanultátok már. A skandináv nyelveken kívül a románban, az albánban hasonlóképpen megtaláljuk ezt a formát. Pl. hus - ház, huset - a ház.
- Egyébként érdekes, hogy ez a ház szócska mennyire hasonlóan hangzik számtalan nyelven. Haus, hause, hus, ház sőt még ide sorolhatjuk a latin, olasz, spanyol casa főnevet is. Mennyire jellemző, hogy a magyar nyelv a házasság, házasember, kifejezésekben végül is azt az állapotot jelzi, hogy a frigyre lépettek saját házzal rendelkeznek. Régi szép idők! Hol lehet ma Magyarországon egy fiatal férjről elmondani, hogy "házas" ember?! Na de vissza a főcsapásra! Ennek a nyelvnek az egyik legnagyobb előnye az angollal szemben, hogy az írás eligazít a kiejtésben. Különösen az 1906-os helyesírási reform tett sokat ennek érdekében. Addig például a szó elején hv-t, a belsejében fv-t írtak a v jeleként. Ezt ma már csak tulajdonnevekben lehet észrevenni. De hát ilyesmi a magyar nyelvben is előfordult. Nem sokan mondják ma sem helyesen a Dessewfy utcát, ami valójában Dezsőfi.
- A nyelvújításról jut eszembe - kapcsolódtam be, - ismered az anyag szó születési körülményeit? A nyelvújító, a matéria szóból a mater részt anyának fordította, de érezte, hogy ez nem teljesen komplett. Így az "a" betű megfelelőjeként az agyag szó g betűjét csapta a szó végére.
- Ja, ja - bólogatott István - Számos esetről tudunk, amikor kívülről, radikálisan avatkoznak egy nyelv sorsába. A svédeknél is általános a tegeződés, mint az angolban, de ezt nem a történelem formálta így, hanem királyi rendeletre maradt el az önözés.
- Na de igyunk egyet, egészen kiszáradtam. Skĺl! Egészségedre! Jut eszembe, ez a pohárköszöntésnél használt üdvözlés szó szerint koponyát jelent. A viking ősök ugyanis az ellenség koponyájából itták az áldomást. Azóta elég jól megtanulták visszafogni az indulataikat.
Benne jártunk az éjszakában, mire feltápászkodtunk az asztaltól. Nagyokat nyújtózva indultunk szobánk felé. Zsuzsa bátortalan hangon utánunk szólt:
- Felteszünk egy szexfilmet, meg akarjátok nézni?
Már a félig csukott ajtó mögül kiáltottunk nemet.
Másnap reggel elköszöntünk vendéglátóinktól, kezet fogtam Istvánnal és valami veszteségérzet-féle bujkált bennem. Ez az értelmetlen szex-epizód megfosztott bennünket attól, hogy igaz barátokká váljunk. Én gyanakodtam, hogy bármikor előjöhet az ajánlatával, ő talán szégyellte, hogy különbnek érzem magam nála és visszautasítottam őt.
Nem értünk rá elemezgetni a történteket, igyekeztünk az ügyvédhez. Dr. Piri irodája úgy festett, hogy minden átalakítás nélkül leforgathattak volna ott egy harmincas években játszódó filmet. Az ódivatú bútorok mellett, ráadásul híján volt mindenféle modernebb technikának. A falon egymás mellett kapott helyet a svéd és a magyar ügyvédi diploma.
Dr. Piri számára a magyar menekültáradat nem lebecsülendő jövedelmet biztosított. A bevándorlási hivatal adott a formaságokra. A menekültnek joga volt ügyvédet fogadni, helyzetéből adódóan az állam költségére. Az illetékes minisztérium határozata ellen fellebbezni lehetett, kormányszintű bizottság előtt. Az általában évekig húzódó procedúrát a fogadott ügyvéd segédletével csinálta végig a kérelmező.
Az iroda nem sugallta a jólét látszatát. Még egy titkárnő sem enyhítette az adminisztrációs terheket. Az ügyvéd sovány, hajlott háta, magasodó homloka tipikus jogászfigurát idézett. Dr. Piri a pecsétes dokumentumaim ellenére sem volt derűlátó. Egyszerűen csak tárgyilagos akart maradni és a tények közlésére szorítkozott. Ezek valóban nem voltak bíztatóak.
Svédország akkori helyzete, a törökbolgár áradattal és a hazai liberalizálódó viszonyok egy olyan körülményt idézett elő, amiben az esélyeink minimálisra zsugorodtak. Magam is becsületesebbnek éreztem az őszinte szót, mint a hazug buzdítást. Dr. Piri igyekezett kíméletesen bánni velünk, mint egy orvos, aki rossz hírrel várja a beteg hozzátartozóját. Nem akart lebeszélni arról sem, hogy kiegészítő mellékletet csatoljak ügyünkhöz, holott tudta, reá vár a fordítás.
Leginkább abból következtettem reménytelen helyzetünkre, hogy búcsúzásnál melegen érdeklődött, hogy mihez tudnánk kezdeni otthon.
Keserű szájízzel tettük meg a visszautat a táborig. Már a Volvo nyújtotta luxusról is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy múló boldogság az egész.
Mohedán újra a pokol az összes tartozékával.
A táborban Stevebe botlunk. Slampos melegítőjében épp valamelyik magyarhoz csoszog egy kis potyakajára.
- Na, mi van? - harsog fogatlan ínyével. - Hányadik albumig jutottatok?
- A kurva nénikéd, te tudtad és nem szóltál!!? - eresztem le a csomagjaimat.
- Mit tudhattam, hátha versenyre akarsz kelni a háromlábú négerrel!? - Jókedve nem szűnik:
- Mit gondolsz, miért tartották ott azt a fiatal kölyköt!? Emlékszel, még Vittsjöből vittek magukkal minket. Engem betessékeltek a vendégszobába, de Kolbásznak bemutatkozott a fiatalasszony. Azok az albumok meg . . . Hát az biztos, hogy nem fogják körbemutogatni a rokonoknak az ezüstlakodalmon.
- Sejtettem, hogy ez a veszprémi gyerek nem az összehasonlító nyelvészet miatt lett befogadva, de hogy te tudtad és nem szóltál! - csóválom a fejem, megállás nélkül.
- Mi lett egyáltalán ezzel a sráccal?
- Nemrég telefonált - mondja Steve - összeállt valami Ágival, akivel egy ilyen négyszemélyes teadélutánon hozták össze. Már nagyon elegük lehetett az egészből, leléptek kettesben és most valahol Malmőben élnek. Ki tudja, ha megcsináltattam volna a fogaimat, ma benne lehetnék az albumban. - motyogja Steve, már távozóban.
