Míg el nem felejtem. . .
Mit is? Ja, igen, hogy beszámoljak a Magyarországon töltött vakációnkról. Tudom, mások is utaznak haza, de most hadd szóljak azokhoz, akik már nem vállalkoznak a hosszú és fárasztó repülőútra. És ha még csak ennyiből állna az út! De mostanság annyit változott a világ, hogy az utazni szándékozókat nem vendégként kezelik a légitársaságok, hanem inkább afféle kellemetlenkedőkként, akik nem tudnak nyugton ülni odahaza a fenekükön, hanem utazgatnak, és ezzel komoly veszélyt jelentenek a nemzetek biztonságára. Tény, hogy fennáll a terrorizmus veszélye, ami indokolttá teszi az éberséget, vagyis az elkobzott körömreszelőket, hajcsatokat és kisollókat, a cipők levételét, az átvilágítást, a motozást, de nem biztos, hogy indokolja az őrmesteri modort is, melyben sajnos részünk volt a New Yorki átszálláskor. Mert amíg a nyájas olvasó ezeket a sorokat olvassa, addig is százezrek repülnek éppen a világ minden táján, de tán egy kézen megszámolható, hogy közülük hányan kacérkodnak a gépeltérítés gondolatával.
Mindegy! Próbáljuk feledni, hogy manapság nemcsak az üzemzavar miatt kell aggódni a repülőút során, és vegyük szemügyre szeretett hazánkat. Taxizzunk be Ferihegyről a városközpontba, koncentráljunk a látnivalókra és csak fél füllel figyeljünk a taxis sirámaira, aki a reptéri fuvarokért folytatott harc egyik győztese, és bár cége méltányos tarifát ígér, de pilótánk nekünk bizonygatja, hogy a hivatalosan megszabott viteldíjból nem tudja eltartani a családját és számít a nagyvonalúságunkra. Ha még ezek után sem akarjuk elhinni, hogy hazaérkeztünk, akkor foglaljuk el az IBUSZ lakást, ahol bőven adódik majd alkalmunk, hogy visszasírjuk otthoni körülményeinket. A lépcsőház pedig felidézi letűnt gyermekkorunkat, hiszen a falakat azóta sem festették, hacsak nem tekintjük karbantartásnak a számtalan falfirkát. És itt már el is jutottunk a fővárost sújtó csapások egyikéhez, mely a mindent elborító szeméttel és a járdákat uraló kutyaszarral egyetemben teszi próbára a jobb érzésű városlakók idegeit.
A festékszórós mázolmányok, az összekarcolt jármű ablakok valamiféle torz igényről árulkodnak, mellyel e művek alkotói üzenni akarnak az utókornak. Elképesztő módon, még több emelet magasban is fel – feltűnnek ezek az értelmetlen, várost rondító firkálmányok. Hát igen, egyesek életük kockáztatásával is képesek elcsúfítani a környezetüket. Ha ezt az energiát szemétgyűjtésre vagy faültetésre fordítanák, Budapest lenne a világ legtisztább és legzöldebb fővárosa. De a vandálok akadálytalanul garázdálkodnak, és úgy tűnik, a pestiek is napirendre tértek a dolog felett. Pedig milyen jó lenne, ha végre mozdulna valami és mondjuk a neves művészek, és sportolók csatasorba állnának a város tisztaságáért. Olyanok emelhetnék fel szavukat a szebb környezetért, akikre hallgat az ifjúság. De most valahogy nem sikk vigyázni a rendre és betartani a szabályokat. Nem meri felvállalni senki ezt a hálátlan szerepet, mert még rásütnék, hogy a régi rendet és rendszert sírja vissza. Meg aztán, a legtöbb mai sztártól nem is lehet elvárni a közügyek szolgálatát, hiszen csak úgy számíthatnak a fiatalok rajongására, ha lázadásból mutatnak példát.