A házunkban a legrosszabb fogad. Gabriella szobatársat talált magának. Már korábban is látogatták a táborbeli fiúk, de minden ilyen vizit úgyszólván egy estére szólt. Most azonban megjelent Tádé, aki látogatóba jött barátjához, de összeismerkedett Gabival és úgy döntött, hogy itt marad. Persze illegálisan, így az egy személyre szánt szobában már ketten szorongnak.
Még egy személy a fürdőszobában és az étkezőasztalnál. Nagy öröm. Ráadásul Csabáék közlik, hogy itt óhajtják vendégül látni a szülőket. Ági elégedetten kuncog a férje háta mögött.
- Nem fogja betenni a lábát az anyósom az új lakásunkba!
Hát nem, de ennek mi fogjuk meginni a levét. A fojtogató zsúfoltság és az állandó vendégjárás mellé még ez a két hívatlan albérlő hiányzik. Reszketek a dühtől ekkora pofátlanság láttán. Képesek azt a két szerencsétlent a tábori körülmények közé kényszeríteni, amikor egy hónap múlva teljes kényelemben láthatnák őket vendégül.
Rita az indulatai mellett praktikus oldalról is tudja nézni a dolgokat.
- Egészen egyszerűen nem fogunk elférni a frizsiderben. Muszáj néznünk valamit a szeméttelepen.
Másnap meg is látogatjuk a jól ismert környéket. Ezúttal találunk valakit, akitől engedélyt kérünk körülnézni a kerítés mögött sorakozó hűtőszekrények között. Óvatosan megérdeklődjük az árat is, de az illető nagylelkűen legyint, csak vigyük, ha valamelyik megtetszik. Ráérősen méregetjük a választékot. Rita egyszer csak rábök egy tökéletes külsejű darabra. Kinyitom az ajtót, a rácson ott hever a bontatlan nylonzacskó az ismertetővel és a garancialevéllel. Soha nem használt, érintetlen frizsiderrel van dolgunk, miképp került ez ide?
Bátortalanul odahívom a telepi embert, nem tudom elhinni, hogy erre is vonatkozzék a "csak vigye" kijelentés. Látszólag őt is meglepi a frizsider állapota, hosszasan szemléli a gyönyörű sötétbarna füstüveges enteriőrt. Kocsira billenti és a ház melletti konnektorba nyomja a villásdugót. A motor azonnal duruzsolni kezd.
- Biztos van valami sérülése, néha leadnak ide áruházak is eladhatatlan gépeket. - vonogatja a vállát.
- Vigyétek csak! - bólint újra beleegyezően.
A táborban kiderül, hogy mégis van valami baja a hűtőrendszernek. Erzsike, a tolmács, készségesen felajánlja ismerősét, aki még aznap orvosolja a bajt. Néhány koronás tiszteletdíjért most már legalább nem kell feláldozni a kosztpénzünket napi vásárlásokra. Mivel az élelem elképesztően drága, beruházunk egy kenyérgépre is. A cipődoboz nagyságú masina még játékszernek sem utolsó. A tartályba töltött lisztet a kívánt időben dagasztja, keleszti, majd süti a kis japán masina. Szobánkban a friss kenyér illatára ébredünk. A tömzsi kis vekni íze vetekedik a négy-ötkoronás kenyerekkel.
Aztán, egy szépnek nem nevezhető napon, megérkeztek a szülők. Akármennyire is idősek voltak, azért annyira nem voltak ostobák, hogy ne érezzék át a helyzet torz mivoltát. Tudták, hogy fiúk hamarosan saját otthonba költözik, ők meg ott téblábolhatnak a táborlakók között. Ági, a gazdasszony magabiztosságával mutatott körbe a konyhán és magyarázott anyósának:
- Mama itt nyugodtan főzögethet, ezek itt a mi edényeink, de senki sem fogja zokon venni, ha véletlenül a máséhoz nyúl.
Elkezdődött a "vakáció" a két öreg számára. Megpróbáltak minél kevesebb gondot okozni, naphosszat üldögéltek a nappaliban, míg Csaba változatlanul horgászott, Ági meg szomszédolt. Az öregúr egy magával hozott, agyongyűrt újságot olvasgatott. Kissé gyanús volt, hogy még a negyedik napon is ugyanazt az oldalt tartja maga elé. Az öregasszony nagyon nehezen tudta leplezni csalódottságát. Szinte magába roskadt, tétlenül töltötte napjait, még a kötögetést is mellőzte azok után, hogy kedves fia elvitte őket leendő lakóhelyükre és kívülről felmutatott arra a lakásra, amelyben majd élni fognak. Ági önfeledten kuncogott barátnőivel:
- Nem teszi be a szipirtyó a lakásomba a lábát!
Akármennyire is nem akart a két öreg alkalmatlankodni, jelenlétük lehetetlenné tette a normális életet. Kilenc ember kerülgette egymást a vécén, illetve a fürdőszobában. Este Csabáék a nappaliban ágyaztak maguknak. Ha a lefekvés mellett döntöttek, előkerült a duplaszéles gumimatrac és úgy néztek a nappaliban téblábolókra, mint egy tömeggyilkosra. Éjszaka már nem volt tanácsos kimenni, mert könnyen áteshettünk az alvó pároson.
A lőporos hordó már állt, csupán szikra kellett a kanóchoz.
Reggelihez készülődtünk, egyetlen kést sem találtam a fiókban. Nem értettem, hová tűntek, előző este még számlálatlanul hevertek a helyükön. Már olyan volt az egész, mint a komámasszony . .. kezdetű gyermekjáték azzal a különbséggel, hogy én nem olló iránt érdeklődtem a ház lakóitól. Csaba titokzatoskodó félmosollyal cigarettázott, felemelkedett helyéről és elindult a konyha felé. Ezért a hímringyós mozgásáért akkor is utáltam volna, ha csak az utca másik oldaláról látom. Felnyúlt a lábosában eldugott késekért.
- Ezeket pedig mosogasd el még egyszer! - tolta elém, a tenyerében fekvő evőeszközöket.
- Te kifogásolod, hogy én hogy mosogatok!? Akkor miért nem kifogásoltad, amikor utánatok mosogattam a közös edényeket. Hetek óta nem vagytok képesek tisztán hagyni a lábasokat magatok után!
- Nézz oda! - már üvöltöttem - két lábost megint azok fognak elmosni, akik utánatok fognak zabálni. Amikor nekem nem tetszett, hogyan hagytad ott a kést, szó nélkül a csap alá tartottam. Úgy látszik, a pofátlanság nem ismer határt!
- Tudom, hogy mi a bajod! Az, hogy itt vannak a szüleim! - sikoltotta.
- Hát, nem is tetszik! Én biztos nem lennék olyan bunkó, hogy a táborban aszaljam őket. Nézz rájuk, milyen üdülést biztosítottál nekik!
A két öreg szótlanul kucorgott a kanapén, igyekeztek minél kisebbnek látszani.
- Az üres szobát is te köpted be a táborvezetőségnek! - vádolt kiabálva.
- Persze, hogy idetegyenek valakit, ti meg alhassatok a nappaliban. Én meg az ablakon menjek ki pisálni, ha rám jön éjjel. Te nemcsak jellemtelen vagy, de hülye is!
Az öregasszonyra pillantottam, hangtalanul törölgette a könnyeit. Nem hiszem, hogy sok mentséget talált volna fia védelmére, ha ki akart volna állni mellette.
Hirtelen megundorodtam az egésztől.
Milyen élet ez, hogy társbérlőként civakodom 40 évesen. De messzire került mindaz, amiért elindultunk! Bevágtam magam mögött az ajtót és igyekeztem az egész napot a szabadban tölteni.
Ezután már nem szóltunk egymáshoz. Csaba nem feszítette tovább a húrt, lassan észrevette, hogy mások is mennyire lenézik emiatt a tábori nyaraltatás miatt.
Letelt a három hét, az öregek csomagoltak. Az öregasszony kihasználta azt a pillanatot, amíg a fiatalok a parkolóban bajlódtak a csomagokkal. Bekopogott a szobánkba.
- Nagyon sajnálom a történteket - mondta lassan. - Az Isten áldja meg magukat! Kívánom, hogy nagyon szép otthonuk legyen! Még egyszer minden jót!
Mit mondhattam erre? - Mondtam volna el neki, hogy életem megvalósíthatatlan álma vendégül látni a szüleimet egy csodálatos otthonban.
Csabáék megtudták a kiköltözés pontos dátumát. A végső időponttól alig több mint két hét választotta el őket. A lázas készülődés helyett a fő tevékenységük a mi bosszantásunk lett.
Meghívtak boldog boldogtalant a házba egy kis tereferére. Olyanok is sorra kerültek, akikkel korábban nem beszéltek, vagy éppen elítélően nyilatkoztak róluk. Csaba kihozta a kazettás magnóját a tévé tetejére és ahányszor leültünk, hogy megnézzük a tévéhíradót, azonnal a legnagyobb hangerővel kezdte hallgatni a tánczenét.
Már szinte rendszeressé vált, hogy estéinket Jánoséknál töltjük. A nyomorék férfi szívesen fogadta közeledésünket, négyéves kisfiához is nagyobb türelmünk volt, mint neki, akit már az időjárás-változás is súlyos kínokkal gyötört.
Néhány nap alatt azonban Csaba felbátorodott a reakció nélkül hagyott pimaszságain. Ha megjelentem a nappaliban, már ugrott is a rádióhoz.
A tv valami menekültügyet tárgyalt, izgatottan hajoltam közelebb. Ő rögtön a rádióján kezdett matatni és máris észbontóan üvöltött a muzsika. Hátrafordultam és megtörtem a köztünk lévő hallgatást:
- Halkítsd le a rádiót! - mondtam.
- Nem hallom. - válaszolta.
- Halkítsd le a rádiót! - ismételtem kiabálva.
- Nem hallom! - ismételte gúnyosan, tenyeréből tölcsért formázva a füleinél.
- Neem!? Vidd a tetves francba a rohadt rádiódat! - üvöltöttem és lesöpörtem a készüléket a tv tetejéről. A rádió csörrenve esett szét a padlón, majd hirtelen csönd lett. Ági visított:
- Hívd a rendőrséget!
Csaba elrohant és eltűnt a házak között. Nem a telefont vette célba, hiszen ez a beszélgetés meghaladta volna a képességeit, hanem, mint kiderült, Sanyikát kérte meg a beszélgetésre.
Én, a beálló csendben végre végignéztem a tv híradót.
Kisvártatva megérkeztek a rendőrök. Csaba vázolta a történteket. Ez nyersfordításban kb. így hangzott:
- Én, ülni, rádió, ő, rádió, föld, moment . . . - itt feladta és elszaladt segítségért. Második éve volt Svédországban, amikor ezt a teljesítményt produkálta.
Sanyikával tért vissza, a szemüveges fiú monoton egykedvűséggel fordított.
- Hol a tv helye? - kérdezte a rendőr.
- Itt, a nappaliban. - válaszolta Csaba.
- Ez a rádió kié? - mutatott a földre a rendőr.
- Az enyém. - válaszolta a sértett.
- Szóval nem a nappali tartozéka?
- Nem. - vallotta be Csaba.
- Akkor miért nem a szobádban tartod?
Kínos csönd. A rendőr vár a válaszra. Csaba huszárvágásra szánja el magát:
- És a múltkor is, a fürdőszoba polcát teljesen telepakolták a saját holmijukkal!
A rendőr elhárító kézmozdulatot tesz.
- Maradjunk a tárgynál!
Közben a fiatalabb tiszt boszorkányos gyorsasággal illeszti össze a széthullott darabokat. Visszanyomja a villásdugót a konnektorba és bekapcsolja a készüléket. A rádió megszólal, a rendőr szélesen elmosolyodik, úgy örül neki, mint egy gyerek. Aztán Csaba kezébe nyomja a masinát és mélyen a szemébe néz.
- Vidd vissza a szobádba!
A rendőrök távoztával Csaba elé állok:
- Két választásod van! - mondom neki. - Egy: most kimegyünk ide a ház mögé. Kettő: ha nem vagy hajlandó kijönni, akkor meghúzod magad és békén hagysz minket erre a két hétre!
Csaba a szobája felé indul, menetközben szól vissza:
- Remélem, valaki még beveri a pofád!
- Na, az se te leszel! - sóhajtok elégedetten, és valóban megszűnik a piszkálódás, igyekszik megúszni a hátralevő napokat ép bőrrel.
A sors mégis úgy hozza, hogy verekednem kell.
No, nem vele, hiszen ő nem vállalta a nyílt összetűzést. Gyurit szállta meg az ördög. Judit összeveszett vele valamin és a mama kedvence rögtön továbbadta indulatait. Nekem támadt, valami semmiségért. Annyira övön alulinak éreztem a szidalmait, hogy elhatároztam, szóba sem állok vele. Ha találkoztunk, átnéztem rajta. Akaratlanul is azt a viselkedésmódot választottam, ami a legjobban ingerelte.
Már a tábor utcáján üvöltött utánam mindenféle trágárságot, annyira nem tudta megemészteni a mellőztetést. Mikor látta, hogy sebezhetetlen vagyok - valahol még élveztem is a dühét - tehetetlenségében Ritára támadt. A nyelvtanítás szünetében odalépett hozzá és az arcába sziszegett mindenféle ocsmányságot.