A lesújtó belvárosi portálokért a bevásárlóközpontok kárpótolhatnak. Mert ezek aztán minden igényt kielégítenek! Az áruválaszték irigylésre méltó, a környezet igazi világvárost sejtet, és ezek a mallok arra is jók, hogy a fiatalokkal megismertessék az un. plaza-feelinget. Itt aztán van látnivaló, lehet stírölni a menő csajokat a frankó szerkókban, és ha már uncsi az ücsörgés a hambi meg a Pepsi mellett, akkor irány a mozi, ahol a hat terem mindegyikében olyan dögös amcsi filmeket nyomnak, ami tiszta sirály, és nem kell gyötrődni az angollal sem, mert vazze, itt még a floridai köcsög is magyarul löki a vakert.
Ha újra az utcán vagyunk, legyünk nagyon óvatosak. Mert itt még a zebrán sincs elsősége a gyalogosnak. A pesti autós meg van róla győződve, hogy a gyalogjáró alacsonyabb rendű élőlény, ennek megfelelően előszeretettel vadászik mindazokra, akik a járműve elé kerülnek. De a másik autós sincs jobb helyzetben, hiszen itt mindenki mindenkinek az ellensége.
A motorosok külön színfoltot képeznek ebben a kavalkádban. Életük kockáztatásával szlalomoznak a kocsik között, szemérmetlenül kihasználják a két kerékből adódó előnyüket, és valósággal rettegésben tartják a várost. A kaszkadőr mutatványok kiköltöztek az utcára. Gyorsulási verseny tanúi lehetünk két körúti lámpa között, egy keréken ágaskodó masinákkal, elviselhetetlen hangerővel, míg a fékcsikorgást kilövellő lángcsóvák kísérik. De hogy a szaktudás azért még hagy némi kívánnivalót maga után, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az elképesztően magas halálos motorbalesetek száma.
Aztán, amit szintén nehéz megszokni, az a kéregetők, koldusok és hajléktalanok népes serege. Tény, hogy minden nagyvárosban találkozhatunk velük, nekünk tán azért furcsa, mert volt időszak, amikor odahaza csak mutatóba láthattunk egy-két szerencsétlent. Bezzeg most! Rámenős kunyerálók, az aluljáróban kántáló cigánygyerekek, gyermekük fényképét mutogató szótlan asszonyok, kik feliraton hirdetik, hogy kifogytak mindenükből, és a kapualjakban éjszakázók népes serege. Közülük legfurcsább tán az a pár volt, akik a Bazilikához vezető egyik mellékutcában ágyaztak meg maguknak, két kirakat között. A férj már aludt a paplan alatt, a feleség meg – egy jobb napokat látott ősz asszony - újságot olvasott lefekvés előtt. Olybá tűnt az egész, mintha egy család hálószobájába kukkantottunk volna be. Persze a pestiek tudnak orvosságot háborgó lelkiismeretük megnyugtatására. Azt állítják, hogy ezek nem igazi koldusok, maffia irányítja őket és sok esetben más jövedelmük is van. Hát, nem tudom! Nem szeretném a saját bőrömön kideríteni a valóságot.
Akik a fentiek után úgy érzik, hogy nagyot változott odahaza a világ, azokat sietek megnyugtatni, hogy azért vannak dolgok, melyek az örökkévalósággal kacérkodnak. Ott van mindjárt a bürokrácia. Például a MAHART pénztáránál, ahol a gyerekjegyet kellett volna felnőttre cserélni. A különbség csak egy ezres, de azért nem maradt el a hosszas könyvelési manőver és a pénzbüntetéssel való fenyegetőzés. Vagy a MÁV pénztár, ahol gondolkodás nélkül adnak ki első osztályú jegyet olyan szerelvényre, amelyen csak másodosztály található. A reklamálásra az a válasz, hogy az utasnak ilyesmit tudni kéne. Meg azt is, hogy nem arról a vágányról indul a vonat, ami a tájékoztatón szerepel. De a VOLÁN pénztárosa sem lóg ki a sorból, aki elfelejtett retúrjegyet adni, és amikor ezt szóvá tettük, vállvonogatva válaszolta, hogy akkor majd veszünk a buszon.