Ritát valósággal összeroppantotta ez a támadás. Könnyekben tört ki.
Lám, a hős férfi, olyan, mint egy hiéna, aki a gyengébbe mar bele.
Megragadtam a gallérját és hanyatt rántottam. Egyensúlyát vesztve, karjaival kaszálva vágódott el.
- Ezt fejezd be, egy életre! - üvöltöttem.
A két tanárnő, földbegyökerezett lábbal asszisztálta végig a jelenetet, látták az előzményeket is, Gyuri fellépését Ritával szemben.
Barbro behívott az irodájába. Látva felindulásomat, egy pohár vizet nyújtott. Én nem tudtam csillapodni. Mi folyik itt? Mi történik velünk, hogy lassan mindennapos lesz az életünkben az erőszak!? Ököllel kell harcolnom a nyugalmunkért, legalapvetőbb jogainkért. Otthon évtizedek alatt nem történt ennyi erőszak az életemben, mint itt, tíz hónap alatt. Milyen ára van az úgynevezett könnyebb életnek?
Barbro már percek óta beszélt, igyekezett megnyugtatni minket. Felajánlotta, hogy járjunk az ő osztályába. Azt mondta, ismeri eredményeinket, tudja, hogy megbirkózunk a magasabb követelménnyel. Sajnáltam otthagyni Marittát, de e pillanatban a nyugalmunk fontosabb volt. Aggasztott, hogy képesek leszünk-e utolérni a többieket, de nem akartam feladni. Végül is átültünk a másik terembe. Barbro tapintata, okos hozzáértése megoldotta, hogy ne kezdjünk kudarcélményekkel.
Otthon gőzerővel tanultunk, néha órákig hasaltam az ágyon, könyvekkel körülbástyázva. Lassan meg mertünk szólalni és néhány hét alatt behoztuk a hátrányunkat. Különösen Rita volt elemében. Egy új képességet fedezett fel magában, az idegen nyelv elsajátításának képességét. Már kereste az alkalmat, hogy beszélhessen svédül, annak ellenére, hogy Erzsi, a tolmács szinte kérés nélkül állt rendelkezésünkre. Ha tehette, megszökött az irodából és beugrott egy kávéra hozzánk. Anyáskodó, jóságos természete volt, ami oly sok kövér nőre jellemző. Sose pletykált, de ha betette a lábát a nappaliba, máris mentegetőzött:
- Ne haragudjatok, hogy késtem. De feltartott az a bolond Karcsi, képzeljétek, azt kérte a táborvezetőségtől, hogy hozassák ki a lányát látogatóba, államköltségen.
Nocsak - gondoltam - Csabáék szelleme itt maradt Mohedán.
Másnap:
- Hát gyerekek, azt hittem, már nem is jövök, hogy az ebédidőmben is tolmácsolnom kell. Juditot elkapták egy cipőboltban, amint egy vadonatúj szandálban akart kisétálni. Én tűzbe tettem volna érte a kezemet, tudom, hogy itt sokan lopnak, de róla még most is úgy hiszem, valami tévedés van a dologban.
A következő napon:
- Gyerekek, ha a főnök ideszól a hangosbeszélőn, mondjátok azt, hogy már elindultam. El kell kísérnem azt a kis cigány fiatalasszonyt a 9-esből, méhen kívüli terhessége van.
Mi már jókat röhögtünk és mondogattuk:
- Ez az Erzsi inkább meghal, de pletyka el nem hagyja a száját!
Már neki is megemlítettük ugyanezt. Nevetve korholt bennünket:
- Mit csináljak, ha mindent kiszedtek belőlem?!
Erzsi néha nem tudott közömbös maradni és ezzel vétett a kötelező pártatlan és semleges tolmácsmagatartás ellen.
- Tudjátok-e, - kezdte - hogy a Judit meg a Gyuri volt benn a főnöknél ma. Lakást kértek a faluban, mert Gyuri nem érzi magát biztonságban a táborban, mióta megrángattad az iskolában. Életveszélyben vannak. Közbeszóltam, hogy magam hallottam, amikor az irodalépcsőn állva üvöltözött utánad a táborban. Azt meg a Stevetől tudom, hogy pénzt ajánlott neki, ha megver téged.
- Hát akkor most én is mehetek lakást kérni a faluban! Tolmácsolhatsz a főnöknél, de mellőzd a magánvéleményedet! - évődtem Erzsivel.
Megérkeztek az új szobatársak Csabáék helyére.
Két, húsz év körüli, zalaegerszegi kölyök foglalta el a kétágyas szobát. Hírük megelőzte őket. Ők már a táborban laktak korábban is, de összezördültek előző szomszédjaikkal. Mindenki úgy tudta, hogy melegek, azért is ragaszkodnak a közös szobához.
S. István és K. Tamás nem sietett eloszlatni ezt a hiedelmet. Tamás pattanásos, ravaszkás képével, nyakában az elmaradhatatlan kendővel szinte a nő szerepét töltötte be kettőjük között. István sűrű hajú, esetlen nagy lakli, olyan, mint egy szerelemre éhes vidéki Rómeó.
Néhány nap alatt kiderült, hogy a megítélés nem helytálló. Ha csak tehették, beautóztak Växjöbe, hogy a helyi diszkóban ismerkedjenek a lányokkal. István néhány hét múlva már egy hosszú hajú argentin szépség fényképeit mutogatta.
Tamásnak nehezebb dolga volt a pattanásos képével, hátrányát azzal próbálta kompenzálni, hogy magának osztotta ki kettőjük között a vezető szerepet. A valóságban gyámoltalan kölykök voltak, akik talán az éjszakai magány és gyermeki félelem ellenszeréül választották a közös szobát.
A Csabáékkal folytatott háború után valóságos felüdülés volt a megváltozott légkör. A több mint 20 év korkülönbség miatt a fiúk kicsit úgy tekintettek rám, mint az apjukra. Lehet, ha ismerem a valódi atyákat, korántsem érzem megtiszteltetésnek ezt a szerepet.
Rita főzni tanította őket, hogy menüjükben a rántottán kívül más is helyet kapjon. Még a kenyérsütést is elsajátították, mert az esti diszkók vitték a pénzt. A kis kopott japán kocsi lejárt forgalmival közlekedett, így mindennap kockáztatták, hogy egy ellenőrzés során lebuknak, de a biztosítás összegét képtelenek voltak előteremteni.
Mint kiderült, a katonaság elől szöktek, nagyon hamar beavattak titkaikba és tanácsaimat várták. Mivel Stockholmig utaztak a vonattal és ott jelentkeztek le, ügyvédet is a fővárosból kaptak. Az Invadra kiszámíthatatlan szeszélye volt, hogy mégis egy déli táborban helyezték el őket. Hatásunkra elkezdték látogatni a nyelviskolát is, de el-elapadt szorgalmuk. Istvánnak módja volt egy kis nyelvgyakorlásra, hiszen barátnőjével svédül folyt a diskurzus. Nagyon bőbeszédű lehetett a kislány, mert István nemigen fejlődött.
Amikor egy ködös őszi éjszakán, a Mazda felfutott az utat szegélyező vaskorlátra, a fiúk a mi segítségünket kérték a hivatali teendőkhöz. Ők ugyanis hazagyalogoltak, a kocsit pedig elvontatta a rendőrség.
Bementünk a városba, megkerestük a telepet, István az ügyintézőhöz indult. Svédül így szólt:
- Én - szünet - érted? - szünet . . . Itt Ritához fordult:
- Rita mondd meg nekik, hogy adják vissza a kocsimat!
Rita készséggel tolmácsolt, de a szabályokat nem tudta megváltoztatni. Biztosítás híján a kocsi nem volt elvihető. A fiúk bánatosan elkönyvelték veszteségnek a pár száz koronás vételárat és azontúl baráti segítséggel, busszal, stoppal folytatták az esti kiruccanásokat.
Tamás tőlünk kapott tájékoztatást a menekültek jogairól és lehetőségeiről. Másnap már megkért, hallgassam végig, milyen mellékletet kíván csatolni ügyükhöz. Átbeszéltük, kijavítgattuk a dolgozatot és már postázta is a stockholmi ügyvédnek. Rövidesen jött az udvarias válasz, hogy az ügyvéd nem zárkózik el a személyes találkozástól, az útiköltséget az állam fizeti.
Tamásék nagy gondban voltak. Kocsi híján a kb. 500 km-es út egy vesszőfutásnak tűnt. Átszállások, várakozások, rohanás egyik járműtől a másikig, még elgondolni is szörnyű. A két gyerekember tehetetlenül állt a hatalmas feladat előtt. Eszembe jutott valami:
- Fiúk, elviszünk mi benneteket Stockholmba, ha fizetitek az üzemanyagot a kapott összegből.
Egymást túlharsogva lelkendeztek. Már neki is ültünk megtervezni az útvonalat, mi is nagy örömmel, hogy eljuthatunk a fővárosba, a horribilis benzinárak ellenére.
Az indulás napján éjjel 3-kor keltünk. Úgy okoskodtunk, hogy ha nem is alszunk ott, de megpróbálunk annyit megnézni a városból, amennyi egy napba belefér.
A kihalt, sötét parkolóban már mindenki elfoglalja a helyét a kocsiban, Rita is épp az ajtót zárná éppen, mikor megjelenik egy bőrig ázott kismacska. Két mellső lába a küszöbön, már ugrana is be a kocsi száraz belsejébe. Az egész jószág egy szánalmas, öklömnyi, kis vizes csomag. Rita esdeklőn néz rám:
- Vigyük magunkkal!
- Nyuszikám, ne őrjíts meg, minden percünk ki van számítva, mit csinálnánk vele egész nap a kocsiban?!
Rita nehezen adja meg magát, de végül is belátja, hogy igazam van.
- Ismerem ezt a kis szerencsétlent. - mondja Tamás. - Az Ilon lányai hozták el a faluból, nem sokat törődnek vele. Néha órákig nyúzzák, húzzák, ha megunják, akkor rá se néznek. Ki tudja, mikor evett utoljára a csóró.
Rita hangulatán még órák múlva is érződik ez a reggeli találkozás. Pedig az időjárás és a látnivaló igyekszik kárpótolni bennünket mindenért. A hajnali nedvesség felszáradt és kellemes őszi napsütésben autózhatunk a gyönyörű tájakon. Még kora hajnalban megtankolunk az első sedeltanknál. Itt nincs más dolga az embernek, csak megeteti az automatát néhány tízkoronással és máris tankolható az összegnek megfelelő benzin. Még hónapok múlva is csodálattal töltött el, hogy milyen tévedhetetlenül dolgoztak ezek az automaták. Igaz, nem is próbálta senki a korona helyett millpengővel, piaszterrel vagy mongol tugrikkal etetni a masinát.
Az utak állapota kifogástalan. Az sem meglepő, hogy minden autóspihenőben tiszta a WC és nincs szétszórva ételmaradék a szemetesek körül.
A fiúknak déli 12-re kell az ügyvédnél lenniük, nem akarjuk kockáztatni, hogy elkéssenek a helyismeret hiányában. Igyekszünk egy parkolót találni a zsúfolt belvárosban és elgyalogolni a címig. Felkészültem a parkolási nehézségekre, de egyre türelmetlenebbül tapasztalom, hogy még a borsos árú fizető parkolók is zsúfoltak.
Végül úgy tűnik, szerencsénk van, hiszen a királyi palota keleti oldalától nem messze egy néptelen kis utcácskára akadunk. Előttünk mindössze egy kocsi árválkodik az egyirányú rövidke szakaszon. Leparkolunk, majd még egyszer kisétálok a sarokra, nincs-e mégis valami tiltó tábla, amit figyelmen kívül hagytunk. Sehol semmi.
Megnyugodva indulunk a belváros felé. A jó tempónak köszönhetően most már megengedhetünk magunknak néhány villanásnyi pihenőt, amíg lefényképezem a társaságot. Elhaladunk az Operaház előtt, tovább a Jakob templom mentén, és nemsokára feltűnik a Széna tér, vagyis a Hötorget.
Itt szabadjára engedjük a fiúkat, mert már látható az utca, ahol az ügyvéd irodája található. Mi szeretnénk még elidőzni a Zenepalota előtti téren. Különös érzés tudni, hogy hány híres ember fordult meg itt, hiszen itt osztja a király a Nobel díjat. A lépcsőn rengeteg napozó fiatal. Akárcsak a londoni Piccadilly Circus, ez is szinte kötelező zarándokhelye a teenagereknek. A tér közepén Milles, az egyik leghíresebb svéd szobrász klasszikus szépségű műve. A másik oldalt az előkelő PUB áruház foglalja el. Hírnevét az is öregbíti, hogy itt dolgozott a kalaposztályon Greta Garbo.
A Kungsgatan felőli oldalon nagyáruházak sorakoznak. Áruválasztékuk láttán fojtogató telítettségérzet tölt el. Mikorra fogják ezt a hatalmas készletet eladni? Bár ahogy elnézem a sok jólöltözött járókelőt, talán nem reménytelen az optimizmus. Megpróbálunk akkorát harapni a látnivalókból, amennyire erőnkből telik. Mire a fiúkkal találkozunk a megbeszélt helyen, már szinte kavarognak bennünk a múzeumi, templomi és áruházi képek.