Igen, a hivatal packázásai, amely mellé felzárkózik a kereskedelem, ahol csupa rangrejtett főrend dolgozik. Az élet nagy igazságtalanságának érzik, hogy a pult mögött kell állniuk az ő képességeikkel, és e feletti elkeseredettségüket a vevőkön vezetik le. Na meg nyilván a fizetés is belejátszik ebbe a magatartásba, mert amilyen összegeket manapság a kereskedelmi dolgozóknak osztogatnak, az felér egy becsületsértéssel. Hát csoda, ha rosszkedvű?! Hát csoda, ha nemtörődöm?! Hát csoda, hogy amikor egy idős hölgy az áruházban, aziránt érdeklődött az eladó nőtől, hogy mi található a felső szinten, akkor azt a választ kapta: - Az első emelet.
Ennyi lenne az egész?! Csak kellemetlen dolgok?! Korántsem. Jólesően nyugtázza szemünk a számtalan új épületet, a felújított műemlékeket, a csodás gépkocsiparkot és hát lehet dúskálni a különféle programokban is. Pest kitanulta az idegenforgalmat, ezt az igen kemény szakmát. Souvenir–boltok mindenütt, melyek ugyanúgy kínálják a csecsebecséket, mint ahogy azt megszokhattunk más nagyvárosokban. Kimeríthetetlen választékkal várják az emléktárgyakat gyűjtő turistákat, és pénzváltás se a nepperek dolga többé. A tereket benépesítik a vendéglők, kávéházak és hogy jól számítottak a vállalkozók, azt a telt házas esték bizonyítják. De igen szoros a verseny, így csak azok számíthatnak a vendégek érdeklődésére, akik valamiféle különlegességet kínálnak. Így aztán étkezhetünk tengeralattjáró belsejében, az őserdő fái között, párizsi kiskocsmában, bajor sörkertben vagy akár a Sing Sing fegyházat imitáló környezetben. Ennek megfelelően az étlapok is felérnek egy jambikus versformájú balladával. Mert ha éppen göndörfarkú, házi patás testéből kihasított, lisztbe, tojásba és zsemlemorzsába bundázott, bő olajban, serpenyőben sütött, fűszerekkel ízesített, őseink által is igen kedvelt ínycsiklandozó eledelt kínálnak, arról jó tudni, hogy a hangzatos elnevezés egy sima rántott sertéskarajt takar.
A megújulásból nem maradnak ki a strandok és az uszodák sem. Igaz, néhol még csak a beléptető rendszert sikerült kicserélni, mert az üzemeltetők legfőbb törekvése, hogy kiszűrjék a lógósokat és megakadályozzák a személyzet mesterkedéseit. Így aztán mágneskártyák és elektromos zárak váltják fel a régi belépőjegyes bebocsátást. Igaz, nem mindig hibátlanul, mert például a Komjádiban, ha nincs a kártya mérnöki pontossággal elhelyezve a leolvasón, akkor a vasrúd úgy ágyékon vágja az illetőt, hogy örökre megemlegeti. Rendnek muszáj lenni! A bejutás európai szintű, az meg már elhanyagolható, hogy a régi forgóajtó ott rozsdásodik a medence szélén, és hogy az épület piszkosan, lepusztulva várja a feltámadást.
A kártyás rendszer azonban nem elég, a bejutást biztonsági emberek is vigyázzák. A mindenütt jelen lévő őrség biztosítása komoly iparág lett. Nem egy őrző-védő kft gazdája köszönheti vagyonát annak, hogy éberséget, biztonságot kínál a megrendelőknek. Még az élelmiszerboltokba is jut ezekből az egyenruhásokból. És mivel az őr nem a kasszánál ácsorog, így feltehetően az a feladata, hogy meggátolja a nyugdíjast abban, hogy leharapja a kifli csücskét.