A két srác rettenetesen le van törve.
Az ügyvéd tudomásukra hozta, hogy egész egyszerűen reménytelen a helyzetük. A katonaság alól kibújni nem elégséges indok a menedékjoghoz. Annak köszönhetik svédországi jelenlétüket csupán, hogy a bevándorlási hivatal még nem foglalkozott az ügyükkel. Bármelyik nap várható tehát, hogy hazateszik őket.
Dehogy érdekelte őket ezután bármiféle stockholmi nevezetesség. Szótlanul baktattunk a kocsi felé.
A szélvédőn gyanús cédula virít. Tiltott helyen való parkolás miatt 300 korona büntetés.
Majd szétrobbanok! Milyen tiltott hely ez?? A sarokig rohanok. Jobbra-balra is teszek pár lépést, tényleg sehol egy átkozott tábla. Hihetetlen. Tamás rögtön felajánlja, hogy kifizetik a büntetés felét. Elég csak ránéznem és máris érzem, hogy ez az én problémám ma csak másodlagos lehet. Széles gesztusokkal elhárítom az ajánlatot és megígérem nekik, hogy megpróbálunk még valamit hozzátenni az ügyükhöz.
- Biztos lesz valami, amit muszáj figyelembe venniük! - biztatom őket.
Nagyon szeretnének hinni benne. István sápadtan motyogja maga elé:
- Minket agyonütnek, ha hazamegyünk. A főnök ránk bízta, hogy adjuk postára az egyik fuvar árát. Abból vettük a vonatjegyet.
- Meg a kocsit - toldja meg Tamás.
- Kezdjetek szakállt növeszteni! - javaslom.
Ezen végre elnevetik magukat. Nekem eszembe jut, hogy milyen műgonddal borotválkoznak - kéthetenként.
A visszaúton már az új stratégiát tervezgetjük. Végül Rita is hozzászól:
- Mi lehet szegény macskával?!
Másnap beszámolok Erzsikének a stockholmi büntetőcéduláról.
- Jaj, gyerekek, - sopánkodik - hogy miért nem beszéltünk erről korábban. Mi magyarok ahhoz vagyunk szokva a közlekedésben, hogy mindenütt szabad, ahol nem tilos. Ezeknél meg? ...
- Mindenütt tilos, ahol nem szabad - szavaljuk kórusban. - Jó trükk!!
- Nagy zsugások ezek a svédek - kapcsolódik a beszélgetésbe az éppen belépő Karcsi, az úszómester.
- Ingyen oktatás, ingyen ebéd az iskolákban, nem kell fizetni a könyvekért, ingyenes orvosi ellátás, de az adóhivatal elviszi a gatyádat! Sokan lemondanak a svéd állampolgárságról a magas adó miatt.
- Karcsikám, te mikor mondasz le? - évődik Erzsike.
"Zsold" - fizetésnél összefutunk az irodán az egyik cigánylánnyal. A hóna alá csapott macskával áll a sorban. Csak akkor változtat a szerencsétlen állat helyzetén, amikor többen megszólják. Rita arca csupa szánalom.
Másnap, egy közeli bokorban hallatja segélykérő vinnyogásait az apró jószág.
Rita kihalássza a tüskés ágak közül és a nappalinkban tejjel kínálja. Jelzőt nem lehet találni rá, milyen mohósággal lefetyel a kiscica. Rita rögtön dobozt kerít, ronggyal béleli, a kis állat máris összegömbölyödve szundikál.
Félóra múltán erőteljes kopogás.
Választ sem várva három cigánylány viharzik a szobába.
- Jöttünk a macskáért! - harsogja a legnagyobb és már rántja is ki a dobozból.
Rita előveszi nyersebbik modorát:
- Ez az utolsó eset, hogy visszakapjátok! Ha még egyszer meglátom valahol kószálni, mondjatok le róla örökre!
Alig tud megnyugodni, hogy mi vár erre a gyámoltalan kis állatra.
Következő nap két házzal arrébb a lépcső alól halásszuk ki a macskát.
Rita ettől a pillanattól a sajátjának tekinti a jószágot. Eteti, tisztítja. Bogáncsot kefél ki a szőréből, talpából szálkát húz ki.
Délutánra tekintélyes listával rendelkezünk, miket kell beszerezni a macskatartáshoz. A bevásárlókosár majdnem megtelik, mire együtt vannak a nélkülözhetetlen dolgok. A pénztárnál szívemhez kapok. Hiába, az állattartás is egyfajta formája az adózásnak. Erőtlenül tiltakozom, tudom, hogy nem nyerhetek. Rita valamiféle kárpótlást keres ebben a gondoskodásban. Az orvosok megmondták, hogy nem lehet gyereke, otthon is macska, majd kanári vette körül, szerény vigaszként az elmaradt gyermekáldás helyett.
- Nyuszikám, miért kell nekünk macskakajákat vennünk? Nem ehetné az ebédmaradékot? - kockáztatom meg.
- Miért, szoktunk hagyni valamit is az ebédből?
Ekkor villan belém, hogy az utóbbi hónapok spórolásaiban tényleg lecsökkentettük az adagjainkat. Mindent annak rendeltünk alá, hogy legyen némi tartalékunk, ha bármi adódik. Ebben a helyzetben tényleg fényűzés ez a kis állat, de valóban olyan aranyos, hogy végképp megadom magam.
Pár óra múlva elősétál a sarokból a cica, körülnéz a nappaliban ülőkön és felugrik Rita ölébe. Rita e pillanatban talán még azt sem tudná megmondani, hogy melyik országban vagyunk.
Elnézem kedves kis arcát és nagyon örülök, hogy hozzám tartozik. Nem állíthatja, hogy tenyerén hordozta az élet, talán egy esetben volt kivételes szerencséje.
Jókor jött vissza a főorvos a szabadságáról.
Nőgyógyászati panaszokkal került kórházba, húsz évesen, de valahogy senki nem akarta igazán komolyan venni fájdalmait. Megállapítást nyert, hogy cisztája van. A leszívás nem bizonyult eredményesnek. A gyógyszeres kísérletezgetések és a tétovázás csak növelte a bajt. A visszatérő főorvos adta ki végül az utasítást a műtétre. Ekkor kiderült, hogy hashártyagyulladással állnak szemben. A rendkívül hosszú műtét után még senki sem bízott a sikerben. Rita az intenzívre került, a mamát felkészítették a legrosszabbra. Csonttá soványodva lebegett élet-halál között.
Ha a főorvos nem elég határozott és engedélyt ad a további gyógyszeres próbálkozásokra, akkor Ritának 21 év jut az életből.
A macska megérezhette, hogy itt bizonyítani kell, mert nagyon igyekezett. Rögtön tudta, hogy a sarokba készített tepsi mire való. Időről időre eltűnt és mi már csak a neszezést hallottuk, amint élvezettel kapart kupacot kis lábaival teljesítményeire. Nagy mohósággal, válogatás nélkül evett, mély nyomot hagyhatott tudatában a nélkülözésekkel töltött időszak. Szőre kifényesedett, szemlátomást fejlődésnek indult. Rita még csonterősítő vitamintablettát is vásárolt, igaz ezt már ő is némi bűntudattal tette a kosárba.
Én csak sóhajtottam.
Már tudtuk, hogy a svéd kereskedelmi hálózatnak melyek a legolcsóbb üzletei, mely napokon van jelentős árengedmény, hol van az alvestai török kereskedő az olcsó zöldségeivel, Växjöben hol lehet a legolcsóbban étolajat venni. Rita valóságos kuponszakértő lett. A nagybevásárlások alkalmával úgy rakta a pénztárpultra az újságból kivágott szelvényeket, mint a pasziánszt.
Be kellett látnom, hogy napi újságböngészése milyen szépen hoz a konyhára. Nem röstelltük visszavinni az üres üdítős dobozokat sem, míg mások rangon alulinak tartották. Az élelmiszerüzlet sarkában, egy okos kis automata nagy étvággyal őrölte a bedobált fémdobozokat, kis cetlit adott ki a levásárolható összegről.
Nem tudtuk szó nélkül hagyni Maritta, a svéd tanárnő pazarlásait.
Växjöből autózott ki Mohedára és az órák szünetében oldotta meg bevásárlásait. A két bolt közül azt választotta, amelyik húsz lépéssel közelebb volt az iskolához. Míg mi Växjöbe zarándokoltunk az olcsóbb élelmiszerért, ő a falu legdrágább üzletében vásárolt.
Amikor később jobban megismertük egymást, elárulta a mindenki által féltve őrzött titkot, a fizetését. Rögtön megértettük, miért nem fáradozik az árak figyelésével.
Egyre fázósabban tettük meg az utat az iskola és a tábor között. Egyik nap piros karókra lettünk figyelmesek az utak mentén.
- Mi a fene ez? - tanakodtunk.
- Útjelző karók! - adta meg a választ Sanyika, aki már a második telére készült.
- Itt, ha annyi hó esik, hogy nem lehet látni az út szélét, ezek a karók segítik a vezetőt.
Elismerésre méltó volt ez az előrelátás. Nem várták meg az első havat vagy az első árokba csúszásokat. A másik meglepő dolog az volt, hogy a falu olyan erőgép parkkal rendelkezett a hó eltakarításhoz, hogy bízvást megirigyelhette volna a pesti köztisztasági vállalat.
A hírhedt svéd tél azonban váratott magára. Lassan befejeztük az évet, közben Kelet-Európa a feje tetejére állt. Mi annyit tudtunk a világ dolgairól, amennyiről a tévén keresztül értesülhettünk. Ámulva néztem olyan időtlennek hitt szimbólumok leomlását, mint a berlini fal.
Ceausescu elfogatása és kivégzése hihetetlennek tűnt. Amikor elindultunk márciusban, még senki nem mert volna jósolgatásokba bocsátkozni, hogy a szocializmus meddig tarthat. Sőt, ez a kérdés fel sem merült így. Magam is azt hittem, hogy az a politikai rendszer, amely születésem óta körülvett, egy időtálló valami. Vértelen hatalomátadás - ugyan ki merte volna feltételezni ezt, ha egy kicsit is ismeri az európai történelmet.
A tábori személyzet részéről nem kísérte reakció a történteket. Senki sem közölte velünk, hogy most már haza lehet menni vagy, hogy ezentúl már ne is reménykedjünk. Úgy tűnt, hogy inkább bizonyos bűvös időtartamok dominálnak: fél évet kivárni, egy éven túl lenni stb.
Szóval reménykedtünk, mint a bolond a lőporos kamrában: nem baj hogy sötét van, hoztam gyufát!
Közben a fiúk kiegészítő anyagát is összeállítottuk és ahányszor kicsit elragadott diktálás közben a képzelet és vissza akartam fogni magam, csak biztattak:
- Ne szerénykedjünk, a Vili azt állította, hogy két orosz tankot robbantott fel a győri laktanyában, azért kellett menekülnie!
Ezek után összeállt a mi változatunk is. Szerepelt benne családi bosszú, fegyveres megtorlás és halálos fenyegetések - szóval a fiúk elégedettek voltak. István még egy vasat tartott a tűzben. Eljátszadozott azzal a lehetőséggel is, hogy mi lenne, ha megkérné Cavalcante kisasszony kezét. Bánatosan forgatta az otthoni barátnője fényképét és Hamletként dilemmázott: megéri-e a szerelem nélküli házasság a letelepedést vagy sem?
Különös dolog volt figyelni egy másik országból, egy másik világrendszerből az otthon lejátszódó dolgokat. Az eseményeket tárgyilagos kommentár kísérte. Semmi halleluja vagy kalapdobálás a levegőbe. Mintha egy szükségszerűen bekövetkezendő dolog megtörténtéről adtak volna tudósítást.
Eszembe jutott az a mondat, amit Reagan elnök jelentett ki valahol:
"A szocializmusra, a XX. század történelmének torz fintoraként fognak emlékezni az utódaink!"
Volt némi fogalmam a Kelet-Európai országokról, majd mindegyiket személyesen is bejártam. Amikor a 70-es évek közepén eljutottam Kijevbe, Moszkvába és Leningrádba egy Express-társasúttal, megdöbbenve tapasztaltam a kétségbeejtő áruhányt. Tudtunk róla természetesen már korábban is, de így, élesben látni, elképesztő volt. A Vörös téri GUM áruházban voltam tanúja a következő jelenetnek:
A régi típusú, átriumos rendszerű hatalmas épületben nem minden bolt üzemelt. Az árkádok között levő pultok sokasága áru nélkül árválkodott. Az egyik ilyen üres helyet néhány munkás cipődoboznál alig nagyobb méretű kartondobozokkal kezdte feltölteni. Az áruházban lézengő tömeg azonnal csoportosulni kezdett. Néhány áruházi alkalmazott vaskorlátokkal sorban állókká igazította a tömeget. Az első vásárlók úgy fizettek az áruért, hogy még nem tudták, mi van a dobozban. A sorban állók egymásnak továbbították a hírt: Usanka! Usanka!