És mi van a kultúrával?! Hát ott van mondjuk a Szigeti Fesztivál, amely egész hetes programjával olyasmi, mint egy hazai Woodstock. Naponta több mint hatvanezer fiatal ujjongott, csápolt a számtalan együttes koncertjein. De ez már nem nekünk való - állapítom meg, különösen azok után, hogy még Újpesten is hallani a Hajógyári szigeten fellépő zenekarokat.
Akkor inkább a mozi, ahol azért a belvárosban el lehet csípni néhány magyar filmet, mint például a „Rokonok”-at, melyben Szabó István rendező a Móricz regény megfilmesítésével üzen a mának. Vagy a „Csak szex és más semmi”, mely címével ellentétben egy mértéktartó, ízléses, és remekül megcsinált mozi. Meg ott vannak azok a jó kis francia, német és olasz filmek is, melyek sajnos nem jutnak el ide. A színház - nyár közepén - már csak habkönnyű vígjátékokat kínál, pl. a megunhatatlan „Hippolit a lakáj”-t. Szacsvay László és Benedek Miklós kettőse képes volt felemelkedni a klasszikusok magasságába, fergeteges komédiát kerekítettek az egyszerű történetből. Fél órás vastaps jutalmazta a játékukat.
Klassz ez a Budapest, de a város zsúfoltsága, hajszolt élettempója kezd elviselhetetlenné válni. A főváros olyan immár, mint egy romlott erkölcsű nőszemély. Egy könnyű kalandra még elfogadható, de tartós együttélésre már semmiképp.
„Hajózni kell!” tartja a latin mondás. Nos, néha repülni is. Hazarepülni, ha pedig ez nem jön össze, akkor meghallgatni az ott jártak élményeit. Hogy utána megerősödve és megnyugodva élvezzük az itteni életünk előnyeit. (2007)
Mit is? Ja, igen, hogy beszámoljak a Magyarországon töltött vakációnkról. Tudom, mások is utaznak haza, de most hadd szóljak azokhoz, akik már nem vállalkoznak a hosszú és fárasztó repülőútra. És ha még csak ennyiből állna az út! De mostanság annyit változott a világ, hogy az utazni szándékozókat nem vendégként kezelik a légitársaságok, hanem inkább afféle kellemetlenkedőkként, akik nem tudnak nyugton ülni odahaza a fenekükön, hanem utazgatnak, és ezzel komoly veszélyt jelentenek a nemzetek biztonságára. Tény, hogy fennáll a terrorizmus veszélye, ami indokolttá teszi az éberséget, vagyis az elkobzott körömreszelőket, hajcsatokat és kisollókat, a cipők levételét, az átvilágítást, a motozást, de nem biztos, hogy indokolja az őrmesteri modort is, melyben sajnos részünk volt a New Yorki átszálláskor. Mert amíg a nyájas olvasó ezeket a sorokat olvassa, addig is százezrek repülnek éppen a világ minden táján, de tán egy kézen megszámolható, hogy közülük hányan kacérkodnak a gépeltérítés gondolatával.
Mindegy! Próbáljuk feledni, hogy manapság nemcsak az üzemzavar miatt kell aggódni a repülőút során, és vegyük szemügyre szeretett hazánkat. Taxizzunk be Ferihegyről a városközpontba, koncentráljunk a látnivalókra és csak fél füllel figyeljünk a taxis sirámaira, aki a reptéri fuvarokért folytatott harc egyik győztese, és bár cége méltányos tarifát ígér, de pilótánk nekünk bizonygatja, hogy a hivatalosan megszabott viteldíjból nem tudja eltartani a családját és számít a nagyvonalúságunkra. Ha még ezek után sem akarjuk elhinni, hogy hazaérkeztünk, akkor foglaljuk el az IBUSZ lakást, ahol bőven adódik majd alkalmunk, hogy visszasírjuk otthoni körülményeinket. A lépcsőház pedig felidézi letűnt gyermekkorunkat, hiszen a falakat azóta sem festették, hacsak nem tekintjük karbantartásnak a számtalan falfirkát. És itt már el is jutottunk a fővárost sújtó csapások egyikéhez, mely a mindent elborító szeméttel és a járdákat uraló kutyaszarral egyetemben teszi próbára a jobb érzésű városlakók idegeit.