A boldog vevők nem húzták az időt olyan igényekkel, mint szín és méret. A vásárlók egymás között cserélgettek. Néhány méterrel arrébb az egyik vevő térde közé szorított aktatáskával toporgott és nyomta a másik vevő fejébe a füles szőrmesapkát, egészen addig, amíg végre kölcsönösen elégedettek lehettek az eredménnyel.
Számomra ez tragikomikus volt, mégis úgy tűnt, az utca embere megszokta ezt és megtanult élni ilyen körülmények között. Sokakat kárpótolt a rettenetes életszínvonalért a tudat, hogy az ország élen jár a sportban, űrkutatásban és hogy katonai szuperhatalom. A megnyert világháború dicsőségének a tudata is jelen volt az emberek mindennapjaiban. Valaki úgy jellemezte a szovjet filmgyártást, mint a hősi múlt konzervgyárát.
Dehogy hihette bárki is, hogy belátható időn belül kevés lesz a katonaság, a jól fizetett hivatalnokréteg és a besúgórendszer a hatalom megmentésére.
A svéd tv száraz tárgyilagosságát egyetlen fórum törte meg. A politikai kabaré. A heti rendszerességgel jelentkező műsor gátlástalanul gúnyolta vezető politikusait. Amikor a svéd külügyminiszter kijelentette, hogy a Szovjetunió balti tagállamai nincsenek hátrányos helyzetben, a kabaré szó szerint idézte ezt az enyhén szólva nevetséges nyilatkozatot, majd a színész ekképpen kommentálta az elhangzottakat: lehúzta a nadrágját és pucér fenékkel öblöset reccsentett a kamerába.
Egyre jobban bántott ez a tétlen várakozás, különösen most, amikor az események is ellenünk dolgoztak. Akármennyire is örömteli volt tudni, hogy megdőlt a kommunizmus, ez a mi személyes sorsunkban talán a legrosszabbkor történt. Elhatároztam, hogy teszek valamit, ami talán segíthet helyzetünkön.
Nekiláttam egy levél megírásának, a magyar táborlakók nevében. Az írás lényege az volt, hogy a sorstársaim helyzete nem fordul jobbra a rendszerváltozás hatására. Otthon a nincstelenség és az otthontalanság vár ránk. Nem a mi bűnünk a hosszú várakozás. Kértem, hogy helyzetünket a megérkezéskor uralkodott állapotok szerint bírálják el. Hivatkoztam a hosszú, több éves várakozásra és arra, hogy milyen körülmények között telt ez az időszak. Biztosítottam a levél olvasóit, hogy hasznos, értékes polgárai szeretnénk lenni ennek az országnak.
A társalgóban felolvastam az összegyűlt magyaroknak a levelet. Mindenki nagy tetszéssel fogadta. Megbeszéltük, hogy megoldjuk a fordítást és elküldjük mindazoknak, akiktől segítséget remélhetünk. Igazi csapatmunka kezdődött. Vili elhozta Ladó Józsi bácsit, az öreg papot, aki készséggel lefordította levelemet. Vilmos barátnője legépelte, a fiúk begyűjtötték az aláírásokat, mások újságok és politikai pártok címeit szerezték meg. Végül is tucatnyi helyre postáztuk a közös „jajkiáltásunkat."
Amíg tartott a munka a levél körül, elememben voltam. Végre valami hasznosnak tűnő elfoglaltság! Többen felkerestek ügyes-bajos problémáikkal és ez a kéretlen közszereplés azt a hitet erősítette bennük, hogy talán tudok és akarok nekik segíteni. Néha elég volt egy jó tanács vagy a nagyobb tapasztalat, hogy valóban hasznukra váljak. Volt néhány újabban érkezett magyar is köztünk, akiknek egy-egy kérdőív vagy svéd tájékoztató megoldhatatlan problémát jelentett.
Faházunkban végre béke és nyugalom honolt. Néha a fiúk túl későn értek haza a diszkóból vagy Móninak támadt kedve egy kis éjfél utáni extra vacsorára, de ezek apró kényelmetlenségek voltak ahhoz képest, amin keresztülmentünk. A macskát mindenki dédelgette, néha órákig játszottak vele egy cérnára kötött sztaniolgombócot húzogatva előtte. Jancsi lakótársunk lett. Rita találta ki számára ezt a komoly nevet, amikor a névválasztáson töprengtünk.
- Legyen Macska Jancsi - mondta ki a végső szót.
A cigánylányok tettek még egy erőtlen kísérletet a macska visszaszerzésére, de amikor látták, hogy az egész ház ellenállásába ütköznek, szótlanul visszavonultak. Jancsi kapott egy pórázt is, nem akartunk semmit kockáztatni. Nem ő volt az egyetlen a faluban, akit így sétáltatott a gazdája. Ha rendszeres esti kódorgásainkat végeztük a falu csendes utcáin, a kertben dolgozó helybeliek már előre köszöntek Tudták ugyan, hogy az út másik oldaláról jövünk, ahová semmi pénzért át nem engedték volna gyermekeiket, de normális külsőnk, szelíd viselkedésünk elfogadhatóvá tett bennünket. Mi fájó szívvel gyönyörködtünk a meseházikókban és az élet igazságtalanságán elmélkedtünk.
December 13-át, Luca napját az iskolában nagy felhajtás kísérte. A falubeli iskolás lányok fehérbe öltözve, fejükön égő gyertyákkal vonulva énekelgettek. A különös koszorúk valóságos mozgó tűzfészkek voltak, de szerencsére baj nélkül megúsztuk a ceremóniát. Kávé és kalács emelte az ünnepi hangulatot, amelynek eredete a múltba vész.
A karácsonyt Jánosékkal ünnepeltük.
A fiúcska számára a fenyőfa és az ajándékok kárpótolták az otthon hiányát. Edit, a feleség, dupla energiával pótolta a súlyos beteg férfi tétlenségét. A két asszony remek vacsorát készített. A kisfiú nagyokat kacagott, amikor a macskánk üldözőbe vette a kis játékvonatot. Meghatottan kívántuk egymásnak, hogy a következő karácsonyt saját otthonban tölthessük.
A szilveszterre kettesben maradtunk. Lakótársaink ünnepeltek valahol, mi Ritával nem tudtunk szabadulni attól a gondolattól, hogy rosszabb év elé nézünk, mint ami mögöttünk van. Az ablakból figyeltem a szerény tűzijátékot és csodálkoztam, hogy egyesek tudnak örülni ezen az estén. Erőtlenül és hit nélkül kívántunk egymásnak boldog új évet. Édesanyámra és lányomra gondoltam és nagyon bántam, hogy belekezdtünk ebbe az egészbe.