A festékszórós mázolmányok, az összekarcolt jármű ablakok valamiféle torz igényről árulkodnak, mellyel e művek alkotói üzenni akarnak az utókornak. Elképesztő módon, még több emelet magasban is fel – feltűnnek ezek az értelmetlen, várost rondító firkálmányok. Hát igen, egyesek életük kockáztatásával is képesek elcsúfítani a környezetüket. Ha ezt az energiát szemétgyűjtésre vagy faültetésre fordítanák, Budapest lenne a világ legtisztább és legzöldebb fővárosa. De a vandálok akadálytalanul garázdálkodnak, és úgy tűnik, a pestiek is napirendre tértek a dolog felett. Pedig milyen jó lenne, ha végre mozdulna valami és mondjuk a neves művészek, és sportolók csatasorba állnának a város tisztaságáért. Olyanok emelhetnék fel szavukat a szebb környezetért, akikre hallgat az ifjúság. De most valahogy nem sikk vigyázni a rendre és betartani a szabályokat. Nem meri felvállalni senki ezt a hálátlan szerepet, mert még rásütnék, hogy a régi rendet és rendszert sírja vissza. Meg aztán, a legtöbb mai sztártól nem is lehet elvárni a közügyek szolgálatát, hiszen csak úgy számíthatnak a fiatalok rajongására, ha lázadásból mutatnak példát.
A lesújtó belvárosi portálokért a bevásárlóközpontok kárpótolhatnak. Mert ezek aztán minden igényt kielégítenek! Az áruválaszték irigylésre méltó, a környezet igazi világvárost sejtet, és ezek a mallok arra is jók, hogy a fiatalokkal megismertessék az un. plaza-feelinget. Itt aztán van látnivaló, lehet stírölni a menő csajokat a frankó szerkókban, és ha már uncsi az ücsörgés a hambi meg a Pepsi mellett, akkor irány a mozi, ahol a hat terem mindegyikében olyan dögös amcsi filmeket nyomnak, ami tiszta sirály, és nem kell gyötrődni az angollal sem, mert vazze, itt még a floridai köcsög is magyarul löki a vakert.
Ha újra az utcán vagyunk, legyünk nagyon óvatosak. Mert itt még a zebrán sincs elsősége a gyalogosnak. A pesti autós meg van róla győződve, hogy a gyalogjáró alacsonyabb rendű élőlény, ennek megfelelően előszeretettel vadászik mindazokra, akik a járműve elé kerülnek. De a másik autós sincs jobb helyzetben, hiszen itt mindenki mindenkinek az ellensége.
A motorosok külön színfoltot képeznek ebben a kavalkádban. Életük kockáztatásával szlalomoznak a kocsik között, szemérmetlenül kihasználják a két kerékből adódó előnyüket, és valósággal rettegésben tartják a várost. A kaszkadőr mutatványok kiköltöztek az utcára. Gyorsulási verseny tanúi lehetünk két körúti lámpa között, egy keréken ágaskodó masinákkal, elviselhetetlen hangerővel, míg a fékcsikorgást kilövellő lángcsóvák kísérik. De hogy a szaktudás azért még hagy némi kívánnivalót maga után, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az elképesztően magas halálos motorbalesetek száma.
Aztán, amit szintén nehéz megszokni, az a kéregetők, koldusok és hajléktalanok népes serege. Tény, hogy minden nagyvárosban találkozhatunk velük, nekünk tán azért furcsa, mert volt időszak, amikor odahaza csak mutatóba láthattunk egy-két szerencsétlent. Bezzeg most! Rámenős kunyerálók, az aluljáróban kántáló cigánygyerekek, gyermekük fényképét mutogató szótlan asszonyok, kik feliraton hirdetik, hogy kifogytak mindenükből, és a kapualjakban éjszakázók népes serege. Közülük legfurcsább tán az a pár volt, akik a Bazilikához vezető egyik mellékutcában ágyaztak meg maguknak, két kirakat között. A férj már aludt a paplan alatt, a feleség meg – egy jobb napokat látott ősz asszony - újságot olvasott lefekvés előtt. Olybá tűnt az egész, mintha egy család hálószobájába kukkantottunk volna be. Persze a pestiek tudnak orvosságot háborgó lelkiismeretük megnyugtatására. Azt állítják, hogy ezek nem igazi koldusok, maffia irányítja őket és sok esetben más jövedelmük is van. Hát, nem tudom! Nem szeretném a saját bőrömön kideríteni a valóságot.
Akik a fentiek után úgy érzik, hogy nagyot változott odahaza a világ, azokat sietek megnyugtatni, hogy azért vannak dolgok, melyek az örökkévalósággal kacérkodnak. Ott van mindjárt a bürokrácia. Például a MAHART pénztáránál, ahol a gyerekjegyet kellett volna felnőttre cserélni. A különbség csak egy ezres, de azért nem maradt el a hosszas könyvelési manőver és a pénzbüntetéssel való fenyegetőzés. Vagy a MÁV pénztár, ahol gondolkodás nélkül adnak ki első osztályú jegyet olyan szerelvényre, amelyen csak másodosztály található. A reklamálásra az a válasz, hogy az utasnak ilyesmit tudni kéne. Meg azt is, hogy nem arról a vágányról indul a vonat, ami a tájékoztatón szerepel. De a VOLÁN pénztárosa sem lóg ki a sorból, aki elfelejtett retúrjegyet adni, és amikor ezt szóvá tettük, vállvonogatva válaszolta, hogy akkor majd veszünk a buszon.
Igen, a hivatal packázásai, amely mellé felzárkózik a kereskedelem, ahol csupa rangrejtett főrend dolgozik. Az élet nagy igazságtalanságának érzik, hogy a pult mögött kell állniuk az ő képességeikkel, és e feletti elkeseredettségüket a vevőkön vezetik le. Na meg nyilván a fizetés is belejátszik ebbe a magatartásba, mert amilyen összegeket manapság a kereskedelmi dolgozóknak osztogatnak, az felér egy becsületsértéssel. Hát csoda, ha rosszkedvű?! Hát csoda, ha nemtörődöm?! Hát csoda, hogy amikor egy idős hölgy az áruházban, aziránt érdeklődött az eladó nőtől, hogy mi található a felső szinten, akkor azt a választ kapta: - Az első emelet.
Ennyi lenne az egész?! Csak kellemetlen dolgok?! Korántsem. Jólesően nyugtázza szemünk a számtalan új épületet, a felújított műemlékeket, a csodás gépkocsiparkot és hát lehet dúskálni a különféle programokban is. Pest kitanulta az idegenforgalmat, ezt az igen kemény szakmát. Souvenir–boltok mindenütt, melyek ugyanúgy kínálják a csecsebecséket, mint ahogy azt megszokhattunk más nagyvárosokban. Kimeríthetetlen választékkal várják az emléktárgyakat gyűjtő turistákat, és pénzváltás se a nepperek dolga többé. A tereket benépesítik a vendéglők, kávéházak és hogy jól számítottak a vállalkozók, azt a telt házas esték bizonyítják. De igen szoros a verseny, így csak azok számíthatnak a vendégek érdeklődésére, akik valamiféle különlegességet kínálnak. Így aztán étkezhetünk tengeralattjáró belsejében, az őserdő fái között, párizsi kiskocsmában, bajor sörkertben vagy akár a Sing Sing fegyházat imitáló környezetben. Ennek megfelelően az étlapok is felérnek egy jambikus versformájú balladával. Mert ha éppen göndörfarkú, házi patás testéből kihasított, lisztbe, tojásba és zsemlemorzsába bundázott, bő olajban, serpenyőben sütött, fűszerekkel ízesített, őseink által is igen kedvelt ínycsiklandozó eledelt kínálnak, arról jó tudni, hogy a hangzatos elnevezés egy sima rántott sertéskarajt takar.
A megújulásból nem maradnak ki a strandok és az uszodák sem. Igaz, néhol még csak a beléptető rendszert sikerült kicserélni, mert az üzemeltetők legfőbb törekvése, hogy kiszűrjék a lógósokat és megakadályozzák a személyzet mesterkedéseit. Így aztán mágneskártyák és elektromos zárak váltják fel a régi belépőjegyes bebocsátást. Igaz, nem mindig hibátlanul, mert például a Komjádiban, ha nincs a kártya mérnöki pontossággal elhelyezve a leolvasón, akkor a vasrúd úgy ágyékon vágja az illetőt, hogy örökre megemlegeti. Rendnek muszáj lenni! A bejutás európai szintű, az meg már elhanyagolható, hogy a régi forgóajtó ott rozsdásodik a medence szélén, és hogy az épület piszkosan, lepusztulva várja a feltámadást.
A kártyás rendszer azonban nem elég, a bejutást biztonsági emberek is vigyázzák. A mindenütt jelen lévő őrség biztosítása komoly iparág lett. Nem egy őrző-védő kft gazdája köszönheti vagyonát annak, hogy éberséget, biztonságot kínál a megrendelőknek. Még az élelmiszerboltokba is jut ezekből az egyenruhásokból. És mivel az őr nem a kasszánál ácsorog, így feltehetően az a feladata, hogy meggátolja a nyugdíjast abban, hogy leharapja a kifli csücskét.
És mi van a kultúrával?! Hát ott van mondjuk a Szigeti Fesztivál, amely egész hetes programjával olyasmi, mint egy hazai Woodstock. Naponta több mint hatvanezer fiatal ujjongott, csápolt a számtalan együttes koncertjein. De ez már nem nekünk való - állapítom meg, különösen azok után, hogy még Újpesten is hallani a Hajógyári szigeten fellépő zenekarokat.
Akkor inkább a mozi, ahol azért a belvárosban el lehet csípni néhány magyar filmet, mint például a „Rokonok”-at, melyben Szabó István rendező a Móricz regény megfilmesítésével üzen a mának. Vagy a „Csak szex és más semmi”, mely címével ellentétben egy mértéktartó, ízléses, és remekül megcsinált mozi. Meg ott vannak azok a jó kis francia, német és olasz filmek is, melyek sajnos nem jutnak el ide. A színház - nyár közepén - már csak habkönnyű vígjátékokat kínál, pl. a megunhatatlan „Hippolit a lakáj”-t. Szacsvay László és Benedek Miklós kettőse képes volt felemelkedni a klasszikusok magasságába, fergeteges komédiát kerekítettek az egyszerű történetből. Fél órás vastaps jutalmazta a játékukat.
Klassz ez a Budapest, de a város zsúfoltsága, hajszolt élettempója kezd elviselhetetlenné válni. A főváros olyan immár, mint egy romlott erkölcsű nőszemély. Egy könnyű kalandra még elfogadható, de tartós együttélésre már semmiképp.
„Hajózni kell!” tartja a latin mondás. Nos, néha repülni is. Hazarepülni, ha pedig ez nem jön össze, akkor meghallgatni az ott jártak élményeit. Hogy utána megerősödve és megnyugodva élvezzük az itteni életünk előnyeit. (2007)